Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20 / 145. szám

1992. MÁJUS 20. Kulturális panoráma 9 Színházi találkozó után A függöny legördült, a talál­kozó, mely több mint egy héten át kínált látnivalót a Szigligeti nagyszínházában és kisebb ját­szótermeiben - kedden éjszaka véget ért. Egy mondhatni csatta­nónak is beillő előadással zárult; a Színházcsinálót mutatta be a Budapesti Kamaraszínház Sinkó Lászlóval a főszerepben, aligha­nem a találkozó legjobb férfi szí­nészi alakítását nyújtva benne. Az eseményekről lapunk is rendre beszámolt, bár a hétfő esti kaposvári Misantrópról helyszű­ke miatt nem esett szó. Pedig ők mutatták legfényesebb példáját annak, miként lehet, sőt hozzáte­szem, kell is korszerűen, idősze­rűen megszólaltatni egy klasszi­kust, akár Moliére-t is, akinek szavai úgy hangzottak most, 1992-ben a színpadon, mintha ma fogalmazták volna meg őket; a nézőtérről is, hisz a két külön­böző gondolkodásmódot, élet- felfogást képviselő szereplő, a mindenben hajthatatlanul igaz­ságot kereső s önmagát vállaló Alceste, ugyanakkor a megalku­vásokra mindenben készséges Philinte a nézők soraiból kiemel­kedve kezdi el eszmei párbaját, hogy azután egy mai lakásban folytatódjék mai ruhában, de ami a legfőbb, mai szellemben a já­ték. Ezen az estén: kortársunk volt Moliére. Némi túlzással azt is mondhatnám: a Misantróp bi­zonyult a legjobb mai magyar drámának e találkozón. Márcsak azért is, mert a kortárs drámairo­dalom igen gyéren jelent meg ezen az országos seregszemlén, csupán Komis Mihály Hallelujá- ja képviselte egymagában. (Nem számítva Déry Oriáscsecsemő- jét, mely a harmincas évek avant- gardját idézte.) Ez, mármint a kortárs dráma feltűnő hiánya épp úgy jellemezheti a színházak és a magyar szerzők jelenlegi, el­lentmondásos viszonyát, miképp a válogató Keserű Ilona ízlését, netán művészi szempontjait a vá­logatásban. Tény: míg sorjáztak az avantgárd színművek a poszt- modernizmus jegyében, addig fehér holló volt csupán az úgyne­vezett mai magyar dráma. Gon­dolom, a szakmai vitában, ame­lyen mérlegre teszik e találkozó tapasztalatait, mi több, tanulsá­gait is, ez is szóba kerül; továbbá alighanem azzal is szembe kell néznie a színházi szakma képvi­selőinek újfent, hogy az egysze­mélyi válogatás, a program összeállításának jelenlegi gya­korlata, mely mindenkor magá­ban rejti az elfogultság lehetősé­geit, veszélyeit és jócskán vezet­het félreértésekhez is, mennyire járható út a továbbiakban. A színházszerető néző viszont leszűrheti a látottakból - már fő­képp az, aki több előadást is megtekintett, és ilyenek szép számban akadtak -, hol is helyez­kedik el a város teátruma művé­szi színvonal tekintetében; mód nyílott az összevetésre, gondo­latban kilépve a provinciából, anélkül azonban, hogy valójában ezért el kellett volna hagynia szülőhazáját: „házhoz jöttek” az együttesek. Ezekben a napokban Szolnok: színházi főváros. S amit külön is hangsúlyozni kí­vánok: telt házakkal ment vala­mennyi előadás. Sőt a szükséges helyek hiánya nemegyszer oko­zott feszültséget is, merthogy ki­csinek bizonyult a nézőtér! Főleg az újra igen fogékony fiatalok „rohamai” jelentettek örömteli ' gondokat; örömtelieket, hisz ezí a 1 nagyfokú érdeklődés részükről érzékletes kontrája annak a fel­színes vélekedésnek, miszerint az ifjúságot csupán a rock, a könnyűzene vonzza. De ezek a stúdiószínházbeli, fiatalok ked­velte előadások más szempont­ból is figyelmet érdemelnek, kö­zülük nem egy alkalmi társulás eredménye, csupán az adott mű­vészi feladatra szerződött színé­szek produkciója, ami alighanem az egyik járható út lesz alakuló színházi életünkben. Természetesen ezúttal is osz­tanak díjakat, ezekben a napok­ban adják át majd őket, az igazi „díjosztás” azonban már meg­történt: a közönség minden egyes este vastapssal jutalmazta, „tüntette ki” a szereplő együtte­seket - olykor dübörgő tapsok­kal. Valkó Mihály Palotás János, a mozdulatművész __ H a csütörtök, akkor Friderikusz Friderikusz show-ja az ér­dekes emberek mutatványa. Legutóbb is milyen ötletes volt a huszonéves fotós, Almá- si Jonathán Csaba bemutatása. Hogy középső nevét az almá­ról kapta-e, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy nem cse­rélte föl rossz szakmára erede­ti foglalkozását. Csaba ugyan­is ételszobrász, s ezt a műsor­ban bizonyítja is: túróhegyet épít, ételfát készít, melyen cit­rom, narancs és kifli lóg, per­sze nem akárhogyan. Újgaz- dagék gyakran hívják partikra, ahol az egyik kedvenc cseme­ge a rózsákkal díszített dinnye. Palotást Jánost, a vállalko­zót és az országgyűlési képvi­selőt új szerepkörben ismer­hették meg a Friderikusz- show nézői. Magyarország egyik leggazdagabb embere ugyanis időt szakított, hogy a budapesti Váci utcában, rene­szánsz ruhában mozdulatmű­vészként „keresse kenyerét” egy fél délelőtt. Palotás csa­ládja is megjelent a show-ban (gazdagságomról annyit, hogy már két vattacukorra is telik a srácoknak), s a vállalkozó ko- ' molyra fordítva a szót, elme- A áelte: a minap sikerült meg­vennie egy vállalkozást egy- milliárd forintért... Skócia mellől érkezett a stú­dióba Friderikusz e heti talán legérdekesebb vendége, a Föld egyetlen leopárdembere, akinek teste 99,7 százalékban „leopárdra tetovált”. Az 50- 60 közötti úr egy lakatlan szi­geten, barlangban él, kővel tö­ri a fát, tűzön főz, s csak az különbözteti meg valódi le­opárdrokonaitól, hogy időn­ként éjjeliőrködik egy halász­telepen, a pénzből bevásárolni jár, s nem eszik nyers húst. Bár amikor itt, Budapesten elvit­ték egy húsáruházba, a hentes készséggel kínálta a legfino­mabb cafatokat... A műsor záróvendége a Pompadour együttes volt - tal­pig csipkés nagyestélyiben.-A­Az énekes-menedzser Kovács József itthoni álmairól, egy új koncertsorozatról és a lassan érő sikerről Amikor egyszerű munkásfiú­ként fellépett a táncdalfesztiválon, a hozzáértők nagy jövőt jósoltak neki. Csiszolatlan gyémánt van a torkában, mondta róla az akkori zsürielnök, és mára tudjuk, igaza volt. Kovács Józsefből nemzetkö­zileg elismert opera- és operetténe­kes lett.- Mi történt Önnel a táncdalfesz­tivál óta?- Öt évig az Operettszínház tagja voltam, de úgy éreztem, szűk ne­kem mindaz, amire ott lehetősé­gem nyílik. Ezért 1976-ban elszer­ződtem Ausztriába, ahol már nem­csak operettszerepeket, hanem rendkívül rangos operai megbízá­sokat is kaptam. Tizenöt évig dol­goztam külföldön, hazatértem, és belevágtam egy vállalkozásba. Megalakítottam az Interoperett Kft.-t.- Miért fordított hátat a színpad­nak egy sokkal kockázatosabb vál­lalkozás kedvéért?- Mindössze annyi történt, hogy nem írtam alá újabb szerződést, de ez azért még nem jelenti a pályafu­tásom végét. A német és az osztrák televízió műsorainak rendszeres vendége maradtam. De rájöttünk arra, hogy Budapesten az idegen- forgalmi szezonban minden kultu­rális rendezvénysorozat kötődik az időjáráshoz. A színházak zárva vannak, a szabadtéri színpadok pe­dig ki vannak szolgáltává az időjá­rás szeszélyeinek, és jószerével csak a „gulyáspartik” köthetik le az idelátogatók szabadidejét.- Nem volt túlságosan nagy a vállalkozás kockázata?- Az első évben negyvenöt elő­adást kötöttünk le. Azt szerettük volna, ha a nézők azzal a maradan­dó élménnyel térnek haza, hogy megérte beülni a nézőtérre. Az el­képzelés bevált, egy évvel később már meg kellett duplázni az elő­adások számát. A Vigadó kitűnő otthonunk lett, a színvonalra senki sem panaszkodott. Ezen felbuz­dulva határoztuk el, hogy szil­veszterkor is rendezünk egy nagy koncertet. Nem titkoltuk azt sem, hogy a hagyományteremtés szán­dékával vágtunk a szervezésbe. Ma már szerződésünk van hat évre, hat különböző tévéállomással a koncert egyenes - műholdas - köz­vetítésére. Természetesen a Ma­gyar Televízió is adja a műsort. A legnagyobb sikert abban látom, hogy az újévi koncertek hagyomá­nyával rendelkező Ausztria is megvette a közvetítés jogát.- Amikor a vállalkozásáról be­szél, akaratlanul is mindig töb­besszámot használ. Kik a társai?- Elsősorban a feleségem. Ő volt az, aki a kezdeti elbizonytalanodá­saimat mindig ellensúlyozni tudta, és lelket öntött belém. Az első új­évi koncert anyagi veszteségein az ő optimizmusa segítségével tud­tam magam túltenni.- Olyan nagy volt a ráfizetés?- Nem annyira, de 300 ezer forint mégiscsak pénz. Rá kellett jön­nöm, hogy anyagi sikerre ebben a „műfajban” csak fokozatosan szá­míthat az ember.- Kapnak valahonnan támoga­tást?- Az újévi koncerteknek vannak szponzorai, de ingyenpénzt senki­től sem kapunk. Nem akadályozza, de nem is segíti senki a munkánkat. Egyszerűen nem vesznek rólunk tudomást. Pedig mi is azért dolgo­zunk, hogy vonzzuk a turistákat, gondolom, az idegenforgalom eb­ből nem két forint haszonra tesz szert. Ne értsen félre, nem panasz­kodom.- Végleg kikötött az operett mű­fajánál?- Úgy tűnik, egyre nagyobb igény mutatkozik színvonalas ope­ra előadásokra is, ezért kísérlet­képpen augusztustól októberig rendezünk ilyet is. Remélem, ezzel sem fogunk megbukni. k. t. Kék tavak - fehér éjszakák világában Finnországban koncerteztek a szolnoki szimfonikusok A már Európa jó néhány országá­nak koncertpódiumain sikert aratott Szolnoki Szimfonikus Zenekar nem­régiben érkezett haza; ezúttal Finn­országban hangversenyezett az együttes karmestere, Báli József ve­zényletével. A meghívás Szolnok testvérváro­sából, Riihimákiből érkezett; a két, hosszú évekkel ezelőtt barátságot kötött és ezt a szövetséget igaz buz­galommal ápoló város zenei kapcso­latainak „motorja”: Matti Nikunen - Riihimäki általános középiskolájá­nak igazgatója - kezdeményezte azt. Matti Nikunen a zenekar tervezett műsorához megfelelő partnert kere­sett és talált, a Hámeenlinnai Magni­ficat Kórus és annak karmestere, Matti Oikarinen örömmel vállalta a szolnoki muzsikusokkal való együtt­működést. Két együttes közös fellé­pése természetszerűen többszöri próbát igényel, így azután az egysze­rűség kedvéért a zenekar „hadiszál­lását” a vendéglátók döntése szerint Hámeenlinnában ütötte fel. Az első koncert színhelyéül a né­hány kilométernyire lévő Hattula lutheránus temploma szolgált. A hangversenyen elsőként Mozart: Bé- dúr divertimentoja hangzott el (KV 229.), Fancsali Oldamúr, Fancsali Lelle és Benedek Sándor előadásá­ban. A zenekar műsorán J. S. Bach C-dúr zenekari szvitje, Farkas Fe­renc: Régi magyar táncok című mű­ve szerepelt, ezt követően pedig Vi­valdi: A négy évszak címet viselő conertójából a Tavasz, a hegedűszó­lót Báli Gábor játszotta. A koncert befejezéseként Sibelius Románca hangzott el. A szűnni nem akaró megérdemelt tapsot - mely egyaránt szólt a fafúvós triónak, a zenekarnak, a hegedűszólistának és a karmester­nek, Báli Józsefnek - a koncert sze­replői ráadással, Weiner Leó Róka­Beethoven zongorája Van a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében egy különleges zon­gora. Ezt a hangszert a híres londoni zongoragyáros, Thomas Broadwood készítette 1817-ben. (A gyár máig megőrizte rangját a világban.) Bizo­nyára ezért is vállalta magára a londoni cég a nevezetes zongora restaurálását, és biztosított szállításához egy speciá­lis ládát. De miért kell szállítani ezt a zongo­rát? És vajon hová? Mert ahhoz nem fér kétség, a magyar múzeum műtár­gya restaurálásra szorul. Nos, a százötven évig néma hang­szer Bécs-Bonn-Bath (Anglia)-Lon- don útvonalon hangversenykörútra in­dult, és kiállításon is bemutatták a lon­doni Taté Galleryben. A kőrútról szóló film- és hanglemezfelvételhez, az út költségeihez és a szervezéshez a Thom EMI cég járult hozzá jelentősen. A körút végén, június 18-tól újra a Nemzeti Múzeumban látható Beetho­ven zongorája. Képünkön a nevezetes hangszer. Makovecz-ház Debrecenben. A mai hazai építőművészet jeles személyisége, Makovecz Imre neve manapság a sevillai világkiállítás magyar pavilonjának apropóján kerül felemlegetésre. Organikus szemlélete viszont kisebb volumenű épületein is átsugároz, mint azon az ikerházon, amely a közelmúltban épült Debrecenben. A Mester utca 21/a és 21/b családi házai 120 négyzet- méteres lakásokat foglalnak magukba. Elsősorban tégla, fa és hódfarkú cserép használatával kivitelezve. Képünkön a Bényei- és a Bujdosó- villa utcai homlokzata. (MTI-Fotó: Oláh Tibor) táncának bravúros előadásával kö­szönték meg. A hangversenykörút két követke­ző állomása Riihimäki és Hämeen- linna központi templomai voltak: e szépséges, nemes egyszerűséggel berendezett „hangver­senytermekbe” mindkét városban szépszámú érdeklődőt vonzott a koncertprogram, melyen J. S. Bach C-dúr szvitje és Mozart Requiemje szerepelt. De nem kevés vonzerőt gyakorolt a helybeli zenerajongókra az előadók sora: a Szolnoki Szimfo­nikus Zenekar, a Hámeenlinnai Magnificat Kórus (karigazgató: Matti Oikarinen), Annika Ollinkari (alt), Lassi Virtanen (tenor), Matti Nikunen (basszus) és a karmester, Báli József neve is. Habár az előadóművészeknek egyáltalán nem volt könnyű a felada­tuk - hiszen a Mozart Requiem ki­munkálásához, a műről való egysé­ges elképzelés kialakításához megle­hetősen kevés idő állott rendelkezé­sükre - a koncertek mindkét város­ban megérdemelten arattak elisme­rést, igazi nagy sikert. A zeneértők megelégedéssel nyugtázhatták a szolnoki szimfonikusok és karmes­terük stílusbeli jártasságát, a muzsi­kusok biztos hangszerkezelését (Bach: C-dúr szvit). A siker koronája Mozart Requiemje a két nemzet ze­nészeinek, énekeseinek előadásában - annak szimbólikus értékén felül - igazi feledhetetlen élményt jelentett az előadóművészek és a koncertek hallgatói számára egyaránt. A zenekar Riihimäki városában nagy megtisztelteiében részesült: fo­gadta a Magyarországról érkezett vendégeket a polgármester, Esko Hanninen. A bensőséges hangulatú fogadáson részt vett az úgyszintén Finnországban tartózkodó Várhegyi Attila, Szolnok megyei jogú város polgármestere és a két alpolgármes­ter: dr. Lengyel Györgyi és Buday György. S hogy milyen élményekkel gaz­dagodva tért haza az északi tájra lá­togató? Feltétlenül a természet áhíta- tos tiszteletének valamennyi finn ré­széről megnyilvánuló, életük min­den percét átható és meghatározó, annak értékeit eltökélten védelmező magatartásának hazaplántálási szán­dékával Szathmáry Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents