Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-18 / 143. szám
8 Képriport 1992. JÚNIUS 18. iii *. i- ? v- ~<c Megérkezés a lőtérre Ha szól az ágyúszó... Sárközi ezredes: - Na, mit szóltok hozzá? Szolnokiak a drégelyi vár alatt A friss pázsitú völgyet hegyoldalt borító erdő koszorúzza. Fenn, a legmagasabb helyen a drégelyi vár romjai. Körülöttünk lövegeket vontató teherautók zúgnak. Készakarva sem választhattak volna jobb lőteret a katonák számára, hiszen itt az egész környezet a haza szeretetét sugallja. Ide érkeztek a minap a szolnoki „csövesek”, a légvédelmi tüzérdandár katonái, akik az akaratlanul is villogó repülők, ejtőernyősök mellett mindig szolidan a háttérben vannak. Talán sosem kerülnek az érdeklődés előterébe. Bezzeg, ha háború lenne, s az ellenséges bombázókat kellene féken tartani, akkor az élvonalba jutnának. Most viszont még mesterségbeli tudásukról is itt, a világtól távol kell számot adniuk. Az éleslövészetre meghívták ugyan a családtagokat, de csak egy töredékük fért fel a katonai buszra. Manapság, a rakéták korszakában hajlamosak az emberek arra, hogy elnéző mosollyal figyeljék a légvédelmi lövegeket, mint egy letűnt időszak fegyvereit. Bizonyára megváltozna a véleményük, ha részt vennének egy ilyen éleslövészeten. A domboldalról sínen mozgó, páncélosokat imitáló célok közelednek. Nem egyedi az olyan üteg kezelőgárdája, amelyik két lövésből mind a két „páncélost” szétlövi. Válogatott meccsen zúg így az örömujjongás. S nemcsak a löveg kezelői, hanem a társak soraiban is. Az ebédidő a feszültség feloldása is egyben. Meg az epizódok felelevenítése is. Nemrégen még csak a lőtér felén gyakoroltak a magyarok. A másik rész a szovjetek birtokában volt. Azon a területen állt a Szondi-kápolna. Mesélik a helyiek, hogy az orosz katonák eladták a tégláit. Amikora napokban ideérkeztek a szolnokiak, egy nyolcvanéves, rosszul látó néni megkérdezte tőlük: - Mondják, maguk orosz vagy magyar katonák? - Magyarok vagyunk - hangzott a válasz, mire a néni arca felderült: - Hála istennek, akkor most nem szedik le a málnámat. Ebéd után kezdődik a légi lövészet. Egy katonai repülőgépnek alig negyvened részét kitevő, Meteor típusú gépecske fickándozik a levegőben. Itt az irányzás már a radarok dolga. Az értékelést is műszerek végzik. Azt mondják a katonák; sajnálhatjuk, hogy nem maradunk az éjszakai lövészetre, mert rendkívüli a látvány. A torkolattü- zek nappali fényt árasztanak. Sárközi István ezredes, az alakulat parancsnoka joggal elégedett. A tiszti és a legénységi állománynak egyaránt megpróbáltatásokkal terhes kiképzés szép eredményeket hozott. Nézem az ezredest, és arra gondolok, hogy milyen érdekes lenne, ha kiderülne, hogy kései utóda annak a Sárközi Máténak, aki a török ellen hadakozva 1597-ben, az „Ének a katonákról” című versében írja: „Rettenetes fegyver fénylik,/ Majdan leszen álgyú-zen- gés,/ Seregek közt nagy üvöltés,/ Sebesedik, sok fő esik./ Könyörögjünk istenünknek,/Adjon erőt seregünknek,/ Bátorságot mi szívünknek,/ Vigasságot mi lelkűnknek.” Hazafelé indulva még sokáig hallatszik a hegyek csöndjét felverő ágyúszó. Mintha a régi latin mondás testesülne meg benne: ,,Si vis pacem, para bellum”, vagyis: Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Simon Béla Fotó: Nagy Zsolt A célrepülőgép megjelenésére várva
