Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
8 Irodalom—művészet 1992.. NOVEMBER 28. Nemes László: Nagyapád történeteiből- Jó - bólintott a Szamaras. - Kapjátok el. Amazok hárman eltűnik a fák között. A két Alsec a kastély kerítésénél kuporgott.- Nézd! - mutatta a kisebb. - Neki csináltam! - Vadgesztenyéből és száraz gallyakból készített bábu billegett a tenyerén. - Milyen?- Szar - mondta a bátyja. - Fos. A kisebb az arcába nézett.- Ne mondj ilyen szavakat.- Fos - ismételte meg a nagyobb. A kicsi szája megvonaglott;- A jövő héten biztos eljön. És akkor nekiadom.- Fos.- Azért, mert nincs kalapja?- Azért - hagyta rá a nagyobb.- Hát csináljunk! - A kicsi felragyogott. - Tüskéből! Csak kell találni hozzá egy gesztenyehajat. Segítsz?- Nem - sercintett a nagyobb.- Pedig te sokkal ügyesebb vagy? -’hízelgett a kicsi.- Naná. - A nagyobb újra kiköpött. - Csináld meg magad, ha annyira akarod.- Félek a bőregértől - vallotta be az öccse. - Sok lakik a fák között. Belekapaszkodnak a hajamba, és kiszívják a véremet!- Ki a túró mondta ezt?- Nem emlékszel? - ámult a kicsi. - Amikor itt volt a múltkor! Amilkor meglátogatott! Amikor kikísérhettük a nagykapuig, és onnan jöttünk vissza! Akkor mondtad, hogy vámpírok. Te mondtad! Miért mondtad, ha nem azok?- Mert azok. - A nagyobb a gesztenyés felé bámult. A fák között sűrűsödő nyirkos homályban rabló-pandúrt játszottak az intézetiek. Fölöttük, nem tudni merről, honnan, időnként áthasította az eget egy-egy denevér. Őrült cikkcakkban repültek, néha hangot is adtak. Semmi kis hangjuk volt, mint a patkányoknak. - Két hegyes foguk van! - mondta a nagyobb. - A szárnyuk csupa bőr. Jól látnak, pedig vakok.- Te olyan okos vagy - mondta a kicsi.- Tudom - bólintott a nagyobb. Hallgattak. Aztán a kicsi felragyogott.- Nahát ezért nem megyek egyedül a gesztenyésbe! Mert én is okos vagyok! Mindenre emlékszem, amit te mondasz! Nem akarom, hogy a vámpírok elkapjanak.- Én semmitől se félek - mondta a nagyobb. Ekkor törtek rájuk a sűrűből amazok. Ketten a nagyobbra ugrottak rá, a harmadik a kicsit teperte le. hátracsavarták a karjukat, mackófelsőjüket a fejükre húzták, felrángaták őket a porból. Két perc múlva az istállóban voltak.- Na, szarháziak! Az intézet két szamara bambán ácsorgott a jászol előtt.- Motozás! Szumrák a Szamaras elé helyezte a testvérektől elkobzott holmikat. Zsebkendő, faragott fadarab, koszos egyforintos, két töltényhüvely és a gesztenyebáb.- Te csináltad? A Szamaras sose emelte fel a tekintetét. Puha macskaléptekkel járt, mintha félig aludna. Al- vezérei árnyékként követték. Szumrák, Barna, Bánki. Imádták és féltek tőle.- Térdre, ha kérdeznek! Nem hallod? Térdre! Az idősebbik Alsec letérdelt. A Szamaras moccanatlanul guggolt a rablott kincsek előtt.- Te csináltad? - kérdezte újra. Az idősebbik Alsec állával az öccse felé bökött. - Ez.- Ügyes! - A félig lehunyt szemhéj alatt valami megvillant. - De kinek? A kisebb nem válaszolt.- Nem hallottad?! - ugrott feléje az ajtóból Szumrák. - Neked lett mondva! Kinek csináltad ezt a szart, he? A kicsi vacogott, de állva maradt.- Anyánknak - mondta.- Kinek?!! - A két másik alve- zér fenyegetőn mozdult az ajtóban. Egyikük bicegett. - Na majd...- Hagyd! - A Szamaras súlyos szemhéja lecsukódott, t Itt nincs anyja senkinek. - Fáradtan bólintott. - Senkinek, értitek? - A két testvér hallgatott. - Na, jó! - bólintott újra. - Akkor megtanítom nektek a dolgokat. - Felsóhajtott.- Az egyiknek megtanítom. - Szeme Szumrákra villant. Az végigvágott a nagyobbik Alsecon.- Fej vagy írás?- Ne bántsd a bátyámat! Szumrák újra lecsapott. He?!- Fej! - nyögte a nagyobb. A Szamaras feldobta, és elkapta a szutykos érmét, odamutatta az ajtót vigyázó társainak.- írás! - vigyorogtak messziről azok.- Hülyék! - Az idősebbik Al- -sec elbőgte magát. Kivonszolták az istállóból, bevágtak neki egyet, megrugdosták. Szumrák leköpte. Vinnyogva eltakarodott.- Őrködjünk akkor! - Szumrák cigarettacsikket pöckölt a két másiknak. - Idekint rágyújthattok. Füstöltek az alvezérek. A durva szövésű zsák, amit a Szamaras az istálló sarkából előhalászott, üresnek látszott.- Na, van anyád? A kicsi beharapott szájjal, dacosan hallgatott.- Hogy örökre megtanuljad...! - A Szamaras megrázta a zsákot, ledobta a kicsi elé az istálló döngölt padlatára. Az ajtóból visszanézett. - Ne nagyon mocorogj! Az istálló ajtaja bezárult. A kicsi magára maradt. A szamarak nyugtalanul dobogtak, valami megmozdult a zsák alatt. Odakint felhangzott a vacsorára hívó kolompszó.- Lent, hol a tölgyek őrzik a völgyet, kúszik az erdei út! Átszeli bújva, újra meg újra... - Zászlólevonáshoz énekeltek az intézetiek. Hallotta, ahogy amazok odakint elpucolnak. Leguggolt a zsákhoz.- Csak azért nem jön, mert nem jöhet! - A gesztenyebáb mellett a két töltényhüvely, a zsebkendő és a faragott fadarab.- Mindig dolga van! - Felemelte a fadarabot, megpiszkálta vele a zsákot. - Zöld a szeme! - A rongy alól előtűntek a pálcikacsontokra feszülő, erekkel átszőtt, hártyavékony szárnyak. - A haja meg vörös! - A vak arc hasítékából elővillantak a tűfogak. - Emlékszem! - Jobbjában a faragott ággal tovább emelte a zsákot, bal keze a töltényhüvelyek között tapogatott. Az egyik töltényhü- vely feldőlt és elgurult. - Barna haja van! Gesztenyebarna! - Végre kitapintotta a bábut, közelebb húzta, rátaposott. - Pont ilyen! - Odamutatta a bőregérnek. - Akarod? A denevér lüktetett, ahogyan a szív dobog. Kicsi lányom, hadd meséljek neked a nagyapádról, aki a te születésed előtt néhány hónappal halt meg, s így nem láthattátok egymást, bár ő már kitapinthatta első mozdulataidat. Történt egyszer régen, amikor apám, a te nagyapád még vidám fiatalember volt, és a Főtér közepetáján még állt a Barátok Temploma, meg a ferencesek kolostora, amelyekből te, kislányom már csak a tornyot láthattad, de nyilván elfelejtetted. Történt tehát, hogy élt városunkban egy derék mészárosmester, bizonyos Trébely Tuti, aki nem vetette meg a bort, a flekként és a vidám cimborák társaságát. Hogy mi volt igazi neve, azt ma már talán senki sem tudja, de meglehet, annak idején is csak kevesen, de ez nem is volt fontos, mert akkoriban a város minden valamire való polgára ismerte a város összes többi valamire való polgárát, még ha nem is igazi, anyakönyvezett, csak ragadványnevén. Viszont remekül számon tartották egymás jó és rossz tulajdonságait, szenvedélyét, hobbiját (akkor még vesz- szőparipának nevezték), szeretőjét és pénztárcájának kövérségi fokát. A város akkor kicsi volt még és tiszta, de a Teleki Téka már nagyon régen megvolt, a Maroson gát feszült a víznek, állt a Gázgyár és a Tranzi mozi, amely később összeomlott. Megvolt a Bolyai iskola mai épülete, amelyet akkor Református Gimnáziumnak neveztek. Megvolt a Városháza és a Kultúrpalota, akkori népies nevén Cifra Palota. És Cseh Gábornál zaftos virslit lehetett enni esténként, amelybe tilos volt villával beleszúmi, mert a tulaj megorrolt. (A virsli egyébként maga is megtorolta a merényletet, amennyiben szembeköpte a tudatlan vendéget.) No és a Surlott Grádicsban még emlékeztek Ady Endrére, aki ott mulatott volt Bemády polgár- mester úrral. Éppen jó, hogy eljutottunk a mulatáshoz, mert így visszakanyarodhatunk Trébely Tuti mészáros úrhoz. Történt ugyanis, hogy Tuti egy este korhely barátai társaságában alaposan ellátta az apja fiát. De olyan jól sikerült a buli (akkor murinak nevezték), hogy Trébely Tuti padlórészegre itta magát (akkor azt mondták: le a sárga földig), olyannyira, hogy azt sem tudta, mely világon leledzik. Akkor ivócimborái rettenetes tréfát eszeltek ki. Elhatározták, hogy Trébely Tutiból szerzetest csinálnak. Ki tudja, honnan, szereztek egy barna ferencrendi szőrcsuhát cingulummal, és átöltöztették Tutit. Egy ideig gyönyörködtek művükben, majd a köztük lévő derék borbély felfedezett rajta egy hiányosságot: - Nincs tonzúrája! - kiáltott fel. És legott nekifogott korrigálni a hiányosságot. Előkészítette szerszámait, s megborotválta barátja feje búbját. Kicsit körbe is nyírta, míg a mészáros dús fürtű, dülledt szemű, vörös arcú kobakjából elfogadható barátfejet mesterkedett. Akkor cimborái felriyalá- bolták, feltették egy konflisra, és a ferencesek kolostorához hajtattak. Ott leültették a küszöbre, becsengettek, aztán lóhalálában eltűntek a környékről. Nemsokára kinyitotta a kaput a szolgálatos szerzetes, és álmosan pislogott az ismeretlen testvérre. Amikor végre felfogta, hogy mit is lát, megrémült. Kinézett a térre, de az teljesen üres volt. Nagy keservesen nyögve behúzta a barát-mészárost a klastrom folyosójára, aztán segítségért szaladt. Felköltött még két testvért, és együttes erővel lefektették Trébely Tutit egy üres cellában. A derék mészárós másnap reggel hasogató fejfájásra ébredt, émelygett, s a torka száraz volt, mint a lőporszaru. Sajgó kobakjához nyúlt, és furcsa felfedezést tett: feje búbja olyan szőrtelen volt, mint egy narancs. Nem értette. Felült, majd felállt, és lépett egyet. A lába belegabalyodott a csuhába, majdnem elesett. Végignézett magán, és kis híján visszaszédült az ágyba. Megkapaszkodott a cingulumban, és az ablakhoz támolygott. Belebámult az ablaküvegbe, farkasszemet nézett saját dúlt képmásával. Meglátta feje fénylő kupoláját és elborzadt. Ebben a pillanatban lépett be a rendfőnök. Feddő, de szelíd hangsúllyal szólt a megtévelye- dett „bárányhoz”:- De édes fiam!... Hát hogy lehetett ilyet tenni? Én megértem, hogy az ember néha megkívánja a bort... hiszen mi is megkóstoljuk néha... De itt benn, egymás között... hogy a világi emberek ne láthassák. Hogy ne hozzunk szégyent a fejünkre, s a rendre. Ej, ej... Trébely Tuti zavaros szemmel, értetlenül meredt a rendfőnökre, aztán kisvártatva megszólalt:- Atyám, van egy nagy kérésem: Legyen szíves, hívja fel Trébely Tutit, a mészárost! Ha nincs otthon, minden rendben... de ha otthon van, akkor én nem tudom, hogy ki vagyok! Tóth Erzsébet: Azt a zöld pengét Talárt a volánt kellene másképp tartani, kinyújtott karral, hátradőlve, mint a Mercedesekben könyöklő turisták, áthajtani egy nap alatt ezen a kis országon, aztán a Balatonba dobni a megrágott kukoricacsutkát, hogy ne lássam a lassan jövőket, az út mellett állókat, hogy elfelejtsem a méregzöld tengerilevelet, amivel- ötéves lehettem - a nyakamon próbáltam ki, valóban el tudja-e vágni egy gyerek nyakát? Elbújtam Nagyapa elől a perzselő, poros határban, letéptem egy hatalmas illatos pengét, sokáig dörzsöltem a nyakamhoz, s vártam mikor halok meg. Aztán megijedtem, s rohantam haza: Nagymama a tengeri elvágta a nyakamat! Ma is érzem köténye illatát afogy magához szorított, és érzem kezét a nyakamon. És azt a zöld pengét is érzem, amikor néha egy nap alatt át kell hajtani ezen a kis országon. Az oldalon Egry József grafikái láthatók A szerzetes
