Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
8 Irodalom — művészet 1992. december 12., szombat F elhangzott a vészjelző. A bohóc fekete klott gatyában ugrott ki a lakókocsi ajtaján. Gyugyu- nak hívták. Itt minen bohócot Gyugyunak hívtak. Erről a bohócról még annyit lehetett tudni, hogy amikor a szülei megtudták, hogy milyen pályát választott, behívták a nappali szobába, leültették és sírtak. A bohóc nézte őket és vigyorgott.- Látom őket - mondta.- Mit látsz? - kérdezték értetlenül.- Látom a csillagokat az égen - mondta a bohóc.- Hogy-hogy az égen? Micsoda hülyeség ez? Nappal? Csillagok?- Mindig - mondta a bohóc. - Mindig ott vannak. Aztán nem látták többet. A szülők sosem jártak cirkuszba. Néhány évig készültek elmenni, de mindig közbejött valami. Aztán valahogy feledésbe merült a dolog. * A vészjelző még akkor is szólt, amikor a bohóc lerohant a létrán. A zenebohóc egy lakókocsival arrább lakott, ő nem rohant, levonult. Alajosnak neveztette magát, pedig valamikor csak Lajcsiként ismerték. A bal felső zsebéből díszzsebkendő kandikált elő, alatta egy kisujj nagyságú szájharmonika lapult. A tagság az igazgató lakókocsija előtt gyülekezett. Sápadtak voltak és csipásak. Derengett a hajnal. Mindenki a saját árnyékában állt, sebtében magára kapott ruhadarabokban. Az árnyékok hosszan elnyúltak a lakókocsik közötti kockaköveken, majd mozdulatlanul egymásra borultak. Mint valami földre rogy- gyant fekete csuhák. A vészjelző még mindig szólt. Elöl Sátán és Sátánná zokogtak. Sátán átkarolta felesége derekát, bajsza, amelyet harminckilenc centisre sikerült megnövesztenie, végigkunkorodott az asszony hátán, azaz csak az egyik vonulata, mert a másikat rátekerte a mutatóujjára. Ok voltak a „Duó Sátán és a macskák - Világszám” Közben a vészjelző beragadt, vagy valakinek annyira megtetszett a hangja, hogy nem bírta abbahagyni a jeladást.- Eltűntek a macskák! - Az igazgató hangja drámai volt. Gyugyu volt az egyetlen, aki nem esett kétségbe a bejelentés hallatán, nem kókadt le a feje, hanem felfele nézett.- Látom a csillagokat - mondta. Reggel volt. Erős szél zúdult végig lakókocsik között. A tagság felfele nézett, az ég kéken, csillagok nélkül lebegett a fejük fölött, itt-ott egy-egy felhőfoszlány jelent meg a láthatáron, hogy nemsokára eltűnjön a cirkusz kupolája körül.- Én is látom - mondta a zenebohóc, de ahogy megigazította díszzsebkendője csipkés szélű fodrait, látszott rajta, hogy hazudik.- Én tényleg látom - mondta Muki, a törpe, s Gyugyu mellé lépett, mint aki a bohóchoz tartozik. * Vijjogott a vészjelző. Egy ideig megpróbálták szóra bírni Sátánékat, hogy valamilyen felvilágosítást adjanak a macskák eltűnésének körülményeiről, de Sigmond István: A bohóc nem lehetett velük szót érteni. Egyetlenegy pontra meredtek, eszelősen kitágult szemekkel. Zokogás közben ugyanis Sátán megfeledkezett az egyik bajszáról, amelyet biztonság okából a mutatóujjára tekert, de az őszes szőrcsomó valahogy kitépődött az orra alól, s most a mutatóujján fityegett az eleje az is, a vége is. A tragédia imigyen egyre nagyobb méreteket öltött, a Sátán bajszának ugyanis főszerepe volt a világszám-mutat- ványban. Ebbe a bajuszba fogódzkodva csüngtek a macskák a porond fölött, s miután végiglengték a tiszteletkört, Sátán megállt velük a porond közepén, Sátánná meg elővette az aznapi sajtót, s a macskák közé tartotta. Az egyik a vezércikkből olvasott fel néhány bekezdést, a másiknak az apróhirdetés jutott. Az őrjöngő ünneplés olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség teljes állománya nap mint nap a cirkusz körül teljesített szolgálatot. * A vészjelző vijjogása miatt nehezen lehetett megszervezni a kutatást. És valahogy értelmetlen erőfeszítésnek tűnt minden igyekezet, ha Sátán egyik bajsza megszűnt létezni. De azért a tagság órákig kószált a cirkusz területén, bartságos psz-psz-szel hívogatva macskákat. Sajnos, eredménytelenül. Sátán és Sátánná még mindig azon a helyen álltak, ahova a vészjelző szólította őket. Már sírni sem nagyon tudtak, csak szorították egymás kezét.- Komponáltam egy rövid szimfóniát - lépett elő a zenebohóc. - Vészjelzőre és zokogásra. Délre mindenki előkerült. Az igazgató lakókocsija előtt gyülekeztek, s hogy ne álldogáljanak hába, meghallgatták a zenebohóc legújabb szerzeményét, amit a kisujj nagyságú szájharmonikán adott elő. A macskák a kupola tetején üldögéltek.- El vagyunk emberiesítve - szólalt meg a fehér. Ocsmányak lettünk mondta a fekete.- Nem akarok így élni.- Én sem. A tagság a porondon állva hallgatta a párbeszédet. Sátánékat is betámogatták a kupola alá. Nem sokkal később macskák leugrottak a mélybe. * Az igazgatóhoz csak a zenebohóc mert benyitni.- A macskák kimúltak - közölte.- Atyaisten - mondta az igazgató. - Ha ezt Sátánék megtudják, megölik magukat.- Megtudták - mondta a zenebohóc.-És?- Mi és?- Mit csináltak?- Ja. Megölték magukat. Viszont komponáltam egy rövid szimfóniát. Macskanyávogásra és temetésre. Előadhatom? * A cirkusz kupoláján fekete lobogó integetett az elhunytak után. A tor bensőségesen kezdődött. Aztán pálinkáztak. Alajos úr előadta legfrissebb szerzeményét, egyszóval jól telt az idő. Gyugyu nem vett részt a toron, a raktárban turkált a tüzelőre félrerakott fadarabok között. Kiválasztott két vastagabb példányt, s nekifogott kifaragni a macskákat. Amikor a farag- ványok körülbelül hasonlítottak az eredetiekhez, Gyugyu lefestette őket. Fehérre és feketére. Aztán elment velük a Sátánék sírjához, s a famacskákat beállította fejfának. Egymással szemközt helyezte el őket, egyiket a sírhant elejére, másikat a végére.- Utálom az embereket - szólalt meg a fehér.- Mindenki meghal - vihán- colt a fekete, és fából faragott farkát kecsesen meglengette a rögök felett. G yugyu sietve megindult visszafele. A tort ülők közben egyre hangosabban gyászolták a holtakat. A harsány röhögést, vihogást messze elvitte a szél. Gyugyut nem vették észre, amikor visszatért, és azt sem látták, hogy belép a porondra, körbesétál a képzeletbeli közönség előtt, majd felmászik a magasba, közvetlenül a kupola alá.- Nincsenek csillagok - mondta.- Vannak - a törpe a porond közepén állt, vékonyka hangja onnan szállt felfelé. - Én látom őket, Gyugyu úr!- Innen nem látszanak - mondta Gyugyu. Felállt az egyik keresztgerendára, már nem fogódzkodott semmiben, aztán szélesre tárta a karját, hogy biztosan beleférjen a világ. Oldalunkat Pusztáné Létay Anikó szobrászművész alkotásaival illusztráltuk Kiss Benedek: Gesztenyehullás Zsebemben az év első gesztenyéje - boldognak lennem ennyi most elég. Vagy majdnem. Szedem, gyűjtöm sok-sok éve a babaarcú kreol gesztenyét. Más kavicsot zörget a zsebében, kulcsokat, pénzt vagy egyéb lomot. Én egy gesztenyével is beérem. Már ettől is - majdnem - boldog vagyok. Emberibb lesz általa a múlás. Még az elmúlás is emberibb. Gesztenyéim, kreol babaarcok: életünk hát így-úgy eltelik. így-úgy telik, nem ahogy gondoltam valamikor, míg virágban állt a gesztenyefa, és a harsány lombban ezer hangszer zsongott, muzsikált. így-úgy telik, s ha megáll az ember a fasorban, csak mint a kutya a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel, mint fakul a lombok aranya. Sárándi József: Megtérés Elindul ez a szöveg is bizonytalan sorsa felé írója csupa görcs Fogcsikorgatás nappala éjszakája Nem volt ez mindig így — manapság másképpen gonosz a világ Nem tudok tovább rontani rajta Tehetetlenségem borba fojtom és ha kiheverem a mámort Istennek fogok minisztrálni Lázár Ervin: Aki hallja, adja át Most aztán nagy bajban vagyok. írnom kellene. Ugyanis megérkezett a szerkesztő úr megtisztelő felkérése, hogy vegyek részt a pályázaton. Sajnos, nem tehetem. S nehogy a szerkesztő úr valami hátulról mellbe fondorlatra gyanakodjék, azt is elmondom, hogy miért. Persze csak akkor olvassa el ezt a kis mentegetődzést, ha van kedve legbelsőbb magánügyeimmel foglalkozni. Szerkesztő úr! Szívszorító dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizonyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egy- szercsak, hipp-hopp, összeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fénypöttyöcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén, és letelepszik valahová a szobába - a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp múzsával sem. De azért mégis... Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjúkoromban volt egy szép, tüllökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek, kék szeme, elárasztott csengő-bongó rímekkel, versfolyamokkal; epigrammákat, ódácskákat lebegtetett felém, a matematika tanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldó képletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban, és számok helyett verset körmölök a kockás füzetbe. Hogy tán mi nem tetszett rajtam? Nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre - akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt - tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon, és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” - kérdeztem hökkenten, de akkor már mint a füst, föl- emelkedett a földről, és besuty- tyant a szobába. „Mit akarhatnék, te balgatag!” - mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. „Ez az új múzsád, öregem” mondtam magamnak, és hogy, hogy nem, megszerettem ezt a loncsos, lo- boncos, szeszélyes némbert, aki olyan szép is tudott lenni, mint a nap, és rút is, mint a bekacsin- fekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül fölforgatta az életemet, annyi rémséget kellett kiállnom mellette, hogy bele se fogok a leírásába. Volt úgy, hogy hónapokra eltűnt, máskor a kocsmákat kellett járnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, hogy hé, itt vagyok, szemérmetlenül rámöltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn - de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, istenhá- tamögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert mostmár semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itthagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Vagy belépett valamelyik pártba. Esetleg lapot alapított. Élőfordulhat, hogy egzisztencia hitel után kajtat. Vagy valahol vidéken egy hordóra állva szónokol, és dühödten szidja a kormányt. Az is lehet, hogy az ellenzéket szidja. De kitelhetett tőle, hogy mind a kettőt. Kérem, ne dőljenek be neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakadabra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem. Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ülök, és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni. Aki hallja, adja át!
