Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-24 / 251. szám

1992. OKTÓBER 24. Kulturális panoráma 9 Hogy kerül a táncos csizma a színpadra? Nem tudom, találkoztak-e már megszállott em­berekkel? Olyasvalakikkel, akik egy bizonyos dol­got akkora buzgalommal csinálnak, hogy nem szá­mít nekik semmi. Sem idő, sem pénz, sem energia. Hát ilyesféle „szent őrülteket” hál’istennek én so­kat ismerek, s lehet, hogy véletlen, de legtöbbjük a közművelődés területén tevékenykedik. S mosta­nában egyre többen panaszkodnak közülük. Ezt viszont már aligha lehet véletlennek mondani. Ugyanis egymástól függetlenül arról beszélnek, hogy az állam „levette a kezét” a kultúráról, s magára hagyta a népművelés mestereit. Mindez annak a következménye, amiről egyéb­ként lépten-nyomon hallani is lehet - mondják -, hogy ezen a területen is a piacelvűséget kell beve­zetni. Csak elfelejtik hozzátenni, hogy ez a modell óriási károsodás nélkül aligha valósítható meg. Ugyanis nincs pénz az államkasszában, nincs pénz azoknál a termelő vállalatoknál, ahol egyébként ma is halomban állnak olyan levelek, amelyekben kü­lönböző kulturális csoportok, egyesületek támoga­tásokért esedeznek, és nincs pénz az egyszerű em­berek zsebében sem. Ilyen alapon hogy lehet piacelvű közművelődést csinálni? - teszik fel sokan a kérdést. Sehogy - így a tömör válasz. Ezért aztán amíg itt, ebben az országban nem lesz egy elfogadható életszínvonal, nos addig az államnak bizony áldozni kéne a köz- művelődésre is. Mert jelenleg úgy néz ki a dolog, hogy a kisebb- nagyobb települések művelődési házainak költség- vetéséből jó ha csak a fűtésre, világításra meg az ott dolgozók munkabérére futja. De ekkor még igazá­ból nem történt semmi. Éppen e miatt a ma még működő kluboknak, művészeti csoportoknak, egyesületeknek egyetlen esélyük van arra, hogy pénzhez jussanak: ha nyernek valamilyen pályáza­ton. Silány remény. Mert mi van, ha nem sikerül? Legfeljebb várnak egy-két évet az újabb pályázat kiírásáig? Addigra viszont nagyon könnyen előfor­dulhat, hogy az adott csoport tagjai megunják a küszködést, a kínlódást meg azt, hogy a saját levők­ben főnek és szétszélednek. Pedig ma, amikor annyi bajunk van saját ma­gunkkal, amikor arról beszélünk, hogy ápolnunk kéne nemzeti hagyományainkat, én tudok olyan néptánc egyesületről, amelyik a néhányszáz forin­tos havi tagdíjakból tartja fönn magát. Erre szokták azt mondani, hogy az így befolyt összeg az éhen- haláshoz sok, a túléléshez viszont kevés. Fogal­mazhatnék úgy is, hogy az a pár száz forint kifize­tése érzékenyen érinti a tagokat, nekik tehát teher, a csoport szempontjából viszont nem igazi segít­ség. Mert számoljunk csak: tegyük fel, összejön 15 ezer forint. Maradva a példában felhozott népitánc egyesületnél, jó ha ez az összeg egy pár csizma árát fedezi. S ha azt akarják, hogy színpadképes legyen a társaság, egy művészeti vezetőt is alkalmazni kéne, kosztüm kéne, koreográfia kéne meg a jó ég tudja, hogy mi minden kéne még. De miből? Hát ezért hajtogatják sokan, hogy fránya közgaz­dászaink kiszámolhatnák már végre, hogy hosszú távon jobban jár az ország, ha áldoz a kultúrára, mint ha patikamérlegen adagolja az erre juttatott pénzeket. Már csak azért is, mert egyrészt - kár tagadni -, hogy mindenkinek jobb, ha az emberek értelmesen töltik el maradék szabadidejüket, más­részt pedig a spontán szerveződő közösségek ala­kítják is az ember jellemét. Hisz szemléletet adnak, állandó figyelmet, kitartást és alkalmazkodást kö­vetelnek, ami aztán a későbbiekben nagyon jól kamatoztatható. Mert meghonosít egy olyan stílust, amelyik nem tűri el a kényelmet az irodában, a műhelyekben, egyszóval a munkahelyeken. így vá­lik a szabadidő hasznos eltöltése a későbbiekben termelőerővé, olyasvalamivé, ami már forintokban is mérhető. Csakhogy ez egyedül nem megy. Pontosan úgy nem, ahogyan a világ legjobb pus­kája sem ér semmit, ha nincs hozzá töltény... Nagy Tibor Szeretlek cirkusz Már a címe is megkap» ennek a drámának, vagy ahogy a színlap közelebbről jelöli, tragikomédiá­nak, vonzó és kellemes; mintha bi­zalmasan azt súgná a szerző: sze- relmetes dolgokról fogok beszélni. Aztán a téma is hálás, ínycsiklandó - a cirkusz; akár filmen, akár szín­padon, mindig sikerrel jár. Pezsgai Zsolt, aki a magyar drá­ma friss fuvallatával érkezett a színház világába, népszerű, rokon­szenves tárgyhoz nyúlt tehát - állí­tólag megtörtént az eset -; egy cir­kusz életéről és „kipusztulásáról’ ’ írt keserűen édes darabot. Amikor felgördül a függöny, mely ezúttal csak egy fal cirkuszi reklámszöve­gekkel, vándorcirkusz képei tárul­nak elénk: hatalmas, csíkos vá­szontetejű sátor, tompa szürke la­kókocsik, majd a jól ismert alakok, állatidomár, nőimitátor, erőmű- vész, légtomászok és más egye­bek. Hamarosan kiderül azonban, hogy amit látunk, nem csupán egy cirkusz élete, sokkal inkább az élet cirkusza. Középp»ntjában egy na- gyakaratú és ambíciójú művé­szemberrel, egy légtomász direk­torral, aki eltökélten hiszi, hogy minden külső - háború van épp a nagyvilágban - és belső bajok - konfliktusok, osztályjellegűek is! a társulat tagjai között - mindezek ellenére cirkuszát megőrizheti a béke szigetének, s elvezényelheti a világsikerre. Mert számára egyetlen szent dolog létezik, a cir­kusz, s megszállott elhivatottságá­ban nem akarja tudomásul venni, hogy bizony könnyebb fenn a ku­polában egy nehéz nyaktörő mu­tatványt megcsinálni, mint elve­zetni a cirkusz hajóját az élet há­Filmek a képernyőn Lement a Hold Maár Gyula filmet, tévéfil­met csinált egy ellenállási té­májú regényből: Steinbeck egykor megrendelésre írt, Le­ment a hold című művét vitte képernyőre, hétfő este volt a be­mutatója. Jeles premier, két ok­ból is; először, mert a magyar tévéfilm oly ritka a képernyőn, mint a fehér holló, lassan csak mutatóban szerepel, másrészt egy rendkívül feszült atmoszfé- rájú, de gondosan és művészien megírt regényből született Maár Gyula hasonlóan sűrű, fe­szült légkörű s költői szépsé­gekben is bővelkedő filmdrá­mája. „Egy norvég kisvárost rajtaütésszerűen megszállnak a nácik, az időtlen idők óta béké­hez szokott lakosságban lassan­ként ellenséges érzület alakul ki a megszállókkal szemben. Az eleinte passzív ellenállás foko­zatosan aktívvá válik, és szabo­tázs cselekmények során egy­ségbe forrasztja a városka pol­gárait. A hitleristák válasza erre a terror. Lanser ezredes, német városparancsnok másokkal együtt kivégezteti a norvég néppel azonosult, azt képviselő Orden polgármestert” - íme a tárgy dióhéjban. Amikor a könyv megjelent, aktuálpoliti- kai célokat is szolgált; az ame­rikai hadvezetés általa is a fa­siszta leigázás elleni küzdelmet kívánta erősíteni. Steinbeck azonban nemcsak e „kívána­lomnak” tett eleget, mélyen be­lenyúlt az emberi lélekbe is, s az ellenállás hősiessége mellett megpróbálja „tárgyilagosan” ábrázolni a német megszálló tisztek lelki világát is, bár két­ségtelen, hogy elítéli őket. El­ítéli, de nem festi egységesen szörnyetegnek őket. (Ezért is érték itt-ott támadások a re­gényírót.) A tévéfilm erénye, hogy Steinbeck szellemében ad összetett képet a megszálló né­metek lélektanáról, de ugyan­akkor jól tükrözi a kibontakozó, társadalmivá duzzadó ellenál­lás folyamatát, bizonyítván, hogy az egyre erősödő brutali­tás hogyan növeli meg a szem­benállók erkölcsi erejét, hogy a fasiszta terror miképp szüli meg még békés polgárokban is a cselekvő ellenállást, nem csu­pán az ellenséges érzületet. A terror, jóllehet félelmetes, de meg is szüli a maga „ellensége­it”! - oly gondolat ez, amely elvonatkoztatva a konkrét tör­ténelmi eseményektől - a re­gény 1942-ben játszódik - álta­lánosan is érvényesíthető. Kitű­nő színészek nagyszerű játéka tette élvezetessé és emberileg hitelessé ezt a mondhatni ha­gyományos ellenállási törté­netet. Például Garas Dezső ésTörő- csik Mari, a polgármester és an­nak felesége szerepében; Iglódi István az ezredest formálja meg, nagy erővel,színesen, az­tán Eszenyi Enikő, Bezerédi Zoltán és sorolhatnám Győri Emilen (az orvos), Meszléry Juditon át Rátóti Zoltánig a re­mek teljesítményeket. Igényes, szép munka, egy gondolatéb­resztő tévéfilm részesei mind­annyian. Lement a hold, de csil­lagok jöttek, a kibontakozó em­berség fényei képernyőnk sötét egére - valahogy ezzel búcsúz­hattunk el a film utolsó képei­től. V.M. Folyóirat-tallózó Itt a Lyukasóra - Megújult a Hitel A nyár elején búcsúztattuk a Hi­telt, abban reménykedve, hogy az ígéret tetté válik, s ősszel havilap­ként újra indulhat. Nos, nem hiába reménykedtünk, szeptember dere­kán megjelent az új Hitel első szá­ma, Csoóri Sándor főszerkesztésé­vel. A hagyományos folyóiratfor­mátumra való áttérés, alevegősebb tördelés használt a lapnak, s ártal­mára az sem válik, hogy sokat megőriz eddigi szelleméből: első­sorban szépirodalmat és társada­lomelemző tanulmányanyagot ad. Az első szám gerincét az esszék és tanulmányok adják, indításul Csoóri Sándor kerti „jegyzetei­vel”, amelyek most sem csak tár­sadalom-, hanem önelemzőek is. Egyre erősebb a felismerés: „Tud- tam, hogy jól írni és okosan politi­zálni a mi sekélyes közéletünkben lehetetlen, de nekem ez a lehetet­lenség jutott osztályrészül.” S mindennek életrajzi háttere: a ter­vezett önéletrajzi emlékirat helyett a magyarok világszövetsége veszi igénybe minden idejét. Sokaknak válhat egyetértést ki­váltó nagy vitára ingerlő olvasmá­nya ugyanitt Tőkéczki László elemzése a klasszikus liberalizmus genéziséről és bukásáról. A libera­lizmust történelmi képződmény­nek tekinti, amelynek „addig volt létalapja, amíg kivívta a nem ha­gyományszerű életvitelek, gondol­kodások egyenjogúsátát”. Vizs­gálja a szélsőséges liberalizmusok agresszivitását, a nyugati neolibe­ralizmust, annak nálunk közvetle­nül nem alkalmazható voltát, s leg­részletesebben a hazai helyzetet. Úgy látja, hogy a valódi liberaliz­mus útja az állandó szintézis-kere­sés lehet. Idéz egy megfontolandó véle­ményt, amit ma is érvényesnek tart: „a nemzeti eszmével és a val­lással egy valódi polgári liberaliz­mus nem fordulhat szembe”. (Tő- kéczkinek egyébként a Kortárs szeptemberi számában is olvasha­tó egy történeti jellegű liberaliz­mus-tanulmánya.) Tisztázó jelle­gű, fontos írás Gyurácz Ferencné is a Hitelben A „populizmus’' ér­telmezéseiről. Egy fogalomdzsun- gelben törekszik rendet teremteni, nem kevés sikerrel, elismerésre méltó felkészültséggel. Az alap- probléma az, hogy az Amerikából kiinduló fogalmat sok más tenden­ciára használták, az utóbbi évek­ben idehaza is ráaggatták a népies mozgalomra és annak ideológiájá­ra. A parttalanná tágítás azt ered­ményezi, hogy reakciós, szélső- jobboldali és valóban demokrati­kus szellemű mozgalmak, törekvé­sek kerülnek látszólag rokonságba a gyűjtőfogalom révén, amelyről így kötelesség kijelenteni, hogy használhatatlan. S még egy esszé: Todd Gitlin amerikai szociológus- professzoré az Élet a posztmodern világban, amely nem megoldja, de egy lehetséges értelmezését adja a posztmodem oly sokat használt és szintén alig egyértelműsíthető fo­galmának. A Lyukasára teljesen új lap. Gazdája a Magyar írókamara, szerkesztője Varga Domokos, s rajta kívül Cseres Tibor, Gyurko- vics Tibor és Mészöly Dezső jegy­zi a lapot, amelynek címe is az utóbbi író tévésorozatából került át ide is. A Lyukasóra tartalmi meg­jelölése: olvasói lap, ami azt jelen­ti, hogy elhatározott szándéka sze­rint nem az írók, irodalmárok egy csoportjának, hanem az olvasók szélesebb köreinek szánják. Kö­zönséglap és irodalmiság? Nem abszurd ez a század végén? Re­ménykedjünk, hogy nem az, és szurkoljunk a szerkesztőknek, hogy szándékaik szerint olvsói la­pot, s ráadásul jókedvűt tudjanak hónapról hónapra készíteni, amelyben természetes összhangot alkotnak a klasszikusok és a mai­ak. V. B. borgó tengerén. Amikor veszélybe kerül a cirkusz élete, még szeretett lányát is képes feláldozni a hiva­tás, a jövő oltárán - odaadja három­száz koronáért egy gőgös, fennhé­jázó, tolakodó arisztokrata katona­tisztnek. Ezt bizony akár tragikai vétségnek is tekinthetjük, ami ugyebár bukással jár. Stefi Herr­gott el is bukik végül, csaknem teljesen magára marad, s csupán hűséges szolgálója, aki titokban szerelmével is boldogítja igazga­a tapasztaltabb lánytestvér számol be húgocskájának a szerelem meg­talált gyönyöréről. A lakókocsi prózai világa poézissel telik meg, a gyöngyöző jókedv, a pajkos derű „bearanyozza” a hangulatot. Az érzelmek különös játéka, ditiram- busa ez, színes és illatos üdeség. Bíró Krisztina és Moldvai-Kiss Andrea teremtik elő mindezt tehet­ségükből és fiatalságukból. Az e- lőbbi egyébként igen bátor, friss színésznő, Juaniáját úgy feszítik a Bíró Krisztina (balról) és Moldvai-Kiss Andrea az előadás egyik jelenetében ' tóját, ő tart ki mellette. Hová lettek az álmok? Herrgott-cirkusz a Vá­rosligetben? Juanita világszáma és minden? Ahogy a már-már zava­rodott, összetört embert