Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-23 / 121. szám
I 1992. MÁJUS 23. 7 AZ UTOLSO SZÓ JOGÁN Gyári hangulatjelentés Lauer László így elte meg az ’56-os forradalmat Jászberényben Az 1956-os forradalom jászberényi történéseivel sokat foglalkoztunk az utóbbi időben. Az oka pedig az volt, hogy a megyében meggyászolt tizenkét-tizen- három magyar áldozat közül itt nyolcán vesztették életüket, de elesett négy szovjet katona is. A csonka templomtorony sokáig mementója volt 1956. november 4. vasárnapjának. Ezúttal Lauer László, a Pofosz megyei elnöke számol be élményeiről. Illetékességéről csak annyit, hogy a városban lezajlott forradalmi események miatt öt évi börtönre ítélték, és visszaemlékezéseit a mintegy tizenöt kilogrammnyi bírósági akta is hitelesíti. Ezzel a cikkel a visszaemlékezések során lezárjuk.- Én a nemzetőrség ifjúsági szervezeténél voltam, így tartózkodtam az események középpontjában 1956. november 4-én. Mi a rendőrség épületének emeletén tanyáztunk, azok pedig, akik az őrséget adták, a földszinti társalgót foglalták el. Ugyan nem jászberényi lakos vagyok, de 1954 januárjától a Lehel futballcsapatának a kapusa voltam.- November 4-ére hogyan emlékszik vissza?- Amikor a rádió azt harsogta, hogy a fővárost megtámadták a szovjet csapatok, Berényben csend volt és nyugalom. Varga őrnagy, a hadkiegészítő parancsnoka megbízást kapott egy védelmi terv kidolgozására, ám amikor hírét vette, milyen erőkkel kellene szembeszállni, elvetette a tervet, de értesíteni bennünket már nem tudott, így mi a felfegyverkezést elkezdtük. Volt egy honvédségi tehergépkocsink, annak a vezetőfülkéjére feltettük a rendőrség tulajdonában lévő egyetlen golyószórónkat, és Apter Károllyal, valamint tíz fiatallal elindultunk fegyvert szerezni a laktanyába. Az őrségtől 180 kézifegyvert, 15 láda kézigránátot, és jó néhány láda lőszert vételeztünk írás ellenében. A rakománnyal behajtottunk a száraz bejáraton keresztül a városi bíróság udvarára. Ott volt vagy 180 fiatal, akik a fegyverekre vártak. Én osztottam ki mindenkinek, felírtam a nevét is, és hozzá a géppisztoly, meg a puska számát. Ékkor mi úgy tudtuk még, hogy érvényben van a Varga-féle védelmi terv.- A templomtoronyban volt-e valaki?- Nem tudok róla, hogy bárki is befészkelte volna oda magát. November 4-én nem is adtunk őrséget, csak a nyomda, a rendőrség és a tanácsháza elé. Dr.Gedai István, ma is élő tanú elmondta, hogy a déli órákban elindult a toronyba, de csak fél- útig jutott, visszafordult, és bezárta maga után az ajtót. A golyószóró a tehergépkocsival együtt a rendőrség udvarára került, onnan az első emeletre, tehát semmiképp nem lehetett a toronyban.- Délután aztán megjelentek a szovjet harckocsik.- Igen, de a nemzetőrök ekkor már nem a rendőrség épületében tartózkodtak. A Bundás-kúthoz befarolt két szovjet harckocsi, ezen lövészek voltak. Az egyik tankról leugráltak a katonák, beszaladtak az utcába, hogy a rendőrség épületébe hátulról behatoljanak. A feltételezésük ugyanis az volt, hogy a rendőrség a katonai bázis. Beszaladtak hát a szovjet katonák a rendőrség hátsó udvarába, én pedig amikor az udvaron meghallottam a lövöldözést, behúzódtam a Lehel Klub boltíves kapujába. Onnan láttam, hogy egy kirgiz kinézetű, bajuszos orosz az egyik harckocsi géppuskájával végigsöpörte mind a két járdát a főtéren. A rendőrség hátsó udvarában a szovjet katonák is tüzet nyitottak, eközben az első harckocsi tovább ment, és két lövéssel telibe találta közelről a bíróság épületét.- Onnan nem lőtt addig senki?- Nem, senki. Nem igaz tehát az, amit a névtelen „derékszíjas ember’ ’ állít, hogy onnan nyitottak volna tüzet a szovjetekre. Ezt Országh főhadnagy is bizonyíthatja, aki a bíróság épületében volt, és irányította a fiatalokat. Budapesten él, bárkinek megadhatom a címét. Egyébként azért nem kapott közülünk halálos ítéletet senki, mert a hadbíróságon megjelent egy szovjet tiszt, aki elismerte, hogy nem lőttünk rájuk, tévedésből lőtték egymást az orosz katonák.- Ez valóban egészen új megítélést ad a dolgoknak. Egyébként hány halottja volt a lövöldözésnek?- Meghalt a négy szovjet harcos, miként az is benne van az aktáink között, hogy nem lőttek a toronyból sem, és a szovjetek haláláért egyetlen nemzetőr nem felelős!- Miért kellett hát lelőni a templomtornyot?- Még semmi nem történt akkor, amikor a laktanya udvaráról három világító lövedék elindult a templomtorony irányába, és célba ért. A fent említett rendőrrel tehát csak abban az egy dologban egyezik a véleményünk, hogy a templom tornyát a jaktanya udvaráról lőtték le. A nemzetőrség viszont ekkor már a Lehel Klub első emeletén tartózkodott. Ezt onnan tudom, hogy amikor úgy éjfél tájban felmerészkedtem az emeletre, ott találtam a vacsora maradványait, pörköltöt tésztával, és a kiömlött céklát, amit embervémek hittem a sötétben. Még éjfélkor sem volt ajánlatos mozogni, mert a legkisebb zajra odalőttek a harckocsikról.- Hány áldozata volt tehát összesen a lövöldözésnek?- A magyarok közül nyolc halottat és harminckét sebesültet vettek számba. A nyolc elesett közül öten voltak utcai járókelők, hárman pedig nemzetőrök, akik fegyverrel a kézben estek el.- Mi történt Önnel a rendcsinálás időszakában?- Tizennégyünket fogtak le, hetünket hoztak Szolnokra, mert úgy gondolták, politikailag feltétlenül jó lesz, ha rendeznek a megyeszékhelyen, ahol az új kormány megalakult, egy kirakatpert. Hogy mi történt velünk a Szapáry utcában, azt én egy másik cikkben megírom majd, mindenesetre olyan verést kaptunk, hogy volt, aki belehalt, én az egyik szememre megvakultam, de a másikkal is csak alig látok valamit. Egy évig voltam előzetes letartóztatásban, ezalatt el kellett volna számolnom a négy szovjet halottal. Budapestről a Népbíróságról jártak le a bírák minden reggel nyolc órakor a gyorsvonattal, az ügyész pedig a megyei tanács akkori elnöknője volt. Minden sarokra ki volt írva, hogy „Halál az ellenforradalmárokra! ’ ’ Mint később megtudtam, az ügyésznő hármunkra akart halált kérni.- Végül mi döntött az életben- maradásuk mellett?- Az emberi tisztesség. Jött egy új népbíró, dr.Boros, és ő úgy vállalta el az ügyet, ha olyan ügyész képviseli a vádat, aki az adott időpontban Jászberényben lakott, és jól ismeri a körülményeket, így került hát az ügybe dr.Pásztor, jászberényi ügyész. Boros doktornak köszönhetjük, hogy életben vagyunk - ő viszont ezután az ítélet után Pesten csak tyúkpereket kapott.- Kik voltak az elesett nemzetőrök, és miként marad fenn az emlékezetük?- Nyitó Sándor 1933-ban született, az Aprítógépgyárban volt marós. Megsebesült, sokat szenvedett, míg meghalt. A Fehértói temetőben van eltemetve. End- rődi József 1927-ben született, a tanácsháza bejáratánál lehetett a kritikus időpontban. Fejlövés következtében vesztette életét, de egy szemtanú, aki holtában látta, már tarkólövésről beszélt. O is a Fehértói temetőben nyugszik. Kiss László 1937-ben született, Budapesten szabadult húsipari tanulóként, és eladó volt a forradalom időszakában. A tanácsháza udvarán hátulról érték a lövések, a Szent Imre temetőben alussza örök álmát. A Pofosz megyei szervezete most azon fáradozik, hogy örökre megváltsa számukra a sírhelyet, és fejükhöz kopjafát állítson. A jászberényi dossziét ezzel tehát lezártuk. A helyreállított templomtorony harangja a főtéren kialudt magyar és szovjet életekért is szól. Palágyi Béla A Széchenyi Körúti Általános Iskola egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a szlovákiai Martyn sáros iskolájával. A napokban utaztak el a szomszéd ország pedagógusai. A tanárok szokásos röplabdamérkőzése után a két sport tagozatos iskola