Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
r 8 Irodalom—művészet 1992. JÚNIUS 20. A meteorológusok előrejelzése, valljuk csak meg, egészen váratlanul bekövetkezett. Bár ezúttal valóban tévedhettek volna. De szürke és hasas hófelhőkkel csakugyan besüvített a sarkvidéki hideg, és a férfi nem tudta, dühös-e,vagy inkább elkeseredett. Nézte állomásának hóbefútta, jégvirágos ablakát, és lassan ökölbe szorult a keze. Kint csípős, apró szemű hó kavargód, s a jeges szél áthúzott a kicsiny forgalmista irodán is. Kattogott a rozsdás radiátor, de a férfit nem ez a zaj zavarta. Arra gondolt, hogy csak a tél tud fütyülni. Más évszak nem. Mert a tavasznak gyerekhegedűje van, a nyárnak gordonkája, az ősz hosszú és lágy futamokkal zongorázik, a tél pedig fütyül. Éles és kíméletlen hang ez, és még a feldíszített, zenélő Karácsonyfából is kihallik. A vonatok sípja, persze, más. Az mélyebb, öblösebb, és mindig valamelyik ismerős vonatvezetőt hozza, mégha néhány pillanatra is, de hát a vasútban éppen az a legszebb, hogy tudjuk, éppen merre járnak a barátok. Kiinteget a rohanó tonnákról a szakállas, a kopasz vagy a gyerek. A barátaim, gondolta hirtelen a férfi, és ellágyult. Egyszer egy országos vasutastalálkozón fogadást kötöttek vele. O, ennek a jelentéktelen, bár mégiscsak fővonalon lévő kisállomásnak a főnöke mondaná el, hogy az adott pillanatban ki hol jár. Merthogy annyit dicsekedett ezzel. Most akkor bizonyíthat! Mosolyogtak rajta, a vállát veregették. Időpontot és szolgálatrendet kérek, mondta a férfi a szokásosnál halkabban, és amikor megkapta, gondolkodás nélkül sorolta az expressz-, gyors-, sebes- és személyvonatok tartózkodási helyét, a várható és bekalkulálható késéseket, az ügyeletes vonatvezetőket. Vagyis a barátait, akik ott ültek körülötte, és gondtalanok voltak, teli pofával falták a birkapörköltet, itták a langyos, alig habzó sört. De amikor elkezdte, hirtelen akkora csend lett körülötte, hogy a másik asztaltól is odanéztek, aztán a következőtől is és így tovább, csönd lett a hatalmas teremben, még a zenekar is elhallgatott, és ötszáz vasutas és vasutasfeleség bámulta a férfit, aki pedig az asztal alatt belekapaszkodott a felesége remegő kezébe, és aztán már nem engedte el, egész este szorította, mert tudta, legalábbis így mesélte később, ebben a néhány pillanatban megtörtént az élete. És hajnalban úgy zokogott, hogy a felesége, mintha csak a gyereke lenne, átölelte, suttogott a fülébe, megrendülve csitítgatta. Túlettem magam, mondta reggel a férfi, és nem nézett az aszonyra, aki zavartan simogatta az átázott nagypámát. És a tél nemcsak fütyül. Olykor felborít minden törvényt, szabályt, és okosan megtervezett emberi számítást is. Igen, gondolta a férfi, a télnek leginkább erre van hajlama. A töltéseken alattomos hóbuckák nőnek, fagyott fák szaggatják le a vezetékeket, a sínekre vastag jég tapad, a vonatok késnek, el sem indulnak, vagy vesztegelnek kinn a sík vidéken, netán éppen egy hóomlással fenyegető hágó alatt, és ilyenkor a menetrendek, már bocsánat, szart sem érnek, és ez az igazi vasutasnak, már bocsánat, olyan érzés, mintha kiderülne, a Bibliának semmi köze Istenhez, azt csak úgy kitalálták, merő szórakozásból, az idő gondtalan múlatására. A férfi megremegett, ideges mozdulattal elzárta a recsegő rádiót, amin éppen a tízórás híreket mondták, aztán felkapta a fejét. Zajt hallott, gyanúsat, felingerlőt. Már be kellett volna zárnia a váróterem rozoga ajtajait, de azt gondolta, ilyen hidegben biztos nem téved erre csavargó. Rosszul gondolta. A rongyokba csavart idegen ott feküdt a kicsi terem egyetlen padján, bámult a légyszaros plafonra, és fütyürészett. A férfi elképedve állt meg az ajtóban, és amikor összeakadt a tekintetük, csak annyit reszelt ki a torkán: Takarodj! Az idegen, a csavargókra jelDarvasi László: A menetrend lemzően bizonytalan életkorú férfi, megvetően elmosolyodott: Éri?! A férfi karja lendült, nem szólt, csak mutatta az utat. A csavargó lassan cihelődött. A küszöbnél egy pillanatra nagyon közel kerültek egymáshoz. A férfi hirtelen arrébb húzódott, mert megcsapta a mosdatlanság savanyú és áporodott szaga. De a csavargó visszakapta a fejét. Elrebbent egymástól a két vastag, nyálas ajak.- Gyűlölöm a nőket, tudod, gyűlölöm! - vicsorogta. Aztán kiballagott az állomásnak a városka felé eső, az utolsó utcai lámpától még éppen bevilágított oldalára, és megállt a kicsi park közepén, ahol hegedűszóra tavasszal rózsák nyílnak, csak állt és vigyorgott a kavargó, metsző hóesésben. A férfi irodája hátsó kisablakából figyelte. Elhagyta a felesége? Megszökött valakivel? Megcsalta? Ki- semmizte? De hát nő volt az anyja is!? Lelencházba dugták? A lánya tette tönkre? Fél óra múlva kiment érte. A szél jó adag havat fújt a szemébe, a csavargó pedig már olyan volt, mint egy hóember.- Na jó, gyere be - mondta neki a gonoszul fütyülő szélben. A csavargó ledörzsölte arcáról a havat és elmosolyodott: Én?- Feküdj le és aludj! - mondta a férfi. Az éjféli hírek se ígértek sok jót. Északról, szólt a jelentés, újabb hideghullámok támadnak, viharos erejű széllel, hóval. A férfi újra kibámult az ablakon, hallgatózott néhány másodpercet, aztán felállt, és a csöndesen zümmögő irányító pulttól a ruhásszekrényhez lépett, és kivett egy bontatlan konyakosüveget. Leszakította a kupakot, töltött magának, gyorsan lehajtotta, majd levett a szekrény polcáról még egy feles poharat. De a keze megakadt a levegőben. Visszatette a poharat. Újra töltött, lehúzta gyorsan ezt is. Aztán megint ivott. Végül csak kivette a másik poharat, telitöltötte, és kivitte a csavargónak. Az hortyog- va aludt már, s amikor felriadt, csak bambán pislogott az arcába húzott rongyokból, bámulta a konyakospoharat, aztán elvigyo- rodva utánakapott: Én?!- Csak annyit akarok mondani - suttogta megbillenve a férfi -, hogy haldoklik a feleségem. Három napja bevittem a kórházba, és bent tartották. Tudod, nagyon lefogyott... Mint az ujjam. A csavargó ekkor vette észre, hogy a férfi részeg. Az megtán- torodott, és ha a másik utána nem kap, elvágódik. Súrolta egymást a két arc. A férfi megmarkolta a csavargó tarkóját, és egészen közelről motyogott a szájába.- Tudod te, mi az, hogy gyo- morrák?! - és elájult. A csavargó azt gondolta, nem is a részegség, inkább a fájdalom miatt. Visszacipelte a nehéz, élettelen testet az irrodába, és a lópokrócos szolgálati priccsre fektette. A konyakosüvegben volt még egy áttetsző, sárga nyelet, azt lehúzta. Büffentett, köpött egyet, aztán maga alá húzta az iroda egyetlen székét. Fél óra múlva a férfi arra riadt, hogy ég a gyomra, büdös van, és hogy valaki fütyürészik. A csavargó ott üldögélt a fejénél, és egy menetrendet lapozgatott. A vasutas megmozdult, hirtelen egymásra néztek. Most már nem tudni, melyikük fordította el előbb a fejét. Nem is fontos. Reggelre váratlanul elállt a szél, és a behavazott vidék olyan hálásan ragyogott a napsütésben, mintha most már az idők végeztéig csak ezt kellene tennie. A csavargó szede- lőzködött. Fütyörészett, és az állomás előtt bele-belerúgott a bokáig érő hóba. Hirtelen visszafordult, és felröhögött. A férfi látta, hogyan süllyeszti el rongyai között a menetrendet. Nem szólt. Égő gyomrát masszírozta, nézett a távolodó alak után, és arra gondolt, ha majd délután bemegy a kórházba, hogyan mesélje el ezt az éjszakát, ezt az embert és ezt a csodálatos téli fényt a feleségének.- De miért éppen kékkel? - érdeklődött Mira, miközben a férje tevékenységét figyelte.- Divatszín. Tartós - magyarázta Bank. Éppen a fülét és a nyakát festegette odaadó gonddal. - Már csak a kezem és a karom van hátra. Vállig. A testem többi része nem érdekes. Nem sorozóbizottság elé készülök: nem kell meztelenre vetkőznöm.- Tiszta kék lesz az inged nyaka - figyelmeztette Mira aggódva.- Kék inget veszek magamra - nyugtatta meg Bank. Kedvtelve nézegette magát a tükörben: új bőrszíne óhazabeli nagyanyja zománcos, kék lábasainak a színére emlékeztette. - Meglátod, ezúttal befutok. Lesz állásom - mondta derűsen.- Éppen ideje lenne - vélte Mira reménykedve.- Éppen ideje. Két hónapja ló- tok-futok, kosiatok munka után. Nem csoda, ha teljesen belekékültem. Kész. Jó ez a festék. Szépen beszívódik. A fülem mögött nem nedves? Mira megvizsgálta. Az ujja hegyével is megtapogatta.- Nem. Fura vagy ezzel a kék ábrázattal. És mi lesz, ha majd borotválkoznod kell? Nem viszi el a színt?- Semmi vész. Szakállt növesztek, Úgy még pikánsabb lesz. De Mirát ez sem nyugtatta meg tökéletesen.- Biztos vagy benne, hogy beválik?- Miért ne válna be?- Azt mondtad, a legtöbb helyen már a bejáratnál táblák vannak ... Hogy izéket meg színes- bőrűeket nem vesznek fel...- Tévedés. A legtöbb táblán az áll, hogy zsidókat, balkáni emigránsokat és négereket nem vesznek fel. Fekete bőrűeket. Én - kékvérű, bocsánat: kék bőrszínű vagyok. Ez ellen nincsenek táblák. Szia. A gyár bejárata előtt - Egyesült Mezőgazdasági Gépgyár - lényegében titkos fegyvergyár volt, de ez Bankot nem érdekelte különöSzepesi Attila: A macskasajt A zsibvásár vasárnap sem szünetel a téren. Az árusok - kínaiak, oroszok, románok, grúzok és persze magyarok, sűrű kordont vonnak a metrófeljáró köré. Ember legyen a talpán, aki átvergődik közöttük. Portékáik tarkasága, bábeli zsibongásuk a perzsavásárokat idézi. Olykor muzsikusok is felfeltünedeznek, helyet keresnek maguknak a kirakott virágcsokrok, cigaretták, kávésdobozok, rúzsok s a jó ég tudja, miféle portékák közt. Az öreg néni ott állt a zsibvásár peremén, ahol összemosódott a hangzavar, a rikkancs felhangja, az indián zene, a román gajdolás meg a dobpergére emlékeztető grúz beszéd. Látszott rajta, hogy nincs gyakorlata az efféle ténykedésben. Amatőr. Néha riadtan felnézett, ha valaki elhaladt előtte. Talán motyogott is valamit. Talán kissé megemelte a tenyerét, amin ott árválkodott három kockasajt. Lányom szereti ezt a zsibvásárt. A változatos gitárpengetést, a portékák tarkaságát, s ahogy az öreg nénit megpillantotta, láthatóan nem tudta: hova tegye. Mit keres itt, ebben a vasárnap déli farsangban, kopottas öltözetében, lehajtott fejű, halk motyogásával? És egyáltalán: az a három kockasajt milyen céllal várakozik ott? Ha a néni egy hirtelen bűvész- mutatvánnyal elvarázsolná őket, helyükre egy galamb kerülne elő kabátja újjából, aztán egy pingponglabda - úgy még volna értelme az egésznek. De így? Ilyesféle gondolatok foroghattak a fejében, ahogy átvágtunk a perzsavásáron, elhaladtunk az oldalt árválkodó néni előtt, és tovaléptünk volna a házsoron. Tovaléptünk volna, mondom, ha hirtelen nem üti meg a fülünket valami fájdalmas macskanyávogás. Időbe telt, amíg rájöttünk, honnan szivárog a hang. Egy berácsozott pinceablak mélyéből szállt elő. Dohos levegővel keveredett, ahogy az öreg pincék leheletébe mindig keveredik valami efféle: öreg rönkök, dongafák, használt limlomok és macskák bűze. Meghatározhatatlan fuvallat, talán nem is a jelenből, inkább a régmúlt időből, tovatűnt évtizedek mélyéről, melyek ittfelejtették üledéküket: a pincék-rejtegette haszontalan, tengernyi kacatot. Aztán előtűnt a macska is. Vörös szőrű, kopottas jószág. Hátát felpúpozva, tempósan lépett át a rácsok közt - szinte lassított mozdulatokkal, bizalmatlanul. Közben keservesen nyávogott. Horpadt bordáit látva nem kellett hozzá különös jóstehetség, hogy megállapítsuk: régen ehetett utoljára. Lányom előbb tanácstalanul rám nézett. Aztán benyúlt a zsebébe. Végül mint aki hirtelen megvilágosodik: visszapillantott a tér sarkán, a zsibvásár peremén ácsorgó öreg nénire. És már futott is. Csak annyit láttam, megáll a kopott öregasszony előtt, egy pénzdarabot nyújt át neki, elvesz egy sajtot, és szalad vissza. A néni kikerekült szemmel vizsgálgatta a tenyerébe helyezett, fénylő tízforintost. Mintha maga sem hitte volna az egészet. Mintha az egész árva ácsorgás ott a zsibvásár peremén, az összemosódó zene határán, kezében a három kockasajttal, nem is céltudatos tevékenység lett volna, inkább valami mozdulatgyakorlat, pantomim, aminek célja a tétova mozdulat maga. A macska nézte a földre helyezett sajtot. Lányom figyelte a vörös macskát. És amikor az enni kezdett, láthatóan helyreállt mindkettejükben a megbolygatott világrend. Enni kapott a pincelakó, kopottjószág. Az öreg néni mozdulata pedig, amiről korábban nem lehetett tudni, milyen célt szolgál, most hirtelen megvilágosodott. sebben, mindenesetre gondosan végigböngészte a figyelmeztető táblákat: „Idült betegségben szenvedőket, rokkantakat . . .” Aha, itt van: „Izraeli és palesztin származásúakat . . . néger népcsoportokhoz tartozókat” - finom körülírás - „balkáni” zárójelben: „török, görög, albán, román, délszláv, magyar stb.” Na lám, mormogta Bank, nem is tudtam, hogy Magyarország is a Balkánon van ... A lista végére ért: színesbőrűeket nem említett a felsorolás. A negyvenkilencedik helyre került a sorban: megszámolta az előtte állókat. Semmi vész: a selejtezés gyorsan haladt. Az emberek behajoltak a kis ablakon - az ablak mögött ülő ürgét nem lehetett látni -, két-három kérdésre válaszoltak, és kész. Tovább. Mire a sor hat főre fogyatkozott, a Bank előtt állókból összesen kettő előtt tárult fel a felvételi iroda folyosójára nyíló ajtó. Bank kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét. (Az is kék volt, de világosabb árnyalatú; illett az ingéhez és a bőrszínéhez, amely, mellesleg addig még a kutyának sem tűnt fel. Az embereket a maguk gondja, baja foglalkoztatta.)- Neve?- Bank. F. B. Bank. Uram.- Elolvasta a figyelmeztető táblákat?- Gondosan, uram.- Nem tartozik egyik nem kívánatos kategóriába sem?- Hogyan merészelnék?- Mit mond?- Nem, uram.- Mikor vándorolt be az országba?- Még az apám vándorolt be - válaszolta Bank, előre megfontolt szándékkal megtagadva hosszú évtizedekkel előbb megtelepedett őseit.- Honnan vándoroltak be?- Tulu-fu-kala szigetéről, uram.- Honnan?- Tulu-fu-kala.- Tulu-fu-micsoda? Az hol van?- India és Japán között. Független fejedelemség - hazudta Bank folyékonyan. - Száz százalékban tulu-fu-kalák lakják. Ősi indo- kaukázusi nép - folytatta szemrebbenés nélkül, s kedélyesen a kis ablak peremére tenyereit. Az ablak mögött ülő úriember csak ekkor vált láthatóvá. Szemüveges, görnyedt hátú kis manó volt; dermedten bámulta Bank kezét.- Mitől ilyen kék a keze? Kékfestő? Nekünk nincsen szükségünk kékfestőkre - mondta elutasítóan. - A következő?!! De Bank nem hagyta magát. A fejét is bedugta a kis ablakon.- Nem vagyok kékfestő, uram. A kék a tulu-fu-kalák természetes bőrszíne. Ezért nem telepedhetnek meg szigetünkön japánok, kínaiak. Sárga bőrűek.- Tessék?- A kék és a sárga keveredés zöldet erdményez. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, uram. A szemüveges kis gnóm eltá- totta a száját. De volt még egy dobása.- Vallása?- Jehova tanúi - vágta rá Bank gondolkodás nélkül.- Kicsodának a kicsodái?- Jehova. Jahve. És tanú. Úgy, mint bírósági tanú. Esketési tanú. Hamis tanú. Államvallás Tulu- fu-kalában. - Szeretett volna többet is elárulni választott feleke- zetéről, de sajnos, elfelejtette tanulmányozni a kérdést. A kis gnóm izzadni kezdett.- Munkavállalási engedélye van?- Természetesen, uram. Parancsoljon ... Uram.- Hol dolgozott utoljára? Bank a felsőtestét is bepréselte a kis ablakon. Ő is érezte, hogy izzadni kezd, de erősen remélte, hogy nem kéket.- A - kormányzatnak dolgoztam, uram. Az önök kormányzatának. Sajnos, bővebbet nem árulhatok el. A kis gnóm felemelkedett ültében.- Elhárítás? Politikai? Gazdasági? - kérdezte suttogva.- Erről nem nyilatkozhatom, uram. De ha óhajtja, a Külügy felvilágosítással szolgálhat. Természetesen csakis egy erre a célra külön kiszemelt, bizalmi emberüknek, uram .. . A gnóm szemüvege megvillant. Megragadta Bank kék kezét.- Volna kedve nekünk dolgozni? - kérdezte mohón.- A leghőbb vágyam - mondta Bank hanyagul. Kezdte biztonságban érezni magát, s ezért ismét megkésve fűzte hozzá:- Uram. A kis gnóm ezúttal a nyakkendőjét ragadta meg.- Még ma beállhat - mondta, rekedten az izgalomtól. - De - folytatta bizonytalanul -, előbb talán helyes lenne, ha álcázná ezt a ... ezt a kétségtelenül nagyon nemes és mutatós, de egy kissé feltűnő kulu-izé bőrszínét . . . Tudja, úgy biztosabban mozoghatna a - nos, tudja már. Hajlandó lenne rá? Álcázni a fulu-kulu- érti, mire gondolok? ...- Minden bizonnyal, uram. Mindent a szolgálat érdekében. Uram. Milyen bőrszínt parancsol, uram? A kis gnóm elgondolkozott.- Hát - talán az enyémhez hasonlót - javasolta félénken. Bank szemügyre vette. Nem volt valami jó bőrszín. Fakó, pattanásos. Egye fene. Az a fontos, hogy volt már állása. Mira örülni fog. Rácz Olivér: Bank, a kékfestő
