Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

I 1992. JULIUS 18. Kulturális panoráma 9 9 Külföld, hakni, Balaton és olimpia... Kedvenceink nyara Eszenyi Enikő és Ka tila lakásán hosszasan esÉug a telefon, senki nem veszi föl a kagylót. A házaspár Amerikába utazott, de nem csak nyaralni. Az ambiciózus színésznő élsosor- ban a keleti partra kíváncsi, hi­szen augusztusban kezdi próbál­ni a Vígszínházban a West Side Story című musicalt, s ehhez pontosan tudnia kell, milyen a New York-i atmoszféra. Az elő­adást Eszenyi rendezi, férje, Ka­szás Attila játssza majd Tonyt. A librettót „egy kicsit” átírta, part­nere Kern András volt Bernstein szövegkönyvének újraköltésé- ben. A vígszínházi West Side Story-ról tudni lehet még, hogy nem a XX., hanem a XXI. szá­zadban játszódik, s bár a történet továbbra is Tony és Maria szerel­mének tragikus sorsát beszéli el, Eszenyi Enikő értelmezésében elsősorban „a másság toleranci­ájáról” szól majd, hiszen ez az, ami ma Kelet-Közép-Európában legjobban foglalkoztatja az em­bereket. Básti Juli sem tölti Magyaror­szágon a nyarat. Júniusban álmai netovábbja teljesült: lecserélte az öreg Skodát egy gyönyörű fe­kete Nissan Sunny-ra. Mindig fekete autó volt a vágya, és az, hogy az álomkocsival hosszú út­ra mehessen. Július első hetében Görögországba indult a család­dal: lehajt az olasz csizma keleti sarkáig, ott kompra száll, áthajó­zik a görög szigetekre, és kibérel egy házat. Fárasztó és hosszú volt a szezon, hét darabban és két színházban játszott, s bár a napo­zást szívesebben cseréli föl a szoláriumra, a tengert, a pálmá­kat, a görög gyümölcsöket és a mediterrán éghajlatot semmi nem tudja helyettesíteni. Kovács Katit hiába próbálták lecsalni szülővárosába, Egerbe a minap: „minden hétvégém Auth Edéé’ ’ - mondta vidáman az éne­kesnő, aki ezen a nyáron is hak­nizik. Kell a pénz, persze, de Kati színpad nélkül olyan, mint a part­ra dobott hal, s azt a szót, hogy vakáció, valószínűleg kifelejtet­ték a szótárából. Eperjes Károly június elején letette a lantot; két hónapig for­gatott az Indiántél c. filmben. Hatvan, Gyöngyös és Budapest között pendlizett, esténként vált­va játszott három színházban. Fáradt. Azóta, mióta kialudtak a jupiterlámpák, egy hetet otthon töltött a Lővérekben: naponta bi­ciklizett. Most Barcelonába ké­szül, mert megígérte a fiának, hogy elviszi az olimpiára. Az au­gusztus pedig valószínűleg egy intenzív angol nyelvtanfolyam jegyében telik, s még az sem ki­zárt, hogy Magyarország első számú színésze valamelyik an­golszász nyelvterületen tölti a hónapot. Murányi Tündét, a tavaly vég­zett főiskolást, a Vígszínház ifjú művésznőjét is megkérdeztük: hová utazik a nyáron? „Veroná­ba’ ’, mondta magától értetődő ter­mészetességgel, hiszen élete eddi­gi legnagyobb szerepére készül, Júliára. A Rómeó és Júliát a Pesti Színház mutatja be ugyanakkor, amikor a Vígszínház tűzi műsorá­ra a West Side Story-t. „Nem játszhatom el a világirodalom leg­szebb szerelmes szerepét anélkül, hogy kihajoltam volna Júlia erké­lyéről ...” - magyarázza a töré­keny Tünde, aki természetesen magával viszi a darabot Olaszor­szágba. Bujtor Istvánt is megkérdez­tük, hol tölti a nyarat, s értetlenül nézett. „A Balatonon!” - hang­zott a válasz, magában rejtve, hogy hol is lehetne másutt. A tó szerelmese természetesen ritkán tölti az időt a parton - vitorlásbaj­nokként viszont osztja a nyara­lók százezreinek aggodalmát, hogy „senki nem törődik a Bala­tonnal” ... Ami illik és ami nem Tv-közvetítés közben: a hallgatás a legjobb társalgás Közeleg az olimpia, s a barce­lonai versenyek nálunk is millió­kat vonzanak majd a képernyők elé. Érdemes tehát felidézni az illemtan szakemberének néhány tanácsát a tévénézéssel kapcso­latban. Mielőtt vendéget hívunk vagy éppen elígérkezünk, vessünk egy pillantást a műsorra; s lehetőleg olyan időpontra tegyük az össze­jövetelt, amikor nincs érdekes­nek, izgalmasnak ígérkező köz­vetítés. Váratlanul, előzetes jelzés nélkül betoppanni valahova - ta­pintatlanság, amit csak valami­lyen rendhagyó körülmény (sür­gős közlendő stb.) menthet. Ha mégis előzmény nélkül állítunk be, s a háziak tévéznek, fogjuk rövidre a látogatást, esetleg - ha invitálnak - nézzük velük az adást. Házigazdaként viszont az számít udvariatlanságnak, ha a vendégek megérkezésekor nem zárjuk le a készüléket, s társalgás közben félszemmel-füllel a kép­ernyőt figyeljük. (A hívatlan vendég persze ezt nem veheti zo­kon.) Kivételt akkor tehetünk, ha a társaság nagy többsége - felte- hétően nem puszta udvariasság­ból - kifejezetten szeretné látni az éppen pergő műsort. Ilyen esetben azonban a házigazdának gondoskodnia kell arról: az se unatkozzon, akit nemigen érde­kel a közvetítés. Ha közös tévézésre invitá­lunk otthonunkba ismerősöket, fölösleges, sőt zavaró az adás közbeni beszélgetés, adomázás, munkahelyi, családi ügyek iránti érdeklődés - erre inkább a szüne­tekben vagy a tévéprogram után keressünk alkalmat. A kollektív televíziózás örö­mét bosszúsággá változtathatják a gyakori, hangos megjegyzé­sek, szellemeskedések, a sűrű jö­vés-menések. Nem kell prog­ramba iktatni nagyobb traktát, terített asztallal, több fogással - elég, ha kávéval, frissítővel, esetleg kis tálcán szendviccsel kínáljuk vendégeinket. t. i. (Ferenczy Europress) Alvajárók - július végétől Az Alvajárók ősidők óta közöt­tünk járnak. Félig emberek, félig fenevadak - az étkük ártatlan lá­nyok életereje. De természetfölötti hatalmuk ellenére a macskakarmo- lás a halálukat jelentheti. Charles - édesanyjával - új jövevény egy idilli amerikai kisvárosban. Ellen­állhatatlan udvarló, kiváló diák, le­fegyverző egyéniség. Mégis, meg­jelenése óta csak úgy sorjáznak a furcsábbnál furcsább események . . . Hová tűnt az angoltanár, aki rájött Charles lódításaira? Ki volt a titokzatos gyorshajtó, akire alapo­san ráijesztett Clovis, a rendőrőrs macskája? Hogyan vált köddé a kék sportkocsi? Ki ütött szöget a seriffhelyettes fülébe? És miféle szörny lehet, aki egy bájos ifjú höl­gyet visz magával uzsonnára a te­metőbe? A válasz nyilvánvaló: mindez az Alvajárók műve. Cher- les és anyja iszonyú irtást végeznek a békés városka lakói és rendőrei között, míg Clovis, a bátor rendőr- macska megálljt nem parancsol ne­kik! A Mick Garris rendezte fűm jú­lius végén kerül a mozikba. Képünkön: Alice Krige Mary Brady szerepében. Néprajzi jubileum Elhal-e a hímzőművészet? Részletek a kiállításról Éppen húsz éve, hogy Nyíregyházán minden második esztendőben or­szágos néprajzi kiállítás­sal állnak a népművészek a közönség elé. Éppen húsz éve, hogy az amatőr kézművesmozgalom - a táncházak, a népzenei, népművészeti stúdiók, al­kotóházak létrejötte után - megérett arra, hogy orszá­gos bemutatkozásra vál­lalkozzon. A tizedik országos népművészeti kiállításnak - az esemény jelentőségét hangsúlyozandó - Buda­pesten a Néprajzi Múze­um ad helyet. Az augusz­tus végéig látható Élő népművészet című tárlat az előző évekről is számot ad, bemutatva a korábban díjazott munkákat. Mel­lettük az idei díjazottak - kilenc­venegyen vannak - hímzései, tex­tiljei, fazekasmunkái, bőrből, csontból, nádból, vesszőből, fából készült tárgyai sorakoznak. Ezerötszáz tárgyat ítélt kiállí­tásra alkalmasnak a szigorú zsűri, részletesen indokolva a döntését. Megjegyezve, hogy reneszánszát éli a szövés (a fiatalok műfaja) és a fazekasság, de elöregedőben, ve­szélyben van a textilhímzés. S ha nem lesz hamarosan iskolai lehe­tőség a művelésére, tíz éven belül elhal az oly jellegzetes magyar hímzőművészet. E kiállítás is tanúsítja, a mai népművészet nem azonos a hagyo­mányos archaikus paraszti kultú­rával. Csak a hagyomány köti össze, a közös eredet, a közös mo­tívumkincs és formavilág. S közös az is, hogy e tárgyakat - csakúgy, mint a klasszikus népművészeti munkákat - nem mint műtárgyakat hozták létre. Ezek is, azok is hasz­nálati értékük miatt születtek. A jelenkori népművészet ter­mészetesen az elődök alkotásaiból merít. A hetvenes évek elejétől tu­datosan felhasználják elsősorban a városi fiatalok által újra felfedezett archaikus, egyszerűbb népművé­szeti hagyományokat. Mozgás­ban, dallamban, tárgyalkotó for­mában. Válasz volt ez a háború után eltűnt, értékét vesztett nép­művészetet „leíróknak”. Időközben a komák megfelelő­en új műfajok is születtek, miköz­ben tovább éltek az évszázados ré­giek. A faragás, a szövés-hímzés, a korongozás, a hagyományok új­jáéledését jelzi. A gyerekjátékok, a fa játszóterek viszont a mai kor termékei. Ma is használnak száz „népi” játszóteret - faluban, vá­rosban. És új a népi szobrászat is, mint önálló művészet. Ennek is két ága - a naiv és népi szobrok - e kiállításon is megjelenik. (A ha­gyományos népművészet csak mint másodlagos díszítést boton, fatárgyakon használta a szobrászat eszközeit.) Miként az eddigi kiállításokon, most is az ország minden területé­ről érkeztek kiállítási tárgyak. Ez­úttal különösen Vas és Békés me­gye népművészei jeleskedtek, de vannak határainkon túlról - Zobor vidéke, Felvidék, Erdély - is új népművészek, akik lévén magya­rok, a kultúrkörbe tartoznak, mun­káik az országos bemutatóról el nem maradhatnak. (kádár) (MTI-Press) Az önvédelmi harc elmúltával A teljes megújulás útján a Korunk- A kolozsvári Korunk az iroda­lomkedvelők számára a legrégibb magyar folyóiratok egyikét jelenti, amely hosszú évtizedek óta folya­matosan működik. Mit jelent a mai szerkesztők számára ez a tekinté­lyes múlt? - kérdeztük Cseke Péter­től, a Korunk szerkesztőjétől.- Valóban a legrégibb magyar folyóiratnak számít, hiszen előbb 1926-tól 1940-igjelentmeg. A ma­gyar forradalom után, 1957-ben új­raindult. Sajátos módon akkor nyilvánvalóan a hatalom szándé­kából, a magyar értelmiség féken- tartása érdekében.- A Korunkat, különösen a Gaál Gábor szerkesztette évfolyamok nyomán baloldali folyóiratként tartják nyilván. Mi vállalható és mi nem ebből a hagyományból?- Dienes László nem kifejezet­ten baloldali lapként indította, csak 1929-től Gaál Gábor szerkesztése alatt vált azzá. Akkoriban a magyar szellemi életből ideig-óráig kiszo­rult vagy baloldali szerzőknek, Ve­res-Péternek, József Attilának és másoknak biztosított fórumot. A dogmatikus periódusban, nem kis részben a Kominterntől kapott anyagok közlésével rengeteg kárt is okozott. Véleményem szerint ez­zel a kérdéssel még érdemes beha­tóan foglalkozni. Merőben más­ként kerültek be a köztudatba az 1957 után közreadott évfolyamok. Ebben különös jelentősége van a 68-as nyitásnak, amikor a Korunk meg más lapok is meg tudtak újul­ni. Akkortól a cenzúra, öncenzúra is lazult, ezeken a számokon értel­miségi nemzedékek nőttek fel. Na­gyon sokat tett a nemzetiségi öntu­dat és helyzettudat erősítése érde­kében, hatása egészen rendkívüli volt.- Ezzel szemben a nyolcvanas évek végén egyik legmélyebb vál­ságát élte át a folyóirat. Számomra az 1988-89-es számok az abszolút mélypontot jelentették. Hogyan si­került innen elmozdulni?- A nyolcvanas évek végén az egész romániai sajtó, de különösen a magyar sajtó felszámolásnak volt kitéve, önvédelmi harcot vívott, pontosabban inkább vegetált. A fordulat után viták voltak a cím megtartása vagy elvetése körül. Jó, hogy megtartottuk a régi elneve­zést, mert a Korunkat valóban vi­lágszerte ismerik. A korábbival összehasonlítva kicserélődött a Korunk szerkesztősége. Lezajlott egy szellemi megújulás, ezzel pár­huzamosan a lap formai, grafikai kivitelezésének is, megújulására is törekedtünk. Úgy érezzük, hogy ez az idei évfolyammal elkezdődött.- Hogyan nyilvánul ez meg a tartalomban?- A Korunk az adott körülmé­nyek között szellemi impulzusokat akar sugallni. Elméleti szinten megvilágított hiteles képet. Ugyanakkor a tényfeltárás erejével akarja bemutatni a romániai való­ságot, a romániai élet jelenségeit, a romániai magyarság létkérdéseit. Ezt ma még inkább teheti, mert a hetvenes években csak a hazai szerzőgárdára lehetett támaszkod­ni, most viszont megnyílt előttünk a világ. Rangosabb szerzőket kér­hetünk fel, és szívesen adnak íráso­kat. Amikor az anyanyelvi oktatási számot szerkesztettük, akkor Cambridge-ből ugyanúgy kaptunk anyagot, mint Stockholmból vagy Budapestről. Külföldi szerzőinktől olyan anyagokat kapunk és várunk, amelyek az erdélyi magyarság mai törekvéseihez kapcsolódnak, vagy a törekvések felerősítésére szolgál­nak. A Korunk nemcsak erdélyi, hanem magyar és értelmiségi lap, viszont Kolozsváron szerkesztik.- Mi olvasható legközelebb a Korunkban?- Júliusi számunkat a sajtónyil­vánosság háttérvilágának szentel­tük. Felmérés készült a fiatalok és a sajtó viszonyáról. Ebből kiderült, hogy számukra nagyon fontos a lapok szellemisége. Nem a lapok neve volt elsődleges, hanem az, hogy szellemiségükben meg tud­tak-e újulni, felvállalják-e a ma lét­kérdéseit vagy sem. Ügyanitt - kül­földi tapasztalatainkra alapozva - bizonyos lett számunkra, akié a te­levízió, azé a hatalom. Márpedig a romániai magyarságnak televízió­ja nem lévén, nincs más hatalma, mint a sajtónyilvánosság. Különö­sen most, amikor ilyen veszély- helyzetbe kerültünk, ez nagyon so­kat számít. A hír, hogy a Korunk veszélyben van, szerteröppen, és akkor mindenki félti.- A kolozsvári polgármester ki- lakoltatási határozatára gondol, vagy netalán másra?- Nem akarom bagatellizálni a kilakoltatást, de az új piaci feltéte­lek legalább akkora gondot jelen­tenek. A Korunk a kulturális mi­nisztérium lapja, melyek közül ti­zenkettő szűnt meg az utóbbi hó­napokban. Az 1989-es fordulat előtt 3000 példányban jelentünk meg, amelyből 2000 Magyaror­szágra került. Tavaly 1000-re csökkent ez a szám, amióta áttér­tünk dollárelszámolásra, Buka­restből a minisztériumon keresztül mindössze 189 lap kerül Magyar- országra, ami óriási különbség. Ezért kell most szinte városról vá­rosra járnunk, megkeresni az olva­sóinkat. Emellett a lényegében megszűnőben lévő könyvkiadás pótlására is vállalkozunk, most ép­pen egy nagyon szép, Kolozsvár­ról készüld városismertető úti­könyvet jelentetünk meg. Gondja­inkat enyhítheti az Apáczai Sajtó- híd Alapítvány, melyre az OTP XII. kerületi fiókjánál MNB 218- 98127 530-012091-1 szám alatt nyitottunk számlát, melyre termé­szetesen szívesen fogadunk min­denféle felajánlást. Dr. Kékesi Jó­zsef (Budapest, VIII. Krúdy Gy. u. 3.) pedig felvállalta a lap magyar- országi terjesztését, így az tőle is beszerezhető. Pethő László Fotó: Barátit Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents