Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-10 / 34. szám

4 A szerkesztőség postájából 1992. FEBRUÁR 10 A végrendelet Cibakháza szegényeinek szólt A kárpótlási törvény során, a jóban reménykedve, sokan túr­ták át régi féltett irataikat, így került elő a Budapesten kelt, 1135/1939. sz. közjegyzői okirat is, mely nem csak magánszemé­lyeket, de Cibakháza község sze­gényeit, árváit, öregjeit juttatta volna otthonhoz - ha a háború közbe nem jön. A mélyen embe­ri, körültekintő és nagylelkű szellemben fogalmazott okirat Sváb Gyula volt földbirtokos végrendeletét tartalmazza: „...Mint akit életem munkássá­ga és eredményei Cibakháza községhez és lakóihoz fűznek, e község szegényei javára ezennel nevemet viselő öröka­lapítványt létesítek” ... és így tovább. Az alapítvány vagyona és éltetője a Sváb hagyaték fele része lett, és az 1940-es években elkezdődött az építkezés. A há­ború után visszamaradt épületré­szeket ma is a helyi termelőszö­vetkezet használja - hozzá kell tenni, jó gazda gondosságával! De mi lett a többi alapítványi vagyon sorsa? Sokan keresik, kutatják és azt hiszem, nem in­tézhető el azzal, hogy a kárpótlás csak magánszemélyekre vonat­kozik, és az örökalapítványt ál­lamosítás után kezelőket ebből kizárja! Államosított vagyon címén nem kaphatja vissza a helyi önkormányzat a volt ala­pítványt, ingatlan, ingó vagyo­nát? A munkajogba nemrég került vissza a végkielégítés. Az alapít- ványt tevő Sváb Gyula már 1939-ben alkalmazta, mikor végrendeletében hagyományos­ként jelöli meg Kocsis János in­tézőt, Kocsis Antal számtartót, Fazekas Mihály, Kiss Imre bé­resgazdákat, Radics Gyula csőszt és mindazokat, akik leg­alább 25 évig a szolgálatában áll­tak. Amikor nap mint nap a meg­élhetés veszélye, a létbizonyta­lanság kerül előtérbe, arra kell gondolnunk, hogy - a munka és életkilátás nélkül sodródókat fel­karoló társadalmi közakarat mellett - helyben is segíthetne egy alapítvány - még ha azt nem Sváb Gyula Alapítványnak ne­veznék is. F. A. Cibakháza-------------------------------------------------------------------------------------\ Gondolatok a gyógypedagógiáról A gyakorlatban a gyógypedagógia akkor gyógyító pedagógia, s akkor eredményes, ha a jól képzett szakemberek megfelelő helyeket betöltve, együttműködve az egészségileg károsult gyermek, ifjú, felnőtt állapotát, képességeit fejlesztik, lélekben erősítik őt az em­beribb élethez. Jó példát láttunk erre Zalaegerszegen, a Gógypedagógiai Fej­lesztő, Tanácsadó és Továbbképző Központban. A központ épü­letében kapott helyet a nevelési tanácsadó és a tanulási képessé­get vizsgáló szakértői bizottság is. A háromnapos tapasz­talatcserén képet kaphattunk arról, miként épül egymásra a prevenció és a fejlesztés, hogyan szövődik, erősödik a sérült gyermekekkel foglalkozó szakemberek közötti együttműködés szociális hálója. Az orvosok, védőnők, gyógypedagógusok, logopédusok, pszichológusok az óvónőkkel, pedagógusokkal és a szülőkkel együttműködve gondoskodnak arról, hogy ne kallódjon el egyet­len segítségre szoruló gyermek sem. A szakértelem, a szervezőkészség, a tenniakarás csodás dol­gokra képes. Követendő példa. Raskóné Déri Erzsébet ^________________________________gyógypedagógus-logopédus^ Hol az igazság? ... és a nyugdíjasok helyzete Az Új Néplap január 27-i szá­mában jelent meg Kinyik Györgyné levele, melyre vála­szolnom kell, s ennek az adja az időszerűségét, hogy ezekben a hetekben sok hasonló helyzetben lévő nyugdíjas fordul igazgató­ságunkhoz is - személyesen vagy levélben - segítségért. A nyugdíjrendszer ellentmon­dásai, problémái közismertek, mindenki a saját helyzetében érzi ezt és fogalmazza meg az igazát. A kérdést fel lehet tenni, hogy „miért fizettem sok éven át a já­rulékot, vagy miből éljek meg?” Ez a biztosítási, illetve a szociális (szolidaritási) elv kifejeződése. A nyugdíjrendszernek alapvető­en a biztosítási elvet kell kifejez­nie, de a rászorultak segítése is feladata. Megértem a levélíró és sok társa helyzetét, de a végre­hajtó szervek lehetőségei szűkö­sek. A társadalombiztosítás költ­ségvetésében minden igazgató­ságnál szerepel egy hónapokra bontott (!) keretösszeg, amely terhére - a Megyei Társada­lombiztosítási Tanács döntése alapján - kivételes méltányossá­gi alapon a rászoruló, alacsony nyugdíjban részesülők ellátását emelheti a testület. Ennek azon­ban feltételei vannak, és mérle­gelés alapján születik a döntés. A mostani feltételeket nem emlí­tem, mert a TB költségvetéséről ezekben a napokban dönt az Or­szággyűlés. Ezt követően tudjuk meg a kifizethető összeget és az esetleges új feltételeket. Már he­tek, hónapok óta csak gyűlnek a kérelmek, olyan mennyiség­ben várnak sorban, hogy kb. 8 havi keretösszeg szükséges a kielégítésükhöz. Amint meg­kaptuk a költségvetést, rövid időn belül az MTT elé visszük az előkészített kérelmeket. Addig is a segítségre várók szíves türel­mét kérem. Végezetül, visszakanyarodva Kinyik Györgyné észrevételé­hez: 1989. november elsejétől kapott 300 Ft nyugdíjemelést, így 1991. novemberében értesí­tettük, hogy 3 éven belül (nem 4) részesült kiegészítésben, ezért a kérelmét csak akkor visszük az MTT elé, ha a szociális helyzete ezt rendkívül indokolja. Nyug­díjemelési kérelmét - levele alapján - a testület elé terjesztem, de a döntésig, a már említett okok miatt, türelmét kérem. Dr.Bagdi László az MTBI igazgatója A mulasztás ára A „Panasz a postai szolgáltatás­ra” című, január 6-i olvasói levél­ben foglaltakat a Debreceni Posta- igazgatóság postaforgalmi, ellen­őrzési és üzembiztonsági osztálya kivizsgálta, s annak eredményéről az alábbi tájékoztatást adta: rí: s> 1. A panaszos által kifogásolt dísztáviratok kézbesítésével kap­csolatos észrevétel jogos. Késedel­mes kézbesítés miatt a feladónak - a vizsgálat alkalmával - a távirat díját megtérítettem. 2. Az Autósélet decemberi szá­l \ .' i? \\ ö > I 1 ma ugyancsak a postai dolgozó fi­gyelmetlensége miatt jutott el kés­ve az előfizetőhöz. A mulasztó dolgozókat figyel­meztetésben részesítettem, s utasí­tottam a panaszmentes postai szol­gáltatások ellátására. Kuthy Antal osztályvezető „Nem hagyhatom szó ..//..nélkül” Egyszerű, középkorú asszony vagyok, akinek nem kenyere a toliforgatás, most mégis úgy ér­zem, papírra kell vetni a gondo­lataimat, amit a nyilvánosság elé szeretnék tárni. Hogy miért írok? Mert megjelent a Fegyvernek i Hj[~mondó” januári száma, melynek első oldalán, Tisztelt olvasónk! címmel az Uj-Néplap január 12-i, Fegyvemekrőlszóló cikkérfi-válaszoT^ -szerk.-- Kiol­lóztam, érdemes elolvasni - akár megjelentetni is. Felháborítónak és igazságtalannak tartom, hogy ; a szerzője „szenzációhajhász - j Kacsa magazin stílusúnak” ne­vezi a jóhiszemű újságíró telepü­lésünkről szóló írását. Nézzük, mit csinált rosszul? Bement a hi­vatalba, hogy mi újság Fegyver- neken. Polgármester nincs, vála­szol helyette egy másik illetékes. - Vízügy - csatomaügy - Holt-Ti- sza-part - szeméttelep, meg egy új buszmegálló, a régitől 50 mé­terre. Mi mást se hallunk, csak ezt. Talán az volt a baj, hogy megkérdezte az utcán beszélgető három embert, mi a vélemé­nyük? Szólásszabadság van, minden ember kimondhatja, amit gondol. Hazudni egyik sem hazudott, csak hát „lent” nem olyan az élet és a vélemény mint az íróasztalok mögött, és „lent” nem tudnak olyan szépen, felké­szülten fogalmazni. Nincs bajunk a polgármester­rel (sem a hivatalával), hisz mi választottuk, ismerjük, bízunk benne és tudjuk, hogy tudásának minden erejével értünk, a falun­kért fáradozik. De nekünk is vannak gondolataink, vélemé­nyünk, amit nem szabad elrejte­ni. Mi is tudnánk beszélni - akár a politikáról, gazdasági helyzet­ről, az elszegényedésről, munka- nélküliségről is. Mert ma már ott tartunk, hogy sok helyen egy szerényen elköltött ebéd is kezd fényűzésszámba menni. Egy­szóval téma van, az utcán hever, taposunk, kesergünk rajta, be­szélünk róla, de nem tudunk se­gíteni. Mert nincs munka, e nél­kül pedig nincs pénz, szén, nincs jó falat, és nincs öröm, mosoly az arcokon. De van sok idős, bete­ges ember és van víz, villany, gázszámla, áremelés, és van a szomszédomban három kisgye­rek, egy csomó OTP-tartozás, de nincs cipő, ruha, mesekönyv... És nőnek a gyerekek, akik még nem értik, hogy lejjebb kell szál­lítani az igényeket. Igen, de med­Elrtózését kérjük, amiért kis újságunk ismét megjele­nik, annak ellenére, hogy az Új Néplap 1992. január 11 -í számában közzétett cikk írója szerint csak a helyi szerkesztő (kiadó) tartja fontosnak a létrehívását. Bízunk abban, hogy mun­kánk nem hiábavaló, s la­punkat igenis hasznosnak Ítélik meg a fegyvernek! la­kosok. Amennyiben mégis tévednénk, úgy tekintsék ezt a lapszámot is tárgyta­lannak. Elvártuk volna egy me­gyei - az Axél Springer által fenntartott - lap profi újságí­rójától, hogy az önállóságot tanuló, problémákkal kínló­dó településről ilyen terjede­lemben alaposabb, hitele­sebb és ne szenzációhaj­hász - Kacsa magazin stílu­sú - írást produkáljon. Annál is inkább, mert egy-egy tele­pülés bemutatására ritkán kerül sor a megyei lapban. Attól nem tartunk, hogy a fegyvernek! lakosokat félre tudják tájékoztatni, hiszen náluk jobban senki nem is­meri a helyi közéletet. Az azonban nem közömbös számunkra, és a helybeli la­kosság számára sem, hogy a megyei lap máshol élő ol­vasói milyen képet kapnak (nagy) falunkról. Ezúton tudatjuk még azt is, hogy a polgármester a helyén van, ( szerk-) ______ d ig? Van-e még mélyebb pont annál, ahova a család a maga amúgy is szerény igényeit lefo­kozhatná? Ott „fent” a Házban és az íróasztalok mögött nem tudják, mit jelent szegénynek lenni?! Ezért kell beszélnünk ró­la és nem szabad álarcot horda­nunk, leplezni valódi gondolata­inkat, melynek útja tekervénye- sebb mint egy hegyi szerpentin. Tudom, hogy gondolataim­mal, véleményemmel nem va­gyok egyedül, ezért az aláírásom ne az legyen, hogy „én”, hanem „MI” Ismét vandál pusztító nyomáról árulkodik ez a beküldött kép, mely a szolnoki Tisza-híd lejáratánál készült. (Fotó: Imre Lajos) i 9' r .a ‘ Ébressz — ajáníva A . fi Szegények vagyunk k * # vagy gazdagok? Csupa kérdésből áll Hegedűs Tamásné szolnoki olvasónk levele, aki azt írja magáról, hogy minimum nyugdíjas. „Szeretném, ha leve­lemet közreadnák’ ’ - kéri -, „hogy mások miként látják az élet folyá­sát.” Amit szeretne megosztani másokkal; azok kérdések, kérdések és kérdések. Többségükre nincs válasz, de föltett olyanokat is, amelyek­re - ha egy kicsit jobban belegondolunk - tudjuk is a feleletet. Például: ,A közterületek miért elhanyagoltak, amikor sok a munkanélküli?" A munkanélküliség kérdése nem olyan egyszerű, hogy így meg lehetne oldani. Aközterületek rendbetételéért valakinek fizetni is kell. A közterület a közé, gazdája az önkormányzat, karbantartója pedig általában egy-egy üzem. De nem lehet „csak úgy” munkanélküliek százait beállítani pl. parktakarításra, füvesítésre, hiszen ahhoz pénz is kellene. Márpedig - tudjuk - nincs. , A magas nyugdíjasokat miért engedik dolgozni? A nagy nyugdíj­ból miért nem adnak a sok nyomorult nincstelennek? Miért nem engedik át a tanult fiataloknak a teret? A nagy lakásokba miért nem engedik be esetleg társbérlőnek a csőlakókat? A csőlakók miért nem becsülik meg az összkomfortos lakásokat?” Ezek a kérdések bizony olyanféle megoldásokat sugallnak, ame­lyek leginkább a szocializmusra voltak jellemzők. Márpedig ezen az időszakon túl akar lépni az ország. Nem lehet fölülről megszabni, hogy ki meddig dolgozik, nem lehet megtiltani, hogy valaki - ha erejéből, tudásából futja - a nyugdíj mellett is dolgozzék^ Mint ahogy valakinek a járandóságát se lehet „csak úgy” elvenni. Új munkahe­lyeket, vállalkozásokat, lehetőségeket kell teremteni, hogy a fiatalok is dolgozhassanak. Lehetővé tenni, hogy nők tízezrei abbahagyják (ha kedvük tartja) a munkát, és családanyaként tegyék hasznossá magu­kat. Arra pedig Ön válaszolt a következő kérdésével, hogy miért nem lehet a csőlakókat társbérlőként „betenni” a nagy lakásokba. Ezek a megoldások alapvető emberi- és szabadságjogokat korlátozná­nak, márpedig az ország nem errefelé tart; éppen ellenkezőleg, kiszé­lesíteni szeretnénk ezeket a jogokat. „Sok kérdést föltettem”, - írja olvasónk. - „Talán egyik-másik megérdemelne egy cikket, hogy értse a köznép; szegények vagyunk vagy gazdagok." Kedves Olvasónk! Azt hiszem, sok-sok ezer ember kérdését fogal­mazta meg. Sok ezerét, akik talán még nem ébredtek rá, hogy nincs többé „vagyunk’'. Nincs többé egyforma sors egy országban, egyfor­ma sors egy táborban. Eddig szegény ország voltunk. Most már vannak szegény és vannak gazdag emberek. Olvasónk föltett olyan kérdéseket is, amelyekre egyelőre nincs válasz. Amelyekre csak úgy kaphatunk feleletet, ha mindnyájan gondolkozunk rajtuk, és ki-ki a maga munkájában próbál fellépni a negatív jelenségek ellen. Olyan problémákat feszegetnek, amelyek megoldásán együtt kell töprengenünk. , A volt nép gyermekei miért harácsolnak még mindig? Ki kapja a sok segélyt? Ki teszi tönkre a nyilvános telefonokat? Az anyák miért nem nevelik gyerekeiket az életre? A meggazdagodni vágyók miért Nyugatra mennek és miért nem a volt nagy mintaképhez, Keletre? Akik lopnak, rabolnak, miért vannak szabadlábon? Miért mástól várják a megoldást sokan, amikor az önakarás kevés? Miért türel­metlenek az emberek? Miért nincs kitartásuk? Miért majmolják egy­mást, hiszen ahány ember, annyi sors?” Még mielőtt azonban agyonnyomna bennünket a megválaszolat­lan kérdések súlya, fejezzük be ezt a párbeszédet egy vigasztaló gondolattal, amelyet szintén olvasónk fogalmazott meg: „Vannak, akik a minimum nyugdíjjal se mennek az ingyenkonyhá­ra, hanem be tudják osztani a pénzt, mert be kell.” V________________________________________J Egy csendes főhajtás Reményik Sándor előtt Örvendetes, hogy az Új Néplap Képes eseménynaptárában meg­emlékeztek a méltatlanul feledésre ítélt Reményik Sándor erdélyi ma­gyar költőről. (1991. X. 24.) Az írás érthető okok miatt rövid volt, ezért néhány gondolattal szeret­ném megtoldani, hiszen a mai nemzedék nagyon keveset tudhat Reményik Sándorról, aki száz éve született Kolozsvárott és ugyanott halt meg, kerek ötven éve. Erdély­ben élt, erdélyi magyar költő volt. Rá kell ébrendünk: úgy történt a magyar irodalommal is, mint az egyszeri emberrel, aki egyre könnyebbnek érezvén a tarisznyá­ját, boldog volt, mert úgy érezte: ő lesz egyre erősebb. Az út végén azonban kiderült: csupán a tarisz­nya lyukas - s a kincseknek hűlt helye... Gondoljunk csak Faludy György, Márai Sándor, Határ Győ­ző, Cs.Szabó László költői, írói és emberi sorsára, tiltott műveikre. Ezekből az útközben elhagyott ér­tékeinkből kaphattunk vissza nem is keveset Reményik Sándor Isten közelében című verses kötetével, amely 1991-ben jelentmeg az Uni- komis Kiadó gondozásában. Meg­győződésem, hogy az iroda­lombarátok örömmel és nagy sze­retettel olvassák gyönyörű verseit. Minden sora hiteles, mert művelt­sége, hite, jelleme kiépítette benne a tisztánlátás képességét, ami - kü­lönösen ilyen nehéz időkben a leg­fontosabb támasz. Ady vallásos költészetével ro­kon, minden tusakodása: a hívő hitetlenségnek és a hitetlenkedő hitnek - benne haláláig végbemenő - péteri harca. Ezekben a versek­ben a mai istenkereső embert fe­dezzük fel, úgy, ahogyan a beteg gyermek atyja kiált Jézushoz: „Hi­szek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek’ ’. Sajátos-lírája, derűs életöröme szerelmi költésze­tében, tájverseiben is egyéni han­gon szólal meg. Európai transzil- vánizmusa, magyarságtudata, is­tenhite világító fáklyaként mutatta az utat, a megmaradás lehetőségeit az erdélyi és az itthoni magyarság­nak. Elhallgattatása, szellemi éle­tünkből való kiirtása, remélem si­kertelen volt. Kolozsvárott, a há- zsongárdi temetőben nyugszik. Az örökzölddel befuttatott síron, már­ványba vésve szól üzenete: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” Dr.Nemes András Szolnok Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné I i/ u •7. ..u 1 r < 5i HJ b\ >C AS L/ JS

Next

/
Thumbnails
Contents