Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-10 / 34. szám
1992. FEBRUÁR 10. Erdélyre figyelő 11 Egy hét Erdélyben Vallomások két esztendő küzdelmeiről Újjászületés? Halál? A második világháború után Romániában két irodalmi folyóirat állt az ottani magyar írásművészet szolgálatában: a Kolozsváron hetente megjelenő Utunk és a havonta megjelenő marosvásárhelyi Igaz Szó. Ez utóbbi igencsak kétes emlékezetű. Egy ideig valóban irodalmi értékeket közölt, jelentős és hű tükrözője volt annak a bizonyos izmosodó irodalomnak, igazi műhelye a számszerűleg is növekvő írótá- bomak. Aztán a diktátor uralmának éveiben, a nemzetárulónak tartott Hajdú Győző vezetésével mindinkább panoptikummá, torzóvá vált a Vezér dicsőítésével, annak szolgálatában. A „művek” megjelenésének tulajdonképpen egyetlen feltétele volt: a bölcs vezető erényeinek zenge- dezése - teljesen függetlenül mindenfajta esztétikai követelménytől. Nem jelenhetett meg viszont semmi, ami „problémás” volt, ami bármilyen társadalmi (nem politikai!) konfliktusra utalt, amelyik „áthallásos” lehetett vagy legalább is ezt rá lehetett volna fogni. így száműzetett évtizedekre minden irodalmi érték a folyóiratból, és vált ez a kiadvány némelyek szégyenteljes és túlzott behódolásá- nak dokumentumává. A két évvel ezelőtti fordulatkor - akárcsak a diktátor - Hajdú Győző is elmenekült. (Most Bukarestben él, és Iliescut szolgálja, illetve a magyarság beolvasztásán munkálkodó románokat többek között azzal is, hogy kiadja az Együtt című lapot, melyhez valamirevaló munkatársat alig tud toborozni, az egyik kolozsvári író, amikor Hajdú telefonon megkereste, ezzel válaszolt: nehogy be merje tenni a lábát Kolozsvárra!...). Az Igaz Szó új nevet kapott, immár Látóként jelenik meg. A főszerkesztést a szerkesztőség erre legalkalmasabb tagja, Markó Béla vette át. Markó Béla a még fiatalnak tartott nemzedék egyik legtehetségesebb költője, 1951-ben született Kézdivásárhelyen, a kolozsvári Tudományegyetemen szerzett magyar-francia szakos diplomát. Számos kötete jelent meg, Magyarországon is rendszeresen publikál két éve. A Látó folyóirat legutóbbi, tavaly decemberi száma gyászszalaggal jelent meg, rajta ez a szöveg: „A KULTÚRA HALÁLA ROMÁNIÁBAN Folyóiratunk mindaddig felfüggeszti megjelenését, amíg a kormány nem hoz határozatot a kultúra támogatásáról!” Azért megkérdeztem Bélát, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet. M.H.L. Az alkotás értelmének megkérdőjelezése Mi Magyarországon elég gyakran halljuk, hogy nagyon sok erdélyi magyar író hagyta cserben a szülőföldjén élőket, „a nyáj pásztor nélkül maradt’ ’ .Te hogyan látod ezt a kérdést?- Nézd, általában az egész értelmiségre érvényes lehet ez a szemrehányás, nemcsak az írókról van szó, hanem orvosokról, mérnökökről, közgazdászokról, tanárokról. Általában az erdélyi magyar értelmiséget érte egy érvágás. Ami engem illet, én ’89 decembere előtt, főleg az utóbbi időszakban eléggé pesszimista voltam, úgy éreztem, hogy annyian elmentek közülünk, hogy az pótolhatatlan veszteséget okozott. Nos, ’89 decembere után olyan energiákat sikerült mozgósítani, az itt lévőknek olyan tartalékait, hogy úgy nézett ki, a veszteség pótolható, és egy ideig pótolható is volt, ez volt a hőskorszak, az a néhány hónap. De most, amikor az életünknek újból strukturálódnia kell és pluralizálódnia - nem politikai értelemben, hanem hivatások, szakmák és elkötelezettségek szempontjából -, akkor ismét csak azt kell tapasztalnom, hogy nagyon-nagyon hiányoznak az elmentek. Elmentek nagyon sokan olyanok, akik erőteljesen radikalizá- lódtak az írói magatartásukban, vagy akik irodalmi látásmód szempontjából is egy olyan irányzatot képviseltek, amelyet a cenzúra teljesen kizárt az irodalmi életünkből. Elmentek olyanok is, akiknek túl hamar elfogyott a türelmük. Elmentek emberek szerintem indokolatlanul is, elmentek olyanok is, akiknek a távozását én nem tudom megbocsátani. Igenis, veszített ezáltal a kultúránk és az irodalmunk. Politikai kényzerhelyzetben- Mi maradt, azaz hogyan fest most a romániai magyar irodalom?- Erre a két esztendőre nem új, visszhangos művek jelentkezése, nem új csapások keresése és megtalálása volt elsősorban a jellemző, hanem egy új helyzetben új intézményes keretek kialakítása. Tehát az az államilag szubvencionált, de ugyanakkor szigorúan ellenőrzött egy-két intézmény, amely valamennyire biztosított egyfajta folytonosságot az irodalmi életünkben, az most kénytelen volt átalakulni, mellette új intézmények jelentek meg. 1989 decembere után az volt számomra a pozitív élmény, hogy fiatalemberek itt is, ott is összeálltak, és hirtelen lapokat hoztak létre, irodalmi folyóiratokat is, és ezt nagy hozzáértéssel Tudták csinálni. Tehát úgy nézett ki, hogy kialakul egy nagyon egészséges, és rétegződött struktúrája az irodalmi intézményrendszernek, amely aztán keretet fog adni annak, ami tulajdonképpen lényeges: magának az irodalmi szövegnek, az irodalmi műnek. Ebben a pillanatban ez az intézményrendszer nagy-nagy veszélyben van, mert úgy alakultak a papírárak, nyomdaárak, miközben az állam lassan-lassan beszünteti az eddig létező folyóiratoknak és kiadóknak a szubvencionálását, hogy ezek a keretek, intézmények ebben a pillanatban a túléléssel küszködnek. Sok mindent jósolgattunk ’89 decembere után, hogy milyen lesz ez az irodalom, merre - fele fog alakulni, hiszen világos volt, hogy olyan már sohasem lesz, mint amilyen azelőtt volt. Ha akarod, egy politikai kényszerhelyzet alakította azelőtt a mi irodalmunkat. Ennek rengeteg torzító eredménye volt, de ugyanakkor ebből a kényszerhelyzetből születtek a remekművek. Ez megváltozott, nem olyan értelemben, hogy a helyzetünk jobb-e vagy rosszabb, hanem a helyzetünk mindenképpen más, a szókimondás lehetőségei is mások. Amit az irodalom a maga eszközeivel addig fölvállalt és elmondott, azt most elmondhatja a publicisztika, az újságíró, a televízió és a rádió riportere - esetleg. Ebből arra lehetett volna következtetni, hogy az irodalom erős politikai töltete megszűnik, és sokkal szuverénebbé, autonómabbá, valamilyen értelemben inkább önmagává válik, amennyiben egyáltalán a művészetet vagy az irodalmat függetleníteni lehet a helyzettől, a környezetétől. Hát végülis nem lehet. De egyelőre nem következett be, nem indult igazán be ez a folyamat, amire én is, és mások is gondoltunk ’89 decembere után. Ami lassan-lassan beindul, annak továbbra is nagyon erős köze van a politikához. A közösségi meg a magánéletnek nyilván azok a szférái kerülnek be az irodalmi szövegbe, amelyek a legproblema- tikusabbak, legsérültebbek, a legtöbb gyötrődést és szenvedést okozzák. Ebben a két évben ez az erdélyi magyarság és ennek a magyarságnak az értelmisége továbbra is leginkább a politikai szférában és ennek a vonzáskörében kénytelen gondolkozni: a közösség és egyén viszonyában, szabadság és kötöttség, szabadság és elkötelezettség, cselekvés és passzivitás, remény és reménytelenség ellentmondásaiban, szembeállításában, dilemmáiban. Ebbe a dilemmába belefér ugyan az emberi élet teljessége, de ezt elsősorban mindannyian a politikai helyzet szemszögéből vagyunk kénytelenek vizsgálni továbbra is. Az irodalom is ezekhez a dilemmákhoz akar a leginkább hozzászólni. De a hozzászólásnak a módja, minősége, a feldolgozás mikéntje mindenképpen megváltozik, mert azelőtt egy metaforában, egy esztétikai és irodalmi értelemben is érvényes metaforában, amikor sikerült kimondani egy olyan sérelmünket, egy olyan kritikánkat a diktatúra felett, amelyet nyíltan nem lehetett volna kimondani, az az olvasóban kiváltotta a maga katarzisát, és esztétikai minőségétől függetlenül is hatott, és robbant. Na, most már ez a két dolog lassan szétválik, mert ma már nem a kimondásról van szó, hiszen ha tenni nem is nagyon lehet, de kimondani ki lehet ezeket a fájdalmakat, sebeket a direkt komunikáció, a direkt közlés eszközeivel is. Tehát az irodalom hatásmechanizmusából ez most már levonandó, nem ez által hat, és fog hatni, hogy ki merte mondani, vagy élt-e olyan költői lelemény egy szerzőben, hogy a műbe bele tudta ezt a töltetet vinni. Cenzúra, vádak, korlátok- Azért a megváltozott helyzetben is voltak olyan jelek, hogy a szólásszabadságot itt még mindig próbálják megnyirbálni, mintha ez a jelenlegi helyzet kezdene hasonlítani ebből a szempontból a diktatúrához.- Cenzúra jelenleg nincs, olyan értelemben, hogy a kiadványokat előzetesen senki sem ellenőrzi. Hogy utólagosan ezt valaki ellenőrizheti, és a szerző ellen vádat emelhet rágalmazásért, izgatásért stb., ez nyilván létezik. De én ebből a szempontból inkább anarchikusnak látom a sajtó helyzetét. Sajtóperek voltak, például a sep- sziszentgyörgyi humoros lap, az Ötödik kerék főszerkesztőjét felfüggesztéssel három hónapra ítélték. Voltak és vannak ilyen próbálkozások. Az állami sajtót és tömegkommunikációt egyre inkább próbálják ellenőrzés alá vonni, és egyfajta cenzúrát gyakorolni fölötte, ez nagyon erősen érvényesül főleg a televízió esetében, ahol a televízió magyar adását szigorúan úgymond kultúrális jellegűnek akarják látni, tehát semmiféle politikai mondanivalót nem akarnak engedni ebben az adásban. És ezen kívül érvényesülhetnek ugyanilyen cenzúrázó törekvések más állami intézmények, például az állam által szubvencionált sajtó esetében is. Persze, vannak itt más kényszerek is, a sajtószabadság nemcsak cenzúra által korlátozható, hanem olyan öncenzúra által, amely esetleg politikai, közösségi szempontokat érvényesít abban, hogy éppen mit hasznos, és mit nem hasznos mondani. Ilyen korlátozó, szűkítő szempontok sajnos érvényesülnek a mai nap is.-Te egy irodalmi folyóiratot főszerkesztesz, és állítólag az írók itt még mindig kiváltságos helyzetben vannak, mért az írószövetség élén egy olyan ember áll, aki európai gondolkodású, demokratikus, nacionalizmusellenes.- Nézd, Mircea Dinescu először is egy kiváló költő, azon kívül egy kitűnő gondolkodó. Azon kevesek közé tartozik (mert sajnos, kevesen vannak írókollegáim közül is és általában román értelmiségi kollegáim közül), akit az elmúlt két esztendőben egy pillanatig sem érintett meg a nacionalizmus kísértése, és én állítom, hogy a legnyitottabb, legfelvilágosultabb demokratáink közé tartozik Mircea Dinescu. Persze, vannak az írószövetségben különböző irányok, nagy feszültségek, vannak olyan román írókollegáink, akik ráálltak a szélsőségesen sovén vonalra, a Romania Mare című lap pártolói. Ennek ellenére az írószövetség egészére továbbra is jellemző a megértés és a tolerancia, többek közt ami a kisebbségi ügyeket és a magyarság helyzetét illeti. Művek nincsenek vagy távoznak- Hogyan szerkesztitek most a lapot? „Ki kell hegedülni” a kéziratokat a szerzőkből, vagy kéz- iratdömping van?- Kézirathiány van. Az elején az eltávozott kollegáink hiányáról kérdeztél, hát számomra, mint egy folyóirat főszerkesztője számára elsősorban így hiányoznak, hogy a műveik hiányoznak a lapból. Ráadásul lassan-lassan távoznak a művek is anélkül, hogy a szerzők távoznának. Ez egy természetes folyamat, nagyon sok kollegánk most már gátlástalanul közölhet, jelen lehet a magyar irodalom egészében, a magyarországi irodalmi folyóiratokban is, és ez számunkra azt jelenti, hogy sokszorosan megnövekedett a konkurrencia, de én ezt teljesen természetesnek és nyilván egészségesnek tartom, azt valljuk, hogy egyetlen magyar irodalomban attól függetlenül, hogy ez hol születik, és egyetlen értékrendet is kell kialakítani. Ehhez arra van szükség, hogy a magyar író a magyar nyelv területén, illetve bármely részén jelen lehessen, és az olvasó asztalára kerülhessen. Mi magunk is valljuk azt, hogy a Látóban például jelen kell lenniük a máshol élő magyar íróknak is. Programszerűen próbáljuk közölni magyarországi írókollegáinkat is. Egy Marosvásárhelyen szerkesztett erdélyi magyar irodalmi folyóiratnak az lehet a fő erőssége és az adhat neki arcélet, ha az erdélyi sajátosságot (amely mindenképpen létezik, hiszen, a helyzet sajátos) tudja kikeverni. Ennek az akadálya jelenleg éppen az, hogy eléggé kéziratszűkében vagyunk. Nagyon kevés próza születik. Nem újult meg a költészetünk sem úgy, ahogy kellett volna. Amit ‘én nagyon hiányolok: a kritika és az olyan jellegű tanulmány, amely minden politikai és propaganda szemponttól függetlenül megpróbálná tisztába tenni irodalmunk értékrendjét a jelenre vonatkozóan, de visszatekintve az elmúlt több évtizedre is. Hiszen senki sem tagadja, hogy hamis volt ennek az irodalomnak az értékrendje, műveket el kellett hallgatni, más művekről többet lehetett beszélni, mint amennyit tulajdonképpen kellett volna, mellékes szempontok szerint kellett foltozgatni, kozmetikázni azt a képet, amelyet az olvasó a mi irodalmunkról kialakíthatott. Ez mindenképpen egy torz kép, erőszakosan volt kivágva, kimetszve, le volt választva a magyar irodalom egészéről.- Tlíntek-e fel fiatal szerzők ebben a két esztendőben?- Alig-alig. Jelentkezett néhány fiatal költő, de egy olyan új rajzás, amely egészen friss szemléletet hozott volna az irodalomba, még nincs. A tapogatódzás, némiképp a kiábrándultság is jellemző ezekre a fiatalokra, kiábrándulás abból az egész nyomorúságos helyzetből, amely erre a két esztendőre jellemző volt, és ebből a kiábrándulásból következik egy újabb kiábrándulás: az alkotás értelmének megkérdőjelezése... Molnár H. Lajos
