Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-04 / 104. szám
12 Nyugdíjasok fóruma 1992. MÁJUS 4. Ami a pénznél is kevesebb: a megértő szó Elült a zaj, lecsitultak a kedélyek, sokan már a napját se tudják, hogy mikor csengetett az önhibáján'kívül, nagy késéssel érkező postás, hogy leszámolja az idei nyugdíjemelés három hónap alatt „felhalmozódott” összegét. Az esemény már nem téma, vesztett időszerűségéből, akárcsak a kapott pénz - ha maradt még belőle - értékéből. Előfordul azonban még, hogy az egyik ember - már amennyire még a nyugdíjas annak számít -, amikor összefut valamelyik sorstársával a szokásos „hogy vagy' ’ kérdést megtoldja a „megkaptad és mennyit” kérdéssel. Akad olyan is, akinek sikerült megőrizni valamit egykori humorából - még ha az időközben meg is keseredett -, és hozzáteszi: aztán volt mire elkölteni? Érdekes és tanulságos tapasztalatokat gyűjthet az, aki akarva- akaratlanul tanúja egy-egy ilyen beszélgetésnek. Legtöbb megkérdezett küzdelmes életét, a becsületesen ledolgozott éveinek számát méri össze az idei nyugdíjemelés összegével. Van, aki kiszámította, hogy három hónap alatt mekkora „sarcot’ ’ fizetett az államnak a lakásvásárlási kölcsön megemelt kamatának címén. Hozzáteszi: ők, a nyugdíjasok szűkölködésük mellett is gavallérok maradtak. Nem számoltak fel a hatalomnak egy fillér kamatot sem. mert az negyedéven át használta az öregek pénzét. Van aztán olyan is, aki hálátlan vénembernek nevezi a békétlen- kedőt, hiszen a kormány csak abból adhat - a nyugdíjasoknak is -, amije van. A tanulságos beszélgetések között a szokottnál is elgondolkod- tatóbb az, amit az a nyugdíjas pedagógus mondott, aki 41 éves szolgálati idővel tavalyelőtt ment nyugdíjba. Mint pályakezdő bejárta Jászberény környékét, tanított a farmosi, az újerdői, a tőte- vényi és a Portelek melletti tanyai iskolában. Tizenegy éven át indult el hajnalok hajnalán, és késő este volt, amikor visszaérkezett Jászberénybe. Állandó útitársa az a hátizsák volt, amiben a tanyaiskolákhoz vezető úton nélkülözhetetlen gumicsizmákat vitte. Végül 30 esztendeig Jászberényben tanított, onnan ment nyugdíjba, a kevesebbnél is kevesebb pénzzel, csalódottan, teli panasszal ... de nem elsősorban a pénz miatt...- Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy engem hidegen hagyott a pénz, hogy nem bosz- szantott a bő 3 hónapig tartó vajúdás, amely idő alatt „gondozóink” kiizzadták a > késleltetett nyugdíjemelést. Mégse a pénz az, amit elkeserítően kevésnek tartok, hanem azt a megértő szót, az egymásnak nyújtott segítő kezet hiányolom, amely összefogásra, egyetértésre ösztönözné az embereket. Ez az, ami kevés, a nyugdíjasok pénzénél is kevesebb. Ijesztő és elkeserítő viszont, ami helyette van. A fortyogó lávára emlékeztető, a nap minden percében kitörő indulat, a gyűlölködés, az egymásra mutogatás. Szomorú, hogy nem csitul, inkább sűrűsödik, szinte mindenhová befészkeli magát az egymás meg a sosem látott embertárs irántérzett harag. Az egészben pedig a kétségbeejtő felismerés a legszomorúbb. hogy már felsőfokon „oktatják” a marakodást, a gyűlölködést. Nem kell más, csak odafigyelni arra a nagy házra, ahol az ország, a mi sorsunkat intézik(?).- Néha, nagyritkán felfigyelhetünk egy-egy tétova, szinte félve elrebegett hangra, amely a megegyezést, megértést, a kátyúból kivezető összefogás gondolatát próbálja becsempészni az uszítás, az ellenségeskedés hangnemében megfogalmazott hivatalos és nem hivatalos (ellenzéki) szólamokba. Aztán sietve jön a ledo- rongolás, az elutasítás, a felieb- bezhetetlen megállapítás, hogy aki másként gondolkodik, az a hatalommal találja magát szembe.- Felvetődhet a kérdés, hogy miért éppen most jut mindez eszembe. A válasz egyszerű: mindig is eszemben volt, hiszen 41 esztendőn át több ezer gyereket próbáltam a jóra, az összefogásra nevelni. Sokszor előfordult, hogy amikor a gyerekeim (tanítványaim) közül ketten vagy többen összekapaszkodtak, „büntetésből” meghoztam az ellentmondást nem tűrő ítéletet: nyújtsanak kezet egymásnak. A „pont most”-ra válaszolhatnék úgy is, hogy húsvét volt. Ilyenkor jobbak az emberek, többen kívánnak jókat egymásnak. Nyugdíjasként most jutott eszembe: de jó, hogy nem nekem kell megmagyarázni: miért van az, hogy sok ember a megegyezést kereső kézfogás elutasításával akarja bizonyítani, hogy alkalmas a betöltött posztra.- illés Vasutas nyugdíjasok mondták Mostanában többször hallatják hangjukat a vasutas nyugdíjasok - különösen egy olyan vasutasvárosban, mint Szolnok (volt egykoron). Először panaszkodtak: a városban már április tizediké körül megkapta minden nyugdíjas a megállapított nyugdíjemelés visszamenőleges összegét, csak a vasutasokkal vártak, őket várakoztatták nagycsütörtökig, nagypéntekig. Zúgolódtak is, ugyan miért késik az ő nyugdíjasintézetük? Aztán, hogy kézbesítették az április havi, immár megemelt nyugdíjakat, csodálkoztak az egykori mávosok. Nocsak, mennyire gondoskodó a nyugdíjintézet! A pénzesutalvány hátulján orvosok listáját közli, javasolva, hogy vasúti orvosok közül is válasszanak háziorvost maguknak nyugdíjasai. Volt, aki örült a névsornak, volt, aki felháborodott miatta. Hát nem erkölcstelen dolog ez egy kicsit? - kérdezték többen. Eddig a körzeti orvos - akár mávos, akár sztk-s - zokszó nélkül ellátott bennünket, ismeri a bajunkat, betegségeinket, most hagyjuk el, mert más a rendszer? Erre ugyan ki tudna felelni? Egyre többen vannak Tele tervvel a kulturális egyesület írtunk róla, 1989 végén Dénes Pál megalakította Szolnokon a Nyugdíjasok Kulturális Egyesületét. Azóta többször hírül adtuk: te- rebélyesedik, létszámában is nagyra nőtt ez az egyesület. 1991- ben háromszáz tagja volt, most, az év dereka előtt már ötszáz nyugdíjassal számolnak. Nyolc tagcsoportjuk is van, közöttük vidéki egyesületek, mint például a mezőtúriak, a karcagi pedagógusok, a tiszaföldvári nyugdíjasok dalköre. Április utolsó heti összejövetelén láttunk martfűi, mezőtúri, karcagi érdeklődőket is, akik már nemcsak szervezetileg, hanem egyénileg is érdemesnek érzik ragaszkodni a kulturális egyesülethez. Dénes Pál azóta már nemcsak megyeszerte, hanem országosan is ismert nyugdíjas kultúrmunkás. Előbb a Magyar Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetségében lett választott vezető, most pedig, április elsejétől a szövetség kulturális bizottságának elnöke. Amit eddig elért a megyében, kamatoztathatja az országban. És ez nem fizetett munka, ami jól jön a nyugdíj mellé- ez csak önzetlen „együtt-egymá- sért” fáradhatatlan tevékenység. Az országos szövetség és a megyei, valamint a városi önkormányzat úgy is figyel erre a kedves, jó hangulatú társaságra, hogy kis pénztámogatással segíti programjai megvalósítását. Tavaly összesen 63 ezer forintot kaptak, az idén csak várakoznak még, de nem remény nélkül, úgy hírlik, Budapestről már átutaltak negyvenezer forintot, aztán a várostól egy pályázattal vagy 75 ezer forintot várhatnak. Ebből telik kirándulások, színház- és tárlatlátogatások önköltségeinek csökkentésére. És terveik között az idén is jócskán van jó ötlet. Folytatni szeretnék például azt a kezdeményezést, amit a költészet napja előtt az idén harmincöt klubtag meg sok kisunoka örömére megpróbáltak. A város egyik legnagyobb, kétszázhúsz kisgyereket foglalkoztató óvodájában a nyugdíjasok egyesülete a gyerekekkel együtt emlékezett meg a jeles napról. Sarkadi Sándor soproni költő verseiből mondtak szép strófákat a gyereTóth Imre túrkevei lakos május elsejétől kezdi meg nyugdíjas éveit. 42 éves tsz-tagság után most 58 éves korában korkedvezménynyel vonul nyugdíjba. Felvételünk utolsó munkanapjai egyikén készült a parányi műhelyben, ahol szíjgyártóként dolgozott. Lószerszámok százai kerültek ki a keze alól, ugyanis ritka mestersége miatt az egész megyéből megkeresték. Fotó: KÉ. kék, s szerencsére olyan versek is vannak a kötetben, amelyek idősek köszöntésére valók. Ebből jött a gondolat: minden évben, az idősek világnapján, tehát október elsején unokák-nagyszülők verses találkozóját rendezik meg - ha igaz, akár országos mozgalmat is szervezhetnek ebből. Az idősek világnapján az unokáké a verses köszöntés joga, a gyermeknapon pedig a nagyszülőké. Azért van közelebbi terv is: júniusban nyugat-dunántúli kirándulásra megy 3 nyugdíjas csoport. Háromnapos túrákat szerveznek, amelyből egy nap Burgenlandban telik, kettő pedig Szombathely és környékét fedezi fel az alföldiek nagy örömére. Ősszel Pécsett szeretnének részt venni az országos népművészeti kiállításon - méghozzá nemcsak látogató érdeklődőként, hanem ha sikerül, kiállítóként is, hiszen az idős asszonyok kézimunkái egyszerűen gyönyörűek mifelénk. A volt Népfront-székház most az egyesület otthona. Kis földszinti terme április 24-én majdnem szűknek bizonyult. Lehet, májusban már az emeleti nagyteremben adnak a rendszeres, heti találkozó résztvevőinek helyet, hiszen egyre nagyobb az érdeklődés. Egészséges, jókedvű, tettrekész, szépre áhító időskorúak gyűlnek össze rendszeresen, s még az is előfordul. hogy egyikük-másikuk meg- ' haragszik, ha nem jut már színházjegy a környező megyék színházainak egy-egy jó előadására. Ugyanis ez is rendszeres, Kecskeméten, Debrecenbe, s másutt ismerik, tisztelik a színházszerető szolnoki nyugdíjasokat. Akik legfeljebb azt fájlalják, hogy egyre drágább a busz, ami feltétlenül szükséges kirándulásaikhoz. Igaz, Dénes Pál és szervézőtársai előre gondolkoznak, megpróbálnak sok-sok leleménnyel ezen is segíteni. Összeállította: Sóskúti Júlia Jalob c £.)If.'/T Már megint A Nyugdíjasok Lapjában olvastuk: Köszönet Palotás Jánosnak Az 1992. évi nyugdíjemelés hosszadalmas és viharos ország- gyűlési csatájában kiemelkedő szerepe volt Palotás János (független) képviselőnek. A legharcosabban lépett fel minden diszkriminációs (megkülönböztető) törekvés ellen. Bírálta a kormány javaslatát, mert a valóságban nem a nettó munkajövedelmek mértékében, hanem jóval alatta tervezi az emelést. Fellépett a nyugdíjemelés maximalizálása ellen. E kérdésben név szerinti szavazást indítványozott. Palotás János nyilatkozott arról, hogy alkotmánysértőnek tartja az 1992. évi nyugdíjemelésről szóló törvényt, mert a társadalom más rétegeihez viszonyítva hátrányos helyzetbe hoz- za a nyugdíjasokat, s azon túl hátrányos megkülönböztetést tartalmaz egyes csoportokkal szemben; ezért panasszal fordul az Alkotmánybírósághoz. A Szövetség elnöksége levélben fejezte ki köszönetét Palotás Jánosnak következetes és állhatatos kiállásáért, és a nyugdíjasok érdekében kifejtett tevékenységében teljes támogatásáról biztosította. Kaptunk egy levelet egy Tisza menti kisfaluból, amelynek elolvasása után a szerkesztő legszívesebben elindult volna, hogy élő szóban mondja el ellenérzéseit a levelet író nyugdíjasnak. Bár levélírónk azt kérte, közöljük szó szerint gondolatait, csak kiragadunk belőle egy keveset: „A parlament megszavazta a nyugdíjemelést, amit nagyon vártunk, azonban tisztelt népjóléti miniszter űr, nem így gondoltuk, és nem azt vártuk, hogy az alacsony nyugdíjakra adnak kevesebb kiegészítést. Mert akárhogyan nézzük, aki 6 ezer forintot kap, az kapott 800 forint kiegészítést, akinek 15 ezer forint volt, az kapott 2 ezret. így persze hogy magasabb lett, 17 ezer forint. Szeptemberben ugyancsak a nagyobb nyugdíjas kap ezer forintot, a kisebb meg négyszázat. Kérdezem a tisztelt népjóléti miniszter urat és a tisztelt képviselő urakat, hogy ez igazságos nyugdíjemelés volt, vagy meghalt Mátyás király, oda az igazság?”. Lassan már minden fórumunkat olvasó tudja, és remélhetőleg meg is érti: a nyugdíj munkával szerzett jog, s mértékét a munkában eltöltött idő, valamint a törvény szerint megállapított utolsó pár év keresete után állapítják meg. Tudjuk, se 1991-ben, se 1992-ben nem lehettek elégedettek a nyugdíjasok, még ha ebben a két évben olyan mértékű emelést is szavazott meg a parlament, ami korábban soha nem volt. Csakhogy! Az emelésnél tavaly nagyon’figyelembe vették a munkában eltöltött időt, és természetesen azt is, ki milyen mijnkát végzett, legalábbis az derül ki abból, ahogyan megállapították az emeléseket. Nem akarjuk mi olvasónkat leszólni, azt mondani, hogy vagy nagyon régi nyugdíjas, ha kicsi a nyugdíja, vagy olyan kevés fizetségű munkát végzett, amiért nem is járhat több. Azért nem mondjuk ezt, mert tudjuk, a megélhetés költségei egyre emelkednek, s a nyugdíjasnak is kell télen fűteni, egész évben lakni, s napjában egyszer-kétszer enni. Mi is azt mondjuk, igazságosabb nyugdíjat szeretnénk, és többet. Még akkor is, ha az ország olyan anyagi helyzetben van, amilyen. Talán megérjük, hogy új nyugdíjtörvényben szabályozzák az időskorúak havi járandóságát, s az mindenképpen, még legkisebb összegében is meg fogj a haladni a létminimumot. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy aki most nagyobb nyugdíjat kap, vagy nagyon hosszú munkaviszony után vonult pihenőre, vagy évek, évtizedek során a kisnyugdíjasokéval össze nem hasonlítható nyugdíjjárulékot fizetett. Ezért nem szabad irigykedni azokra, akik akár 15 ezer forintot is kapnak havonta a nyugdíjintézettől. Biztosan megszolgálták, biztosan megdolgoztak érte, s nem is akárhogyan. Olvasónk levelére ezért mondtuk „már megint”. Ugyanis nagyon sokszor találkozunk ilyen felszólalásokkal, véleményekkel. Higyje el, nem az a megoldás, hogy mindenki egyformán keveset vagy mindenki egyformán, csak valamivel többet kapjon. A nyugdíjasok akár kispénzűek, akár valamivel nagyobbak, a 90-es években nincsenek könnyű helyzetben. Reménykedjünk, és ne irigykedjünk, hogy megérjük még a változást! Kedves Marikám! Alighogy elküldtem Neked a múlt hónapban a levelemet, nagy meglepetés ért - vagy istenverés, nem is tudom. Biztosan emlékszel, a biztosítási igazolványról írtam, meg az orvosválasztásról, ami ugyan egy olyan kisfaluban, mint a miénk, eztán se lehetséges, hiszen egy orvosból hogyan válasszon az ember? No hát, föladtam a levelet, s jött a mi jóságos-kedves postásunk, azt mondja, hozott nekem egy levelet megint a társadalombiztosítástól. Kibontom, hát nem egy másik biztosítási igazolvány, ugyancsak az én nevemre? De bizony! Akkor már elövettem a személyi igazolványomat, s elkezdtem hasonlítani a számaimat. Képzeld, mind a két igazolványon más szám volt, mint a személyimben a személyi számom! Csak írtam aztán egy levelet, beletettem mindkét igazolványt - ha már annyit fáradtak velem, tegyék már meg, küldjenek egy igazit is. De hát nem erről akarok én most írni, anyák napja estéjén. Nemrég mentek el a gyerekeim, úgy, de úgy meghatódtam, hogy el is felejtettem, húsvétkor nehezteltem rájuk. Mert hogy akkor egyik sejött haza, de még a nagyunokám se a húsvéti szünetben, pedig mi az, egy busszal félóra, kiszaladhatott volna. No, most kipótolták, itt volt mind a négy aranyos unokám, a legkisebbek még anyák napi verset is mondtak, a drágák, olyan boldog voltam, hogy még sír- dogáltam is egy kicsit. De jó is, ha az embernek gyerekei, unokái vannak, akik nem hagyják el vén- ségükben az öreg szülőket. Kár, hogy szegény uram nem érte meg, hogy tudott gyönyörködni mindig a gyerekekben! Még jő, hogy szombaton lecsaptam a vén kakast - annyit csipkedett, szemtelenkedett, hogy megmérgelődtem rá -, így most kakasperkeltet főztem, az aprólékjából meg levest, no hát az én városi unokáim hinni nem akarták, hogy lába is van, meg nagy taréjosfeje, mondta is nekik a lányom, hogy ez nem zacskós csirke, ez igazi. Most estefelé jár az óra mutatója, kicsit összerámoltam a lakást, összeszedtem, amit itt felejtettek a gyerekek, valami mindig itt marad, ami őket idézi elém, hál’ istennek. Holnap majd nekik írok, nehogy tűvé tegyék a házat a legkisebb cumisüvegéért, az bizony itt van, de hát láttam, volt náluk nem is egy, így a fiam olyan messziről biztosan nem utazik érte egyhamar. A lányomékszép városi, üvegházi virágot hoztak, de én gyorsan leszedtem nekik a kiskert tulipánjait, a fehér orgonából is téptem, nekik meg az volt nagy öröm, az illatáért, gondolom. Marikám, most egyhamar nem írok, mert a kiskert rengeteg időmet elveszi. Ugye, nem lehet parlagon hagyni még a kis földet se, megtermelem magamnak azt a kis zöldfélét, krumplit, egyebet, nem kell már nekem sok, piacra meg rég nem járok, fáj a derekam, kezem, lábam, nem nekem való már a cipekedés, a félnapos álldogálás a portéka mellett. Vigyázz magadra, ne erőltesd a munkát, nekünk már lassan, óvatosan kell élnünk, hátha tart még valameddig - bár egyedül nincs sok öröm benne, de egy ilyen anyák napja, mint ez a mai, ugye csak segít az embernekfelejteni a magányt, a sok hosszú téli estét. Kívánom, találjanak soraim jó egészségben, szeretette! gondol rád: Juliska
