Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-10 / 34. szám
1992. FEBRUÁR 10. Hazai körkép 3 A Peter Ijzerman főkapitány vezette holland rendőri delegáció - dr.Fazekas Attila megyei rendőrfőkapitány korábbi látogatását viszonozva - tapasztalatcserére érkezett megyénkbe. A szolnoki program után szombaton a martfűi (felvételünkön) és a tiszaföldvári rendőrőrs munkájával ismerkedett meg. A holland Twente megye és Jász-Nagykun-Szolnok megye rendőri szervezetei között hosszabb távú kapcsolat van kialakulóban. Fotó: KÉ mnP' _______________Sose bízz a vevőben!_______________| T URZÓ KÁLVÁRIÁJA A PANZIÓVAL Lapunkban rendre beszámoltunk a híres cserkeszölöi Turzó panzió sorsáról. Legutóbb arról volt szó, hogy a tulajdonos, Turzó Imre eladja a panziót egy kft- nek. Azóta csönd volt a panzió körül. Legalábbis azt hittük... Legnagyobb meglepetésemre azonban, Cserkeszölön járva, most megint Turzó Imrét találtam a panzióban. Faggatni kezdtem hát: végül is mi történt? Mégsem adta el az épületet? Kiderült, hogy az elmúlt hónapokban valóságos kálváriát járt meg. De hogy mi is történt, arról beszéljen ö maga! Amit mindenki őrültségnek tart- Az 1990. nyarán történt profilváltást követően nem csekély reklámmal sikerült elérnünk, hogy a bel- és külföldi vendégek egyaránt megtalálják ezt a számukra vonzó szórakozási lehetőséget. Arra a korosztályra számítottunk vendégként, amelyik a rohamosan növekvő infláció ellenére is megengedheti magának - és igényli is - a kulturált, pihentető, de egyben érdekes kikapcsolódást. Ezt biztosítja számukra szünnap nélkül üzemelő éjszakai bárunk, a cigányzenét szolgáltató éttermünk és fürdőszobával ellátott tíz kényelmes szobánk. Mi tagadás, nem ment rosszul a bolt. Sokaknak meg is tetszett a ház. Hamarosan vételi szándékát jelezte egy komoly vevő. Egy nagy cégről van szó, neve - Turzó Imre kérésére - maradjon titokban. De miért akart eladni a tulajdonos egy jól menő üzletet?- Tősgyökeres pesti vagyok. Ahogy rabul ejtett, ma is csodálom a vidéket, de engem megőrjít ez a csend, ez a nyugalom. Nekem benzingőz kell, zaj, lüktetés, rohanás. A panzió eladásának gondolatával együtt megszületett az új vállalkozás terve. Ennél viszont még nagyobbak a gondok, mint a panzió életében.- Miről van szó?- Mindig vonzottak azok a tervek, amelyeket mindenki őrültségnek tart. Engem a látszólag erőmet meghaladó feladatok ambicionálnak igazán. Másrészt a legtöbb ötlet csak addig lelkesít, amíg megvalósítom. Amikor az üzlet már kezd olajozottan működni, nem érdekel annyira. Olyankor szükségem van valami új kihívásra. Ezt a kihívást most egy színvonalas hajószálló jelenti; étteremmel, bárral, kikötővel, sokféle szolgáltatással. Mindez a főváros szívében, a Dunán, a Roosevelt tér mellett. Elhatároztam, hogy eladom a panziót, és a pénzt arra fordítom, hogy a hajóból szállodát csináljak. Elkészítettük a panzió adásvételi szerződését: a vevő kifizette a volt feleségem részét, a bankkölcsönökre készfizető kezességet vállalt. A megállapodás szerint az én részem apportként bekerült volna a vevő társaságába. Akkor már megvettem a hajót, javában dolgoztak rajta, nagyon kellett a pénz. Hajlandó voltam a nekem járó összeg nagy részéről lemondani, csakhogy készpénzhez jussak. írásban megállapodtunk, hogy ha mindenestől átadom a panziót, három napon belül kifizetnek. Naív voltam, kiköltöztem, és vártam, hogy kézhez kapom a pénzem. Azóta is várom... Kidobtak a levéllel együtt- Ekkor kezdődött a kálváriája?- Letelt a fizetési határidő. Leveleimet a „komoly vevő” talán el sem olvasta. Telefonhívásaimra minden esetben az volt a válasz, hogy az „illetékes” tárgyal, vidéken van, sajnos, nem ér rá, hívjam később. Eközben élnem kellett, az új vállalkozás - a szállodahajó építése - költségeit fizetnem kellett volna. Amikor egy keményebb hangú levél írására „vetemedtem”, akkor azonnal ráértek. Éjjel behívattak a céghez, asztalra tett lábbal fogadtak, a levelemet úgymond összefirkálták, és a levéllel együtt kidobtak. Ekkor kaptam egy újabb fizetési határidőt, de már ez is több hónapja lejárt. Időközben tudomásomra jutott, hogy a „komoly vevő” - akár okirathamisítás árán is - be akarja jegyeztetni a maga javára a tulajdonjogot. A földhivatalban persze nem jegyezték be. Azonnal Cserkeszőlőre utaztam, itt is aludtam a panzióban. Reggel az orrom alá dugták a szobaszámlát. Micsoda? Hogy még én fizessek a saját házamban, amikor így becsaptak? Se pénz, se posztó, és még gúnyt is űznek belőlem? Lassanként érlelődött az elhatározásom. Úgy döntöttem, hogy a nyilatkozataimat és az általuk be nem tartott megállapodásunkat semmisnek tekintem. Kértem a földhivatalban egy érvényes tulajdoni lapot, és novemberben visszajöttem. A papírt megmutattam a panziót üzemeltető házaspárnak, és udvariasan kitessékeltem őket. Hogy itt mi fogadott? Hat hónapi hozzánemértő vezetés eredményeként egy üresen tátongó, kocsmaszintre züllesztett üzlet. Riasztó volt, hogy pénz, árukészlet és reklám nélkül kell nekiindulnom a télnek. Másrészt nem tűrhettem, hogy a nevemet viselő üzlet, ahonnan a vendégek mindig elégedetten távoztak - sőt vissza is tértek ide - ne a megszokott színvonalat nyújtsa. Nagy nehezen sikerült uzsorakamatra hitelt fölvenni, amiből a panzió pillanatnyi talpraál- lítását finanszíroztuk. Minden idegszálam az új vállalkozásé, de mit tehettem? Más választásom nem volt, a kényszer hozott vissza. A „vevő” följelentett birtokháborításért az önkormányzatnál, a rendőrségnél. A hatóság persze nem tesz ki, hisz hivatalosan én vagyok a tulajdonos.- Most mi lesz? Marad Cser- keszőlön vagy megy Pestre „beindítani” a szállodahajót?- Az üzlet lassan újra beindul. De vannak ellenreklámokat feladó „jóakaróink”. Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, a Turzó Panzió nem zárt be, és nincs tatarozás alatt. A megszokott színvonalon, minden eddigi szolgáltatásával, sőt műsorokkal is fogadja kedves vendégeit. De a kérdés maradt: hajó vagy panzió? Paulina Éva Ismét árvák lettek az árvák Magányosan, szomorúan áll ,M^g ma is emlegetik, hogy talán máig sem voltak annyian búcsúztatáson, mint amikor ifjú Tóth Pált temették Tiszagyen- dán. 1977. december 18-át mutatott a kalendárium: komisz, hideg vasárnap volt. A fiatal, 28 éves tanárt esküvője előtt két héttel, egyetlen szempillantás alatt ragadta el az infarktus. A diplomája megszerzése után alig tanított pár évet. Kiváló matematikus hírében állt, olyannyira, hogy azt szerették volna: maradjon benn a tanszéken. Megköszönte a felkérést, és csak a fejét ingatta. Hazahúzta a szíve Gyen- dára. Láthatatlan kötelekkel magához láncolta a Petőfi út végi szülői ház, a vén eperfa, a bólogató, hatalmas kert, várta az estéli harangszó, rajongva szeretett édesanyja, édesapja, akiknek egyetlen gyerekük volt. Kinn ravatalozták fel a ház előtt, a téli ruhát öltött kertben. Akkor az édesapja nem sírt már, de némán zokogott. Búcsúzott élete reményétől, támaszától, aki csendesen pihent a nyitott koporsóban. Ettől kezdve elkerülte a jókedv, a nevetés a házat. Idősebbik Tóth Pál képtelen volt beletörődni a tragédiába, és ha arra jártamban ritkán felkerestem, mindig ezt hajtogatta: nincs már nekem keresnivalóm a földön. Szavait döbbenetes módon beváltotta. Öt teljes év sem telt el a temetés óta, amikor elébe ment a halálnak: önkezével vetett véget életének. Ötvenkilenc esztendősen kiköltözött a fia mellé a régi temetőbe. Az asszony, Erzsiké néni egyedül maradt a módos, szép házban. Mert a család tehetősnek számított a faluban: igaz, dolgoztak is reggeltől estig inuk szakadtáig. Kapáltak, permeteztek, szüreteltek, a környékbeli piacokra hordták a szőlőt, a cseresznyét. A férfiak halála után az édesanya kezdetben nem találta a helyét. Mondogatta is néha az ismerősöknek: elvetném az életemet, de nem lehet. Nekem élnem kell, gondozni az uram, édes kisfiam nyughelyét. Gondozta is, szép síremlékeket állítva szeretteinek. Közben dolgozott: kapált, piacra járt, amikor gondolt egy merészet. Felszállt a V ____ b uszra és... 1985 tavaszán két árva gyereket vett magához. A kicsik képletesen nevezhetők árváknak, hiszen valahol éltek a szüleik, bár ezt a minősítést aligha érdemlik meg, hiszen eldobták maguktól gyerekeiket. Mivel mutatós volt a ház, rendezett a porta, tehetős az özvegy, a gyámhatóság áldását adta. Ettől kezdve beköltözött a derű, a kacagás is az addig csendes, szomorú lakásba. A kis Petra és a két évvel idősebb János testvérek voltak. Hétvégeken, meg amikor lehetett, együtt kapáltak, gereblyéztek Mamács- kával, mert így hívták Erzsiké nénit. Közösen sétáltak ki a temetőbe virágot vinni a sírokra, miközben jótevőjük azt mondta:- Látjátok, kedveseim, itt pihen az én fiam, meg a férjem. - De most mi pótoljuk őket - cserfelt Petra. - Persze, felnevellek benneteket, mert most ti vagytok a gyermekeim, morzsolt el kézfejjel egy könnyet a szeme sarkából. Telt-múlt az idő, jól tanultak, cseperedtek a gyerekek. Együtt kapálgatták a nagy kertet, segítettek cipelni a kosarakat, piacra hordani a gyümölcsöt. A mama viszont furcsán érezte magát: valahogyan napközben is húzta a heverő. Le-le kellett dőlnie, amire korábban soha nem volt példa.- Gyengének érzem magam, akár a harmat, mondogatta, de alapos orvosi vizsgálatra semmiképpen nem akart elutazni. - Nem vállalhatom, mi lenne akkor az én kicsinyeimmel, érvelt. Végre tavaly tavasszal, mivel János nyolcadikos volt, és úgyis mennie kellett orvosi vizsgálatra, hosszas rábeszélés után bevitték vele a mamát is. Egy napig tartott az egész, de már az első tapasztalatok szomorúak lehettek, mert íziben Szolnokra utalták. A két gyereket pedig egy jó szomszédasszony felügyelte, gondozta. Noha hitt úbban, jobbra fordul az állapota, a kór le- győzhetetlennek bizonyult. Még hazaküldték, talán elbúcsúzni a háztól, a falutól, a szomszédoka régi ház ______________________J t ói, de június 10-én a kórházban örökre eltávozott a Tóth család legutolsó tagja is. Élt 61 évet. Halála előtt végrendelkezett: kérte a gyámhatósági felügyelőt, hogy a gyerekeket Kunhegyesre vigyék át az unokatestvéréhez. A házat, meg a porta egy részét az árvákra hagyta. Ők azóta Kunhegyesre költöztek. Nehezen szokják az új helyet, hiszen a Mamácska nagyon hiányzik. Pedig a háziak mindent megadnak nekik. Az eszük elfogadja az új helyzetet, de a szívük visszahúzza őket oda, ahol majdnem hét felejthetetlen tavaszt, nyarat, őszt, telet töltöttek. János már elsős középiskolás, Jászberényben tanul. Régi vágya, hogy mozdonyvezető legyen. Petra hetedikes Kunhegyesen a Dózsa iskolában; gyerekfelügyelőként szeretne majd dolgozni valamilyen otthonban. Szép kislány, afféle koravén gesztusokkal, amelyeket bizonyára még a Mamácskától tanult. Hétvégeken azután buszra szállnak, és Tiszagyendára utaznak. A régi utcába, a régi szomszédhoz, akinek a házából oda lehet látni a Mamácskához is. Át is mennek, ahol minden szöglet erre az asszonyra emlékezteti őket. Az utca felől az épület végén még most is ott díszeleg a „Tiszta udvar - rendes ház’ ’ tábla, bár a hajdani pedáns, gondozott kertet azóta felverte a gaz. Hátrább, a góré körül az egykori deli eperfa ma csonka, csupasz gallyakkal kapaszkodik az ég felé. Talán a családot példázza: nézzétek, mi lett belőlük. Vagy a testvéreket, akik 12 és 14 éves korukra másodszorra is árván maradtak? Vajon miképpen alakul a jövőjük, lesznek-e még lakói ennek a háznak, portának, amelyik már az övéké? Ahol annyi minden volt, és most kong az ürességtől. Felelet nincsen, ha csak a men- helyet kereső, felettem vitorlázva vonuló népes varjúcsapat ká- rogását nem tekintem annak... D. Szabó Miklós Uj épületszárny a pécsi szülészeti klinikán . Háromemeletes új épületszárnnyal bővült a pécsi szülészeti klinika. Nyolcvannyolc ágy, három vizsgáló, tornaterem, társalgók bővítik az ellátást. Bevezették a külföldön már bevált „rooming” szisztémát, amelynek lényege az, hogy az édesanya egész nap együtt lehet az újszülöttel. Az új épület- szárnyban történik a betegfelvétel, a járóbeteg rendelés és itt kapott helyet az igazgatási osztály is.(MTI) Képünkön az új épületszárny látható.
