Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám

1992. NOVEMBER 14. Kulturális panoráma 9 Tiszafüreden született, építész Bécsben A TANÍTÁSRÓL ÁLMODIK Halház a Dunán, sziget a Balatonon? Ifién lenne a halba/ Tíz éve hagyta el hazáját, és le­telepedett Ausztriában Papp Zol­tán belsőépítész és kommunikáci­ós menedzser. Bécs szívében egy iroda-műterem-lakás együttesben él, amely a művészek kedvelt talál­kozóhelye lett. Tiszafüreden született 39 évvel ezelőtt, a „hal” jegyében, élete so­rán halsütő is volt, és a halház öt­letével robbant be a bécsi köztu­datba, amikor a Bécs-Budapest Expo építészeti ötletpályázatán fő­díjat nyert.- Mi is ez a halház?- Általában gyerekkori álmokat dolgozok fel, valósítok meg. Szá­momra a hal az élet szimbóluma. Meggyőződésem ugyanis, hogy amíg a halaknak jól megy, az em­beriségnek sem lesznek megélhe­tési gondjai. Éppen ezért védeni kell a vizek állatvilágát! Erre fi­gyelmeztetne a halház, amely affé­le ökológiai centruma lehetne a vi­lágnak, ahol a természetbarátok, kutatók rendszeresen találkozhat­nának, konferenciákat tarthatná­nak, kiállításokat rendezhetnének. Ezzel állandóan ébren tarthatnánk érdeklődésünket a környezet, a vi­zek tisztasága iránt. A halház tulajdonképpen egy hatalmas, három emelet magas, 70-80 méter hosszú, hal formájú épület lenne, színes üvegből és alumíniumból készülne.- Mikor lesz az ötletből valóság?- Attól függ, mikor találok olyan támogatókra, akik a fölépítésével a saját számításukat is megtalálják. Egyébként igen nagy az érdeklő­dés világszerte iránta. Már az USA-ból, Japánból, Dél-Afriká- ból és az arab világból is jelentkez­tek vállalkozók, hogy nemcsak Bécsben, hanem saját hazájukban is megépítenék a halházat, sőt ki­csinyített változatát Disneylend- ban is felállítanák. Egy japán épí­tész az ötletet olyképpen valósíta­ná meg, hogy az épület alsó része víz alatt lenne, ahol tanul­mányozni lehetne akváriumokban a Duna-menti halakat. A sok külföldi mellett a korábbi budapesti vlágkiállítási program- iroda illetékesei is megkerestek, és lehetőséget kínáltak, hogy Buda­pesten épüljön föl a halház. A Ko- paszi-gátat jelölték ki, de mielőtt érdemi megállapodásokat kötöt­tünk volna, személyi változások történtek. Úgy tudom, ha a prog­ramiroda rendelkezésére álló in­gatlanok közül alkalmasat kínál­nának föl, akkor ma is tudok válo­gatni a kivitelezők, illetve a finan­szírozók között. Mivel a bécsi öt­letpályázatot nyertem meg, ezzel a megvalósítás joga is az övék volt. De azáltal, hogy a bécsi expoiroda megszűnt, a jog visszakerült hoz­zám, tehát nem lenne akadálya a budapesti világkiállításra megépí­teni a halházat. Fődíjas pályázatom igen pozitív visszhangra talált Bécsben, ennek kapcsán látogattam Budapestre. Felfedezni jöttem újból Magyaror­szágot, tenni és együttműködni jö­vőjéért: izgalmas feladat.- Mit csinál itthon?- Röviden: kutatás - kommuni­káció - tanácsadás. A WIENER magazin megbízásából riportokat készítettem az „új Magyarország” különböző motívumairól, s így ke- rültem ismét közelebbi kapcsolat­ba a magyar változásokkal. Buda­pesti irodámban is nyitott ajtót ta­lálnak nálam a művészek, a rek­lámszakemberek. Munkám során igyekszem felkelteni a vállalkozók figyelmét, hogy mi módon kap­csolhatóössze törekvésük a művé­szettel, reklámmal. Fontosnak tar­tom a gazdasági reformok mellett a szürkeállományt is aktivizálni. Nagyon sok tennivaló van még e területen.- Ötletei gazdag tárházából me­lyiket dédelgeti különösen?- Régi álmom, hogy a Balaton­ban kis mesterséges szigetek le­gyenek, ahol kellemes, idillikus környezetben szórakozhatnak, pi­henhetnek az emberek. Szirmai Endre vegyésszel ennek megvaló­sításán fáradoznunk.- Tulajdonképpen hol van „ott­hon"?- Nehéz erre válaszolni. De azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy osztrák-magyar állampol­gárságom miatt mindkét oldalon otthon vagyok. Bécsi és budapesti stúdióm számomra egyaránt egyé­ni „mikrokozmosz”, kreatív alko­tóbázisává vált életemnek. S tenni­való bőven akad a művészet, a rek­lám és a vállalkozás komplex vilá- gában. M. E. Aki maga keresi meg a tandíját Szolnokon tanár - Melbourne-ben diák Baranyai Zsuzsanna Ausztrá­liából nem diáknak, hanem angol tanárnak érkezett Szolnokra. A Ti- szaparti és Verseghy Gimnázium­ban tanít. Ezen kívül számos fel­nőtt vagy diák korú magántanítvá­nya tanúsíthatja: legjobb anya­nyelvű tanárral tanulni egy idegen nyelvet. Beszélgetésünk tárgya azonban nem a tanítás, hanem a tanulás - Zsuzsanna Ausztráliában még maga is diák. Melboume-ben született 1968- ban. Szülei magyarok, apja üzem­mérnök, anyja könyvtáros. Egy testvére van (24 éves fiú). Mel- boume-ben laknak. Zsuzsanna a Victorian University of Techno­logy nevű egyetemen másodéves.- Magyarországon egyre súlyo­sabb gondot jelent a családok szá­mára egy továbbtanuló gyermek. Mit jelent Ausztráliában az egyete­mi tanulás egy-egy család anyagi helyzetét illetően?- Nem a szülők fizetik. Megvan az a lehetőség is, hogy a szülők fizessék, de ez egyáltalán nem ál­talános. A tandíjat kétféleképpen lehet fizetni. Vagy úgy, hogy fize­ted minden félévben, vagy úgy, hogy halasztást kérsz,, és amikor dolgozni kezdesz, és a fizetésed elér egy bizonyos szintet, automa­tikusan vonják tőled. Ez havonta 2-3 százalékot jelent! Ha így ha­lasztással kéted a tandíjfizetést, akkor kamatot is kell fizetni, de ez minimális. Logikus, hogy a tandí­jat csak azok a szülők fizetik, akik nagyon jól állnak anyagilag, aki­nek semmi egy ekkora összeget le­tenni, de szerintem úgy a jobb, ha a diákok maguk fizetik, elvégre már felnőttek.- Ez egyedi vélemény, vagy so­kan így gondolkodnak Ausztráliá­ban?- Szerintem sokan, majdnem mindenki így gondolkodik. Az ott egy be'vett szokás, hogy a gyerek fizeti a tanulását magának. Nálunk egy gyerek nem megy oda a szüle­ihez, hogy figyelj, egyetemre já­rok, fizesd a tandíjam!- Mennyibe kerül ez egy évre?- Kétezer ausztrál dollár évente (körülbelül 118 ezer forint - a szerk.). A tandíjat tantárgyanként számítják ki. Megnézik, hány órád van egy-egy tantárgyból hetente, és félévenként adnak egy papírt, hogy mennyivel tartozol. Boldog pillanat, \onalban a tobb- ezer kilométerre élő család...-Mi az az életkor, amíg a szülök fizetik az iskolát?- Általában az érettségiig. Ná­lunk többféle iskola van, de tény, hogy ha azt akarod, hogy a gyer­meked jól tanuljon, magán vagy egyházi iskolába küldöd. Én pél­dául katolikus iskolába jártam. Érettségi után három hónapig nya­raltam Németországban, majd feb­ruártól jártam egyetemre, de úgy, hogy márciustól már dolgoztam is.- Hogy lehet ezt a kettőt energi­ával bírni?- Attól függ, milyen egyetemre jársz. Például a bátyám műszaki egyetemre jár, ezért két évet úgy tanult, hogy nem dolgozott, a szü­leim fizették, két évet estin végzett, egy évet nappalin. Most kapta meg a diplomáját és sajnos ő most olyan helyeztben van, hogy munkalehe­tőség sehol. Még az újságban sincs egyetlen hirdetés sem mérnökök­nek. Ezért'is döntöttem úgy, hogy eljövök most, mert inkább előny később befejezni az egyetemet, hátha pár év múlva normalizálódik az ausztráliai gazdasági helyzet, és utána könnyebben találok munkát magamnak.-Az önálló élethez szokott auszt­ráliai diák milyennek látja a ma­gyar fiatalok helyzetét?- Túlságosan ki vannak szolgál­va. Mivel itt olyan nehéz a helyzet, a szülők amit csak lehet, megtesz­nek a gyerekért, hogy sokáig az ő védelmüket élvezzék, ami nekem nagyon furcsa, mert ilyen félig- meddig felnőtt gyerekekről van szó.- Ha véget ér a magyarországi küldetés, milyen lehetőségek vár­nak otthon önre?- Folytatom az egyetemet, új ál­lást kell keresnem, és azután még fogalmam sincs, mit fogok csinál­ni. Végül is ha minden kötél sza­kad, visszajövök Magyarországra, mert itt nagyon keresnek olyan embereket, akik több nyelven be­szélnek. Nagyon sok energiám van. Néha már csodálkoznak is raj­tam, hogy bírok ennyi mindent? Szerintem úgy, hogy gyerekkorom óta megszoktam az önálló gondol­kodást, az ügyek önálló intézését, ehhez kezdettől fogva sok energia kellett, hogy az ember korán meg­tanulja cipelni a terheket. Ettől az­után önállóságra szokik, nem ma­rad felnőtten is olyan gyermek, aki elvárja, hogy védelmezzék; pá- tyolgassák, intézkedjenek, gon­dolkodjanak helyette. Ez a szemlé­let háFIstennek nálunk eléggé is­meretlen. Lehet, hogy ettől (is) va­gyunk ilyen energikusak, felsza­badultak és sokkal bizakodóbbak, mint magyarországi honfitársaink. K. Sz. Fotó: Tarpai Kovalovszky Miklós, a filológus- Ha önről valaki megírná élete nyitott könyvét, milyen fontosabb következtetéseket vonhatna le pá­lyájának ívéből, sorsának stációi­ból?- Nyilván arra a könyvemre utal, amelyben összeállítottam Ady önéletrajzát, de méltatlan nagyké­pűség volna velem kapcsolatban életem nyitott könyvéről beszélni. Szokványos, szinte egyhangú élet­út volt az eltelt nyolc évtizedem, zökkenőkkel ugyan, de na­gyobb törések, váratlan fordula­tok, lesújtó megpróbáltatások nélkül. Á történelem áldatlan eszmeharcai és világméretű borzalmai közepette, viszont akár szerencsésnek is mondhat­nám magam.- Úgy tudom, mérnöknek ké­szült, ezért iratkozott a móri polgári után a székesfehérvári reálba...- Igen. De anyagi nehézségek miatt, és egy ösztöndíj jóvoltá­ból, végül is magyar-francia szakos tanárjelölt lettem. Az irodalom is vonzott, így nem okozott gondot az irányváltás. További fejlődésemre döntő volt Gombocz Zoltán nyelvész- professzorom, aki a világító ér­telem, a sarkalló szellemi igény és egyetemes tájékozottság megtestesülése volt. Nem akart a nyelvészet valamely szűkebb körébe terelni. Az írói névadás kérdését ajánlotta kutatási témá­nak: ezzel megalapozta „kétlaki- ságomat”. Filológusnak vallom magam, nyelv és irodalom össze­tartozásának, egységének jegyé­ben.- Tanári pályája során tanított a szolnoki kereskedelmi iskolában is - még a háború előtt -, majd a fővárosba került. Nyomasztó em­lékű szakaszaként emlegeti a bu­dapesti Pedagógiai Főiskolán töl­tött két évet. Miért?- Én magam igyekeztem odake­rülni, de hamar csalódnom kellett. A hangadó szerephez jutott, de hi­ányos felkészültségű és a szakma tudásigényét kevéssé méltányoló ifjúság körében a nyelvtan iránti örökletes idegenkedés nyelvészet- tellenes hangulattá erősödött. 1950-ben menesztettek a főiskolá­ról, természetesen ideológiai-poli­tikai okokra hivatkozva. Akkori lakhelyemen, Kispesten szeren­csére épp szükség volt napközis tanárra, ott alkalmaztak. Igazga­tóm ötletesen így konferált be a szülői értekezleten: az illetékesek annyira szívükön viselik a mun­káskerület gyermekeinek sorsát, hogy főiskolai tanárt küldtek a napközis tanulók gondviselőjé­nek. Egy évig osztottam a bable­vest és a lekváros kenyeret, segí­tettem leckekészítésben, s akkor meglepetésemre áthelyeztek egy másik iskolába - igazgatóhelyet­tesnek. Nemsokára a művelődési osztályra csábítottak, de ellenál- tam, mert megfogadtam: csak köz­ember akarok lenni, nem vonz semmiféle karrierlehetőség. Ta­nárnak érzem ma is magam, erre emlékeztet még mindig néhány ra­gaszkodó kapcsolat, s az a gyakori álmom, hogy ott állok az osztály­ban és magyarázok...- Az édes anyanyelv ápolásán szüntelenül munkálkodva, milyen­nek látja nemzetünk mai nyelválla­potát?- Nyelvművelésünk a hatvanas­hetvenes évek pezsgése után mint­ha ellanyhult volna; ebben nyilván része van a történelmi változások elterelő sodrának és a gazdasági helyzet bénító hatásának. Bár ép­pen e forrongó korszak kavargása vet föl új meg új nyelvi problémá­kat, s kívánng eligazító, irányító figyelmet. A kifejezésmód, stílus eredeti, gyökeres fordulatai, ér­zékletes színei elsorvadtak, meg­fakultak, régi hagyományú szava­ink máról holnapra kihalnak: vala­mi „menő” modernség, a városi ember fölényes-cinikus, kozmo­polita szemlélete és magatartása uralkodik el a nyelvben is; angol szavak divatszerű térhódításának, s az ifjúsági szfeng és az argó ve- gyüléséből születő aluljáró-nyelv terjedésének jellemző tüneteivel. Az új stílus sebes szétáramlása nyomán uniformizálódott a nyel­vünk: gépies ,klisék, közhelyek, kérészéletű divatszólások fojtják el az egyénibb színeket. A köz­lést a szikár tényszerűség, a praktikum irányítja, a szavak, szókapcsolatok gyorsírási jellé zsugorodnak, a mozaikszavak hemzsegnek a mindennapi tár­salgásban, a közélet nyelvében és a sajtóban. Tárgyilagossá csupaszított, a rideg közlés szerepére szűkített stílus jel­lemzi általában mai irodal­munk nyelvét is.- Önnel és kortársaival mit tett ez a század?- A történelem felemás, ke­vésbé biztató tanulsággal szol­gál. Az emberiség élte és sorsa folytonos, örök hullámzás: sö­tét, pusztító korszakok válta­koznak derűsebb, építő szaka­szokkal és sajnos, az utóbbiak ritkábbak és rövidebbek. Talán a mostam zűrzavart is követi majd egy szélcsöndes, napo­sabb idő, amit remélhetőleg megértenek a fiatalok, de két­három emberöltőnek, s benne a magam nemzedékének életét, bi­zony jóvátehetetlenül elrontotta, tönkretette, meggyalázta ez a szá­zad, amely pedig oly büszke lehet­ne vívmányaira. Megérte az ered­mény az áldozatot? Egyensúlyban van a kettő?- Hogyan viseli a nyolc évtized terhét?- Az öregség elviselésének egy módja van: bele kell nyugodni, el­fogadni minden terhével. Estén­ként a megbékélt búcsú érzésével nyugszom le, s minden reggel szinte csodálkozva eszmélek rá, hogy még élek. így kezdem a na­pot, s teszem a dolgom, mint aki­nek van még tennivalója a világ­ban. Elégtételt és megnyugvást az ad, hogy szorongó kétségek közt, de sikerült befejeznem már-már kilátástalannak érzett egykori vál­lalásomat, a kortársi Ady-emlékek közzétételét. Zágoni Erzsébet Olvasásra ajánljuk Egy amerikai-magyar hírszerző a második világháborúban Egy másodgenerációs amerikai magyar, noha kényelmes és főleg veszélytelen helye volna az ameri­kai hadügyminiszstérium cenzúra- hivatalában, harctéri szolgálatra jelentkezik, végül az OSS (a CIA elődje) kötelékében köt ki. Némi kitérő után az olasz hadszíntérre vezénylik, kapcsolatba került ju­goszláv partizánokkal, s a háború után az amerikai fogságban lévő Horthy Miklós egyik kihallgatója lesz. A vázlatos átekintés nem akár­milyen életutat sejttet, s érthető, hogy a szerzőt, megjegyzése sze­rint, ismerősei is önéletrajz írására ösztönözték. Az elkészült könyv végül nem lett hagyományos ön­életrajz. írója valószínűleg számot vetett azzal (rokonszenves öniró­niája alapján feltételezem), hogy szerepe nem volt elég fontos, hogy önmagában érdekes legyen, és olyan kalandokban sem volt része, hogy azok elmesélésével bilincsel­hetné le az olvasót. így azután sajátos kettős néző­pontból vizsgálja az eseményeket: személyes élményeit a háború után kutatásokkal egészítette ki, így he­lyezte el az események egészében. Áz átélt, önmagukban nem értel­mezhető, s össze sem függő ese­mények utólag jelentést kapnak, összefüggéseik megvilágosodnak. Sziklay Andor könyve így mindvégig érdekes, lebilincselő olvasmány lesz. Ezen az sem vál­toztat, hogy a szerzőt olykor elra­gadja a mesélt) kedv, s az olvasó nehezen tudja követni a szeszélye­sen kanyargó elbeszélést. Máskor, szinte azonos terjedelemben két­szer is leírja ugyanazt. S bár mind­végig megőrzi elfogult érdeklődé­sét Magyarország, de nem az or­szágot háborúba vivő politikai gar­nitúra iránt, olykor akaratlanul is elárulja számunkra nem ismeret­len, de nehezen elfogadható, kire­kesztőén Nyugat-centrikus szem­léletét. Ezt írja például valakiről egészen magától értetődően: „...minden főbb európai nyelvet és két-három kelet-európai nyelvet is folyékonyan tudott.” Rokonszenves elfogultsága né­ha rrrosolyogtató bizo­nyításkényszerrel jár együtt: min­den lehetséges alkalommal bizo­nyítani akarja műveltségét, főleg a magyar és az olasz irodalomból vett idézetekkel. (Az má[ bizonyá­ra a kiadó bűne, hogy több olasz idézetben betűhibák maradtak.) A könyv számomra legérdeke­sebb része a Horthy Miklóssal folytatott beszélgetések leírása. Sziklay Andor tiszteletre méltó objektivitással rajzolja meg Horthyban egy meglehetősen kor­látolt, a múltban élő, saját korát már nem is nagyon értő, bukott politikus alakját. „Beszédmódja, magatartása, öntudatossága, de ugyanakkor is­mereteinek korlátozottsága és lá­tókörének szűk volta olyan képet nyújtott, mintha ez az ember kom­binációja lenne egy magyar csend­őrezredesnek és annak az osztrák­magyar udvari szárnysegédnek, aki ő valójában volt is valaha." Dokumentumok alapján idézi föl azt a nem ismeretlen, de manapság gyakran mellőzött tényt, hogy a kormányzó már viszonylag korán (pontosan 1943 áprilisában) érte­sült Hitlertől és Ribbentroptól, hogy a koncentrációs táborokban milyen sorsot szánnak az elhurcolt zsidóságnak. Ez helyezi reális megvilágításba a deportálások le­állítását eredményező közbelépé­sét, és más esetekben a közbelépés elmulasztását is. A könyv egyesíti magában az önéletírás személyességét és a ku­tatásokra épülő tanulmány egzakt­ságát. Ha nem is lep meg meghök­kentően új tények felsorakoztatá­sával, a történelem iránt érdeklődő olvasó számára hasznos ismerete­ket nyújt, rávilágít újszerű össze­függésekre is. Például meggyőzőnek tűnik az az állítása, hogy Sztálin azért egyezett bele, hogy Horthyt ne ál­lítsák Nürnbergben háborús bű­nösként bíróság elé, mert azt Tito szorgalmazta a legerélyesebben az újvidéki vérengzés miatt. Sziklay többször utal arra, hogy Sztálin és Tito kapcsolata már a háború vé­gén és az azt közvetlenül követő időszakban is feszült volt, még mi­előtt az ellentét nyilvánosságra ke­rült volna. A könyv, A. C. Klay (Sziklai Andor) Kanyargós utakon című munkája a Dürer Kiadó újdonsága, s a cég meglehetősen váratlanul abbamaradó történet folytatását ígéri. Bistey András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents