Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
8 Irodalom—művészet 1992. OKTOBER 24. Dúsa Lajos: Birtalan Ferenc: Megkésett történet, rigókkal Látod, Elemér, nélküled kell befejeznem a beszélgetésünket. Pedig a személyes disputáknak nem ez a természete, mert igencsak figyelni kell a másik ember mondandójára ahhoz, hogy ne félresikerült monológ vagy rossz ízű vizsgáztatás legyen az emberi beszélgetésekből. Részemről szó sincs türelmetlenségről. Hogy ezt bizonyítsam, elég visszatérnünk a történet kezdetéhez, a pályaudvari csomagmegőrzőhöz. Tudod, az idegen pakkok pásztorolása órabéres és nagyon unalmas munka, s ennek érdektelen monotóniája rossz hatással van a fizetett felvigyázókra is. Ezt tapasztalhattam, hiszen életunt nyíregyházi polgártársam kényszeredett keresése olyan hosszúra nyúlt, hogy közben elment a vonatom. A futó bosszúságot nem vettem túl komolyan, csak legyintettem rá. Volt még másik vonat is azon az estén. Innentől kezdve te is emlékezhetsz, Elemér. Megkérdeztem tőled: hol van itt a közelben egy 10 után is nyitva tartó presszó. Készségesen elkalauzoltál, s közben akadt közös témánk is. Béla barátomat, a földidet, nagyra értékelem mint írót. Mint bizonygattad: a te édesanyád neve azonos az övével, távoli rokonságban vagytok. Csak az a kár, hogy egyetlen versét, kisregényét, novelláját sem ismerted. No, nem baj - gondoltam, - hiszen vannak az emberi létezésben egyéb fontos dolgok is. Rólad kérdezősködtem, s te nem panaszkodtál. Szerinted mindig akad annyi munkád, amennyi kell. Láttam, hogy kínlódsz, nem szívesen beszélsz magadról. Helyénvalónak találtam hát két sör megrendelését a presszópultnál, hogy legyen mivel oldani a csön- det, legyen mivel hígítani elkövetkező tömény gondolatainkat... Ilyen kurtán furcsa, abbahagyott a beszélgetésünk; ettől kezdve nem teljéséit közösek az élményeink. Mérffnire visszaértem az asztalunkhoz, akkorra te leléptél, Elemér. Bizonyára szimpatikus lehettem neked, hiszen távozásodkor elvitted emlékbe a bőröndömet is. Szomorú szuvenír. Zsákmányod nem több mint három váltás fehérnemű, egy nadrág, egy dzseki. Voltak még: dedikált könyvek, ajándékba kapott folyóiratok, és számomra fontos kéziratok. Ez utóbbiak között volt egy felbecsülhetetlen értékű gyöngyszem is, de te, kedves Elemér, ha megfeszülsz sem jössz rá, hogy melyik pár kéziratlap az. Ám ha rájönnél is: nem tudsz mit kezdeni velük, nem lehet őket piacra dobni. Ellophatatlanok. Te elvégezted a munkád, amelyből mindig akad annyi, amennyi keli Persze most már tudom, hogy balek voltam. Mentségemre szóljon, hogy cigány voltod nem zavart, hiszen szamosszegi kulturpistaságom idején jóval több tisztességes cigányemberré! találkoztam, mint tisztességtelennel, be ez maradjon továbbra is az én bajom. Azt szeretném, hogy a párbeszéd szabályai szerint maradjunk egyensúlyban. Egyoldalú beszélgetésünk irányát ismét rád terelem. Elismerem: választott szakmád profi művelője vagy, emberismereted nem akármilyen. A „gádzsók’ ’ közül ki tudtad szúrni azt az egyet, aki nem ellenséged. Készséges voltál, s persze szerencséd is volt, hiszen hangoztatott rokonságod eloszlatott mindén gyanút a delikvensedben. Ezt a türelmes kivárást csak az igazi elemérek tudják, s bizton számíthatnak arra, hogy előbbutóbb szinte magától előáll a lehető legjobb alkalom, az ihlet pillanata. Hasonlítasz rám, Elemér. Én is úgy vagyok az ihlettel, hogy akkor minden teendőmet és gátlásomat félre tudom tenni. Annyi a különbség, hogy én irományaimmal senkit nem károsítok meg közvetlenül. így aztán nekem könnyű. Neked nehezebb. Hiszen gondoljuk csak végig, Elemér, mi mindent kell tenned az ihlet pillanata után. Ott a bőrönd, a gazdája hátat fordított, s nekem nem szabad elragadtatnod magad. Mindent pontosan ki kell számítani. A koffert meg kell fogni, föl kell állni. Fél szemmel figyelni kell a gádzsót, nehogy visszanézzen. Legszívesebben kirohannál, de ez túl feltűnő lenne. Ugyanígy súlyosan vétenél a csomaglopás íratlan szabályai ellen, ha sunnyogva akarnál távozni. Nevetséges lepketáncod a meglopott háta mögött egyszerűen lebuktatna. Nagy dolog a lélektan. Neked egyszerűen járandóságodnak kell tekinteni az idegen bőröndöt. Jogos tulajdonodnak, a hülyeségig fajult jóindulat természetes adójának. Nyugalom, Elemér, most te szinte hivatalos személy vagy, mint egy végrehajtó. Semmi okod a riadalomra. Ügyfeled éppen a te sörödet rendeli. A presszó közönsége nem rád figyel, mindenki saját társaságával vagy társtalanságával van elfoglalva. Látod, a világ legtermészetesebb mozdulataival kisétálhatsz. Ezzel túl is vagy a nehezén, az első mellékutcában eltűnni már nem nagy kunszt. Bizonyára megengednéd, hogy egy percre ismét átvegyem a szót a beszélgetésünkben. Mint ahogy már az előbb említettem: az ihlet pillanatának felismerése rokon a habitusunkban. Attól kezdve azonban minden másként alakul. Én a magam módján a szabadságot élem át az érzékeny pillanat megragadásával, míg te nagyon szigorú szakmai szabályoknak veted alá magad. Nem belső, hanem külső kényszer mozgat, amíg meg nem szabadulsz legújabb szerzeményedtől. Ahogy az orgazdákat ismerem, nem sok örömöd lehet a továbbiakban. Na, mindegy. Ha már leültél az asztalomhoz, engedd meg, kedves Elemér, hogy figyelmeztesselek a változásokra. Lassan elfogynak a jóindulatú gádzsók, gojok és egyéb őslakó gyaurok. Pácienseid képed láttán egyre ellenségesebben és gyanakvóbban fognak viselkedni, s így aztán lőttek a te viszonylag kultúrát csórásaidnak. Ha pedig átléped eddigi szakmád határait, akkor előbb-utóbb emberedre találsz. Mint egyik utolsó ügyfeled, ezennel neked adom a bőröndömet. Könnyű szívvel teszem, hiszen amúgy is bottal üthetem a nyomát. Én csak attól félek. Elemér, hogy nem érted meg az idők szavát, s egy életen át szeretnéd ci- pelni mások kopottas gönceit. Áll az ablaknál. Mögötte hangtalan, üres a lakás. Mellényét ösztönös mozdulattal összébb húzza. Már fűteni kellene. De maga miatt? Ezért nem főz már hetek óta. Csak kényszerűségből eszik, sietve, undorral. A kutyának minden nap készít valamit. Az, hogy etetnie kell, hogy gondoskodnia kell róla, időről-időre visszazökkenti a valóságba, hogy ez az élete. Áll az ablaknál, a bokrokat nézi. Az ősz már bizonyosság. Időnként végigremegteti a kertet a szél, hullanak a barna-vörös levelek számolatlanul. Érzi, ahogy a feszültség erősödik benne. Az egész világot nem lehet átrendezni! Hiába dobál ki mindent, benne, belül mozdulatlanok, mozdíthatatlanok az évek. Tudja jól, s mégis, öncsaló módon próbálja átrendezni a múlt jeleit. A lakás már olyan, mintha nem is ő lakna benne. És mire ment vele? Ha becsukja a szemét, visszarendeződnek a tárgyak, mert belül minden mozdulatlan. A rigókról mindig beszámolt. most minden halál oly derűs most minden mozdulat hemér most minden olyan hogy lehetne de állsz csak a háló közepén védtelenül és sűrű fény hull rád és biztosan tudod nem akarsz menekülni se nem tudsz fölhozni indokot V __________ A végén már csak a rigók maradtak. Róluk mesélt. A két fiókáról, hogy kiröpültek, hogy üres a fészek...- Róluk írj... a rigókról... A temetésen semmit nem érzett. Tudta, cirkusz, színjáték az egész, hogy ott a számlán a virág, a drapéria, hogy mennyiért kapcsolják be a magnót, a geil kandelábereket. Mi köze ehhez? A búcsúztató pátoszos, semmitmondó fizetett szavához? De a színjáték kell, s odaállt, hogy megtapogassák oldalán a sebet. * A fészek darabjait gondosan összeszedi, alaposan körülnéz, hogy nyoma se maradjon. Saras cipőjét a fűbe törli. Nyomorultul érzi magát. A postaláda üres. Téves telefonok is alig jönnek. A rádió, a tévé döglötten áll. Mögötte, a szőnyegen alszik a kutya, álmában nyühög. Áll az ablaknál. Nézi a bokrot, az üres fészek helyét. Sötétedik. Belül minden mozdulatlan. Nyakukat nyújtogatják a kolduló fiókák. Tombol a nyár. most úgy érzed föládiíál mindent nem tudsz semmit az'ál'dozat érezhet így még utoljára most úgy érzed nagyon henne vagy csáva? csapda? csak mosolyogsz s mosolyod az arcodra fagy Elemér nehéz koffere Böröndi Lajos: Most úgy érzed Aquincum ihletésében Tenk László festménye Aquincumról Kende Sándor: A művészetek - az irodalom, a zene, a képzőművészet - szólnak Ayuincumról, rendhagyó módon a Budapesti Történeti Múzeumban. Azon a kiállításon, amelyen a város utóélee, a múzeumtörténeti anyag ihlette műtárgyak, versek, könyvek, zeneművek vannak jelen. Tárgyában, kisugárzásában a múltat idézi az Aquincum varázsa - Egy római város utóélete című bemutató. Az a száz műtárgy, kézirat, dokumentum, amelyet erre a kiállításra összegyűjtöttek, csak a kezdete egy nagyszabású munkának. Arra vállalkoztak ugyanis a múzeum munkatársai, hogy összegyűjtik, rendszerezik, feldolgozzák mindazokat a munkákat, amelyek a múlt század végétől, - amikor is az ásatások megindultak, amikör az Aquincumi Múzeumot megnyitották - napjainkig Aquincumról szólnak. A Semmering sziklái közt kapaszkodott az autóút. A férfi nem nézett semerre. A hegyi hajtűkanyarokban csakugyan nem tanácsos a volán mellett az ábrándozás, de őt gyerekkorában se igen izgatták az erdők. A Váci utcát ismerte, esetleg a Haris közt, talán még a Vörösmarty teret is. A nagykör- útig a kamaszévek éjszakáin a boros cimborák néha elcsalták, vagy lányüldözőben keveredett ki a Rákóczi útra. Az asszony se nézte a felhőket szaggató sziklákat.- Rosalinát talán nem is találjuk Rómában - sóhajtott. A férfi közben megszívta a cigarettáját.- Nem tehetjük - mondta ingerülten -, hogy fel se keressük.- Különben elkárhozunk, persze.- Hét éve nem láttam. Elvégre a néném.- Ezért aztán reggeltől estig cipel majd magával! „Ezt okvetlenül meg kell néznetek, háromezer éves!” Vagy: „Ezt Pontius Pilátus építette, akkora mint az Eiffel-to- rony hason fekve!” Este operába vonszol, éjjel halat akar enni, hajnalban meg gyalogolni, mintha szerelmes egyetemisták volnánk! Én, fiam, nem azért megyek, hogy bámészkodjak! - igazította meg lila napszemüvegét. - Ha ennyit utazom, legyen is valami értelme!- Persze - morogta a férfi alig hallhatóan.- Te! Talán szerencsénk lesz! Hátha elutazott! Üdül...- Clary pénze biztosan megérkezett már - beszélt a férfi maga elé, mintha maga ülne a kocsiban.- Ó, Clary! Biztosan! - élénkült egyszerre az asszony. - Clary be szokta tartani a megállapodást!- Remélem! * ... Első este Rosalina nénit nem találták otthon, a Clary-féle pénz se futott még be Amerikából. Olcsó panzióban szálltak meg. Két napot szántak tájékozódásra. Az Upim-áruházakban megállapították, hogy az árak alaposan fölugráltak, de kozmetikai cikkeket például így is érdemes vásárolniuk: nnégy-ötszörös áron lehet otthon elsózni rúzst, a hajfixálót, a körömlakkot; az ilyesmi könnyen átcsúszik a vámon. Kendőkkel és bizsukkal ugyanez a helyzet. A fehérneművel óvatosabbaknak kell lenniük, cipőre, táskára oda se érdemes nézni. Majd kimentek a nyílt piacokra, órákig turkáltak a San Giovannni és a Porta Portese sátraiban. Selyemruhák, kardigánok, csodalatos színek, valóban fillérekért. Olyan holmi jöhet csak számításba, ami diszkréten megbújik majd a Váci utcai gomb-, csat- és övüzlet pultja hátsó reke- szeibenn, s amiből elegendő egyetlenegyet megmutatni, mert a hölgy majd szól a barátnőjének is... csak tudni kell, kinek szabad fölkínálni. Harmadnap útra keltek, mert úgy hallották, hogy Nápolyban minden még olcsóbb - főleg, ha elég erőszakosan alkusznak. Mire visszaértek, Rosalina is előkerült.- Nápolybban? Okosan! Nápolyi nem szabad kihagyni! - s lelkesen kínálta őket gyümölcslével. - Az Anjou-várat láttátok?- A piacon voltunk! - hűtötte le az asszony. Rosalina néni ajka lefittyedt:- A piacon? A férfi rábólintott, és ásított. A néni úgy gondolta, lakjanak nála, ne szórják a pénnzt. Mire azt hazudták ogy két hétre kifizették a panziót.- Ennyi pénnzetek van? - ámuldozott az öregasszony. Szerencsére, az amerikai átutalás közben valóban megjött: Clary nagylelkű volt, nyolcszáz dollárt küldött, s írta, télen Európába készül, Pestre is kíváncsi, majd akkor elszámolják. Erről persze, nem referáltak a néninek. Félóra múlva búcsúzkodni kezdtek.- Jöttök reggel? - kérte a néni, mint aki ritkaságot kínál. - fHiszen még semmiről se meséltetek!... Reggel, egész korán, és elmegy ünk a Pincióra.f Nappal útba ejti az ember akaratlanul is, de a rengeteg autótól, ugye, nnem tudjátok élvezni. Vagy a Colonnát nézzétek meg hajnalbann, akkor még érintetlenek a tér arányai, még nem rontják meg a parkoló kocsik, a kapuk íveit még nem takarják el a filobuszok!... Három napig nem jelentkeztek. Utána is csak telefonon. Egy hét múlva állítottak be. S megint úgy folyt a beszélgetés, gyümölcslével, feketekávéval. Később a férfi azt mondta, a felesége napok óta kénytelen volt ágyban maradni. A szokatlan klíma. Rosalina néni megijedt:- Rómábban vagytok, és nem láttatok semmit?!- De, de - bólogatott a férfi. - fHogyne.f Sokmindent.- Legalább Tivoliba gyertek el velem - kérte őket. - fAutóval egy óra. Öregebb város, mint Róma; gondoltátok volna? És a Hadrián- palota romjai közt megmaradt a víziszínház! Menjünk ki reggel!- Minek? - futott ki a friss frizurát viselő, mosolytalan asszony száján. Férje közben egy hosszúkás dobozt cibált elő:- Nézze, néni - mutatta -, nézze csak, mit vettem Irénkének! Még neki se árultam el! Széles, arany karkötő került ki a dobozból. A csat fölött kicsi, köralakú óra.- Nahát! - sikított föl Irén. - fEzt a meglepetést! Fölcsatolta, komoly szakértőiemmel bíbelődött veie, közben nem mosolygott. Másik csuklóján egy másik karperec. rosalina néni megtörölte a szemét:- Jó dolgotok van... - bólogatott. Irén, fehér araccal, kihúzta magát:- Hogy tetszik értenni? Mi az, hogy jó dolgunk van? ,- Én acsak azt rnpnfidom, hogy nektek, úgy látszik,, jó dolgotok van otthon. Egészen biztos, fiaim.- És mitől olyan biztos ebben a néni?- Én, látjátok, amiőtá így maradtam... fHiszen tudjátdk. fSzóval, amióta a fiam a háborúban... aztán az én drága uram... Hát azóta így vagyok, s csak azért bírom ki valahogy, kedveseim, mert rengeteg a világban a acsodálni való.És amíg csodálkozni tudok, addig kibírom. A szépség egymagában nem vi- gasztal.Jól tudom, de erőt azt ad... Tivoliba még nem jutottam el. Egyedül már nem merek, autóbusszal... Jó, ha nem akarjátok megnézni, ne vigyetek ki... Kicsit hallgatott megint, maajd amikor folytatni próbálta, bizonytalanul megcsuklott a hangja:- fA vámnál nem lesz bajotok? Sok csomagot visztek? Ekkor észrevette, hogy amazok összekacsintanak. ... A Pantheont azért mégis látták. Az utolsó napon. Mert valaki azt ajánlotta, ogy a ViaTeatro Valle zugolyaiban háncsból készült táskákat lehet kapni, igen olcsón. A kis utcában válogattak hát műhelyről műhelyre, míg kikeveredtek véletlennüól a Panthe4on előtti térre. Addigra azonban megvették már a táskákat, s mérgelődtek, hogy eltévedtek, taxit fogadtak, s egyenesen a szállodába hajtattak. J Berki Viola: Elmúlás T uristaúton