látjuk fenn a trapézon, lengeni a „semmi­ben”, nem tudjuk, sírjunk-e vagy mosolyogjunk szánalmas sorsán, meddő megszállottságán; egy ne­mes szenvedély áldozatát vagy egy akamok direktor vesztét lás­suk benne, vagy épp mindkettőt egyszerre. Igazán tragikomikus szituáció, amikor sírnunk és nevet­nünk egyszerre kellene, bár a néző az utóbbit ilyenkor szívesebben te­szi. A Szeretlek cirkusznak több hasonló pillanata is van! Gazsó György játékában jól érzékelhető a cirkuszigazgató ellentmondásos jelleme, magatartása; a színész erőteljes vonásokkal rajzolja meg Stefi Herrgott figuráját. A súlyos, komor befejezés elle­nére - amit egy „odavetett” szín­padi fintor sem tud csillapítani - a játék mindvégig könnyed^gördü­lékeny, a jelenetek úgy peregnek a színpad porondján, mintamanézs- ban az egyes számok, dobpergés választja-köti össze őket stíluso­san - Molnár György elrendezésé­ben. Könnyed és érzelmes játék, e régi történet megjelenítésében van valami a századeleji színjátékok hangulatából, talán valami a Mol­nár Ferenc-i kedélyből is; akárcsak az ő Liliomja, a Szeretlek cirkusz is szívhezszóló, érzelemdús és összetett kíván lenni. Hatását pompás jelenetek emelik. Maguk­ban sokszor erősebben hatnak, mint amilyen az egésznek benyo­mása. Egy-egy jelenetet, figurát szívesen jegyzünk meg belőle. Lásd például a kis Juanita és nővé­rének, Hildának kettőse, amelyben vágyak, mint tavasszal a minden pillanatban kipattanásra váró bim­bót a duzzadó erők. Hildát viszont olyan virághoz hasonlíthatnám, amely alighogy kibontotta szirma­it, máris megcsapta a dér, s aztán el is vitte a fagy. És még mindig maradva a metaforáknál: a halk- szavú, de szerelmes szívű szolgáló - Bajcsay Mária finom megformá­lásában - viszont oly rózsához ha­sonló, mely ki sohasem nyílott iga­zán és nem is nyílhat már. Ez a lányasszony maga a megtestesült szolgálatkészség. Hálás szerepek­ben jó színészi teljesítmények: Ka­szás Mihály őszinte, tisztalelkű ka­tonaszökevénye, Mihály fi Balázs erős, vad színekkel megfestett szélsőségesen hazafias főhadna­gya, Meszléry Judit féltékeny és sértett Izabellája, ifj.Újlaki László nagylelkű erőművésze - mennyi báj van e figura groteszkségében. Magyar Tivadar élénk színfoltot jelentő nő imitátora, Szőllősi Zol­tán ízes parasztfigurája - bár meg­jegyezni kívánom, beszédmódja a túlzott népieskedés nem válik díszére, inkább egy népszínműbe illenék, aztán Váry Károly, Czák- ler Kálmán, Czakó Jenő, ők is ha­sonlóan hasznos részei a játéknak, mely végeredményében jó szórko- zás, ha nem is szül mély gondola­tokat. Pozsgai Zsolt tragikomédiája szerencsésen átesett a színházi ke- resztségen, hogy hol lesz majd a helye a dráma csarnokában, azt alighanem az idő dönti el. Minde­nesetre a Szeretlek cirkuszban olyan szerzőt ismerhettünk meg, aki nemcsak a cirkuszt, hanem a nézőt is szereti. Valkó Mihály Kerényi József - építészeti nagydíj Kerényi József nyerte el az Amerikai Építészeti Intézet nagydíját. Az intézet egyhá­zi épületekre kiírt nemzetkö­zi pályázatán osztatlan sikert aratott a magyar építész által tervezett ceglédi római kato­likus kápolna. A díjat októ­ber 25-én Cegléden adják át. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents