Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-10 / 34. szám
4 A szerkesztőség postájából 1992. FEBRUÁR 10 A végrendelet Cibakháza szegényeinek szólt A kárpótlási törvény során, a jóban reménykedve, sokan túrták át régi féltett irataikat, így került elő a Budapesten kelt, 1135/1939. sz. közjegyzői okirat is, mely nem csak magánszemélyeket, de Cibakháza község szegényeit, árváit, öregjeit juttatta volna otthonhoz - ha a háború közbe nem jön. A mélyen emberi, körültekintő és nagylelkű szellemben fogalmazott okirat Sváb Gyula volt földbirtokos végrendeletét tartalmazza: „...Mint akit életem munkássága és eredményei Cibakháza községhez és lakóihoz fűznek, e község szegényei javára ezennel nevemet viselő örökalapítványt létesítek” ... és így tovább. Az alapítvány vagyona és éltetője a Sváb hagyaték fele része lett, és az 1940-es években elkezdődött az építkezés. A háború után visszamaradt épületrészeket ma is a helyi termelőszövetkezet használja - hozzá kell tenni, jó gazda gondosságával! De mi lett a többi alapítványi vagyon sorsa? Sokan keresik, kutatják és azt hiszem, nem intézhető el azzal, hogy a kárpótlás csak magánszemélyekre vonatkozik, és az örökalapítványt államosítás után kezelőket ebből kizárja! Államosított vagyon címén nem kaphatja vissza a helyi önkormányzat a volt alapítványt, ingatlan, ingó vagyonát? A munkajogba nemrég került vissza a végkielégítés. Az alapít- ványt tevő Sváb Gyula már 1939-ben alkalmazta, mikor végrendeletében hagyományosként jelöli meg Kocsis János intézőt, Kocsis Antal számtartót, Fazekas Mihály, Kiss Imre béresgazdákat, Radics Gyula csőszt és mindazokat, akik legalább 25 évig a szolgálatában álltak. Amikor nap mint nap a megélhetés veszélye, a létbizonytalanság kerül előtérbe, arra kell gondolnunk, hogy - a munka és életkilátás nélkül sodródókat felkaroló társadalmi közakarat mellett - helyben is segíthetne egy alapítvány - még ha azt nem Sváb Gyula Alapítványnak neveznék is. F. A. Cibakháza-------------------------------------------------------------------------------------\ Gondolatok a gyógypedagógiáról A gyakorlatban a gyógypedagógia akkor gyógyító pedagógia, s akkor eredményes, ha a jól képzett szakemberek megfelelő helyeket betöltve, együttműködve az egészségileg károsult gyermek, ifjú, felnőtt állapotát, képességeit fejlesztik, lélekben erősítik őt az emberibb élethez. Jó példát láttunk erre Zalaegerszegen, a Gógypedagógiai Fejlesztő, Tanácsadó és Továbbképző Központban. A központ épületében kapott helyet a nevelési tanácsadó és a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság is. A háromnapos tapasztalatcserén képet kaphattunk arról, miként épül egymásra a prevenció és a fejlesztés, hogyan szövődik, erősödik a sérült gyermekekkel foglalkozó szakemberek közötti együttműködés szociális hálója. Az orvosok, védőnők, gyógypedagógusok, logopédusok, pszichológusok az óvónőkkel, pedagógusokkal és a szülőkkel együttműködve gondoskodnak arról, hogy ne kallódjon el egyetlen segítségre szoruló gyermek sem. A szakértelem, a szervezőkészség, a tenniakarás csodás dolgokra képes. Követendő példa. Raskóné Déri Erzsébet ^________________________________gyógypedagógus-logopédus^ Hol az igazság? ... és a nyugdíjasok helyzete Az Új Néplap január 27-i számában jelent meg Kinyik Györgyné levele, melyre válaszolnom kell, s ennek az adja az időszerűségét, hogy ezekben a hetekben sok hasonló helyzetben lévő nyugdíjas fordul igazgatóságunkhoz is - személyesen vagy levélben - segítségért. A nyugdíjrendszer ellentmondásai, problémái közismertek, mindenki a saját helyzetében érzi ezt és fogalmazza meg az igazát. A kérdést fel lehet tenni, hogy „miért fizettem sok éven át a járulékot, vagy miből éljek meg?” Ez a biztosítási, illetve a szociális (szolidaritási) elv kifejeződése. A nyugdíjrendszernek alapvetően a biztosítási elvet kell kifejeznie, de a rászorultak segítése is feladata. Megértem a levélíró és sok társa helyzetét, de a végrehajtó szervek lehetőségei szűkösek. A társadalombiztosítás költségvetésében minden igazgatóságnál szerepel egy hónapokra bontott (!) keretösszeg, amely terhére - a Megyei Társadalombiztosítási Tanács döntése alapján - kivételes méltányossági alapon a rászoruló, alacsony nyugdíjban részesülők ellátását emelheti a testület. Ennek azonban feltételei vannak, és mérlegelés alapján születik a döntés. A mostani feltételeket nem említem, mert a TB költségvetéséről ezekben a napokban dönt az Országgyűlés. Ezt követően tudjuk meg a kifizethető összeget és az esetleges új feltételeket. Már hetek, hónapok óta csak gyűlnek a kérelmek, olyan mennyiségben várnak sorban, hogy kb. 8 havi keretösszeg szükséges a kielégítésükhöz. Amint megkaptuk a költségvetést, rövid időn belül az MTT elé visszük az előkészített kérelmeket. Addig is a segítségre várók szíves türelmét kérem. Végezetül, visszakanyarodva Kinyik Györgyné észrevételéhez: 1989. november elsejétől kapott 300 Ft nyugdíjemelést, így 1991. novemberében értesítettük, hogy 3 éven belül (nem 4) részesült kiegészítésben, ezért a kérelmét csak akkor visszük az MTT elé, ha a szociális helyzete ezt rendkívül indokolja. Nyugdíjemelési kérelmét - levele alapján - a testület elé terjesztem, de a döntésig, a már említett okok miatt, türelmét kérem. Dr.Bagdi László az MTBI igazgatója A mulasztás ára A „Panasz a postai szolgáltatásra” című, január 6-i olvasói levélben foglaltakat a Debreceni Posta- igazgatóság postaforgalmi, ellenőrzési és üzembiztonsági osztálya kivizsgálta, s annak eredményéről az alábbi tájékoztatást adta: rí: s> 1. A panaszos által kifogásolt dísztáviratok kézbesítésével kapcsolatos észrevétel jogos. Késedelmes kézbesítés miatt a feladónak - a vizsgálat alkalmával - a távirat díját megtérítettem. 2. Az Autósélet decemberi szál \ .' i? \\ ö > I 1 ma ugyancsak a postai dolgozó figyelmetlensége miatt jutott el késve az előfizetőhöz. A mulasztó dolgozókat figyelmeztetésben részesítettem, s utasítottam a panaszmentes postai szolgáltatások ellátására. Kuthy Antal osztályvezető „Nem hagyhatom szó ..//..nélkül” Egyszerű, középkorú asszony vagyok, akinek nem kenyere a toliforgatás, most mégis úgy érzem, papírra kell vetni a gondolataimat, amit a nyilvánosság elé szeretnék tárni. Hogy miért írok? Mert megjelent a Fegyvernek i Hj[~mondó” januári száma, melynek első oldalán, Tisztelt olvasónk! címmel az Uj-Néplap január 12-i, Fegyvemekrőlszóló cikkérfi-válaszoT^ -szerk.-- Kiollóztam, érdemes elolvasni - akár megjelentetni is. Felháborítónak és igazságtalannak tartom, hogy ; a szerzője „szenzációhajhász - j Kacsa magazin stílusúnak” nevezi a jóhiszemű újságíró településünkről szóló írását. Nézzük, mit csinált rosszul? Bement a hivatalba, hogy mi újság Fegyver- neken. Polgármester nincs, válaszol helyette egy másik illetékes. - Vízügy - csatomaügy - Holt-Ti- sza-part - szeméttelep, meg egy új buszmegálló, a régitől 50 méterre. Mi mást se hallunk, csak ezt. Talán az volt a baj, hogy megkérdezte az utcán beszélgető három embert, mi a véleményük? Szólásszabadság van, minden ember kimondhatja, amit gondol. Hazudni egyik sem hazudott, csak hát „lent” nem olyan az élet és a vélemény mint az íróasztalok mögött, és „lent” nem tudnak olyan szépen, felkészülten fogalmazni. Nincs bajunk a polgármesterrel (sem a hivatalával), hisz mi választottuk, ismerjük, bízunk benne és tudjuk, hogy tudásának minden erejével értünk, a falunkért fáradozik. De nekünk is vannak gondolataink, véleményünk, amit nem szabad elrejteni. Mi is tudnánk beszélni - akár a politikáról, gazdasági helyzetről, az elszegényedésről, munka- nélküliségről is. Mert ma már ott tartunk, hogy sok helyen egy szerényen elköltött ebéd is kezd fényűzésszámba menni. Egyszóval téma van, az utcán hever, taposunk, kesergünk rajta, beszélünk róla, de nem tudunk segíteni. Mert nincs munka, e nélkül pedig nincs pénz, szén, nincs jó falat, és nincs öröm, mosoly az arcokon. De van sok idős, beteges ember és van víz, villany, gázszámla, áremelés, és van a szomszédomban három kisgyerek, egy csomó OTP-tartozás, de nincs cipő, ruha, mesekönyv... És nőnek a gyerekek, akik még nem értik, hogy lejjebb kell szállítani az igényeket. Igen, de medElrtózését kérjük, amiért kis újságunk ismét megjelenik, annak ellenére, hogy az Új Néplap 1992. január 11 -í számában közzétett cikk írója szerint csak a helyi szerkesztő (kiadó) tartja fontosnak a létrehívását. Bízunk abban, hogy munkánk nem hiábavaló, s lapunkat igenis hasznosnak Ítélik meg a fegyvernek! lakosok. Amennyiben mégis tévednénk, úgy tekintsék ezt a lapszámot is tárgytalannak. Elvártuk volna egy megyei - az Axél Springer által fenntartott - lap profi újságírójától, hogy az önállóságot tanuló, problémákkal kínlódó településről ilyen terjedelemben alaposabb, hitelesebb és ne szenzációhajhász - Kacsa magazin stílusú - írást produkáljon. Annál is inkább, mert egy-egy település bemutatására ritkán kerül sor a megyei lapban. Attól nem tartunk, hogy a fegyvernek! lakosokat félre tudják tájékoztatni, hiszen náluk jobban senki nem ismeri a helyi közéletet. Az azonban nem közömbös számunkra, és a helybeli lakosság számára sem, hogy a megyei lap máshol élő olvasói milyen képet kapnak (nagy) falunkról. Ezúton tudatjuk még azt is, hogy a polgármester a helyén van, ( szerk-) ______ d ig? Van-e még mélyebb pont annál, ahova a család a maga amúgy is szerény igényeit lefokozhatná? Ott „fent” a Házban és az íróasztalok mögött nem tudják, mit jelent szegénynek lenni?! Ezért kell beszélnünk róla és nem szabad álarcot hordanunk, leplezni valódi gondolatainkat, melynek útja tekervénye- sebb mint egy hegyi szerpentin. Tudom, hogy gondolataimmal, véleményemmel nem vagyok egyedül, ezért az aláírásom ne az legyen, hogy „én”, hanem „MI” Ismét vandál pusztító nyomáról árulkodik ez a beküldött kép, mely a szolnoki Tisza-híd lejáratánál készült. (Fotó: Imre Lajos) i 9' r .a ‘ Ébressz — ajáníva A . fi Szegények vagyunk k * # vagy gazdagok? Csupa kérdésből áll Hegedűs Tamásné szolnoki olvasónk levele, aki azt írja magáról, hogy minimum nyugdíjas. „Szeretném, ha levelemet közreadnák’ ’ - kéri -, „hogy mások miként látják az élet folyását.” Amit szeretne megosztani másokkal; azok kérdések, kérdések és kérdések. Többségükre nincs válasz, de föltett olyanokat is, amelyekre - ha egy kicsit jobban belegondolunk - tudjuk is a feleletet. Például: ,A közterületek miért elhanyagoltak, amikor sok a munkanélküli?" A munkanélküliség kérdése nem olyan egyszerű, hogy így meg lehetne oldani. Aközterületek rendbetételéért valakinek fizetni is kell. A közterület a közé, gazdája az önkormányzat, karbantartója pedig általában egy-egy üzem. De nem lehet „csak úgy” munkanélküliek százait beállítani pl. parktakarításra, füvesítésre, hiszen ahhoz pénz is kellene. Márpedig - tudjuk - nincs. , A magas nyugdíjasokat miért engedik dolgozni? A nagy nyugdíjból miért nem adnak a sok nyomorult nincstelennek? Miért nem engedik át a tanult fiataloknak a teret? A nagy lakásokba miért nem engedik be esetleg társbérlőnek a csőlakókat? A csőlakók miért nem becsülik meg az összkomfortos lakásokat?” Ezek a kérdések bizony olyanféle megoldásokat sugallnak, amelyek leginkább a szocializmusra voltak jellemzők. Márpedig ezen az időszakon túl akar lépni az ország. Nem lehet fölülről megszabni, hogy ki meddig dolgozik, nem lehet megtiltani, hogy valaki - ha erejéből, tudásából futja - a nyugdíj mellett is dolgozzék^ Mint ahogy valakinek a járandóságát se lehet „csak úgy” elvenni. Új munkahelyeket, vállalkozásokat, lehetőségeket kell teremteni, hogy a fiatalok is dolgozhassanak. Lehetővé tenni, hogy nők tízezrei abbahagyják (ha kedvük tartja) a munkát, és családanyaként tegyék hasznossá magukat. Arra pedig Ön válaszolt a következő kérdésével, hogy miért nem lehet a csőlakókat társbérlőként „betenni” a nagy lakásokba. Ezek a megoldások alapvető emberi- és szabadságjogokat korlátoznának, márpedig az ország nem errefelé tart; éppen ellenkezőleg, kiszélesíteni szeretnénk ezeket a jogokat. „Sok kérdést föltettem”, - írja olvasónk. - „Talán egyik-másik megérdemelne egy cikket, hogy értse a köznép; szegények vagyunk vagy gazdagok." Kedves Olvasónk! Azt hiszem, sok-sok ezer ember kérdését fogalmazta meg. Sok ezerét, akik talán még nem ébredtek rá, hogy nincs többé „vagyunk’'. Nincs többé egyforma sors egy országban, egyforma sors egy táborban. Eddig szegény ország voltunk. Most már vannak szegény és vannak gazdag emberek. Olvasónk föltett olyan kérdéseket is, amelyekre egyelőre nincs válasz. Amelyekre csak úgy kaphatunk feleletet, ha mindnyájan gondolkozunk rajtuk, és ki-ki a maga munkájában próbál fellépni a negatív jelenségek ellen. Olyan problémákat feszegetnek, amelyek megoldásán együtt kell töprengenünk. , A volt nép gyermekei miért harácsolnak még mindig? Ki kapja a sok segélyt? Ki teszi tönkre a nyilvános telefonokat? Az anyák miért nem nevelik gyerekeiket az életre? A meggazdagodni vágyók miért Nyugatra mennek és miért nem a volt nagy mintaképhez, Keletre? Akik lopnak, rabolnak, miért vannak szabadlábon? Miért mástól várják a megoldást sokan, amikor az önakarás kevés? Miért türelmetlenek az emberek? Miért nincs kitartásuk? Miért majmolják egymást, hiszen ahány ember, annyi sors?” Még mielőtt azonban agyonnyomna bennünket a megválaszolatlan kérdések súlya, fejezzük be ezt a párbeszédet egy vigasztaló gondolattal, amelyet szintén olvasónk fogalmazott meg: „Vannak, akik a minimum nyugdíjjal se mennek az ingyenkonyhára, hanem be tudják osztani a pénzt, mert be kell.” V________________________________________J Egy csendes főhajtás Reményik Sándor előtt Örvendetes, hogy az Új Néplap Képes eseménynaptárában megemlékeztek a méltatlanul feledésre ítélt Reményik Sándor erdélyi magyar költőről. (1991. X. 24.) Az írás érthető okok miatt rövid volt, ezért néhány gondolattal szeretném megtoldani, hiszen a mai nemzedék nagyon keveset tudhat Reményik Sándorról, aki száz éve született Kolozsvárott és ugyanott halt meg, kerek ötven éve. Erdélyben élt, erdélyi magyar költő volt. Rá kell ébrendünk: úgy történt a magyar irodalommal is, mint az egyszeri emberrel, aki egyre könnyebbnek érezvén a tarisznyáját, boldog volt, mert úgy érezte: ő lesz egyre erősebb. Az út végén azonban kiderült: csupán a tarisznya lyukas - s a kincseknek hűlt helye... Gondoljunk csak Faludy György, Márai Sándor, Határ Győző, Cs.Szabó László költői, írói és emberi sorsára, tiltott műveikre. Ezekből az útközben elhagyott értékeinkből kaphattunk vissza nem is keveset Reményik Sándor Isten közelében című verses kötetével, amely 1991-ben jelentmeg az Uni- komis Kiadó gondozásában. Meggyőződésem, hogy az irodalombarátok örömmel és nagy szeretettel olvassák gyönyörű verseit. Minden sora hiteles, mert műveltsége, hite, jelleme kiépítette benne a tisztánlátás képességét, ami - különösen ilyen nehéz időkben a legfontosabb támasz. Ady vallásos költészetével rokon, minden tusakodása: a hívő hitetlenségnek és a hitetlenkedő hitnek - benne haláláig végbemenő - péteri harca. Ezekben a versekben a mai istenkereső embert fedezzük fel, úgy, ahogyan a beteg gyermek atyja kiált Jézushoz: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek’ ’. Sajátos-lírája, derűs életöröme szerelmi költészetében, tájverseiben is egyéni hangon szólal meg. Európai transzil- vánizmusa, magyarságtudata, istenhite világító fáklyaként mutatta az utat, a megmaradás lehetőségeit az erdélyi és az itthoni magyarságnak. Elhallgattatása, szellemi életünkből való kiirtása, remélem sikertelen volt. Kolozsvárott, a há- zsongárdi temetőben nyugszik. Az örökzölddel befuttatott síron, márványba vésve szól üzenete: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” Dr.Nemes András Szolnok Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné I i/ u •7. ..u 1 r < 5i HJ b\ >C AS L/ JS
