Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-09 / 85. szám
4 1992. ÁPRILIS 9. A szerkesztőség postájából Majd bővítik a telefonhálózatot földeknél az érdekegyeztetés és megegyezés nem könnyű feladat. Hogy ez mégis létrejött, a józan és megfontolt tárgyalások eredményének köszönhető. Azt hiszem, megnyugtató érzés lenne minden érdekelt számára, ha ebben az idegen szavak röpködésével tarkított, civódásos átalakulási folyamatban - melynek egy része az érdekegyeztető fórumok munkája is - követésre találna mindaz, ami a jobb élet reményébe vetett hittel és munkával segíti elő a szakadékoktól mentes európai utunkat. Guth Sándor Vért adtak a műtéthez A Tomajmonostoráról szóló „Falusi hírek” című rovatukban jelent meg (III. 3.), hogy ha valaki a 38 egyéni és közületi telefontulajdonoshoz kívánna csatlakozni, az csak központbővítéssel lehetséges... Erre a következőket tudom válaszolni: A Debreceni Távközlési Igazgatóság jogelődje, a Magyar Posta szerződést kötött a Tomaj- monostori Polgármesteri Hivatallal, hogy társulásos formában, 38 új állomást helyez üzembe. Meg is történt, és ezzel a szerződésben foglaltakat teljesítette. A Tiszafüred és körzete telefonhálózatot létesítő társaság megszűnt, ezért - Tomajmonostorára vonatkozóan - a 12/1991.(1.18.) sz. kormányrendeletben foglaltaknak megfelelően fog eljárni a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Távközlésiüzem. A Tiszaszentimrén üzemelő központunk jelenleg telített, azonban vállalatnunk az a célja, hogy az érintett terület távbeszélő-ellátottságát növelje. Terveink között szerepel a központ bővítése, melynek időpontjáról - a pénzügyi fedezet ismeretében - tájékoztatjuk majd az érdekelteket. A telefonigényeket továbbra is a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Távközlési Üzem fogadja. Csák Sándorné osztályvezető A csontvelő-átültetés előtt álló férjem és két kiskorú gyermekünk nevében mondok köszönetét azoknak, akik a közelgő műtéthez véradással nyújtottak segítséget. Név szerint: Rákóczi- falváról Veréb László, Zakar Pál, Tóth András, Frankó Miklósné, Mészáros András, Barta Jánosné Marika, Bátor Ferencné, Gaál Jenő, Rigó József, Bárándi Istvánná; Rákócziújfaluból Csordás János, Bencze Istvánné, ifj.Bencze István, Barta Lászlóné, Korom Mihály, Patkó Zsolt, Boros Istvánné; Szolnokról Kovács Istvánné, Pólyák Mihály, Pólyák Mihályné, Szemőkné Farkas Mária, Tálas István, Váczi István, Márkus Gyula, Szabó Ferencné, ifj .Bereczi László, N agy- né Balogh Piroska. És köszöne- temet fejezem ki a véradóállomás vezetőjének, dolgozóinak, akik a vérvétel lebonyolításában, Budapestre szállításában közreműködtek. Családom nevében mindannyiuknak jó egészséget kívánok. Magyar Jánosné Rákóczifalva „Lóra, magyar!” Gyerekek? Gyerekkoromban sokszor hallottam e jelszót: „Lóra magyar! ’ ’ Bizonyos, hogy elődeink nemzeti büszkeségtudattal hangoztatták, de hol van már az az idő. A jelen szövevényes életformánkra vonatkoztatva talán azt lehetne mondani: „Idegen szavakra magyar! ” Az új kifejezések, idegen szavak úgy szaporodnak, mint eső után réten a gomba. Az „érdekegyeztető fórum” talán nem kerül bele az idegen szavak szótárába, jelentésével már bárki tisztában lehet. Mindenesetre épp annyira új az utóbbi időkben, mint a tudatunkba plántált, „magyarrá válni” látszó szavak. De hogy e fórum jelentősége milyen mérvű, szerepe hogyan mérettetik meg, arra talán országunk új mezőgazdasága lesz a példa, amely most nemzedékekre határozhatja meg parasztságunk göröngyös útjait. Szerepe a szemünk előtt zajló, nagy horderejű átalakulási folyamat középpontjában áll, és sokféle gondolatot ébreszt a föld népének cseppet sem irigyelésre méltó érzelemvilágában. Több helyen született már megegyezés, de - az érdekellentétek tömkelegé miatt - eddig még nem mindenütt jutottak el. Talán érdemes megemlíteni: a zagyvaré- kasi Béke Tsz-nél - mely a kolhoz típusú szövetkezés egyik fő megtestesítője volt a megyében - megelepően zökkenőmentesen, a felek közmegelégedésére jött létre a megegyezés; a nagykörűi Haladás Tsz földjeinek minősége - még táblákon belül is - rendkívül eltérő, ami nemcsak a tsz-földalapok tervezetének kijelölését nehezítette, de bonyolulttá tette az érdekegyeztető fórum munkáját is, mert az átlag- aranykorona-értéknek megfelelő, táblán belüli minőségeltérésű Április 4-én, szombaton este nyolc óra körül két főiskolás barátnőm sétált a szolnoki Tisza- parton. Gondolom, sokan ismerik ezt a kellemes helyet városunkban. A korláton fiatalok ültek, és szinte tele volt a sétány. Egyszer csak azt vették észre, hogy a korláton ülők közül valaki leköpte őket. Ezután kőzuhatag következett, vagyis megdobálták a lányokat. Megdöbbenésükben, félelmükben tovább mentek, de ez a társaság utánuk eredt. Egy perc alatt körbefogták őket (kb. tízen lehettek, 14-15 éves fiúk-lá- nyok), majd a csoportból egy kislány pofon vágta és belerúgott egyikőjükbe. Tiltakozásra, védekezésre sem idejük, sem erejük nem volt, csak a kellő pillanatra vártak, hogy ott tudják hagyni a bandát. Mindez legalább ötven ember szeme láttára történt. A lányok később elmondták: attól rettegtek, hogy ott, helyben széttépik őket. Szolnokon, a sétányon, a gyerekek... Sz. E. Egy abonyi fórum v margójára y A közelmúltban a közokatási törvény koncepciójáról tartott fórumot Abonyban az MDF helyi szervezete. A rendezvény vendége volt dr.Kálmán Attila, az MKM politikai államtitkára. A főként pedagógusokból álló érdeklődők között bizony meglepődve fogadtam az államtitkár úr válaszait, és mondanivalóm is maradt bőven. Nem szóltam volna, ha az államtitkár úr e szakmainak nevezett fórumon nem idézi oly gyakran a politikát és nem emleget - oly sejtelmesen - bizonyos politikai erőket. Ugyanis azért mentem oda, mert a folyton változó oktatási törvényről szerettem volna hallani. Arról, hogy a pedagógusok ezrei miért értelmezik félre az egyes paragrafusokat. Hiszem, hogy nem a mi fülünkkel és nem a felfogógépességünkkel van baj. (A tervezet egyes pontjai nem egyértelműek, összefüggéstelenek.) Az államtitkár úr több ízben említette a választásokat, a választási ciklust. Ezt hallván, egy komoly félelem fogalmazódott meg bennem. Nem lehet ciklusonként változtatni a törvényt. Aki a pályán van 10-20 éve, az megélt néhány változást, reformot, és tudja, hogy az ezt megelőző átmeneti, kaotikus, képlékeny állapot sohasem használt az oktatásnak. Ezt kiküszöbölendő, széles körben megtárgyalt, konszenzus alapján elfogadott, a messze távolba mutató oktatási törvényre van szükség. Magam is fontosnak tartom a törvény kétharmadossá tételét, hiszen a minősített többség garanciát jelentene az aktuálpolti- kai törekvések érvényesülésével szemben. Egy társadalom egészét évtizedekre befolyásoló kérdésről kell dönteni. Ezt a törvényterveztet nemcsak az ellenzéki pártok, hanem az érdekegyeztető fórum is elutasította. Tekintettel arra, hogy az adófizető állampolgárnak jogában áll eldönteni, milyen iskolába járatja gyermekét, lehetőséget kell teremteni mindenféle iskolaalapításhoz. Ezt a szabadságot a törvény kimondja ugyan, de a feltételek meghatározását a mindenkori miniszternek adja. Ha ezt most a parlament megszavazza, akkor mindig egy meghatározott irányzatot képviselő miniszter fogja eldönteni, hogy miféle magán- és egyházi iskola vagy óvoda létesülhet. Ide tartozik még az önkormányzati oktatási intézmények pedagógusainak sok vihart kavart világnézeti sem- Gondolkodom, emlékezem. Istenem, milyenek voltak az első éveink! Tíz-tizenkét órákat dolgozott a főkapitányságon, csak utána kezdett hozzá a tanuláshoz. Elfáradt, sokszor abba akarta hagyni, de én leültem mellé és hajtottam őt, előfordult, hogy én írtam meg helyette a dolgozatot. Azt hittem, már soha nem lesz vége a kínlódásnak, már én sem bíztam az egészben, az a tehetetlenségi erő vitt előre minket, amivel elindultunk, és végül mégis sikerült. Ahogy a kezébe kapta az ügyvédi papírt, Viktor azonnal leszerelt, elintéztem, hogy ne kelljen letöltenie az egyéves felmondási időt. Befogadták a legjobban menő mezőszegi munkaközösségbe, pedig oda csak rokoni vagy kihalásos alapon lehetett bejutni. Az okos öreg ügyvédek azt hitték, hogy felhasználhatják majd, mert megőrizte kapcsolatait a rendőrséggel, de Viktor nem nekik kereste a pénzt, hanem magának. A hozzátartozók súlyos ügyben csak őt keresték, Viktor soha nem válaszolt nekik rögtön, gondolkodási időt kért. Bement a főkapitányság vizsgálati osztályára, elkérte az anyagot, neki, mint régi kollégának meg is mutatták. Megnézte, ha látta, hogy nem tudtak elegendő bizonyítékot összegyűjteni a gyanúsított ellen, akkor elvállalta a védelmét - így aztán tíz ügyből kilencet megnyert. Borsos összeborzongott, mikor megértette, hogy miről van szó. Zsóka bólintott:- Ugye, milyen sötét világ ez?! De nálunk csak így lehet pénzt keresni. Viktor a betörőktől meghatározott sápot kapott, ha kihozta őket; a zsákmány értékének a húsz százalékát. Hálás volt nekem, mindent a lábam elé rakott volna, nem engedett dolgozni, ott kellett hagynom a bíróságot. Egy évig jól éreztem magam itthon: zenéltem, olvastam, játszottam a „Manderley-ház asszonyát”, aztán elkezdtem unni, hogy az egész napom arra megy rá, hogy őt várom. Akkor megegyeztünk, hogy keresek valami olyan munkát, melyet itthon végezhetek és berendeztük ezt a másolóirodát. Undorító volt az egész szervezés, ezeket a gépeket is vámcsalással hozták be, Viktor finánc barátai úgy írták be, mint egyszerű asztali írógépeket és két-háromezer forint vámot szabtak ki rájuk. - Zsóka felnézett. - Nem vagy éhes, kicsi? Együnk valamit, mert ég a gyomrom. Hideg húst és savanyúságot hozott be, fehér terítővei takarta le az asztal márványlapját:- Vegyél. Borsos szedett a tányérjára:- Most hol van a férjed?- Nem jött haza reggel óta. Délelőtt bent a munkaközösségben ünnepeltek, ebéd után elment a gyerekeihez, elvitte az ajándékokat. Úgy volt, ha végez, hazajön gyertyát gyújtani, négy órára vártam, hatkor telefonált, hogy ne számítsak rá.- Mi történt vele?- Ottmaradt valamelyik szeretőjénél.- Nem éltetek jól? 46 Élethelyzet Csoda, hogy még élek ( Súlyos szívbetegségem miatt sajnos leszázalékolt nyugdíjas vagyok - 1983 óta, és szintén beteg, leszázalékolt fiammal élek együtt, igen nehéz körülmények között. Kettőnk nyugdíja 11.652 forint, ami az éhhalálhoz sok, a megélhetéshez # kevés! Ha mindent kifizettünk: vízdíj, villany, tv-számla, adó stb., olyan kevés marad, már mehetnénk is koldulni. De amig csak az erőnk engedi, tartunk egy kis aprójószágot, ebből egészítjük ki a nyugdíjunkat. Sajnos, mi sehonnan nem várhatunk segítséget, de még a polgármesteri hivatal támogatására sem számíthatunk, mert az etnikai kisebbség szinte kimeríti a segélykeretet. Bajunkat tetézi: testvéreimmel már négy éve folyik a hagyatéki per, mivel nem ismerték el, hogy szüléimét és fogyatékos testvéremet magam láttam el, gondoztam őket és a felügyeletet is vállaltam. S hiába volt huszonhét tanúm - noha az egész falut is vihettem volna -, a bíróság még most sem tudott igazságot szolgáltami. Ott tartunk, hogy a testvéreim árvereztetni akarják azt a házat, amit a férjem ingyen épített a szüleimnek! Vinnék a juszt, de akármilyen szomorúan is hangzik, míg éltek, feléjük sem néztek. A sírjukra is csak én viszek virágot és gondozom. Megjegyzem, engem az iskolából kivettek, mert dolgoznom kellett, ahogy csak bírtam, és a szüleimmel, a szellemi fogyatékos testvéremmel együtt jártam napszámba... Mára nagyon tönkrement az egészségem, mégsem hagyhatom abba a munkát, továbbra is küszködnöm kell, hogy megéljünk, és akkor egyesek még hülyének is neveznek. Azt üzenem nekik: ha majd annyit dolgoznak, szenvednek, mint én, akkor beszélhetnek rólam... Szinte csoda, hogy még élek. Gulyás Péterné legessége is. Ha egy felelősen gondolkodó, érdeklődő kézbe veszi a törvény tervezetét, maga is felismerheti az említett törekvéseket, s még sorolhatnám... Csodálkozva tapasztaltam, hogy ezen a fórumon mások alig mondtak véleményt, bár a kétharmados szavazást követelő petíciót a pedagógusok többsége aláírta. Valószínűleg nem az ő hibájuk, hogy a régóta emlegetett vád, miszerint az abonyi pedagógusok közömbösek az oktatás sorsa iránt, beigazolódni látszott. Meggyőződésem, hogy nem így van, viszont igaz, sokan csak a „kiállítás” tárgyaiként voltak jelen. így a mondandóm címe lehetne az is, hogy „Egy kiállítás margójára.” , , )• } % Fodor Lászlóné óvónő Hiányos címzéssel is megkapta a levelet A mai rohanó világunkban ritka eset történt velem. Március 23-án Kanadában, Torontóban adtak fel részemre egy szomorú, gyászhírről szóló levelet - hiányos címzéssel. Sem az utca, sem a házszám nem volt rajta, mégis, március 31-én lakásomra kézbesítették. Hogy ne csak a bajokról, gondokról beszéljünk, adjunk hangot a lelkiismeretes, pontos munkának is, úgy vélem, a szolnoki 2-es sz. postahivatal címnyomozó gárdája megérdemli, hogy a nyilvánosság előtt is köszönetét mondjak érte. L. R.-né Szolnok Hozzászólás cikkeinkhez Idős szüléinkre utalva Nemrég olvastam a Lázadoznak a fehérköpenyesek - Az egészségügy még mindig nyomorog? című írást (II. 4.) és osztom az abban megszólaltatott főorvos, asszisztensnők véleményét. Egyetértek mindazokkal, akik azt állítják, hogy a havi fizetésüket elviszi a lakásrezsi, hogy az ember még negyvenévesen is az idős szülei támogatására szorul, mert sokszor ők etetik, ruházzák az unokákat. De hogyan? Csodával határos módon, a kis nyugdíjukból. Ki tudja, hány sorstársammal együtt, szinte szégyelljük magunkat, hogy a beteg, rokkantnyugdíjas szüléinkre vagyunk utalva. S leginkább talán azok, akik egyedül nevelik gyermekeiket, akik csonka családban élnek. De mi lesz azokkal, akik nem számíthatnak a szülők támogatására, tartalékukat is felélték már, az OTP-vel, az állammal szemben pedig csak gyűlik-gyűlik az adósságuk? Dr. Sebők András főorvos úr aláhúzza a lényeget: „...Csak nehogy azt a következtetést vonják le, hogy még mindig van tartaléka a lakosságnak! Ez már nem tartalék. Ez már a nyomor variálása. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz a kezdőkkel. Akiknek lakást kellene venni, családot alapítani.” S nagyon rokonszenves az orvos és asszisztensnők azon véleménye is, miszerint nem mindenkitől fogadják el a hálapénzt; sokszor maguk segítik ki ezzel-azzal, némi aprópénzzel is a rászoruló betegeket. Magam is találkoztam ilyen vagy hasonló, nem pénzéhes, hivatásának magas színvonalán álló orvosokkal, nővérekkel - igaz hogy elvétve -, akiknek emberségükhöz, segítőkészségükhöz csak gratulálni tudok. Péterné B. I. „Korgó gyomorral kinek van kedve játszani?” Olvasva a március 19-i, Jut eszembe! című írást, a következő kérdés merült fel bennem: a Szolnoki MÁV MTE labadarúgó-csapatának padlóra kerüléséért csak a játékosok okolhatók? Rendszeresen járok a csapat hazai mérkőzéseire, és véleményem szerint a leírt „smaragdzöld gyepszőnyeg” nem is olyan mint a szőnyeg (csak közelebbről meg kell nézni!). A felszerelésről, az NB Il-es szint feltételeiről pedig a csapat szenvedő alanyait, a játékosokat kellene megkérdezni - amit én gyakran megteszek -, és ideje volna már komolyan utánanézni az igazi okoknak. A vállalkozóval való összehasonlítás is sántít, s mivel én is vállalkozó vagyok, tudom, a talpon maradáshoz rengeteget kell dolgozni. De meg is van az értelme. Ä csapat játékosainak viszont a létfenntartáshoz szükséges minimumot is alig tudják biztosítani. Kérdezem én: korgó gyomorral kinek van kedve játszani? Mert a vállalkozó szeme előtt egy cél lebeg, hogy a munkának beérik a gyömölcse, de a Szolnoki MÁV- MTE előtt - tudomásom szerint - már nincs cél. Kár a szurkolók félrevezetéséért. Meg kellene írni a keserű valóságot, mert ellenkező esetben megint a fiúk ellen fordul az a kevés szurkoló is, akik csodában reménykednek. Elek Józsefné, Karcag Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
