Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
1992. DECEMBER 12. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet Gyerekek, mi lesz veletek? Az utóbbi hetekben elég gyakran megfordultam fiatalok között. Jártam több iskolában, s a tanárokkal, gyerekekkel és szüleikkel beszélgetve számtalan gond felszínre került. S amikor pár napja az egyik általános iskola tanulóinak színvonalas műsorát figyeltem, azon vettem észre magam, hogy mégsem tudok felhőtlenül örülni. Ugyanis már régóta foglalkoztat a kérdés: vajon mi vár rájuk, milyen jövőjük lesz ezeknek a gyerekembereknek? Afelől persze nincs kétségem, hogy a családokban kamaszokká cseperedő fiatalok többsége megkapja a szeretetet, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy mindegyikőjüknek elő tudják teremteni szüleik a mindennapi jólét kellékeit, s hogy hozzájutnak azokhoz az anyagi természetű dolgokhoz, amelyek testi és szellemi fejlődésük miatt elengedhetetlenül fontos volna. Ez aligha sikerül - hallottam sok helyütt. De mielőtt még bárki is felületességgel vádolna, hogy már megint csupán arról a fránya anyagiakról beszélek, továbbviszem a gondolatot. Am mégsem tudom kikerülni a pénztelenség csapdáját. Mert ki tagadná, hogy pontosan ez az, ami a társadalmi egyenlőtlenségekhez, az esélybeli különbségek növekedéséhez vezet, melynek aztán egyenes következménye lesz, hogy nem minden gyerek teheti majd meg, hogy tanulhasson, hogy középiskolába vagy egyetemre járhasson. Pedig a tanulás jelenthetné továbbra is azt a lehetőséget - függetlenül a családok anyagi helyzetétől -, hogy gyerekeink esélyei egyformák legyenek. Csak éppen nem errefelé halad a világ, hisz ahogy nézzük a forrongó, változó oktatási rendszerünket, sokakban egyre nő a félelem amiatt, hogy rengeteg tehetséges gyerek marad majd ki az iskolákból, kallódik el, mivel a szülőknek nem lesz pénzük a taníttatásukra. S így a gyerekek arra kényszerülnek, hogy dolgozzanak. Ha egyáltalán lesz munkájuk. A mai helyzetben persze ez sem megy könnyen, mivel az előrejelzések szerint 1993-ban már egymillió munkanélkülivel kell számolnunk ebben az országban. Ennek tükrében valóban érdemes elgondolkodni, hogy milyen jövő vár gyerekeinkre, s miként tudnak belépni a munkaerőpiacra, amely már most is telítve van. Marad a szociális gondoskodás? Ugyan már! Ez aligha lehet elfogadható válasz, már csak azért sem, mert az elmúlt két esztendőben a szociálpolitika jószerint csupán a szegényeket karolta fel, a fiatalok érdekében viszont szinte semmi sem történt. S ha már róluk és jövőjükről beszélünk, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egész iskolarendszerünk is zaklatott átalakuláson megy keresztül, és tulajdonképpen senki sem törődik azzal, hogy a gyerekek számára nyugodt körülmények teremtődjenek. De hogy is törődhetnének, amikor az iskolák jórészében folyik a harc, részben a hatalomért, részben pedig azokért az ideológiai célokért, amelyek ma nemcsak az egyes oktatási intézmények falain belül ütköznek egymással. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy míg korábban azt mondtuk: az iskolákban olyan világnézeti nevelés folyik, amelyik figyelmen kívül hagyja a vallásos emberek igényeit, ma viszont lassan már attól kell az iskolákat félteni, hogy újból ne ideológizálják túl az oktatást, akár úgy is. hogy például tantervileg kötelezővé teszik a hittan bevezetését. Úgy gondoljuk, hogy egy polgári demokráciában mindenképpen védekezni kellene az ellen, hogy a korábbi ideológiák helyett újabbak szőjék át az iskolák mindennapjait. S ha túljutnak gyerekeink az általános iskolán, jön az újabb kérdés: miként tudjuk továbbtanulásukat biztosítani? Ez megint csak fontos feladat, mert meggyőződésünk, hogy az oktatás az egyetlen olyan beruházás, ami az ország jövőjét megalapozhatja. Jó pár esztendővel ezelőtt olvastam erről egy könyvet, s a szerző azokat az ázsiai országokat hozta fel példaként, amelyek a feudális elmaradottságból kiemelkedve ma már termékeikkel uralják a világpiacot. S náluk is a szellemi tőkét, az emberek oktatását tartották elsőrendű feladatnak. Meg is lett az eredménye. Nálunk viszont úgy tűnik, hogy éppen erről feledkezünk meg, és nem gondoljuk, hogy azzal a jövőnket vesztegetjük el, ha nem teremtünk egyforma esélyt gyermekeinknek. Ha már dolgozni nincs lehetőségük, legalább képezhessék magukat. S készüljenek azokra az esztendőkre, amikor már értelmes elfoglaltságot találhatnak. Éppen ezért veszélyes, hogy ma már ebben az országban is a közép- és felsőoktatás piacosítása folyik. Komoly térítési díjakat vezetnek be, s ezáltal kiszűrnek minden olyan fiatalt, aki nem tudja megfizetni azt. Ugyanakkor pedig beengedik azokat, akiknek anyagi lehetőségeik megengedik, hogy beüljenek a főiskolai vagy egyetemi előadótermek padsoraiba. S ennek egyenes következménye az lesz, hogy a gyerek továbbtanulása a szülők anyagi helyzetétől, és nem attól függ majd, hogy van-e tehetsége, készsége arra, hogy az új ismereteket elsajátítsa. Mi ez, ha nem kontraszelekció? Persze nem baj, ha bizonyos piaci alapelvek szerint folyik majd nálunk is az oktatás, ám ha nem feszítünk ki alá vagy mellé egy olyan „védőhálót”, amely lehetővé teszi, hogy a tehetséges, jól tanuló, okos gyerekek - akiknek nincs pénzük a tandíjra - is tanulhassanak - nos, akkor az egy nagyon felemás, mi több, igazságtalan oktatási rendszer lesz. Mindezek a kérdések manapság nemcsak az újságírót, hanem az emberek többségét is foglalkoztatják. Ismerőseim közül is sokan bajban vannak, mert nem tudnak gyerekeiknek tiszta jövőképet felrajzolni. Talán ezért sem véletlenek a fiatal házaspárok szájából egyre gyakrabban kibuggyanó „most még nem akarunk gyereket” - kezdetű mondatok, amelyek lassan már olyan evidenciaként hangzanak el, hogy a magára valamit is adó értelmes embernek eszébe sem jut megcáfolni azt. Pedig a statisztikák meggyőzhetnének végre már mindenkit arról, hogy éppen ideje lenne a demográfiai mélypontról kimozdulnunk. Már csak azért is, mert nép nélkül nincs szükség sem reformra, sem oktatásra, sem új adórendszerre. De még politikusokra sem. Fából vaskarika? Lehetetlen, kizárt dolog, mondaná az ember, de valóban az-e? Kérem, a csokorba fűzött esetekről döntse el az olvasó. * * * Érdekes eredménnyel zárult a próbálkozás: a nyelvvizsga első „fordulójában” a 16 éves srác átment, a pedagógusa pedig finoman fogalmazva: nem. Na- mármost: azóta a fiú nem bír megállni a szaktanára előtt, aki jószerével mindenbe beleköt. Nem mondom, kacifántos a helyzet, és hirtelen az jut eszembe, hasonló helyzetben például én mit tennék. Valami olyasmit: látod, nekem már van két diplomám, de olyan világban élünk, hogy ez sem elég, mert újabb szükséges. Te elsőre átugrottad az akadályt, és ezért büszke vagyok rád, mint tanárod. Nyelvórán olvass, fordíts, felmentelek a darálós munka alól. Annyira, hogy olykor az óra egy részét, egy-egy kis olvasmány feldolgozását is te csinálod. Majd rájössz, nem is olyan egyszerű ez. Mivel - gondolom - ügyes, talpraesett ifjúról van szó, valószínű megnyerném. Elvégre miért baj az, ha egy adott részterületen egy- egy átlagtól eltérően jó diák sokat, rengeteget tud? Én örülnék neki, büszke lennék rá, sőt, segíteném. Elvégre nem akárkiről, hanem az egyik tanítványomról van szó. Vagy ez az érvelés fából vaskarika? * * * Nem tagadom, sok a panaszom az úgynevezett étkezőhelyekre, a hiányzó, valamikor közismert magyaros vendéglátásra. A minap szerettem volna gyorsan ebédelni, ezért átugrottam a szerkesztőség melletti, nagy magyar író nevét viselő ételbárba. Három asztal teljesen üres volt, így „lekabátolásom” után az ajtó mellettinél foglaltam helyet. Láttam, nem tapossa a nép egymás tyúkszemét, ezért jogggal remélhettem, gyorsan végzek. Végeztem is, de nem úgy, ahogy elterveztem. Ugyanis ültem négy percig, ötig, és az égvilágon senkinek sem tűnt fel 180 centim, meg a hozzá társuló nem éppen kevés, 88 kilóm. Rohantak a percek, nyolc, tíz is eltelt, amikor visszavettem a kabátom, meg a sapkám, majd a pulthoz léptem. Nincs itt ma kiszolgálás, kérdeztem a hölgyet. De, már éppen menni akartam, így ő. Afész-bolt ez, kérem, érdeklődtem. Dehogy, maszek, érkezett a felelet. Maszek, csodálkoztam: és ezzel a gyorsasággal, szíveslátással meg bírják keresni a hideg vízre valót? Néma csend követte a kérdést, majd a főnökről érdeklődtem. Az előbb ment el, íme a felelet. Én is ezt tettem, és ma sem értem a helyzetet. Nem kellett a pénzem, nem kellettem, mint vendég: ennyire jól megy ennek az üzletnek? Megengedheti magának azt a luxust, hogy rá se bagózzon a betérőre? A nyáron göröghonba vetett a sors, és beugrottunk egy nagyobb vendéglőbe. Lehettünk vagy százan: németek, olaszok, görögök. Két pincér dolgozott mindössze, és fogalmam sincs, miképpen csinálták: de egy perc múlva az asztalunkon volt az étel- és itallap. Ott is maszekvilág van, itt is az (lesz). Nem értem, mindezek ellenére sokszor, miért fából vaskarika a vendég tisztelete, szeretete? Mindegy, ha dühösen távozik, vagy elégedetten? Olykor úgy tűnik: igen. * * * Lakik a lépcsőházunkban egy diszkós legény. Kalimpál, kopá- csol derekasan, zajos a muzsikája. Szóltam neki, utána jó ideig csend volt. Az utóbbi időben megint elszabadult a pokol. Hol este fél nyolckor, hol éjszaka fél tizenegykor, máskor hajnali kettő után kellett becsöngetnem, hogy halkabban már, kedves szomszéd, nem a Hortobágyon lakunk egy fehérfalú tanyán. (Igaz, ott aligha muzsikálnak így.) Legutóbb úgy nézett ki, hovatovább én restelltem magam. Már megint Miklós bácsinak van baja, kérdezte, és pillanatnyilag valóban úgy éreztem magam, hogy alávaló, a szomszédokkal összeférhetetlen gazember vagyok, hogy már ki tudja, hányadszor zavarom a dö- römbölést, amelyből egy dob dübörgése annyira felhallatszik, hogy a gyerekek felébredtek. Mi a teendő? Van többféle. Az egyik: viszem a kést, de nem a kicsit, és csúnya szóval: lerendezem a tulajt. O a temetőbe megy, én a börtönbe. Nem, ez nem jó, nem az én stílusom. Marad más. Feljelentem csendháborításért, a lakók zavarásáért a városháza illetékes osztályán. Nem, ez sem az én világom, soha nem jelentettem fel senkit, miért pont vele kezdeném? Hiszen ezt a kalapálást leszámítva semmi vájom vele. Ideig-óráig, csak átmenetileg javul a helyzet. Miért? Mit tudom én! Vagy nem értette, vagy én mondtam rosszul? Akad még egy aranyos ötletem. Kívánom, neki is legyen egy-két pajkos gyereke. Akik napközben hancúroz- nak, mint a többi, egészséges társuk, este pedig alszanak, elvégre ez a napszak nekik arra való. Akkor esetleg majd megérti, miért mentem én le többször, mint a többiek. Mert szerintem ez nem fából vaskarika. Legyen szó bármilyen emeletes lakótömbről: akár a miénkről, akár a máséról. Vagy túl sokat kívánok, tessenek mondani? d Nemzetközi idegenforgalom Az idén januártól október végéig 28.358 millió külföldi kereste fel hazánkat, s 10.748 millió magyar állampolgár utazott külföldre a statisztikai hivatal legfrissebb kimutatása szerint. Az elmúlt év azonos időszakához képest 1,4 százalékkal kevesebben látogatták meg az országot, miközben a magyarok utazási kedve több mint 10 százalékkal csökkent. A hazai szállodák kihasználtsága országosan a tíz hónap átlagában 47,8 százalék volt, ezen belül Budapesten 55,9, a Bala- ton-parton pedig 48,3 százalékos. Októberben az ország majd minden területén, minden szállodakategóriában jobb volt a kihasználtság, mint az elmúlt év azonos hónapjában, kivéve a Ba- laton-parti egycsillagos szállodákat, amelyeket tavaly októberben 28,4 százalékban, idén viszont csak 8,1 százalékban töltöttek meg a vendégek. Az idegenforgalom devizabevételeiről és kiadásairól csak az első kilenc hónap adatai állnak rendelkezésre. Eszerint a bevétel forintban 72,8 milliárdot, devizában 926 millió dollárt tett ki. Az előző év adataihoz képest a növekedés 17 százalékos. A kiadás forintban 33,1 milliárd, devizában 409 millió dollár. A növekedés forintban 11, konvertibilis valutában 16 százalékos volt. (MTI) Nyugdíjban, de nem nyugalomban Pedig jó óvónő volt Özvegy Sinka Jánosáé Tisza- inokán egy mutatós házban lakik a Szabadság utcában. A veranda előtt szőlőlugas gubancosodik, hátrább tőkék dideregnek a decemberi fagyban, távolabb aprólék bóklászol. „Juliska óvónéni” - hiszen így ismerik a faluban - tulajdonképpen még most is dolgozhatna, hiszen jövőre tölti az ötvenötöt. Haját hófehérre meszelték a megpróbáltatások, és amikor élete utóbbi tíz évének a kálváriáját meséli, sűrűn kell a zsebkendője után nyúlni. * * * Pedig milyen szépen indult, majd folytatódott az élete! Kun- szentmártonban végezte a középiskolát, és 1964. július 1-jén került Inokára. Nem véletlenül, mivel a parányi faluban kilenc év alatt tíz óvónő fordult meg. Talán megriadtak az Isten háta mögötti településtől, esetleg a téli, magányos estéktől, a nyári portól, az őszi sártól? Ki tudja. De őt nem ilyen fából faragták, hiszen évtizedeket töltött el itt, közmegelégedésre. Eleinte Kürtről járt át kerékpárral, majd 1967-ben férjhez ment. Két gyerekük született: először Judit, majd később János. Akkor már ebben a faluban laktak, és noha mehetett volna gyesre, az óvoda miatt ezzel a jogával nem élt. Ugyanis nem akadt, aki helyettesítette volna, így vállalta az emberfelettit: reggelente korán a gyerekeit Tiszakürtre hordta a bölcsődébe, utána visszarohant, estig dolgozott az óvodában, majd újra Tiszakürt következett, és hozta haza az apróságokat. Sok év telt el így, ráadásul egyedüli óvónő volt a faluban. Jó tizenkét éve érkezett a társa, azóta ketten vannak. A baj tulajdonképpen 1984-ben kezdődött, de már 1971-ben is súlyos műtéten esett át. Ki kellett venni az egyik veséjét, majd hat hét után ismét dolgozott, mert várták a kicsik. 1984-ben daganatos betegséggel operálták Szolnokon, utókezelésekre Szegedre járt. Januárban történt a műtét, de a nyár már megint a gyerekek között találta. Ráadásul 1984-ben az akkor hetedikes kisfia is kórházba került: egy emberfej nagyságú lépcisz- tát operáltak ki belőle. Úgy látszik, nem volt elég a bajból, mert ugyanekkor meghalt 44 éves öccse is. Nagyon megijedt, mert 1985 végére majdnem mindenkit kivitt a fekete fedeles hintó azok közül a temetőbe, akiket vele együtt hasonló bajjal műtötték. Ezért úgy gondolta, ha az ő állapota is romlik, ne kelljen ilyenolyan bizottság elé menni, ezért 1986-ban rokkantnyugdíjas lett, de továbbra is dolgozott. Pedig a csapásözön korántsem fejeződött be, hiszen 1989-ben meghalt az édesapja, 1991. május 13- án pedig munkahelyi balesetben a félje. * * * Ez, leírva is sok, nem még átélve. Mindezek ellenére tette a dolgát, oktatta, nevelte a rábízott apróságokat, egészen 1992 május 5-ig. Ekkor táppénzre került, és a munkaviszonya az idén nyáron megszűnt. Ez nagyon fájdalmasan érintette, hiszen úgy érezte, akkor mondták ki neki az is- tenhozzádot, amikor nagy szüksége lett volna arra, hogy tragédiáit emberek, gyerekek között kicsit felejtse. Nem beszélve arról, hogy a pénz sem jött volna rosszul. Mert az igaz, hogy a lánya azóta férjhez ment, és már van egy kétéves stramm fiúunokája, de a fia munkanélküli, és segélyt is majd csak jövőre kap. Szerinte a tiszakürti iskola vezetősége bizonyára azért szüntette meg a munkaviszonyát, mert ő afféle, sokszor elégedetlen pedagógus volt. Tény, több sérelmét szóvá tette, legyen szó vezetői pótlékról, a tanfolyamok utáni előrelépésről, a bér bruttósításáról. Ezért munkaügyi döntőbizottsághoz is fordult, amely tiszakürti pedagógusokból állt. Ők 1988-ban megállapították, hogy neki nem jár a bruttósítás. * * * Mutatja a munkakönyvét, a pár soros elbocsátó szép üzenetet, miszerint erőt, egészséget, boldog nyugdíjas éveket kívánnak neki. Ebből eddig sajnos egy sem valósult meg, pedig fegyelmije a harmincöt év alatt egy sem volt, kitüntetése három is. Egyet az óvónői munkásságáért kapott, kettőt vöröskeresztes titkári fáradozásáért, mivel húsz évig végezte ezt is. Éjszakánként keveset alszik, nappal tesz-vesz, hogy elteljen az idő. Amerre jártam, lett légyen szó a polgármesterről vagy édesanyákról, dicsérték. Jó óvónő, nagyszerű szakember, mondogatták. Az iskolában is megfordultam, ahol szintén elismerték szakmai rátermettségét, és közölték velem, a nyáron azért kellett nyugdíjba mennie, mert végre Tiszainoká- ra is találtak egy fiatal óvónőt. Ez pedig nagy szó, mert ezért a faluért nem kapkodnak a végzősök. Ez azonban őt nem nyugtatja meg. Még tanítani, dolgozni szeretett volna egy ideig, mert nagyon hiányoznak a gyerekek, az emberek. Most, amikor nagyhitelen olyan lett az otthona, hogy szinte kong az ürességtől. Nem tudom, hogyan lehetett volna másképpen elbúcsúztatni ezt az 54 éves betegségektől, emberi fájdalmaktól megtört asz- szonyt, akinek a mindene, az élete volt az óvoda. Megértem az iskolát, de nagyon megértem őt is, amikor síró tekintettel kérdezte: most én már soha nem kellek...? Válaszolhattam volna, hogyan mondhat ilyet, hiszen ott a család, az unokája, a fia, a temérdek egykori óvodása. Akiket óvott, féltett, nevelt, oktatott, akiknek a kezét fogta. De csak ültem, hallgattam és eszembe jutott: neki vajon ki fogja meg a kezét? Mert úgy láttam, ő most ért el oda, amikor erre lenne a legnagyobb szüksége... D. Szabó Miklós
