Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

1992. MÁRCIUS 14. Hazai körkép 3 Névtelen riport Magyarországról "\ Amikor elindultam, hogy megkérdezzem különböző fog­lalkozású emberek véleményét nemzetről, nemzettudatról, nem sejtettem, hogy több „kosarat” kapok, mint eddigi pályám során összesen. A megkérdezettek kö­zött voltak idegenek, ismerősök, barátok. Az utóbbiak némelyike egyenesen nekem szegezte a kér­dést: „Megbolondultál? Éppen most akarsz erről írni, amikor azt sem tudjuk, miféle társadalom alakul nálunk, hiszen a piacgaz­daság nem állam vagy társadal­mi forma. Ki tud eligazodni nap­jaink világában?” „Ettől még a nemzettudatról lehetne éppen beszélgetni” - próbáltam erős- ködni, hiszen ahhoz, hogy a tár­sadalom, az életünk átalakítása sikerüljön, nagyon is tisztában kellene lenni mindannyiunknak, hogy mit jelent számunkra a nemzet, az ország, a mi szülőföl­dünk, s mennyire kötődünk hoz­zá. A válaszok zöme ennek elle­nére is kurta „nem” volt. Mások, nem is kevesen, eleve valamiféle hátsó szándékot vél­tek felfedezni a téma felvetése­kor. Ki tudja, hátha valami újfaj­ta „háromperhármas” ügy van a dolog mögött. Volt, aki nyíltan be is vallotta, hogy megtartja a véleményét a maga, a gyerekei, az utókor számára, semmi kedve hozzá, hogy aztán lapunk Nyílt tér rovatában a pártok céltáblájá­vá váljon. Volt, aki beleegyezett a be­szélgetésbe, ám a randevúra nem jött el, másvalaki megígérte, hogy elküldi levélben a vélemé­nyét, amit persze mind ez idáig nem kaptam meg, megint mások elfoglaltságukra hivatkozva há­rították el a találkozást. Mindeb­ből úgy látszik, igen kicsiny gyermekcipőben jár még nálunk a demokrácia, változatlanul va­lamiféle „fortélyos félelem igaz­gat”, a „kisember” tudatában legalábbis. Mert az igazság az, hogy vol­tak, akik mégis vállalták a be­szélgetést, de kikötötték, hogy nevük csak akkor szerepeljen a riportban, ha minden másik be­szélgetőtársam neve is benne lesz. Nem lehet benne, mert nem akarták. így készült el e névtelen riportféle Magyarországról. Néhány harminc-negyven kö­zötti szakmunkás a még meglé­vő állását féltve vállalkozott a névtelen beszélgetésre. A nem­zet számukra a szülőföldet jelen­ti, a falut, a várost, ahol felnőt­tek, a rokonságot, s persze a csa­ládjukat. Az ország történelmé­ről, kultúrájáról bevallják, nem sokat tudnak, hiszen az iskolá­ban is inkább a technika érdekel­te őket. Szeretik, hát persze hogy szeretik hazájukat, s hogy ez mi­ben nyilvánul meg? „Hát dolgo­zunk, ameddig lesz hol!” - szö­gezi le a legbeszédesebb. Majd szinte kórusban mondják, hogy számukra a rendszerváltozás nem hozott egyebet, mint bi­zonytalanságot, félelmet a jövő­től, s aggódást a gyermekeik jö­vőjéért is. Persze szeretnének hinni benne, hogy jobbra fordul a haza sorsa, egyelőre azonban ennek semmi jelét nem látják, csak az ügyeskedők s akik az előző rendszerben meggazda­godtak, azok boldogulását ta­pasztalják. Úgy vélik, igazából a pénz az úr az országban. Ez utóbbi vélemény félelme­tesen összecseng egy beszélge­tésre ugyan nem vállalkozó falu­si plébános szavaival, aki azt mondta, a nemzettudat manap­ság inkább „pénztudat”, majd megjegyezte, hogy az elmúlt negyven évben annyiszor vál­toztatták a nemzeti értékeket, a nemzettudat tartalmát, hogy az embereket már hidegen hagyja egy újabb változat. Tény és való, az előző évtize­dek értékcseréi, zűrzavarai óriási károkat okoztak a tudatban. S ebben a „szocialista nevelőisko­la” is megtette a magáét. Egy 1976-ban kiadott megyei díj­nyertes pályamunkákat tartal­mazó kötetben olvasható többek között az a tanulmány, amelyből az alábbiakban idézek. A dolgo­zat egy iskola diákjainak szocia­lista hazafiságra és proletár in­ternacionalizmusra nevelésének helyzetét vizsgálja. A gyerekek 1962-ben még így rangsorolták ünnepeinket: első március 15-e, második a karácsony, harmadik május 1-je. 1975-ben pedig már a következő a sorrend: első ápri­lis 4-e, második november 7-e, a harmadik március 15-e. Majd hozzáteszi a dolgozat írója: „au­gusztus 20. és március 21. is be­jött”. Van még egy elképesztő adat a tanulmányban: a megkérdezett gyerekek 40 százaléka még so­hasem volt rá büszke, hogy ma­gyar. A többség persze már volt büszke, mégpedig akkor, amikor az olimpián jól szerepeltek a ma­gyar sportolók. Művészek, tudó­sok sikerét csak elvétve említet­ték néhányan.- Több iskolában is hasonlóan alakulhatott volna a felmérés - jegyzi meg egy történelemtanár -, bár tudnék ellenpéldát is mon­dani, azokból azonban nem erről a „nevelési területről ’ ’ készültek pályamunkák, hiszen azért nem volt minden pedagógus ennyire ügybuzgó. Mindenesetre ma a nemzet egész életműködése megsínyli az elmúlt rendszer is­kolára kényszerített határozatait, nevelési célkitűzéseit, amelyek igyekeztek kioltani a magyar­ságtudatot. Az iskolákból kike­rült fiatalok zöme talán még a Himnuszt sem tudná végigmon­dani, fogalmuk sincs róla, mit jelképeznek a nemzet szimbólu­mai, elfelejtette történelmünket, népdalainkat, az iskolákban el­vétve volt csak néptánctanítás, de a politika határozta meg azt is, hogy ki mekkora költő, író, poli­tikus volt, s sorolhatnám tovább, de nem teszem. Inkább azt sür­getem, hogy minél előbb készül­jenek el az új, politikamentes tantervek, amelyek tartalmazzák az egész magyar kultúrát. Addig is mi itt, „a végeken”, az iskolá­ban igyekszünk tisztázni a gye­rekekben, kik vagyunk mi, ma­gyarok, honnan jöttünk, mit ad­tunk a világnak, megpróbáljuk erősíteni a kötődést az iskolán, a városon keresztül a nemzethez. Ebben azonban a felnőtt társada­lom példájára is szükség van. Kik vagyunk, milyenek va­gyunk mi, magyarok? Többek között erről kérdeztem egy vaj­dasági fiatal magyar diplomást. A rövid válasz: másmilyenek, mint a kintiek. Majd a szemünk­re veti:- Az anyaország egyáltalán nem törődött velünk, amíg vi­szonylag nyugalomban, béké­ben éltünk, de ugyanígy elha­nyagolta a szlovákiai, kárpátal­jai magyarokat is, legfeljebb csak az erdélyi viszonyok ellen emelte fel néha, akkor is halk szavát a külpolitika. Pedig hát ránk is ránkszóltak a buszon, ha magyarul beszéltünk, a kisebb­ségi lét, sors bennünket is sújtott. Talán éppen emiatt nagyobb az összetartás a vajdasági magya­rok között, mint az anyaország­ban. Számunkra, úgy látom, sok­kal fontosabb a közös múlt, a hagyományok, a kultúra ápolá­sa, mint Magyarországon. S ugyanezt tapasztalhatjuk a többi szomszédos országban élő ma­gyarok körében is. Talán tisz­tább, őszintébb a magyarságtu­dat a határokon túl, mint belül. Pár hónapos itt-tartózkodásom óta úgy érzem, az anyaország­ban - mások megállapításaival is szólva - amolyan „melldönge- tős” nemzetieskedés a jellem­zőbb. Pedig nem szóval kellene azt deklarálni, hanem tettekkel s összefogással, főleg most, ami­kor erre lenne a legnagyobb szükség. Ezzel szemben úgy lá­tom, hogy szinte teljes a közöny a másik ember iránt, hideg, rideg az emberek közötti kapcsolat, mindenki jobbára csak saját ma­gával törődik. Nem túl hízelgő, de őszinte, igaz szavak! Tál Gizella „Szép, tiszta környezetben élni!” Iskola az erdő szélén „Erdei iskola” - az elnevezés nem új, nem ismeretlen a ma­gyar oktatásban, bár a köztu­datba még nem került be iga­zán ismert fogalomként. A kül­földön kedvelt és elterjedt oktatási forma hazánkban még csak egymástól elszige­telt szárnypróbálgatásokból, kisebb kezdeményezésekből áll. Az elmúlt nyár elején tudósított lapunk először a NEFAG Erdei Művelődési Háza és az Abonyi úti iskola közös vállalkozásáról, az úgynevezett „erdei iskoláról”. Mindez nem más, mint az oktatás­nevelés hagyományos formáiból kilépve, hangulatos tó- esetleg fo­lyóparton, erdő mélyén tanul­mányozni a természetet és e köré rendezni az egyéb tantárgyakat, az irodalmat, a zenét, éneket, rajzot, testnevelést. A XX. század végére vasbeton­házakba zárt embert újra meg kell ismertetni a természettel és annak védelmével, szeretetével. Néha megesik - és ez megtörtént! -, hogy a városi kőrengetegben felnőtt kis­gyerek, amint almával, cseresz­nyével tel i fát látott, így kiáltott fel: „Anya, ki rakta fel a fára ezt a rengeteg gyümölcsöt?!” Nos. egy erdei iskolába járó nebulóval ez nem történhet meg, mert kint a ter­mészetben találkozik a növények­kel, zöldségekkel, gyümölcsökkel - nem a piaci standok árusainál lát ilyet először. Az Abonyi úti iskola számára többszörösen is fontos volt a NE­FAG Erdei Művelődési Házával való együttműködés, hiszen az is­kola a 4-es főút mellett igen szennyezett környezetben találha­tó. Ezenkívül, mint tudjuk, lassan az alapvető tanfelszerelések meg­vétele is gondot jelent a szülőknek, üdülésre, táborozásra, kirándulás­ra alig vagy egyre kevesebbet tud­nak fordítani. Az iskolák napról napra tapasztalják, hogy a közöm­bössé váló szülők nemcsak a tanu­lás segítésében nem partnereik az iskolának, de saját környezetük­ben is megjelenik az igénytelen­ség. Sajnos ennek következmé­nye, hogy ilyenné válhatnak gyer­mekeik is. Éppen ennek elkerülé­se, kiküszöbölése a célja az erdei iskoláknak. Ennek elérésére pedig az élményszerű tanulás, a saját ta­pasztalaton alapuló ismeretszerzés a legjobb módszer. Állóképesség fejlesztése, fantázia, környezetvé­delem, mind-mind szerves részei az erdei iskola képzési szerkezeté­nek. Hogyan oldják ezt meg a gya­korlatban? Naponta kijárnak a gyerekek (egyelőre csak az alsó­sok) autóbusszal anyaiskolájukból a gyönyörű környezetbe épült Er­dei Művelődési Házba. A ház gaz­dag természetfilmtára, könyvei, fákhoz, madarakhoz, vadászathoz, barkácsoláshoz értő munkatársai nyújtanak segítséget az iskola taní­tói által kidolgozott program meg­valósításához. (Az erdei iskolai oktatás nem az egész évet öleli át, hanem egy-egy periódust a tanítás őszi és tavaszi időszakában.) Az iskoláról itt leírtak önma­gukban beszélnek a program szü­lők és gyermekek előtti népszerű­ségéről. Már csak az a kérdés, mi­ből finanszírozzák a felmerülő pluszköltségeket (pl. autóbusz, művelődési ház fűtése, világítása stb.)? Csakis pályázatok útján el­nyert pénzből, valamint a helyi ön- kormányzat támogatásából. Ezt, az erdei iskola céljára elkülönített önkormányzati pénzt nemcsak az Abonyi úti iskola veheti igénybe, hanem a város bármely iskolája, amelyik csatlakozik a program­hoz. Ezenkívül pályázat útján az Abonyi úti iskola a Kömyzetvé- delmi és Területfejlesztési Minisz­tériumtól 15 ezer forint támogatást kapott, amely a kijárás napi busz­költségét teljes egészében fedezi. A program tehát kész - önmagá­ért beszél. Az Abonyi úti iskola tanítói a megoldást keresik az álta­luk kidolgozott programnak mint szellemi terméknek hasznosításá­ra úgy, hogy az ne csak a pedagó­gus erkölcsi, hanem anyagi elis­merését is jelentse. Valamint azt szeretnék, ha minél több szolnoki kisdiák tapasztalja meg azt a nagy­szerű élményt, amit ez a termé­szetben nyújtott oktatás adott saját tanulóik számára. Várják más szolnoki iskolák je­lentkezését is! K. Sz. fér & Újra COK-MOK-vásár a Széchenyi-lakótelepi Zöld Iskolában, már­cius 14-15-én. Tisztított ruházat, katonai ruházat, munkaruházat nagy választékban. Nyitva: 8-18 óra között Szektatagok, figyelem! Már péntek este randi! *7831 \ félelem ZTL kapui a írta: Moldova György JL J Regény A történet szereplői kitalált alakok, esetleges hasonlóságuk élő vagy holt személyekkel csak a véletlen műve lehet. M. Gy. A mezőszegi, Csányi Lászlóról elnevezett építőipari technikumot - több más hasonló jellegő iskolával együtt - még az 1960-as évek elején hozta létre egy miniszteri rendelet. Az intézkedés ilyen módon is biztosítani kívánta a fellendülő magyar építőipar szakember-utánpótlását. A „Csányi" számos kedvezményt nyújtott növendékeinek: ingyenes kollégiumi elhelyezést és étkezést, az átlagosnál magasabb összegű társadalmi ösztöndíjszerződéseket - ezeket különböző vállalatok ajánlották fel a tanulóknak. A végzősök a szokványos érettségi bizonyítvány mellé építésztechnikusi oklevelet is kaptak, módjukban állt választani a továbbtanulás és az azonnali munkábaállás között. Az iskola jóhíre nemcsak a városban terjedt el, de a megye távolabbi vidékein is. Sok szülő szerette volna bejuttatni ide a gyerekét, a túljelentkezés mértéke megközelítette az egyetemek arányszámait. Bár a felvételi vizsgákon igyekeztek szigorúan rostálni, egy-egy osztályteremben harmincöt-negyven tanuló is szorongott. A „Csányi" virágkora mintegy két évtizedig tartott. Az 1980-as évek derekára a nehezedő gazdasági helyzet következtében országszerte csökkent az állami és magánépítkezések száma, ezt a visszaesést az iparág minden területén megérezte. A szakma a tovább tanuló gyerekek körében is elveszítette a vonzóerejét. A technikum mind kevésbé tudta biztosítani a korábbi kedvezményeket, évről-évre nehezebb volt feltölteni az induló első osztályokat, és a felsőbb évfolyamokból is sokan kimaradtak; átjelentkeztek más iskolába vagy elszegődtek kisegítőnek magániparosok mellé. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents