Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-23 / 225. szám
________/_____ Aktu alitások 1992. SZEPTEMBER 23. Cigány tanulók a megyében A szolnoki temetőben Szombaton helyezik örök nyugalomra Borbereki Kovács Zoltán hamvait Nem az oktatás kárvallottjai A cigányság reménytelennek látszó helyzetét igazából akkor nehéz megé^tery; ha nem vesz- szük figyelembe a kilátástalan- ságot fenntartó okokat. Mert nem egyszerűen szociális hátrányokról van szó, még csak nem is a cigányok munkátlan életmódjáról, hanem sokkal inkább arról, hogy a kulturális „gettóso- dás” folyamata ólomsúlyként nehezedik rájuk. Semmi sem bizonyíthatja ezt jobban azoknál a tényéknél, melyek például az iskolai végzettséggel függnek össze. Ha abból indulunk ki, hogy a múlt évben a megyében több mint negyvenhatezer általános iskolai tanuló közel tizenegy százaléka cigány volt, s alig ezren végezték el a nyolc osztályt, az adat önmagáért beszél. Valójában azt igazolja, ogy az analfabétizmus nagyfokú újratermelődése a cigányok körében egyszerűen elkerülhetetlen. Méghozzá annak mértékében, ahogyan létszámuk folyamatosan gyarapodik. Jóllehet, tíz év alatt huszonegyezerről csaknem tizenhétezerre csökkent az óvodások száma, a cigány óvodásoké viszont több mint hatezerrel növekedett. így, 19.91-ben elérte az 1874 főt. Ennek akár örülhetnénk is, ha az óvoda nem csupán szociális védőhelyet jelentene számukra. Mert ahogyan az általános iskola első osztályába kerülnek, a tanévvesztés egyre riasztóbb méreteket ölt. Öt-hat év múltán létszámuk feleződik, s már annak is örülhetünk, ha a kezdők egyhar- mada eljut a nyolc osztályig. Vagy ha el is jutnak, nagyrészt annak a pedagógiai igyekeztnek köszönhető, mely a mércét igencsak alacsonyra állítja. Minél több írástudatlan cigány kerül ki az általános iskolából, annál kevésbé reménykedhetünk abban, hogy életfelfogásuk valamelyest is változik szüleikéhez képest. Ugyanúgy visszasüllyednek abba a világba, melyben az évszázadok óta hagyományozódó normák váltak követendővé; a sokszor megbotránkoztató viselkedéstől egészen a párválasztásig, vagy éppen a bűnöző életmódig. És ebben semmi sem nyújt számukra védelmet. A család sem, de azok a félig-meddig törzsi viszonyok sem, melyek íratlan szabályaikkal formálják viselkedésüket és magatartásukat. Ennél fogva az öröklődő kulturális rend nyilvánvalóan béní- tólag hat, áttörhetetlen állandóságot kölcsönözve a cigányság léthelyzetének. Kivált azért is, mert semmi jele nincs annak, hogy az általános iskolai oktatás valamennyire hozzájárulna az öröklött hátrányok mérsékléséhez. A fogyatékosokat oktató iskolákban például a cigányok részaránya meghaladja az ötven százalékot, s a nevelőotthonokban is közel hatvan százalékos, miközben a középiskolákban tanuló cigányok aránya alig éri el a 0,2 százalékot. Egészében is a megyei adatok egyértelműen érzékeltetik, hogy a magasabb státuszú családok gyermekei többnyire abba a társadalmi csoportba kerülnek, amelyben szüleik voltak, az alul lévők viszont (részben a felkészültség, részben a kulturális minta hiánya miatt) az alacsony presztízsű, rosszul fizető, képzettséget alig igénylő pályáknál maradnak. S ennek realitása a cigány tanulók esetében fokozottan érvényesül. Nemhogy lazulna kulturális függőségük, hanem még inkább tartóssá válik. így az általános iskolából hamarabb-később kikerülő cigány fiatalok vágyképe rendszerint nem terjed túl a látott példaképek minél hívebb vagy akaratlanabb követelésén. Másra nincs is esélyük, mivel el sem jutnak azokba az intézményekbe, melyek világlátásukat formálnák. A múlt évben csaknem tizenkét és félezer középiskolás közül csupán huszonhét cigány tanuló akadt. De ugyanígy elgondolkoztató az is, hogy míg 1985-ben 325-en tanultak szakmunkásképző intézetben, addig ebben a tanévben már alig 190-en. Azaz - ahogyan ezekből az adatokból is következik - a cigányok iskolai végzettsége szembetűnően romlik. Nem teljesen elválaszthatatlanul attól a tendenciától, mely a megyében az utóbbi évtizedben érvényesül, s szinte tévedhetetlen pontossággal érzékelteti, hogy elmaradott térségben élünk. Csakhogy ebben az etnikai különbségek nagy szerepet játszanak, hiszen vannak olyan települések, ahol a cigány tanulók a megyei átlag kétszeresét vagy háromszorosát teszik ki. Jászladányban 38, Zagy- varékason pedig 33 százalék. Igazán kirívó a tiszabői általános iskola, melyben a tanulók kétharmada cigány. Nyilván ez azzal függ össze, hogy a megyei átlagot (azaz a 21 százalékot) meghaladó cigány tanulók aránya nagyobb létszámú cigány népességet feltételez, illetve olyan zárt közösséget, melynek tagjai valóban a szegénység legvalószínűtlenebb körülményei között élnek. Szociális segélyen tengetik életüket, s nem is nagyon térnek el az évszázados hagyományoktól. Ezért is jönnek létre a cigányság kulturális „gettói”, amelyeknek mindig meglesz az utánpótlásuk. A küszködés kényszerét legfeljebb azok a pedagógusok érzékelik, akik a nyomasztó helyzeten változtatni akarnak. Holott a cigány tanulók nem egyszerűen az oktatás kárvallottjai. Nem is lehetnek azok, mert olyan hátrányokkal indulnak és olyan környezetben élnek, melyek minduntalan újratermelik kulturális megfosztottságukat, de épp így szociális, emberi kiszolgáltatottságukat is. Tehetetlenségbe falazott életük elvisel- hetetlenségét sem veszik észre. Kivételek persze mindig voltak és vannak, de mégis olyan fiatalokról van szó, akik képtelenek változtatni helyzetükön. Részben önhibájukból, részben önhibájukon kívül. Növekvő képzetlenségük csak kíméletlen élességgel világít rá arra, hogy léthelyzetük hosszabb távon sem változik. Mert az a tárgyi és emberi környezet, mely körbeveszi őket, a civilizálatlanság súlyos valóságát szüli újra. Településenként lehetnek ugyan különbségek, s példák is akadnak arra, hogy egy-egy cigány- család kiemelkedik a megfosztott léthelyzetből, de ezek az esetek korántsem általánosíthatók. Mint ahogyan reménykedésre sem adnak okot. (A cikkben szereplő adatok a megyei önkormányzati hivatal művelődési és népjóléti irodájának jelentéséből származnak; készítette Vincze Sándor.) Kerékgyártó T. István Amikor pár héttel ezelőtt Tálas László megyei múzeumigazgató a múzeumban megmutatta Borbereki Kovács Zoltán hamvait, az élő ösztönével arra gondoltam, „hát csak ennyi lenne egy ember?” Nem, nem lehet ennyi, hiszen ez csak a test földi maradVerseghyről készült mellszobra a szolnoki Tisza-parton ványa, a művész alkotásai örök időkre szólnak. Borbereki Kovács Zoltán a Máramarosi havasok tövében, Rónaszéken született 1907-ben. Rajzkészségével már kisiskolás korában kitűnt társai közül. Trianon után Budapestre küldték a szülei, h'ogy Magyarországon folytassa tanulmányait. A főiskolán előbb Vaszary János, majd Csók István volt a mestere. Csók Istvánnak három évéig tanársegédje is volt. Szolnokra 1933- ban érkezett, s a művésztelepen töltött évek meghatározóak lettek munkásságában. Hiszen festőként érkezett, s világhírű szobrászként távozott. A fiatal alkotó érdeklődése Aba Novák Vilmos bíztatására fordult a szobrászat felé. 1934-ben avatták fel Szentesen a Kubikos szobrát, s ezzel, valamint Aba Novákról készített portréjával elnyerte a főváros díját. Majd ezt követte a párizsi világkiállítás nagydíja, amelyet Szolnok környéki parasztfigurákat ábrázoló bronzszobraival nyert el. Ugyancsak 1934-ben avatták fel a szolnoki Tisza-parton Ver- seghyről készült mellszobrát, de megörökítette Pettenkofen alakját is. Munkáit ez idő tájt Velencében, New Yorkban, Stockholmban és Helsinkiben is kiállították. AII. világháború után e- lőbb Olaszországban, majd a Dél-afrikai Köztársaságban talált új otthonra. Johannesburgban élt és alkotott több évtizeden át, s az ottani féldrágakövekből készült munkáival teremtett magának újabb művészi formanyelvet. Dél-Afrikából már csak kiállításai révén fordult meg az Egyesült Államokban, s Európában, ezen belül Magyarországon. Borbereki Kovács Zoltán pontosan a 85. születésnapján, idén április 6-án hunyt el Johannesburgban. Végakaratának megfelelően azonban Szolnokon helyezik örök nyugalomra szeptember 26-án délelőtt 11 órakor a városi önkormányzat által adományozott díszsírhelyen. T. G. elkápráztatott és felvidított” A régi fények kialudtak John Paget angol orvos 1835-ben azt írta a gödöllői Grassalkovich-kastély- ról, hogy „... a sok szépség... melyet természet és művészet oly bőkezűen szórt erre a tájra... elkápráztatott és felvidított.” Vajon mit írna most? Felemelő és fojtogató érzések kavarognak az emberben, amikor végigjárja hazánk legnagyobb, 1744-1750 között épült kastélyának lepusztult, kifosztott termeit. A kettős U-alakú udvart őrző hatalmas park is elhanyagolt. A főbejárattal szembeni hajdani szökőkút környékén zavaros tócsák éktelenkednek. A famatuzsálemek szerencsére megmaradtak. Fenséges koronájuk látványa lelket önt a látogatóba. A kastélyhoz tartozó istálló falán cirill betűkkel még ott a felirat: „Nye ku- rity.” Az épület mellett ormótlanul ácsolt, düledező garázssor. Az ütött-ko- pott őrtorony is áll még - jelezve, hogy Újjáépítik a kastély második kupoláját is A Grassalkovich-kastély főbejárata nem is olyan régen szovjet katonák állomásoztak ott. Gondolható, hogy nem az állagmegőrzésre összpontosították energiájukat. Ami épen maradt utánuk, azt garázda elemek tovább pusztították. A főbejárat körüli rész meg szociális otthon volt. Nos, a kastély régi fényének őrzésében mit lehetett várni a magatehetetlen öregektől? Pedig volt itt fény, pompa, ragyogás és élénk szellemi élet. A színházterem, a lovarda, a pálmaház, a kastély száz- egynéhány helyisége, a díszterem és más termek finom aranyozott stukkói is erről tanúskodtak. Egy máig élő legenda szerint a kastély első gazdája, Grassal- kovich Antal 1751-ben sóval hintette fel a kastélytól Máriabesnyőre vezető, mintegy három kilométeres utat, hogy ígéretéhez híven augusztusban szánkón vigye oda a vendégként érkező Mária Teréziát. A gödöllői kastély sokszor volt fontos esemény színhelye. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, az isaszegi győzelem után Kossuth és tábornokainak főhadiszállásaként szolgált. Az 1867-es kiegyezés után a kastély a magyar állam tulajdonába került. Koronázási ajándékként, mint nyári palotát a királynak ajánlották fel. I. Ferenc József családjával együtt gyakran tartózkodott ott. A két világháború között Horthy Miklós rezidenciája volt a kastély. Falai között olyan vendégek fordultak meg, mint Wilhelm Miklas osztrák elnök, Viktor Emánuel olasz király, s még akkor csak bíborosként XII. Pius pápa. A régi fények kialudtak. Nem a főúri dáridók elmúlását sajnálja az ember, hanem azt, hogy Európa egyik legszebb barokk kastélya, nemzeti vagyonunk egyik ékköve ebek harmincadjára juA hajdanában szépen díszített lépcsőház tott. Őszintén reméljük: ebben a tekintetben is lesz még feltámadás. Új rendeltetéssel megifjodnak az ódon falak. Ennek bíztató jelei máris szemmel láthatók, bár még csak állagmegóvási munkálatokat végeznek. Az egyik kupolát például már felújították, a másik most születik újjá. Van már olyan szárny, ahol új a vakolat, újak a zsalu- gáterek. Az egész felújítás azonban a szakemberek szerint mintegy ötmilliárd forintba kerülne. Óriási összeg, döbbenetes figyelmeztetés arra, hogy jobban vigyázzunk nemzeti kincseinkre. Nagyon aktuális intés ez manapság is, mikor a privatizáció idején néhány an úgy vélik: aki bírja marja, s vesszen, ami nem az én javamat szolgálja. Simon Béla Fotó: Mészáros János
