Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

1992. DECEMBER 12. Kulturális panoráma 9 A madár is úgy repül, hogy előbb szárnyát próbálgatja Művészi értékeink védelmében Alkotó kedvű kisdiákok Szabálytalan tudósítás egy megyei pályázatról Meglehet furcsa, de szeretném nagy dobra verni, hadd tudja meg ország-világ, de legalább is hadd menjen híre szerte a me­gyében: a mezőtúriak megyei irodalmi-alkotó pályázatára több mint 150 pályamunka érkezett! Most legszívesebben felsorol­nám valamennyi pályázó nevét és hozzá iskoláját, dehát ez terje­delmi okokból egyszerűen lehe­tetlen. Figyelemre méltó ez a tény még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy szinte természetes abban a korban, amikor az értelem nyila­dozik és a képzelőerő duzzad, hogy az ifjú ember tollat ragad, verset farag, vagy ecsetet, netán hangszert vesz a kezébe - hogy próbálgassa magát, mire is volna képes, olykor olvasmányain is felbuzdulván. A mezőtúri Mó­ricz Zsigmond Művelődési és Közösségi Ház erre a gyermeki „ösztönre” épített, amikor név­adójának szellemében alkotó munkára ösztönző, Penna nevű megyei pályázatát meghirdette, s amelyre Jász-Nagykun-Szol- nok különböző részeiből érkez­tek versek, mesék és egyéb írá­sok - jászberényi, szolnoki, túr- kevei, jászjákóhalmi, nagykörűi, karcagi kunhegyesi, kunszent­mártoni és természetesen a meg­hirdető városból mezőtúri diá­kok fogtak tollat. Magától érte­tődő, hogy főképp az iskolai élet, az ottani munka szolgáltatja a tárgyat, hol komolyan, hol csú- fondárosan közeledve hozzá, de a szép számú mesékben olyan értékek, tulajdonságok ragyog­nak fel mint a becsület, a bátor­ság, a szorgalom és a ma oly igen drága türelem, azaz egymás megértésének és megbecsülésé­nek vágya. Odaítéltettek a pályadíjak is, sőt a hét elején kedves ünnepség keretében át is adták őket. Még­hozzá két korcsoportban, általá­nos iskolásokról lévén szó, alsó­sok és felsősök kategóriájában. Az előbbieknél igazán kiemel­kedő ugyan nem találtatott, de ketten is osztoztak a második he­lyen, méghozzá két kunszent­mártoni tanuló, Németh Gábor és Czakó Brigitta, ráadásul ugyanabból az iskolából, a Szé­chenyi nevét viselő általánosból, míg harmadik Purda Imre lett, a jászberényi Nagyboldogasszony katolikus iskola diákja, aki egy érdekes antimesével, míg az előbbiek egy-egy ötletes versi­kével, például az abc játékos megéneklésével aratták sikerü­ket. A nagyobbak csoportjában a szolnoki Mrena Juliannának ju­tott a pálma, abszolút elsőként, A kép a falon című, meglepően kerek és megkapóan modem hangvételű meséjével került az élre. O egyébként a Kodály Zol­tán Általános Iskola növendéke. Szolnoki fiú „végzett” a máso­dik helyen is, Horváth Attila, a Fiúméi úti általánosból, aki A juhász és a német juhász címmel játékosan humoros, verses elbe­szélést írt, a harmadik díjat pedig ketten is megkapták, Baranya Pál kunhegyesi pályázó - Dózsa György úti iskola -, valamint Lá­zár Zsuzsa, a mezőtúri Rákóczi Úti Általános Iskolából. Az utóbbi szellemes tanárcsúfolójá- val, előbbi a kenyér megbecsülé­séről írott kis novellájával vett részt eredménnyel a pályázaton. A mezőtúri Vincze Balázs pedig esszéjéért részesült külön könyvjutalomban, Móricz iránti vonzalmát fogalmazta meg őszinte hangvétellel. További jutalmazottakat lehetne említeni még, a mezőtúriak közül például hatan közös irodalmi kirándulá­son vesznek majd részt, jutal­mul. Meglehet akad, aki csak le­gyint minderre, gyerekpróbálko­zások, mit kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni; nagy írók, költők is inkább eltakarták a nyilvános­ság elől zsengéiket, s legfeljebb később, szorgalmas irodalmárok bányászták elő őket. Mégis, jó ha tudunk róla, hogy vannak fiata­lok, akár gyermekkorban is, akik e nemes szenvedélynek hódol­nak, vagy egyszerűen csak ka­cérkodnak az írással. Költő, pró­zaíró meglehet nem lesz belőlük. De mély barátságot kötnek az irodalommal, ami ugyebár ma­napság aligha lebecsülendő. De még az is előfordulhat, miért ne, hogy találkozunk majd valame­ly ikőj ükkel a Parnasszus felé ve­zető úton. Ki tudja, hisz nagy költőink, íróink első próbálkozá­sai sem voltak remekművek! Bármint legyen: a mezőtúriak cselekedete, de mindazoké, akik hasonlóan cselekszenek, dicsé­retes: jó irányban serkenti sok­sok tanuló energiáját és fantázi­áját, arra bátorítván őket, hogy szellemi képességeiket vigyék versenybe, ebben a vállalko­zásszellemű világban. V. M. Vendégünk volt A finn kultúra diplomatája Még fülünkben csengenek az ünnepséget záró finn himnusz ér- "ces akkordjai, még a levegőben az elhangzott finn dalok, versek mu­zsikája - Finnország függetlenségi születésnapját ünnepelték a Tech­nika Házában -, még a kellemes est baráti melege melengeti szívün­ket, amikor Hannele Malmst, a finn nagykövetség kulturális taná­csosát - maga is részt vett a szolno­ki ünnepségen - friss benyomásai­ról kérdezzük.- Egyszerűen csodálatos - majd a tömör elismerést, a reá tett erős hatást részletesebben is kifejti. - Hát nem csoda, hogy közel a 2000- hez, itt, ebben az alföldi városban finnül szólalnak meg ennyien; egy kis nép nyelvén, hisz csak 5 milli­ónyian vagyunk. S milyen szépen, mondhatnám tökéletes kiejtéssel. Szinte hihetetlen, hogy ennyien ér­deklődnek népünk sorsa, élete iránt. Ha azt kellene megmonda­nom, hogy ki vagy kik tették rám a legerőteljesebb benyomást, ne­héz lenne választanom: az egész, együtt, a maga derűjével, fiatalos bájával, felemelő hangulatával.- Önt láthatóan külön is öröm­mel tölti el a fiatalok ilyen nagy arányú részvétele ezen a szüle­tésnapi ünnepségen.- Hogyne, hisz szerintem ben­nük a jövő. Odahaza, Finnország­ban is fő feladatként tűztük ma­gunk elé a függetlenség ünnepi évében, hogy a fiatalokkal, az ifjú­sággal megismertessük népünk múltját, amire ők, maguk is egyre kíváncsibbak, apáik, nagyapáik múltbéli tetteire. Ahogy nemzettu­datuk erősödik, úgy erősödik ben­nük a vágy is a história mélyebb megismerésére.-Ez a szándék hogyanfejeződött ki az ünnepségek tartalmában?- Sajnos, mi színes, forró, táncos karnevállal nem ünnepelhetünk, nálunk december, a függetlenség évfordulójának hónapja az eszten­dő legkomorabb része, kevés nap­sütés, rideg-hideg, kellemetlen idő. De zene, tánc nem hiányzott a programokból, a fiatalok hullám­hosszán is „szól” az ünnep.- Sok helyen tartottak itt Ma­gyarországon is a szolnokihoz ha­sonló megemlékezéseket?- Örömünkre, igen, hisz több mint negyven magyar-finn baráti társaság, illetve kör tevékenyke­dik az ország különböző vidékein, a rokonság, a barátság őrtüzeiként, köztük Szolnokon, ahol igen lel­kes barátaink vannak. Vala­mennyien megemlékeztek, ha más-más formában is.- Ön díjakat is adott át, a nagy- követség díjait az elismerésre mél­tó teljesítményt nyújtó fiataloknak.- Boldog vagyok, hogy ezt te­hettem. S nem szeretném, ha köz­vetlen kapcsolatunk megszakad­na, azazhogy itt véget érne. Az est valamennyi szereplőjét szeret­nénk vendégül látni Budapesten, hogy még jobban megismerhes­sük egymást.- Akkor viszontlátás a nagykö­vetségi rezidencián?- Feltétlenül, csak még az idő­pontot kell jól meggondolnunk. Több mindenről esett még szó, főképp a baráti szálak erősítéséről, végül is azonban a közelgő kará­csonnyal ért véget a villámbeszél­getés.- Mi is állítunk odahaza fenyő­fát, régi népszokás nálunk is, ám az ajándékokat nem a Jézuska, ha­nem a Télapó hozza, aki hozzánk csak december 24-én érkezik. Én barátok körében ünnepelek, szí­vemben azzal az emlékkel, ame­lyet egy tavalyi karácsonyról most is őriznek; egy erdélyi kis faluban ünnepeltünk együtt igaz áhítattal, kimondhatatlan lelki örömben. Boldog karácsonyt mindenkinek! Valkó Mihály Tenyérnyi fehér falaink Éjféli időben harangzúgásra ébredtem. Azt hittem, álmodom vagy hallucinálok. Kitártam az ablakokat, s hallgattam kincses Kolozsvár legnagyoybb harang­jának mély, szomorú hangját. - Tűz van - futott át rajtam a féle­lem, és percek alatt felöltözve szaladtam a Főtér felé. Ijedtsége­met fokozták a mellettem elúzó szolgálati kocsik. Az eget kutat­tam az éjszakában. Vajon hol vö­rös az ég alja? A templomot vagy már a szépművészeti múzeumot, a Bánffy palotát nyaldossák-e a lángok? Jaj, elégnek a képek, a műkincsek - visított bennem a rémület. Csak üszkös falak ma­radnak. Hol is láttam ilyet? Az­tán beugrott a kép. Drezdában mementóként állnak a leégett fe­kete falak a Zwinger múzeum körül. Szerencsére egy ember- csoportnak az őrületben is meg­maradt a józansága, mert eldu­gott barlangba menekítette a ké­pek egy részét. Kik elől menekí­tették? Romboló emberek elől, a hadsereg elől, bár a katonák is mindig valamelyik népé. Csak más-más cezáromániás diktálta a menetet, lázította egymás ellen őket. Évek múlva a Drezdát el­foglaló nép restaurátorai vissza- i lszolgáltatták a múzeum vagyo­nát, hogy a világon mindenki gyönyörködhessen bennük. Sajnos megtanított a történe- 1 lem: a falak leéghetnek, ledől­hetnek, de mésszel, s ha az sincs, agyagos habarccsal újraépíthe­tek, míg a művészi alkotást még egyszer nem tudja senki újrate­remteni. Ady Endre szerint a művész, az emberlélek két-útiságának Herkulese... viaskodva álmodja, vagy álmodva viaskodja át az életet. A művész kálváriát jár, és hol viaskodásból, hol az álomból hoz elénk többet, hogy felmutas­sa az élet nagyszerű teljességét. Nos, azon az éjjelen nem égett le semmi Kolozsváron, elektro­mos meghibásodás zengette a harangot. De bennem fészket vert a félelem, borzongva tértem haza a kietlen utcákon ilyetén gondolatokkal: mi lenne, ha az élet kálváriájában mégis tűz martalékává válna a ránk ha­gyott és különkülön őrzött mű­kincs? Végigtekintettem a Mo­nostori út nyugatra vivő, s onnan keletre irányító aszfaltján. Mű­vészek a remény szelébe kapasz­kodva menetelnek, tőlünk messze és eltávolodva ezen az úton. Az ecsetek és paletták már ócskapiaci árukká váltak: szép Erdélyünk zsibvásárain áron alul kelnek el a festmények, mert a kéz, mely tüzes színeket és érzé­seket rakott fel a vászonra, bő­röndökbe kapaszkodva rázza le magáról fájdalmát s gyermekne­vetését népének. Menekülni, avagy menekíte­ni?! - dübörög a kérdés. - Mert az, hogy kik vagyunk s mara­dunk, tovább építkezünk, vias­kodunk vagy túléljük az idők vi­harát - nem lehet kétsége Európa előtt. Akinek nincs ege, amelyre fel­nézzen, annak nincs ég a feje fölött. Nincs amire feltekintsen, márpedig a feltekintés nem azo­nos az előrelátással. Gyönyörű szép ég borít be minket, éjjel ki­könyökölnek rá az erdélyi csilla­gok. A nagyok fényes ragyogás­sal, a kicsikék az összekötő lám­pások fényével égnek a mi egün­kön. Nem az önbuzgóság kö­nyöklői ezek a csillagok, hanem az emberi gondolkodás és meg­mérettetés aggatta oda őket, hogy a feltekintés szükségét su­gallják felénk. Egünk fejünk fölött, és utolsó erőnk a föld, amelyen állunk. Er­ről írnak íróink, ezt mondja el a képzőművész szoborban, kép­ben. Betűk százezreit őrzik a fi­ókok... Akkor keressünk fióko­kat az írásoknak és falakat, tere­ket a képzőművészeti alkotások­nak. Gyűjtsük össze szavaink hombárjába a suttogóra fogott, töredékre szaggatott boldog-bol­dogtalan gondolatainkat, és mint csodálatos, kiirthatatlan élősdi növényt, futtassuk fölfelé te­nyérnyi fehér falainkra a színek harmóniáját. Megkerestük hát a konkrét helyet, hol a múlt és je­len szomszédsági viszonya össz­hangban van. Ti pedig felzárkóz­tatok, barátaink, kik a históriai gazságok történetét tudjátok. Gyertek! Fogózzunk össze e he­lyen, és ünnepeljük együtt a sza­badságot, mit magunkban hor­dozunk, amit művészi alkotáso­tokban tükörként tarthattok elénk. Biztassatok, művészek! Ne hagyjátok, hogy a patrióta nevet kompromittálják, sem kik gyáván, álhősként magunkra hagynak, sem a dühödt hazafiság betegei. Ti csak mondjátok az igazat, mert nem a jogászok hir­detnek ítéletet az emberiség tör­ténetében: az igaz lelkiismeret szónokai döntik le a gyilkosok szobrait. Hiszen nem oly rég még a humanizmus bíborpalást­jában díszelgő diktátor nevét áhítattal suttogták, és nem kellett matuzsálemi kort megérnünk, hogy a közös kultúra, az emberi szellem feltétlen szabadsága felé fordítsuk tekintetünket. Ne hagyjatok, művészek! Köntösö­tökbe kapaszkodunk, mert ön­magunkban kételkedünk. Szo­morúan kételkedünk, ha nem festitek, nem ábrázoljátok ar­cunkat - azt a sajátos formájút -, e világ előtt, hogy „látva lássa­nak”, hogy számon tartsanak. Hiszünk bennetek, művészek! Lám itt a bizonyíték: az ország több tájáról csatlakoztatok egyetlen kérésre. Váradról sze­mélyesen küldönc hozta, a Gyer- gyói medencéből képzőművé­szet-rajongó orvos sietett mű­vésztől művészig, hogy össze­gyűljenek az adományok. Fel­lelkesültek a kolozsváriak, és természetesen helytállónak a há­romszékiek. A műalkotások számbavétele után azon gondolkoztam: vajon mennyivel látogatják keveseb­ben ezt a tárlatot, mint valame­lyik városi múzeumban? Lehet, hogy nincs igazam, de Csemá- tonban egy tájegység fog megis­merkedni legalább a képi ábrá­zolással. Itt vésődik be a tuda­tukba, lelkűkbe egy művész ne­ve, munkája. Itt megtanulják őket. Tele van nagyszerű jellel a vi­lág. E gyűjteményt is világjelnek szántuk; itt vagyunk, jelen va­gyunk, megmaradunk. Ahogy lehet, ahogy tudunk... De ha tűz ütne ki, mindenki figyeljen a ha­rangra, és siessen errefelé. Há­tunkon, ölünkben, halálgázas barlangjainkba kell menekíte­nünk egybegyűjtött vagyonún­kat. Testünk porból lévvén, por­rá válhat, és akaratunktól függet­lenül megrendezett temetésen a nem minket gyászolók nem ér­tünk szóló zsoltárokat énekel­hetnek fölöttünk. Mellettünk csak a szellem, az erkölcs bizo­nyítékai fognak tanúskodni. Az pedig az utókor dolga, hogy megmérettetésünk után a helye­zést is megadja. Horváth Arany Uj magyar játékfilm a mozikban December hónapban kerül a mozikba A nagy postarablás cí­mű filmvígjáték, amelyet Sőth Sándor rendezett, akinek immá­ron ez a hatodik alkotása. A film érdekessége a nemzetközi sze­reposztás; Rajhona Ádám, Ud­varos Dorottya, Perczel Zita és Fülöp Viktor mellett két idegen, Chic Ortega és Luke Mullaney alakítja egy-egy szerepét. A fur­csa, különös humorú, groteszk játék zenéjét pedig Darvas Fe­renc szerezte. A film egy lakótelepi alkalmi postán játszódik, képünkön egyik jelenetében Rajhona Ádám.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents