Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-19 / 196. szám
8 Irodalom—művészet 1992. AUGUSZTUS 19. Ápolatlannak, gyűröttnek senki nem látta. Semmilyen körülmények között. Munkáját kiállításra küldhették volna, biztos nyerőként. Kiigazította a természet tévedéseit. Kis pocak, görbe hát, ferde váll eltűnt, a tekintélyes has megfogyott. Kiváló szabó volt. * • < Ráígértek az áraira, csak vállalja el aránytalan testek szükséges korrekció-' ját. Mellényen, zsebeken, gomblyukon, minden apró öltésen látszott, érti, szereti a munkáját. ■ •' ’' “ Kevés' öltöny készítését vállalta-.' >- Annyit, amennyi okvetlenül kell a család megélhetéséhez, fedezi a lakbér, villany, gáz, élelem, a gyerekek tanulási költségeit. És minden lóversenynapon tíz pengőt a játékra. Csodálták a lóversenypályán is. Tétjét biztos befutóra tette. Általában megnyerte pénze kétszeresét. Nagy néha többet is. Tovább nem kockáztatott. Nyereményét zsebre vágta. Elment. Senki nem tudta utánacsinálni, hogy ilyenkor abbahagyja a játékot. Nem szenvedélyes játékos. Nem igazi - állapították meg a lelátón. Bár, ki nem hagyna egyetlen versenynapot, mégse igazi. Nincs benne játékszenvedély. Ez nemvolt igaz. Pénzét kártyaasztalhoz vitte. Nyert, veszített, ott játszott reggelig, zárásig. Ruháján akkor sem látszott gyűrődés, amikor a takarítónők körülsöpörték. Mindennap kártyázott. Állandó partnerokkal mérte össze erejét, csalogatta szerencséjét. Folytatta, ha nyert, ha veszített. Ha elfogyott a pénze, kölcsönkért. Mindig pontosan megadta. A versenynapok tízpengőseinél többet soíianem vitt el otthonról. Ennyi jár neki, több nem. A többi a családé. így is kisemmizettnek érezte magát a család. Ámbár érzelmeik kor és nem szerinf megoszlottak. Á gj'érekek szerették. Rajongásig. A kicsik mindig találtak cukorkát jól vasalt zsebei valamelyikében. Ha mást nem, becsomagolt kockacukrot. Eltüntette ruháikon verekedéseik nyomát, a szülők észre sem vették baleseteiket. Sokat érő ajánlatokat visszautasított idő híján, a rokongyerekek szakadt holmijával órákat kínlódott. Nem érdekelte a pénz. Szeretett játszani, megértette mások játékszeretetét. Segített, ahol tudott, amennyire lehetett. A nagyobbak mindenütt rátaláltak, ha hiányzott mozipénzből vagy egyéb fontos kiadásaikból. Védték is családi támadások ellen, míg gorombán le nem torkolták valamennyiüket. A férfiak nem támadták, nem védték. Hallgattak. Holott leginkább nekik volt okuk panaszra. Állandó játékadót vetett ki rájuk. Ha nem volt versenynap, nem mindig vált partikezdéshez elég pénze. A hi- , ányzó összeget mindenképp meg kellett szereznie. Szabott összeget fizettetett bátyjával, unokatestvéreivel, nagybáty- jaival. Szerény összeget, épp csak kezdéshez elegendőt. De azt föltétlenül behajtotta. Néha úgy éreztem, irigylik a család férfi tagjai. Úgy élt, ahogy jólesett, esinólfo nmit cznrotott Soha mást. A nők gyűlölték. Osztottak, szoroztak. Kiszámították, mi mindenre telne, mi mindent szerezhetnének, ha az aranykezű rokon munkával töltené drága idejét, nem fecsérelné kártyára. Ahelyett, hogy segítené a gyöngébb képességűeket, még a kis pénzüket elszedi. Eljátssza. Volt úgy, hogy ránk nyitotta az ajtót. Anya vödör vízzel várta, amint belépett, ráloccsantotta. O meg se rázta magát, nyugodtan jött beljebb.- Engem csak bicskával lehet megsérteni - mondta -. Ha hagyom. Levetette vizes öltönyét, vasalóval megszárította. Ingét rendbe tette. Játékpénzét csak az után kérte el, amikor már volt hová elraknia. Frissen vasalt öltönye valamelyik, mindig cukorkát rejtő zsebébe. Tehetetlenek volta vele szemben. Míg egyszer csak nagyot fordult a világ. Apám hallott egy orvosról, aki szenvedélybetegeket gyógyít. Betegség - látták be -, az mindjárt más. Akkor meg kell gyógyítani. Gyűlködésük részvétté változott. Már a ráfordítandó, nem kevés pénzt sem sajnálták. Mert nem voltak rossz, érzéketlen emberek. Ha megértették, amiről szó van, megértették, szükség van rájuk segítőkészek, nagyvonalúak lettek. A játékot nem értették. A betegséget igen. Megkeresték az orvost, elmondták panaszukat. Vállalták, ráveszik a kezelésre. Bíztak az orvosban. Hipnózissal gyógyítHipnózis. Furcsa szó. Annyi mindent rejhet. Gyógyulást is talán. Mindent pontosan kiterveltek. Még a lábadozási időre is gondoltak. A csodadoktor leszoktatja lóversenyről, kártyáról, azután rengeteg kitöltetlen szabadideje marad. Mit kezd vele? Azonnal nem vetheti bele magát hajnaltól késő estig tartó szabásba, varrásba. Kívánni is nai\ iuU volna. Ekkor jutottam, élelemben először, fontos szerephez a családban. Szerettem a Dunát. Úsztam, eveztem. A lábadozás legjobb segítőjének a csónakázást tartották. Víz, napfény megteszi a magáét. Ráébreszti a természet, a szabad levegő, mozgás gyönyöreire. Vigyem magammal a Dunára, kaptam meg a föladatot. Már nagy kamasz voltam, meg lehetett bízni bennem. Talán az is befolyásolta választásukat, hogy tudták, gyerekekkel jó á kapcsolata. Felnőttekben nem hisz- soha. Pénzüket elfogadta, kikövetelte, visszaadta. Többre nem tartotta őket. Még a gyerekekkel is, akikkel korábban jó kapcsolata volt, velük is meglazult, amikor fölnőve eltűnt mindenjáték az életükből. Felemás érzésekkel vállaltam föladatomat. Büszke voltam, amiért segítségemet kérik. Pénzt bíznak rám, ha megéhezünk, megszomjazunk a jó levegőn, együnk, igyunk bőségesen. Csakhogy azt is éreztem, neki adósa vagyok. Faggatás, prédikálás nélkül segített mindig. Nem kérdezte, mire kell a kért pénz. Szakadt ruhám fölött sose prédikált a verekedés ostobaságáról. Tudta, ok nélkül nem verekszem. Töprengtem, vajon milyen lesz gyógyultan? Talán olyan, mint a többi felnőtt. Jókai Anna: Szép délután Állt a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, hogy bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a Földet, mégsem látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, úgy- ahogy, egyedül. Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga.- Eridj innen .. . menjetek a szobába! - kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dodi nevetve hömpölyögtek kifelé.- A macskát is! - szólt utánuk szigorúan. - Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. Huzat van - gondolta -, a huzat árt nekem. - De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, mama . . .” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömlye sem olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a tű. „Minek csinálja, mama ...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra. Azért nekem is lehetne - gondolta sóvá- ran, és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe -, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom. Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén.- Egy szép délutánt, Uram - mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar ...” - hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi sem jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én ...” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” •I- i Végzett a mosogatással. MeglöröJte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt.- Ha ez a dög megint belelefetyelt. . . egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. Ő meg állt a cseréphalom között.- No - motyogta. - Nono ... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna odakünn valamit. Hirtelenül oldalt lebbentette a kezét, félkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal a hasukon. Áz aranybama fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sosem látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. Az nem lesz nagy öröm. Se neki, se nekünk gyerekeknek. Én is a váróban ültem, amíg tartott a csodát ígérő kezelés. Sok időbe telt. Elaltatták, fölébresztették. így ment néhányszor. Végül mi is hallhattuk meggyőződés-, teli válaszait a föltett kérdésekre. Lovak nem érdeklik, semmi dolga velük. A kártya értelmetlen időpocsékolás. Füstfelhőben gubbasztani órákon át ahelyett, hogy élvezné az életet. Gusztustalan a koszos lapokat fogdosni. Napfényre, levegőre vágyik. Undorodik azoktól, akik kiszolgáltatják magukat szerencsének, lapjárásnak. Azoktól is, akik lovak futását bámulják. Elherdálják pénzüket. Minden fillért a családjuktól vonnak el. Nemcsak a kártyától, a kártyástól is undorodik. Balgák. Tudhatnák, szerencsejátékon végül senki nem nyer. Aki győzni akar, számtalan valódi lehetősége nyílik rá. Mindenre jól felelt. Boldoggá tette az orvost. A családot. Meggyógyult a beteg. Sokba került, de megérte. A boldog család a Dunáig kísért. Csónakba szálltunk. Az Összekötő vasúti hídnál szólalt meg először. Addig bámulta a vizet. Nagy jelenetet rendezett. Ordított.- Vigyél ki a partra! Gyorsan! Már megy a parti!- Ázt mondtad, már nem érdekel a kártya. Undorít. Meg utálod. De már a part felé kormányoztam a csónakot.- Most montad.- Most mondtam. v- Miért mondtad, ha egyszer nem igaz?- Mert megint elaltattak volna. Legalább két körről már így is lemaradtam. Adj valami pénzt. ' ir‘,A Odaadtam az evésre-ivásra1 sfcánt összeget. Zsebre tette.- Az a csodadoktor fabatkát se ér? - kérdeztem kíváncsian.- Ki tudja. Ne bántsd, nem érdemli. Sokat kínlódott velem szegény. Győzködött, nem kártyaasztalnál kell győzelmet keresni. Igaza van.- Akkor miért megyünk vissza? - értetlenkedtem.- Nem győzni akarok. Soha nem is akartam. Játszani akarok. Csak játszani. Kikötöttem. Kiszállt. A partról visszanevetett.- Istenemre, csak játszani. Soha nem akartam mást. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza ... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. Érdekes. A víznek is van illata - gondolta, s ezen csodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. - És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény ... Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott.- Hihetetlen. Nagyszerű - suttogta,mintha fölfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullám- zott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. Igazi szép délután - gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette a pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fénybe: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak, majd rángatták őket jobb- ra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre - mint a bűvészkarikák - egy lehet, és szétváltak puhán, zajtalanul. Lehet, hogy még látott utána valamit Az ikrek - amíg anyjuk haza nem jött - hintáztak a kilincsen. 1972 Nagy István: Együtt Katona Judit: Negyedik parancsolat Tiszteld apádat és anyádat tegyél eléjük tele tálat, szorítsd a széthulló egészet, mentsd, ami ép és nem enyészet Melegíts hideg, híg leveskét jönnek szikrázó, fagyos esték, lobbants tüzet, sírjon fatörzse, füsttel, parázzsal sírj pörölve. Egyre szürkébb a gond, s beérik. Szakíts bimbót, ha nincs, azért is. Áztass idült bánatot, ázzon! Gondolkodj a megváltódáson! Apádnak tiszta szó is kéne, borogatás anyád szívére. Kékítsd a gondot, úgy fehérebb, csiptesd az éjek köteléhez. Minden időben csak te voltál általad múlt, békesség, zsoltár, hozz új törvényt, s Istened áldhat: tiszteld apádat és anyádat! Tóth Erzsébet: Nagy László örökzöldben Ott van a fehér selymeken, arcát a szél már egy zászlóval összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a Haza esélyét híd alatt alvó életünknek, és már önti az Idő a harangot belőle, már hangjánál ebédelünk, hangjánál szeretünk, hangjánál halunk meg, ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, mégis hajával törli fel Isten a vértócsákat, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, mégis neki kell minden szavunkai megszentelni, mégis örökzöld siratok kapaszkodnak a szívébe, mégis rá vár a jeszenyin-szőkén fegyverkező tavasz. Fejes Endre: Istenemre, csak játszani