diákjainak versenye következett. Kosárlabda-, röplabda- és labdarúgó-mérkőzéseket játszottak. A vendégek meghallgatták az év záróhangversenyét. Most mutatkozott be először a tanárkórus is. A hét végén a nagylányok dzsessztáncot mutattak be, s ezt követte a lélegzetelállító kungfu-gya- korlatsorozat. Az iskola tanulói decemberben ismét síkirándulásra indulhatnak a Tátrába. Képünkön Szügyi Dezső igazgató gratulál a sportoló tanulóknak. Bezárjak? Eladják? Vagy?. . . Van idő beszélgetni A Beton- és Vasbetonipari Művek Kunszentmártoni Gyára kívülről igazán mutatós, nagyon szép természeti környezetben (erdőben) van, sűrű madárcsicsergés hallatszik (nemrég valami fran- cia üzletemberek nem akarták elhinni, hogy ezek igazi madarak, azt hitték - mint feléjük szokás -, hogy magnóról szól a ki-nem-pusztultság illúziója). Belülről viszont siralmas a látvány, a hangulat, kísértetiesen üresek a munkacsarnokok (csak itt-ott lézeng néhány ember, akiket már nem is merek dolgozóknak nevezni). Nincs munka, nincs fegyelem - jegyzi meg „gyárlátogatásunk” közben szomorúan (talán szégyenkezve) az egyik vezető. A BVM-nek nem oly rég 14 gyára és gyártelepe közül ma már csak négy létezik (inkább tengődik, mint működik). A kunszentmártoni gyár műszaki igazgatóhelyettese, Várkonyi Gyula előbb elpanaszolja, hogy Budapest ösz- szes szállodáját osztrákok és németek építik, de még a szolnoki színház felújítását is másokkal végeztették, aztán így folytatja:- Az építőipar visszaesése közismert. Mi acélszerkezeteket készítettünk az előregyártott elemekhez a társvállalatok számára, most viszont megfigyelhető, hogy nem az előregyártásra törekszenek, hanem a helyszíni gyártásra, nem nagyon építenek sablonra. Ilyen értelemben az a munka, amire minket létrehoztak, nagyon beszűkült.-Ez a folyamat viszont nem az idén kezdődött. Nem próbáltak közben profilt váltani?- Már ’89-ben lehetett látni, hogy mi a tendencia. A megrendelőinknek mindig két csoportja volt: a társgyárak és külső megrendelők. Már a tavalyi évben nagyon eltolódott az arány: 90 milliós exportunk volt Németor- szágbaés Ausztriába és 30 millió volt, amit a társgyáraknak csináltunk. Ebben az évben már 10 milliós sem lesz a társgyáraknak gyártott termék. A nagyobb baj, hogy ebben az évben nemigen van munkánk. Nagyon sokan vannak otthon kényszerszabadságon, 80 százalékos fizetéssel.- Létszámcsökkentés volt az utóbbi időben?- Az idén április 15-től mintegy 85 dolgozónktól kellett elköszönnünk. Tavaly is volt létszámcsökkentés, de azok között voltak olyan munkatársak is, akik nélkül meg tudtunk lenni. Most már a 85 fő között sajnos olyanok is voltak, akik nagyon jó munkaerőnek számítottak. A mostani létszámunk olyan 220 körül van. De vannak időszakok, amikor ez a létszám is sok... Körülbelül ötvenszázalékosán van kihasználva az emberi és a gépi kapacitás. Megrendeléseket lehetne szerezni, de olyan nyomott áron, hogy a költségeinket sem fedezné. Valamikor 700 körüli létszámmal dolgoztunk, néhány év alatt oly mértékben lecsökkentettük ezt, hogy ennél lejjebb nem lehet menni. Én nem tehetek arról, hogy ezt a gyárat így építették meg, hogy ekkora hatalmas munkacsarnokok vannak, mindegyikben 12 tonnás daru van..., ezeket el kell tudnunk tartani.- Miben reménykedhetnek?- A BVM vezérigazgatósága meghirdette a gyárat eladásra. Erre a vásárlási szándékot benyújtotta egy Mistral-Maten nevezetű, többségében francia tulajdonú, de Magyarországon működő kft. Voltak itt a franciák, megnézték a gyárat, egy jó négyórás találkozás volt velük. Egy hete volt a tárgyalásoknak még egy fordulója, úgy tűnik, létrejöhetne a megegyezés, bár ennek vannak még akadályai. Reméljük, hogy megegyeznek, és július elsejétől létrejöhet az üzlet, mert más lehetőségünk nincs. Illetve van: hogy bezárjuk a gyárat. Már az első műhely, ahova benézünk, szinte pang az ürességtől. A gépek egy kivételével állnak, amelyik működik, annál álldogál három szaki, az egyikük Kiss István, 44 éves lakatos csoportvezető, nincs valami „nagy” kedvében:- Amikor a gyár még jól működött, én úgy érzem, megbecsült dolgozó voltam fizetésben is, erkölcsileg is. Többször kaptam kitüntetést, háromszor voltam Kiváló dolgozó, vezér- igazgatói dicséretben részesültem kétszer. Aztán az elmúlt év karácsonyától kezdtem magam rosszul érezni...- Miért? Mit hozott az angyalka?- Hát ezt a változást, hogy nyolcvanszázalékos fizetésért ültem otthon... Ma éppen a szolnoki hídépítőnek dolgozik a brigád, de hogy holnap mit csinálunk, azt már nem tudom. Teljesen bizonytalan a helyzet... És van két lányom, akik még tanulnak, a feleségem meg itt dolgozott 24 évig, sajnos neki most márciusban el kellett menni.- Mit tenne, ha bezárna a gyár?- Megmondom őszintén: semmit. Kisiparosként sem lehetne reményem, hisz akik fel vannak szerszámozva, és hosszú évek óta vállalkozók voltak, most azok is „zárórát” mondanak. Úgyhogy nagyon kilátástalan a helyzet. Én úgy gondolom, a vezetésnek meg kellene gondolnia, milyen intézkedéseket hoz, hisz nem az évtizedeken keresztül tisztességesen dolgozó munkások a bűnösök a gazdasági helyzetért. Egy másik csarnokban kisebb beszélgető csoportba szállók be ötödiknek. A többiek: Jakab János, Kulik István, Berecz Gyula és Berecz László munkások. A véleményeikből:- Mi mind a négyen megbecsült, többszörösen kitüntetett dolgozók voltunk, én (Jakab János) kiváló munkáért miniszteri kitüntetést is kaptam... Akkoriban jól is kerestünk, ezt most nem mondhatnám el. Hazaviszek 12 ezer forintot havonta, ebben benne van a családi pótlék és a kajapénz is, és van két középiskolás gyerekem. Hát hogy tartsam ebből el őket?- Ez a bizonytalanság a legrosszabb, egyik nap jövünk dolgozni, másik nap nem. Most is odavannak az emberek, a műhely harmincas létszámából huszonegyen otthon vannak.- Én (Berecz Gyula) szívesen maradok otthon, mert így csak pár száz forinttal keresek kevesebbet. A baj csak az, hogy ebben benne van az is, hogy holnap, holnapután megkaphatom a munkakönyvem.- Közben teszünk, amit lehet, túrjuk a földet, megpróbálunk másodállást vállalni, ásást, anyám tyúkját, akármi összejön..., mert különben nem tud megélni az ember.- Ezzel a rendszerváltással nemigen vagyunk elégedettek, hisz eddig volt rendes fizetésem, rendes munkám, tudtam tervezni. Most mit tudok, uram? Máról holnapra élek.- Voltak régebb azok a szociális támogatások. Hát ezek most mind megszűntek. Harminc-negyven százalékos hitelre van a lakáskölcsönöm, hát miből fizetem én ki azt? Az alapvető élelmiszercikkeknek is őrült ára lett. Támogatás viszont nincs.- A szocialista piacot nem kellett volna felrúgni, ott mi is el tudtuk adni a termékeinket. A nyugati piacra betörni mi nagyon kicsik vagyunk. A tőkés piacra nem ilyen elavult gépekkel kellene dolgozni.- A mi megyénk olyan elmaradott fizetés szempontjából, hogy az nem igaz. A felét, a harmadát keressük az országos színvonalnak, ugyanebben a szakmában. Van egy harmincéves esztergályos ismerősöm Kecskeméten, óránként 142 forintért esztergál, én huszonöt éve itt vagyok esztergályosként, kapok 65 forintot... Ezzel mindent megmondtam. Kérdeztem, hallottak-e az esetleges új, francia tulajdonosról. Szóbeszéd formájában hallottak ezt-azt, de sokat a feltételezett gazdacserétől sem remélnek, mert - szerintük - az is az alacsony bérek miatt vásárolná meg a gyárat. Arra viszont, hogy mi lesz, ha bezár a gyár, semmilyen elképzelésük sincs. Legalább lesz egy évem gondolkodni - mondja az egyikük, a többiek csak legyintenek. Egyetlen dologban viszont egyöntetű a megállapítás: a rendszerváltást szociális „mentőháló” nélkül végrehajtani már-már (ön)gyilkos- ság.- há - Fotó: T. Z.
