Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

I 8 Irodalom—művészet 1992. JÚLIUS 18. Szepesi Attila: Lapszél Verebek dicsérete A megszokás mindent elhomályosít. Az ember fá­sultan szédeleg az elunt díszletek között. A tekinte­tében minden mintha ép­pen alkonyulna: a házfalak és arcok, a fák és az untig ismert utcák, a terek és a tornyok. Pesszimista isme­rőseimnek azt szoktam ta­nácsolni: próbáljanak úgy élni, mintha épp most csöppentek volna ide vala­honnan, ebbe az egzotikus világba, Budapestre, Kö- zép-Európába. Nem kell hozzá semmi, csak a kép­zeletjátékára való némi ké­pesség. Egy kis gyermeki kandiság, ami mindnyá­junkra ráfér, s ami tán még senkiből sem veszett ki egészen. Ha tud róla, ha nem. Példaképpen az argen­tin mérnök esetét szoktam elmesélni. Ez a jámbor fér­fiú építész volt, részben magyar származású, így aztán a nyelvünkön is ga­gyogott valamicskét. Eljött életében először Budapest­re, valami szakmai össze­jövetelre. Ám városunk építészetére nemigen jutott ideje. Elkerülte a nagyképű műszaki szeánszokat. Csa­vargón Pesten és Budán. Ámuló szemmel rótta az utcákat, és mindent meg­csodált, de főképp - a pesti verebeket. Csodálatos ma­darak, mondta, sosem lá­tott még ennyi kecses ele­venséget, ennyi talpraesett, bohó játékosságot. Ha má­sért nem, már ezekért az egzotikus csodamadara­kért érdemes volt átrepül­nie az Atlanti-óceánt. Oda­át, az óriási víz túlpartján, látott már kondorkeselyűt és óriásnandut, skarlá-tí- biszt és ezernyi ezer papa­gájt, de az mind semmi. A veréb az igazi. Ezek a por- lepetten is tarka, elkoszlot- tan is életrevaló madarak Budapest jelképévé váltak számára. Róluk beszélt, ér­tük lelkendezett úton-útfé- len. Nem hiszem, hogy a bölcsesség etalonjai épp a mérnökök volnának. De ez az argentin építész tudott valamit, amit érdemes megjegyezni. Férfikorára is megmaradt benne a gyermeki kíváncsiság. Nem béklyózta semmi pro­tokoll, semmi megszokás. Tudott látni, és kimondta, amit érzett. És én makacsul beleka­paszkodom ebbe a kis tör­ténetbe, ha szomorú sze­mű, fásult arcú embereket látok, és azt mondogatom: komor tekintetű, pesszi­mista felebarátaim, le­gyünk mindnyájan vere­bek. Legyünk egzotikus csodamadarak, akik itt élünk a Duna partján. Ne higgyük azt, hogy minden csoda másutt történik. Ne higgyük azt, hogy itt csak romlás van, csak keserűség van. Legyünk azok, akik vagyunk. Ha kissé kopotta­sak is, ha kissé unottak is. Máshonnan nézve ez a cso­da, ez a különös. Keressük meg magunkban azt a né­zőpontot, azt a látószöget, ahonnan ez a számunkra is­merős és kissé elszürkült világ is izgalmas és eleven. (MTI-Press) Szűcs Mariann: TÖRTÉNELMI ROMÁNC Dr. Ligeth Oszkár, nyugalma­zott hadmérnök és tűzszerész, Ká­posztáskockán (lsd.: Budapest, Káposztásmegyer) lakott az egyik tízemeletes bérház második szint­jén. Az öreg három éve veszítette el az asszonyát, akivel negyven ke­mény évet élt le. A harminckilen­cedik esztendőre sikerült eljutni­uk egy másfél szobás, csupa ajtós­ablakos egyenkockába, amit lakó­telepi bérleménynek mondott ak­koriban a kiutalási szerződés. Az asszony halála után, körül­belül három hét múlva az öreg búskomorságára, valamint mér­nöki tudására tekintettel, a lakók egyhangúlag megválasztották liftkezelőnek dr. Ligeth Oszkárt, a ny. hadmérnököt és tűzszerészt. Telitalálat volt a lakók válasz­tása, mert az öreg igazi ezermester volt. Ha a házban tönkrement vala­kinek a vasalója, a tévéje vagy a rádiója, Ligeth úr mindent meg­bütykölt. Sőt! Ha szétment a füg- gönykamis, a Marcika búgócsigá­ja vagy a Kemenesné echte-svejci tűbefűzője, jött dr. Ligeth, és meg­javította. Rendbe hozta az álló­lámpát, a fotel lecsukló karfáját, a pévécécsövet, a Gyurka gördesz­káját, a kutya-fáját, egyszóval mindent, ami romló vagy elrom­lott állapotban volt. Dr. Ligeth lett a mindenes, így neki is szüksége lett mindenre, tehát ádáz gyűjtö­getésbe kezdett. (Ó, szegény asszonya, beh gyűlölte a kacato- kat, encsem-bencsemeket!) Dr. Ligeth végiggondolva megválasztásával kapcsolatos fel­röppent hírnevét és szakmai önér­zetét, fizetség helyett többnyire kidobni való, rissz-rossz ketyerét, mütyürt, miegymást kért. Arra gondolt, hogy majd megbütyköli ezeket a kacatokat, és beadja a Bizományiba, vagy az alkatrészek jók lesznek valami másba, amit meg kell majd javítani. Lassan gyülekeztek a lakók ka- catjai. Először csak a kamra telt meg velük: tévék, magnók, szál­mentes rongydarabok, csorbult csavarhúzók, spárgák, varrógép­pedálok ... A diszkontáruházak terjedésé­vel dr. Ligeth lakása egyre szű- kebb lett a mikrosütőktől, fritő- zöktől és a különféle légkondicio­nálóktól. Nagy számukra való te­kintettel az öreg időnként viszont­eladóként is működött, így a régi­ségekre és régebbi megbízható műszaki holmikra kezdte specia­lizálni magányos napjait. Dr. Ligeth a lomtalanítások idején virágzott újra, mert oly sze­relmes volt a halottá nyilvánított tárgyakba, mint boldogult felesé­ge emlékébe. Ifjúságuk tombolt szívében, amikor egy biedermeier zeneszekrényt vonszolt föl a laká­sába, majd fél óra múlva egy bau- haus vitrinfoszlánnyal tuszako- dott a szűk bejárati ajtóján. Életének nagy áttörése egy fá­tyolfelhős, enyhén északi széllel tupírozott lomtalanítási napon történt. Dr. Ligeth ekkor már rutinosan járta végig a konténereket, tudta, hogy a kukákban nincs semmi, csak mellettük, azt pedig pillana­tok alatt elveszik a nyafkás ke­gyetlen éhenkórászok. Dr. Ligeth ny. hadmérnök és tűzszerész alig egy év alatt megta­nulta, hogy a kidobott és mások által szemétnek nyilvánított tár­gyakat, gondos és alapos (némi tárgyi műértéssel) munkával pénzzé lehet tenni. Tehát a fátyolfelhős, tavaszi reggelen hősünk cipőt talált a la­kótelepi kuka mellett.- Adja ide aztacipőt! -rikácsolt egy női hang.- Bocsánat, Drága Asszonyom, de ezt ÉN találtam! Kérem, ne cibálja ki a kezemből!- Minek ez magának, nem látja, hogy női? - vinnyogta sírásra gör­bítve a száját Sereghy Izidomé, született Cwillen Zita. Dr. Ligeth fölváltva pislogott a törött sarkú női cipőre és az öreg­asszonyra, majd gálánsán megha­jolt.- Dr. Ligeth vagyok, nyugalma­zott hadmérnök és tűzszerész. Ha nem veszi tolakodásnak, Asszo­nyom, ennek a cipőnek - és a roncsra mutatott - hiányzik a fél sarka. Ha nem veszi tolakodásnak nas’asszony, én értek a suszterko­dáshoz is. ÍGY KEZDŐDÖTT. Özvegy Sereghynének cipője lett, dr. Ligeth pedig egy falnak fordított sublót középső fiókjába suttyintotta volt drága-asszonyá­nak viharvert képét. Amikor a közel kétéves, közös guberálás után özvegy Sereghyné az öreghez költözött, a tízemele­tes ház lakói össze-összemoso- lyogtak, a régebbi lakótársak né­melyike pedig még a fejét is csó­válta, hogy az öregnek elment az esze! De alapvetően a lift, amivel az öreg meg volt bízva, végül is működött. Dr. Ligethet az élettársi vi­szony özv. Sereghynével ki­egyensúlyozottá tette, kivirult, tisztán járt, meg is hízott, de a gyűjtögetésről nem tudott leszok­ni. Már szenvedélyévé vált. Oly’ annyira, hogy társa hiába könyör- gött neki, nem volt hajlandó le­mondani egyetlenegy kiguberált szerzeményéről sem. Az asszony már nem bírta a lakás szűkösségét, és egyik reggel fogta magát (szerény nyugdíjá­val), elment a városba. Csak késő este ment haza, de már a kapuban baljós sejtelmei támadtak. Nem működött a lift, amit dr. Ligeth mindig precízen karbantartott, vagy telefonált az illetékeseknek. Ámikor fölért, kifújta magát, és megállt az izgatott lakók gyűrűjé­ben, akik az ajtó előtt méltatlan­kodtak, hogy mi van? - miért nem megy a lift?! És dörömböltek az ajtón, és mérgelődtek, és károm­kodtak. Az asszony félszegen botorkált a fölháborodott lakók karéjában. Köhintett, majd utat kért. A lakók lassan lecsitultak. Mint egy ope­rettprimadonnának, sorfalat áll­tak. Özvegy Sereghyné becsönge­tett.- Drágám, nyisson végre ajtót! Lerobbant a lift! Várt egy pár másodpercig, az­tán újra becsöngetett, és egyre halványabb hangon ismételte a lift működését. Hiába. Dr. Ligeth a konyhában feküdt, egy barokk dohányzóasz­tal torlaszolta el a bejárati ajtót. A rendőrségi és a tűzoltói jegy­zőkönyvek egybehangzó tanúsít­ványa alapján dr. Ligeth Oszkár­ral egy francia-korabeli garderobe szekrény tetejéről lehulló meiseni étkészlet egyik darabja végzett. Özvegy Sereghyné tanúsította, hogy erőszakos halálnak semmi jele, hiszen betörők nem lehettek, részint, mert a barokk dohányzó- asztal eltávolításának a bejárati ajtótól történő trükkjét csak ketten ismerik, másrészt pedig a kérdé­ses készletből tudomása szerint csak a tésztástál hiányzott, a teás­kanna pedig a zuhanás következ­tében beazonosíthatóan, dr. Li­geth ny. hadmérnök és tűzszerész fején (vélhetően) szilánkjaira tört. Katona Judit: Dal az ifjúsághoz Legyen, ki gondol majd velem: szelíd, hűs kezet homlokomra, gyógyító írt apró bajomra, adj nekem, erős Istenem! Legyen, ki holnap is szeret, nagy vétkeimet megbocsátja, velem a hét próbát kiállja, földnek ad, s néha emleget. Tartsanak bátor, hű szívek, a gyávák úgyis elmaradnak. Ifjúságom, ki szép, szabad vagy, hadd legyek hűséges híved! Egy Gecse-kép Július 9-én ünnepelte 92. születésnapját megyénk nagy szülötte, Gecse Árpád festőművész. Ez alkalomból kö­zöljük egyik legutóbbi festményét. Kék váza aranylópi- ros kalásszal. (Fotó: K. É.) Tódor János: í tyár Bogosit kétségek gyötrik. Mióta is? Maga sem tudná pontosan megmondani. Amióta csak megpróbálja magát elhelyez­ni a világban. No nem holmi filozofikus, köldöknéző gyötrelmek ezek. Nagyon is hétköznapiak. Azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, a kapcsolata minden túlzás nélkül tűrhetetlen. Feleségével, akitől válik, lányával, akit megbéklyózott görcsös szeretettel szeret, úgy, ahogy nem szabadna, barátnőjével, akinek a lakásában él, s akivel a szerelem mostanság örökös marakodás, beteg any­jával és megkeseredett apjával, akiket a szorongás ólmával nyelvén képtelen meg­nyugtatni, akikkel immár kommunikálni sem tud vagy mer. A nyár maga a csőd. Bogosié a nyár, de nem akar semmit kezdeni vele. Pedig bepakolhatna a háti­zsákjába, fölülhetne egy vonatra, amiről azt sem tudná, hova megy. Hazudhatná a nyugalmat, ahogy azt évtizedek óta teszi. Alkalmazkodhatna az egyezményes em­beri időgyalázathoz. Hadakozhatna kipró­bált praktikákkal a halál földi helytartója, az unalom ellen. Rendezhetné torkát szo­rongató ügyeit. Ehelyett folytonosan menekül, akár egy agyonszelídített, de a dzsungelbe vá­gyó vadállat. Aki megkapta a veszettség elleni védőoltást, ám mégis . .. Nyár van, reggel, a szívben egy nyo­masztó álomból ébredés szorítása. A hi­ányra ébredés sokezredik reggele. A félig felhúzott redőny beengedi a fényt, a szűk belvárosi utca autók sikálta zaját. A nap csak késő délután ér ide. Bogosi Captein Beefhart rekedt, pato­logikus hangjára vágyik. Mintha csak eb­ben a mutáns zenében akarná visszaiga­zolva látni, amit mindig hangoztat. Hogy az önfeledtség nem más, mint ajzószerek (ital, könyv, zene, nő ...) okozta mester­séges pszichopátia. Amibe béleölik magu­kat az olyanok, mint Bogosi. Akik amúgy nem tudnának mit kezdeni magukkal. A nő most nincs mellette. A szuvereni­tására büszke asszony, a makacs öszvér­természetével, ami mindig kihozza őt a sodrából. Tudja, így kell bánni Bogosival. Néha a nő kiprovokál egy-egy pofont, és úgy viseli nyomát, akár egy érdemrendet. A nyár maga a csőd. Bogosi örül ennek a mondatnak. A jó mondatoknak. Amiket aztán sohasem fejez be. Az utazás pszichózisa talán a legna­gyobb blöff. Kilépni a térből, időből, és elmerülni valami ismeretlenbe. Csak­hogy, tisztelt hölgyeim és uraim, porhüve­lyünket „görögbe” meg „olaszba” is ma­gunkkal kell cipelnünk, akár egy koffert. Hogy az állandó programokra ajzott lel­kűnknek addig legalább nincs ideje magá­val foglalkozni...? (Bogosi itt megakad a töprengésben, hiszen töredelmesen be kell vallania, hogy ő is külföldre készül. Tehát képmutató.) És a (helyben) maradás pszichózisa? „.. . az öngyilkos magánya a legtelje­sebb egyedüllét (a bevérző agy szelíd gyermeke maga alá vizel) egyszer csak elromlott mint egy óra . . .” Ezek is a csődnyár verssorai. Akkor írta le őket, amikor először látta a kórházi ágyon jobb felére megbénult, beszédképességét el­vesztett barátját. Ahogy tavaly ilyenkor az édesanyját. Aki, amikor kiengedték, hetekig késsel keverte a levest, lónak mondta a kutyát, embernek az asszonyt. És akinek állapota legnagyobb részt Bogosi felelőtlen élet­módjának a következménye. Apja leg­alább is így mondta neki, aztán megkérte, hogy amíg nem rendezte a dolgait, ne zavarja őket. Ezen persze Bogosi nagyon elháborodott, hiszen milyen jogon meri megtiltani neki egy másik férfi, még ha az történetesen a saját apja is, hogy láthassa beteg anyját?! Barátja már harmadik napja feküdt félig eszméletlenül a műteremlakás pad­lóján, amikor fia rátalált. Arcát a zuhanás­kor összezúzta, a sebhelyek még hetek múlva is látszódtak. Bogosi csodálja ba­rátja önuralmát. Ha csak elképzeli magát ebben a teljes kiszolgáltatottságban, ököl­be szorul a keze, sírás fojtogatja. Őt bizto­san újra megütné a guta. Talán nem is akarna meggyógyulni. Persze tudja, hogy ez hazugság. Amíg valaki a felépülésért küzd, tornázik, húzódzkodik az ágya fölé szerelt kéttenyémyi láncon függő rúdon, bal kézzel írni tanul, addig aligha gondol a megsemmisülésre. Olyan ez, mint a háborús lövészárok. Ott sem akart senki öngyilkos lenni. Az élet túlélni akar. A halál sóvárgása az egészséges bolondok privilégiuma. A végképp unatkozóké, akik megcsömörlöt- tek már attól, hogy folyton programokat találjanak ki maguknak. Pedig a halál ott van a szanatórium parkjának sárgára perzselt fűcsomóiban, a fülledtséget lehelő kiszáradt fákban, a pa­dokon pizsamában, köntösben megadóan gubbasztó, hűsölő betegek fáradt tekinte­tében. Egyetlenegyszer járt előtte ott. Akkor tél volt, csontkeményre fagyottan ugyan­ez a száraz levegőtlenség, ugyanezek a beesett, részvétlen arcok, szemek. A ma­gára hagyatottság, ami úgy áll bosszút az egészséges betolakodón, hogy szemér­metlenül mutatja meg magát. A lánynak, akit akkor meglátogatott, bronchitise volt, vörös haja és hatalmas barna szemei. Madame Chauchat-nak ne­vezte el, s szó se róla, neki is kedve lett volna ebben az alacsonyföldi Berghofban Hans Castorppá lenni. De aztán a vörös hajú, aki a félhomályos folyosón arról me­sélt neki, hogy az egyik beteg az előző nap az emeleti karzatról levetette magát, meg­gyógyult, s hamarosan férjhez ment. Barátja arcán a nehezen varasodó sebek mellett a friss borotválás nyomai: vérper- mettől pöttyös, apró vágások. Bogosi elképzeli, amint idegen kezek türelmetlenül szántják ímmel-ámmal be­szappanozott arcát. Eldobható, életlen ön­borotvával, ami túl van már legalább há­rom pofázmányon. Ahogy a műanyag „kacsát” az ápolónő hanyag rutinnal a takaró alá dugja. Az ürítés tehetetlen szé­gyenét. Aztán a reményt, a muszájt, ami az akaratot mozatja. És a félelmet: ha nem viselkedtem jól, ha nem teszek meg min­dent a felépülésemért, örökre itt felejte­nek. De Bogosinak egyelőre semmi baja. Fröccsöt iszik, izzad ebben a nyárban, gyártja „szenzációs” riportjait, úszik a Balatonban, Kundera (nálunk) legújabb regényét olvassa, összeveszik, aztán kibé­kül, óhajtja és gyűlöli a rendet, szereti, ha szeretik, és még jobban szeremé, ha tudna szeretni... Még Bogosié a nyár.

Next

/
Thumbnails
Contents