Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
1992. JÚNIUS 20. Megyei tükör Háttal a jövő felé Egy felszólalás háttere Madarasról mesél a miniszter Jóllehet az idén se rokonom, se ismerősöm nincs a szolnoki érettségizők között, mégis meg-megálltam a kirakatokba tett tablók előtt. Nézegettem a szép, fiatal arcokat, s próbáltam kitalálni a tekintetekből, vajon kire milyen sors vár. A szigorú képet vágó, szemüveges fiú bizonyára jogásznak, netán orvosnak készül, a csupa mosoly, szép lányt óvónőnek vagy tanítónőnek szánnám és így tovább, morfondíroztam a képek előtt. Mígnem az IBUSZ kirakatában egy avantgárd tablóra bukkantam. Amíg a tanárok frissen vagy régebben készült fotóikon a pedagógusokra általában jellemző optimizmussal néznek a jövőbe, a végzős diákokat hátulról fotózták. Először azt hittem, velem bánt el valami parafenomén, s visszájáról látom a dolgokat. Meresztgettem hát még jobban a szemem, s rájöttem, nem optikai csalódás, amit látok. Magamban jót kuncogtam, eszembe jutott ugyanis, hogy hajdan diákkorunkban tüdőszűrésre vittek bennünket. Az egyik lány fordítva állt be a gépbe, mire a doktor kedvesen felszólította: „Kisasszony, a szebbik felével forduljon felém!” Lehet, a diákok úgy gondolták, hogy ez a szebbik felük? Vagy netán azt, hogy nem az ész - ami mint tudjuk jól, tükröződik a tekinteten - a fontos, hanem a haj? Persze az is lehetséges, hogy a jövő, amit maguk elé képzelnek, olyannak tűnt úgy számukra, hogy jobb hátat fordítani? Nem találgattam tovább, hiszen odébb lépve, egy más szögből „tükör által homályosan”, de azért némelyik diákot szemből is lehet látni. Gyanítom, ott meg a tanárok néznek hátrafelé. E nézőpontbeli különbség ellenére is azért alighanem jói kijöhettek egymással diákok és oktatók, hiszen a tabló alján ott a mondat: „Nagyon szép kis társaság volt...” Hát igen, elölről is, hátulról is. Most már csak azt nem tudom, hogy a diákok a tabló melyik oldalát kereteztetik be, s teszik el emlékbe a gimnazista évekről? Bár az is lehet, hogy egyiket sem, hanem inkább a tükröt. Tál Gizella Nagy Ferenc József miniszter egyik parlamenti beszédében említette, hogy politikai fogolyként részt vett a kunmadarasi reptér építésében. A részletek felől érdeklődtünk, többek között a következőket mesélte:- 1949-ben a falusi parasztságot különböző kategóriákba osztották. A családunknak Kishar- sányban negyvenhét kataszteri hold földje volt, tehát a kulák kategóriába estünk, amely az értelmező szótár szerint kizsákmá- nyolót jelentett, osztályidegent. Hogy példát is statuáljanak, a falunkból hármunkat kiemeltek, 1951. szeptember 6-án kaptuk meg a behívót. Este későn értem haza, mert bizony elhúzódnak ezek a paraszti munkák, s akkor tudtam meg, hogy reggel hatkor Pécsett kell jelentkeznem a behívóparanccsal. Hát iszonyatos volt, annál is inkább, mert nagyapámat ugyancsak júniusban vitték el 75 éves korában úgymond közellátási vétség címén a pécsi fogházba. Az volt a bűnünk, hogy március 15-ig nem tudtuk elvetni a lencsét. Nem tudtuk, mert havas volt a terület, de ez nem érdekelte a bíróságot. De ez jellemző és köztudott, hogy minden alkalmat felhasználtak a büntetésre: ha nem volt elsöpörve az utca, azért vitték el, ha szemetes volt a padlás, akkor azért, vagy miért nincs a tűzjelző csák- lya a kapu mellé állítva, miért nincs ott a hordó víz... Jogcímet mindig lehetett találni, hogy ezt az osztályt lehetetlenné tegyék. Amikor be kellett vonulnom, pár hónapos terhes volt a feleségem, rá és édesanyámra maradt ez a 47 hold. És abban az évben volt az a bizonyos földfelajánlás is, a férfiak elkerültek a háztól, a földet fel kellett ajánlani. Már anyagilag is teljesen kifutottunk, a készleteink rámentek a beszolgáltatásokra . . . Szóval, ilyen állapotban hagytam magára a két asszonyt, a behívónak eleget kellett tenni. Pécsett válogatás után bevagonírztak bennünket, és útnak indítottak Budapestre, majd onnan kelet felé, és Nyíregyházán kötöttünk ki. Reggel megvolt a ruhakiosztás, hát ilyen kék ruhákat dobáltak oda nekünk, elkezdtünk meditálni rajta. Több, frontot megjárt barátunk is volt, hadifogságot megjárt idősebb emberek is, nagyon gyanús lett, miért kaptunk kék egyenruhákat, esetleg nem keletre akarnak vinni bennünket? Ki is meneteltettek az állomásra, eközben megegyeztünk, ha keletre visznek, kiugrálunk a vagonokból, lesz, ami lesz ... Na, ez a feszültségteljes várakozás feloldódott, mert visszafele indult a vonat, Karcagon időztünk egy keveset, majd a mellék- vágányon tolatott ki Kunmadarasra. Elterjedt a hír, hogy nagy reptérépítkezés van, oda is vittek bennünkket. Este bevonultunk a táborba, láttuk, hogy nagy drótkerítés van, barakktábor géppuskafészkekkel a sarkán, benne a katonák. Hangárokban helyeztek el bennünket, és 3-4 nap teljes tétlenkedéssel telt el, és végtelenül bosszantott, hogy mi ott tétlenkedünk, amikor odahaza micsoda nagy szükség volna ránk. Körülbelül egy zászlóaljnyian voltunk, négy nap múlva beosztottak bennünket századokba, és beköltöztettek a barakkokba. A politikai tisztek megmondták: maguk nem fegyverrel, hanem munkával fogják szolgálni a békét. El is kereszteltük magunkat: lapátos század lettünk. Civil vállalatok végezték az építkezést, ehhez a katonai munkaerőt mi adtuk, egy vízvezeték-szerelő részleghez kerültünk, nekünk viszonylag nem volt rossz sorunk. Egy Sinkó nevű üzemvezetőnk átlátta a helyzetünket, nagyon megértő volt, mondta is, hogy velünk egy sajnálatos retorzió történt. O emberségesen bánt velünk, az igaz, hogy állandó készenlétben kellett lennünk, sokszor éjjel felkelni, vagonokat kirakni ... Mikor egy pár hét eltelt, akkor már szóvá tettük, hogy most már rabok vagyunk vagy mi . . . Annyit elértünk, hogy a géppuskafészkeket a tornyokból levették, de a drótkerítés megmaradt. Az elején elég komisz volt az őrszemélyzet, mert minden brigádhoz beosztottak egy altisztet. Ok nagyon cinikusak voltak, mindig azzal biztatgattak, hogy „maguk itt fognak elrohadni”, és biztosan olyat tettünk, hogy megérdemeltük, amiért ide kerültünk. De hát mit meg nem tesz a katona? Kiismertük a helyzetet, és vállalva a kockázatát, azért kiki tudtunk szökni a drótkerítésen átbújva, közel volt a falu..., már csak azért is, hogy valami hírt halljunk. Az ottani nép nagyon megértő volt. nagyon szeretett bennünket, úgy hívtak: a mi katonáink. November hetedike egy emlékezetes nap volt, amikor először kimehettünk, a Dérynét vetítették a filmszínházban, és moziba mehettünk. Megnéztük a filmet, és ahogy mentünk végig a falun, nótázni kellett, és kiszaladtak az emberek a kapukba, integettek nagy szeretettel, hogy ezek a mi katonáink... Nem volt elég a nóta, és akkor elrendeltek még egyet, és önkéntelenül ráment a szánk egy olyan nótára, amelynek következményei lettek. Valaki elkezdte a sorban, a többi folytatta, hogy „Vékony héja, de vékony héja van a piros almának, szép szeretője, barna szeretője van a Horthy-baká- nak.” Azonnal: nóta állj! Utána volt egy fegyelmezés . . ., és kilátásba helyezték, hogy ennek nagyon komoly következménye lesz... Szomorú levelek jöttek hazulról, hogy nagy bajok vannak, tarthatatlan a helyzet. Szabadságra nem engedtek el, a feleségeink összebeszéltek és meglátogattak. Hozták a hírt a nehézségekről, a zaklatásokról... Valahogy nem tudtam megbarátkozni az Alfölddel. Megjött az ősz, a sivárság, nem láttam dombot, csak azt a vendégmarasztaló sarat. Mondtam is mindig, én nem tudom, Petőfi mit szeretett az Alföldön. Tisztelem őt, de én a dombokat szeretem. Volt egy alkalom, gépkocsivezetőket kerestek, és jelentkeztem, csak el innen! így kerültem Budapestre januárban vagy tíz társammal együtt azzal a reménnyel, hogy könnyebb lesz a sorom, mint Madarason. Hát a kőbányai részre kerültünk, ott egy iszonyatos parancsnokot kaptunk, egy szadista-alkoholista hajlamú embert, aki bemutatkozásként egymás után tízszer szobarendet rendelt el, a végén a szobaparancsnokot bevágta a fogdába. Ez aztán megtörtént mindannyiunkkal, úgyhogy felmerült bennem: érdemes volt-e jelentkeznem? Mert Madarason ilyen nem volt... Mindegy, elmúlt . . . Annyit szeretnék adalékként hozzátenni, hogy miért hoztam ezt szóba felszólalásomban, amikor az életüktől és a szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosz- tottaknak a kárpótlási törvényjavaslatát tárgyaltuk. Kértem, hogy a munkaszolgálatosok esetében is vegyék figyelembe ezeket az eltöltött éveket, mert ez diszkrimináció volt, eltérő volt a sorkatonaságtól ruházatban, bánásmódban, zsoldban. Hogy csak egy ilyen szomorú példát mondjak, amikor egy fiatal barátunk a madarasi táborban meghalt, nagy riadalom támadt, összevissza futkostak, ávósok lejöttek, a végén aztán megnyugodtak, hogy nagy dolog nem történt, hiszen csak egy kulák halt meg, el kell felejteni. Embertelen dolog volt, és azért javasoltam az Országgyűlésen egy módosító javaslatban, hogy ne csak a fronton katonai szolgálatot teljesítőkre, a munkaszolgálatosokra, a zsidókra terjedjen ki ez a kárpótlás... Távol áll tőlem a szándék, hogy a mi helyzetünket összehasonlítsam azokéval, akiket ráhajtottak az aknamezőkre, de méltányosságból, arányában egy jóval kisebb elismerést kértem, hogy arra a hat hónapra azt a bizonyos kis nyugdíjat vegyék figyelembe. Úgy éreztük, hogy ez jogos, a bizottságok is támogatták ezt, sajnos, a szavazáskor csak 43 százalékot kapott a javaslat, és ezt nagyon sajnálom. Az igazságügyi miniszter úr megígérte, hogy módosító javaslatként figyelembe fogja venni ezt az igényt, hát ez sajnos nem történt meg. De ahogyan hallom az érintett munkaszolgálatos bajtársaimnak a véleményét, észrevételt, panaszt fognak tenni a miniszter úrnál, és kérik, hogy legalább a nyugdíjaknál egy minimális összeget vegyenek figyelembe. Ez inkább egy jelképes gesztus lenne... Visszatérve a madarasiakra, nagyon rendes embereknek ismertem meg őket. Kijártunk a faluba, onnan tudtunk beszerezni egy kis bort. Én nagyon szelíd ember vagyok, de a feladat izgatott, megkértek a bajtársak, hogy ha kimegyek, hozzak egyiknek is, a másiknak is bort. Hát a köpeny alatt tíz kulacsot ráfűztem a derékszíjra, és elmentem Juhász bácsiékhoz, áldott jó család volt, egyszerű emberek. És hogy mennyire különbözőek voltak a kunmadarasi viszonyok: földes szoba, földes konyha, nádas háztető, de áldott jószívű emberek voltak, kulákoknak voltak m inő- sítve ők is. Emlékszem, karácsonykor nem mehettünk haza, ki-ki a vallása szerint összehúzódott a barakk sarkában, elmondtuk a régi karácsonyi énekeket, egy fenyőágat is sikerült szerezni, gyertyát is gyújtottunk, és bizony, nem szégyellem bevallani, könnybe lábadt a szemem, hogy hazagondoltam és arra a bizonytalan jövőre, hogy Úristen, vajon mi vár ránk ... A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy karcagi lett a nászom, vagyis karcagi fiú lett a lányom férje, és Karcagra elutazva az volt az egyik kívánságom, hogy menjünk el Madarasra, megpróbáltam felkeresni a régi ottani ismerőseimet, lehetett ez a hetvenes évek végén. Arany Józseffel találkoztam, Juhász bácsiékat is felkerestem, s még felkerestem egy-két kedves családot, vittem nekik ezúttal én egy-egy liter bort. Nagy-nagy hálával gondolok most is rájuk, hisz az ötvenes évek szegénységében is igyekeztek traktálni minket. M. H. L. Bes-bemutató Szolnokon A Top-Ker Kft. és a Szolnok Megyei Fodrász Szövetkezet rendezésében megtartott bemutatón megismerkedhettek a szakemberek a világhírű festékekkel. Két szolnoki fodrásznő, Gaálné Kerepesi Gabriella és Volter Andrea igazán szemet gyönyörködtető frizurákat készített két pesti fodrász társaságában. íme, ízelítőnek három kész frizura - a másodiknál most készül a festés valamint a nézők, a páston lévő versenyzők. (- nzs -)
