Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

1992. JULIUS 18. Megyei krónika Ajtai Sándor - rendőrök - tanúk Mindenki mást mond .1 A bíróság dönti el, mi az igazság a különös tiszafüredi előállítás ügyében Július 10-én, pénteken, úgy dél­után 3 óra körül járhatott az idő, amikor a tiszafüredi Ajtai Sándor a kisebbik fiától hazafelé jövet betért a város főterén lévő Délibáb kávé­házba. Gondolta, megiszik vala­mit, mielőtt még a közeli keskeny utcában álló családi háza felé veszi az irányt.- Odamentem a pulthoz - idézi fel otthonában a történteket -, és kértem egy pohár sört meg egy ká­vét. Annak rendje-módja szerint ki is szolgáltak - folytatja. Közben észrevettem, hogy a presszógép mellett, nekem háttal, áll két rend­őr. Nem ismertem őket. Nos, mi­után megkaptam, amit rendeltem, és kortyolgattam a sört, észrevet­tem, hogy a pincér odamegy az egyenruhásokhoz, és váltanak né­hány szót. Majd ezt követően hoz­zám léptek a rendőrök, s a nagyob­bik csak ennyit mondott: add ide a személyi igazolványodat.- Tegezte?- Igen. Erre én azt válaszoltam, hogy elnézést kérek, de nincs ná­lam semmiféle papír, és még hoz­zátettem: az itt lévő személyzet biztos igazol engem. Ám ezt elen­gedték a fülük mellett, s látszott rajtuk, hogy nem érdekli őket,, hogy mit beszélek. Továbbra is csak azt hajtogatták, adjam oda a személyimet. Mondtam nekik még egyszer, hogy nincs nálam, de ha nem hiszik el, hogy ki vagyok, ak­kor hívják fel rádión a rendőrkapi­tányságot, ott majd biztos igazol- ’ nak. mivel szinte mindenki ismer a városban. Mert egyrészt kocsmá- rosként dolgozom, másrészt pedig a polgárőrségnek is tagja vagyok. Tehát eddig jó volt a kapcsolatom a rendőrséggel. De hiába próbál­tam bármivel is előállni, a két rend­őr csak nem tágított. Sőt. A na­gyobbik a hátam mögé kerülve szi­szegett valamit a fogai között, és nyakon ütött. Elestem. A nálam lé­vő söröspohár összetört, az üveg­szilánkok még a tenyeremet is szétszabdalták. S hogy Ajtai Sándor szavainak nyomatékot adjon, felém emeli be- fáslizott jobb kezét.- Ezután mi történt?- A két rendőr gyorsan felkapott a földről, közben nyomdafestéket nem tűrően tovább szidták az anyámat, és fenyegettek, hogy be­visznek a rendőrségre. Én meg hi­ába kértem, hogy hadd menjek előttük, ők mégis karon ragadtak, s úgy húztak, vontak végig fényes nappal a főutcán, mintha a legelve­temültebb bűnöző lennék. így ér­tünk el a kapitányság épületéhez. Ott bevittek az ügyeletesszobába, s akkor a nagyobbik rendőr eltűnt, a kisebbik meg a gumibottal felém fordulva rámripakodott: állj a vo­nalra, mert itt ütlek agyon! Közben persze folyt a vér a kezemből, s az őrmester megint rámförmedt: tö­röld fel a vért, vagy feltöröljem veled? - mondta, miközben a gu­mibottal háromszor vagy négyszer még hasba is döfködött. De ez az egész nem sokáig tartott, mert há­rom rendőr gyorsan beültetett a ko­csiba - nem azok voltak, akik elő­állítottak -, kivittek a rendelőinté­zetbe, ahol megvizsgáltattak. Vért vettek tőlem, aláírattak velem va­lamilyen papírt, s mikor végez­tünk, mondta az egyik rendőr, hogy most már hazamehetek. Én erre megjegyeztem, hogy egy jegyzőkönyvet erről az esetről mégiscsak fel kéne venni, de ők ennek ellenére elengedtek. * * *- Pénteken délután három rend­őr kísérte be ide hozzám Ajtai Sán­dort - lapozgat a naplójában dr. Szabó Ottó főorvos. - S az volt a kérésük, hogy vizsgáljam meg. mi­lyen külsérelmi nyomok vannak rajta. Nos, a bal felkaron bőrelszí­neződést és felületes hámsérülése­ket találtam. A jobb kezének te­nyerén pedig több vágott sebet lát­tam, amelyből néhány üvegszilán­kot is kiszedtünk. Ugyanakkor mindkét térdén 10 forintos nagysá­gú horzsolást állapítottunk meg, s bal kezének tenyeréről is lejött a bőr.- Amikor idehozták, részeg volt Ajtai Sándor?- Vettünk tőle vért, de ennek eredményét még nem kaptuk meg. Mindenesetre ő elmondta, hogy egész nap négy üveg sört ivott meg. Azt persze szemmel is meg lehetett állapítani, hogy nem volt olyan alkoholos állapotban, hogy amiatt esetleg eleshetett volna ... Halász Erzsébet a helybeli ház­tartási bolt eladója, amikor megke­resem és elmondom neki, hogy mi járatban vagyok. így válaszol:- Július 10-én délután úgy negyed öt körül láttam, hogy két rendőr el­megy itt az üzlet előtt. Vezettek va­lakit Akkor kiszaladtam az ajtóba, és azt vettem észre, hogy az egyen­ruhások közrekapva viszik Ajtai Sándort. Fogták a kezeit, és húzták fölfelé. O próbált védekezni, biztos ki akarta szabadítani magát a rend­őrök szorításából. Dulakodtak. Hát ennyit tudok mondani, azt viszont többektől is hallottam, hogy útköz­ben még le is ütötték... * * * Természetesen megkeresem az ü'gy másik két főszereplőjét, Lajkó Lehel és Szudi Róbert rendőr őr­mestereket is. Merthogy ők voltak, akik azon a júliusi péntek délutá­non igazoltatni akarták, majd pe­dig bekísérték a kapitányságra Aj- iái Sándort.- Mi jóllehet, hogy itt dolgozunk - kezdi Lajkó Lehel -, de nem tisza­fürediek vagyunk, hanem a szol­noki rendőrkapitányság állomá­nyába tartozunk. S azon a napon szokás szerint betértünk a Délibáb presszóba, hogy ellenőrizzük, nem tartózkodik-e a szórakozóhelyen valamilyen gyanús alak. Szétnéz­tünk, de különösebbet nem tapasz­taltunk, s így én a pulthoz álltam, hogy rendeljek egy kávét. Míg vár­tam, hogy a fekete elkészüljön, néztem a tévét. Eközben egy szá­momra ismeretlen személy oda­szólt nekem: mit néz, őrmester, nem vagyok én cigány, csavargó, bűnöző. Erre azt válaszoltam: uram, én nem önt nézem, hanem a televíziót, és el is fordultam az il­letőtől. De egyszer megint hallom, hogy: mit képzelnek ezek a rend­őrök, nem vagyok én csavargó, bű­nöző cigány. Akkor döntöttem el, hogy elkérem a személyijét, mert kíváncsi voltam, hogy ki lehet ez az ember? Tehát ő kötött belénk, és kényszerített minket az intézke­désre.- Lehetett látni rajta; hogy elég­gé ittas állapotban van - veti közbe Szudi Róbert rendőr őrmester. Már a pincérrel is durván viselkedett.- Szóval odamentem, és kértem a személyijét - folytatja Lajkó Le­hel -, s erre az az ember azt mondta, hogy nincs nála igazolvány, de ha lenne, akkor sem mutatná meg. Er­re föl, szóltam a kollégámnak, hogy vegyen elő papírt, s kértem, hogy az adatait diktálja be nekünk. De ezt is megtagadta, és folyton csak azt hajtogatta, hogy mit kép­zelnek ezek a rendőrök. Mi akkor felvilágosítottuk, hogy amennyi­ben nem tudja magát hitelt érdem­lően igazolni, kénytelenek leszünk előállítani a kapitányságra. Azt próbáljuk meg - válaszolta. Ezek után erélyesebben felszólítottuk, hogy ha nem hajlandó önként ve­lünk jönni, úgy testi kényszert al­kalmazunk vele szemben. Mond­tuk, tegye le az éppen kezében lévő kávéscsészét, azt a pultra is helyez­te, de ugyanazzal a mozdulattal fölkapta a söröspoharat. Ekkor én megfogtam a vállait, és a kijárati ajtó felé fordítottam, de ellenállt, így erősebben indultam meg vele kifelé, de megbotlott, s a kezében lévő pohárral elesett.-Ajtai Sándor viszont azt állítja, hogy ön hátulról leütötte.- Ez nem igaz - válaszolja Lajkó Lehel. - Sőt még föl is segítettem a földről, s amikor a presszóból ki akartuk vezetni, belekapaszkodott az ajtóba.- Én fejtettem le a kezét - néz rám Szudi Róbert.- És a kapitányság felé menet útközben mi történt? Mert többen látták, hogy ütötték, bökdösték, ráncigálták Ajtait.- Rosszul látták - rázzák mind­ketten tagadólag a fejüket.- Miután bekísérték ide a kapi­tányságra ezt az embert, önök to­vább már nem foglalkoztak vele?- Dehogynem - vágja rá Szudi Róbert. - Hisz este 10 óráig itt voltunk, mert többször át kellett írnunk a jelentést - szólja el magát.- Miket beszélsz itt összevissza- torkolja le a társa, aztán magya­rázatképpen még hozzáfűzi: - For­mai okok miatt kellett csak újragé­pelnünk a papírokat... * * *- Itt van előttem az egész anyag- mutatja a jelentést Bállá Ferenc rendőr őrnagy, a tiszafüredi rend­őrkapitányság vezetője, miután hellyel kínál az irodájában. S tövi­ről hegyire elmondja az esetet ugyanúgy, ahogy azt a két rendőr­től egyszer már hallottam. Emel­lett még idézi a presszóban tartóz­kodó tanúk, pincérek vallomását is, akik hasonlóképpen mondták el a történteket, mint a rendőrök.- Ezt az ügyet egyébként azon­nal kivizsgáltuk - teszi hozzá még a kapitány -, s az előállítást jogsze­rűnek és törvényesnek ítéltük, már csak azért is, mert elő kell állítani minden olyan személyt, aki a rend­őr felszólítására nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni, vagy megtagadja az igazoltatást.- Kapitány úr, ebből a jelen­tésből hiányoznak Ajtai Sándor szavai. Őt miért nem hallgatták meg, hisz ha az ember felvesz egy jegyzőkönyvet, a másik félnek is lehetőséget kéne adni arra, hogy elmondja azt, ami az üggyel kap- csolatban leginkább a szívét nyomja.- Nézze, nem tudom, hogy Ajtai Sándor önnek mit mondott, nem is érdekel. Majd ha panaszt tesz ná­lam, akkor kivizsgáljuk a dolgot. Ám eddig a rendőri intézkedéssel szemben semmiféle kifogással sem élt. * * * Pedig nem ártana jobban utána­nézni a dolgoknak. Ugyanis Tisza­füreden sikerült néhány olyan em­bert felkutatnom, akik láttak egyet s mást.- A piaccsarnokból bicikliztem éppen hazafelé - mondja Sári Fe- renCné -, amikor észrevettem, hogy Ajtai Sándort vezetik az ut­cán a rendőrök. És képzelje el, egyszer csak a magasabbik egyen­ruhás hátulról kézzel úgy tarkón ütötte, hogy el is hasalt a járdán. Ezt egyébként sokan látták, és má­sok is felháborítónak tartják a tör­ténteket. Természetesen ugyanígy véle­kedik az esetről a sértett is. A múlt hét péntek óta mintha megállt vol­na az idő Ajtai Sánjlorék portáján. A házigazda nem mer kimenni az utcára - jelenleg még betegál­lományban van -, és váltig hajto­gatja, hogy őt lejáratták az egész város előtt.- Jogtalanul hurcoltak végig az ismerősök szeme láttára - magya­rázza -, de hiszek abban, hogy igazságot szolgáltatnak nekem. Éppen ezért már fel is jelentettem a két rendőrt, még annak ellenére is, hogy tudom: a törvényt áthágó bűnözőkkel könnyebb elbánni, mint azokkal, akik a törvény vé­delmében és nevében lépnek fel. Úgyhogy ennek az ügynek lesz még folytatása, s búcsúzóul még hozzáteszi: - Tudja, uram, ezek után mondhatnak nekem, vagy csinálhatnak bármit is a rendőrök, már nem hiszek nekik. Nagy Tibor EGY CSESZE KAVE MELLETT SCHWAJDA GYÖRGGYEL Beszélgetés Szolnokról, színházról, irodalomról Valahogy úgy jártunk Schwaj- da Györggyel, mint a híres pszi­chológiai tanmese pásztorfiúja. Többször is hallottuk, hogy el­megy Szolnokról, a „jólértesül­tek” már konkrét budapesti szín­házat is emlegettek új munkahe­lyéül. Bármennyire is hittük meg nem is, Schwajda szolnoki szín­ház-igazgatói működése csúcsán tényleg búcsút mondott a város­nak. Ez a búcsú, már ami azt az emlékezetes önkormányzati ülést illeti, sajnos nem úgy si­keredett, ahogy azt a színházépítő igazgató megérdemelte volna. Valakik rosszindulatú röplapokat osztogattak szét, s miután Schwajda Györgynek is a kezébe nyomtak egyet, felállt, s otthagyta az ülést.- Névtelen leveleket mindig is írtak, én is kaptam. Bár ahhoz ké­pest amennyit és ami­lyent némelyik kollé­gám kapott, az enyémek szinte jelentéktelenek - emlékezik vissza. Ami engem akkor meghökkentett, az az volt, hogy egyesek azt az önkor­mányzati ülést - amelyen elkö­szöntem a várostól, s a város tőlem - használták fel, hogy különböző ostobaságokkal vádoljanak. Én úgy jöttem el Szolnokról, hogy magammal hoztam azokat a jegy­zőkönyveket, számvevőszéki, pénzügyminisztériumi jelen­téseket, amelyek tanúsítják, hogy minden rendben volt a beruházás körül, sőt példaértékűnek tartják. Nem volt e miatt mitől tartanom. Ami rosszulesett, az a röpcédulás gesztus, amivel egyesek „elkö­szöntek” tőlem, bár tudom, hogy ez a város lakosságának csak egy bizonyos része. Akik valószínűleg eddig sem értették, s ezután sem fogják megérteni, hogy a kulturális célokra kapott pénzből nem lehet utat, vízhálózatot stb. építeni.- Mikor és miért határozta el, hogy megválik Szolnoktól?- Én soha nem is terveztem azt, hogy életem végéig színház- igazgató leszek. Ez soha nem volt szándékomban, de ha lett is volna, az a véleményem, hogy egy em­bernek 6-7 évnél tovább nem lehet, nem szabad „színházat csinálni”, mert valószínű, hogy hanyatló kor­szak követi. S abban is biztos va­gyok, hogy az embernek időnként tudni kell abbahagyni valamit.- Nem úgy tűnt, hogy hanyatló­ban lenne a Szigligeti Színház. Egy gyönyörű épületet s egy igen jó társulatot hagyott maga után.- Az én szakmámban nagyon sok példa van arra, hogy emberek nem tudtak megválni az igazgatói széküktől, s a szemünk előtt men­tek tönkre ők is s a színházuk is. A másik dolog: nem lehet hosszú évekig, évtizedekig vidéken tarta­ni, utaztatni például Törőcsik Ma­rit, Garas Dezsőt úgy, hogy évi 20-25 előadást érjen meg az, ami­ben játszanak. Ezt egy ideig csinál­ják, „lemennek” vidékre vagány- ságból, dacból a szakma ellen vagy a másik iránti szimpátiából, de ne­kik igazából nem ez lenne a dol­guk.- Készített-e már valamiféle mérleget, összegzést a szolnoki éveiről?- Igazából még nem, de foglal­koztat a kérdés, mi az, amit elron­tottam, mit kellett volna másképp csinálnom.- Például?- Mint minden színházi ember, én is döntöttem rosszul. Nem min­dig a legjobb darabot választottam, s nem mindig a legjobb embereket, s itt most elsősorban rendezőkre gondolok.- S melyik darabra gondol?- Nem is azt mondanám, hogy rossz darabot választottam. Hiszen minden darab lehet egyszerre jó is meg rossz is. Ugyanaz a mű egy adott pillanatban, amikor „meg­szólal” a színpadon, egy nagyon jó előadásban találkozik a néző gon­dolatvilágával, egy másik helyzet marad. Ilyen volt például Shakes­peare III. Richardja, amely az ötve­nes évek közepén a Nemzeti Szín­házban legendás előadás volt, hi­szen mindenki úgy ült be a néző­térre, hogy tudta, ki a III. Richard. S jóval később, amikor bemutattuk Szolnokon, kiderült, hogy nem ér­dekli az embereket. Hiányzott az előadáson a nézőkkel való kapcso­lat. Emellett persze sok más kudarc is ért. Elég hosszú idő kellett hozzá például, amíg kialakult az a társu­ben viszont nem. Az előadás halott Schwajda György még mint a Szigligeti Színház igazgatója lat, amelyet egy-két kivétellel iga­zán az én társulatomnak nevezhet­tem. Sokáig tartott a „csere”, s akik jöttek, néha kiderült, hogy nem tudunk egy nyelven beszélni. Emberileg vagy művészileg nem jött létre kapcsolat. S azt is világo­san látom, hogy talán nem voltam elég erős kezű, néhány embernek túl sok mindent elnéztem. Szóval elég sok problémám van saját ma­gammal. Mindezzel együtt én sze­rettem Szolnokon lenni, hiszen kétszer is „előfordultam” a szín­házban, a városban. Sőt a Székely Gáborral töltött esztendők a ’70-es évek közepén életem legszebb idő­szaka volt, s ezért is mentem vissza újra Szolnokra, amikor másodszor hívtak. S most úgy emlékszem vissza, hogy a második szolnoki korszak is szép, jó volt, s tisztelem, becsülöm a várost azért, hogy lehe­tőséget, bizalmat kaptam arra, hogy azt csinálhassam, amit szere­tek.- S most mivel foglalkozik?- Nagy szerencsém van, mert találton néhány „őrült” embert, akiknek nem voh jobb dolguk, mint hogy fölösleges pénzüket szponzorálásra költsék. (Különben most munkanélküli-segélyért kel­lene sorban állnom!) Két szolnoki kft. egy szerződést kötött velem, amely értelmében egy évi támoga­tásban (ösztöndíjban?) részesíte­nek, s cserébe az év elteltével át kell adnom egy regénynek a kéz­iratát. Ennek először nagyon örül­tem, hiszen mióta az eszemet tu­dom, az volt a vágyam, hogy ne kelljen semmi mást csinálnom, csak írnom. De soha nem tehettem, mert mindig dolgoznom kellett egészen 14 éves korom óta.- Igazából nem sokat tudunk gyermek- és ifjúkoráról. Mesélne róla?- Oh én nagyon sok helyen töl­töttem el a gyerekkoromat. „Me- hetnékes” szüleim voltak, bár a fene tudja, nekik volt-e mehetnék- jük, vagy a kor volt olyan, hogy menni kellett. Egyébként Kispes­ten születtem, amely akkor önálló város volt, az apám a Lágymányosi Dohánygyárban dolgozott. A há­ború után egy országjárás követke­zett az életünkben, arra, amerre do­hánygyárak, -beváltók voltak. A leghosszabb időt, tulajdonképpen kisiskolás korom nagy részét Deb­recenben töltöttem, de éltünk Ti- szaföldváron, Jászkisérenis. 1957- ben jöttünk vissza Budapestre. Nem sokkal később apám beteg lett, s meghalt. Abba kellett hagy­nom az iskoláimat, illetve mindvé­gig munka mellett tanultam még főiskolás koromban is. Volt, ami­kor három foglalkozásom is volt. ÉjjelTcettőkor keltem, Pestlőrinc- ről - ott laktunk albérletben - bevil- lamosoztam a Nyugati pályaud­varnál lévő postahivatalba, felvet­tem az újságokat, széthordtam a körzetemben - akkoriban nem le­hetett a postaládába dobni, fel kel­lett vinni az emeletekre -, reggel 7-re mentem a gyárba, majd a mű­szak után a főiskolára. Bizony nem egyszer az utolsó órát már végig­aludtam. Dolgoztam nyomdában, voltam díszletmunkás, világosító a tv-ben stb. Majd amikor utolsó éves voltam a főiskolán, Székely Gábor meghívott Szolnokra dra­maturgnak.- E kis kitérő után: mi lesz a témája a készülő regénynek?- A regény konkrét cselekmé­nyét. meséjét, azt még nem tudom- de nem is szívesen mon­danám el -, azt viszont igen, hogy mit szeretnék megír­ni: azt, amin keresztülmen­tünk az elmúlt fél évszázad során, az egyes ember s az egész ország. Mindazt az őrületet, ami jellemezte ezt a korszakot, s persze benne lennének az utóbbi eszten­dők is. Azt szeretném, ha valahogyan úgy tudnám bemutatni a mi világunkat, mint Marquez a Száz év magányban a maga világát, Kolumbiát. De nem tudom, hogy elég tehetséges va- gyok-e hozzá . ..- S mik a távolabbi tervei?- Gondolni kellene rá kétségte­lenül, hiszen gyerekem van, s egy csomó adósságom, s 50 év felett már nem biztos, hogy talál állást az ember, de most ezzel nem foglal­kozom, a legfontosabb számomra jelenleg a regény. Ha készen van, majd ráérek gondolkodni: hogyan tovább. Mindenesetre egyelőre elegem lett a színházból, illetve fő­leg a színház világából.- Miért?- Ez a szakma sero olyan belül­ről, mint ahogy kinéz. Nincs iga­zán jó állapotban a színház s benne az emberek, mint ahogyan nincs jó állapotban az egész ország sem. Áz egész országra jellemző, hogy az emberek nagyon rossz idegállapot­ban vannak. S ez természetesen megnyilvánul a kapcsolatokban is. Szakmailag is emberileg is nagyon rossz állapot, ideges, görcsös han­gulat uralja a színház világát. Sok­sok a képről ugyan nem látszó vi­szály. Én sohasem tudtam félté­keny lenni, pocskondiázni a ná- lamnál tehetségesebbeket, s nem tudom megérteni hogy ha valaki tehetséges, akkor miért bántja a másik tehetsége, még akkor is, ha az másképp gondolkodik, s min­dent másképp csinál. Valószínűleg ezek mégsem igazán tehetségesek. Az igazi tehetségnek ugyanis nem okoz gondot a másik tehetsége, sőt csak azzal hajlandó, szeret dolgoz­ni. S ugyanez áll az irodalomra is. Az igazán nagy írók tisztelték, sze­rették s segítették egymást. Vörös­marty vagy Babitsék egy egész író­költő nemzedéket segítettek. S az ő szintjükön már nem okozott problémát, hogy jön egy újabb igen tehetséges ember, akit úgy hívnak, hogy József Attila. Sajnos, most nem Kosztolányik, Babitsok, Móriczok vannak jelen az irodalmi életben. Pedig igazán akkor lenne jó - nekem is meg a többieknek is -, ha minél több jó dámaíró lenne. A magyar közélet logikája szerint nekem utálni kéne a Spirót, mert ő jobb drámát ír, mint én. Nagyobb sikert aratott a Csirkefejjel, mint én bármivel. Ezt a logikát én nem tu­dom elfogadni. Sokkal inkább azt szeretném, ha Spiró még jobb da­rabokat írna, s lennének mások is, akik ugyancsak jó darabokat írná­nak. Példának említhetném az ’50- es, ’60-as évek amerikai drámairo­dalmát, amikor Miller, O’Neill, Tennessee Williams szinte egy­mást segítették a világhírnévhez, de ugyanezt tette Angliában Os­borne nemzedéke, vagy az öreg kontinensen Dürrenmatték. Két­ségtelenül egy óriási drámaíró nemzedék volt, külön-külön is na­gyok voltak, s a féltékenység he­lyett segítették, tisztelték egymást, s persze segítette őket a színház is. S ettől mi, sajnos, úgy tűnik, na­gyon messze vagyunk.- Köszönjük a beszélgetést, s várjuk az új regényt! Tál Gizella

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents