Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
1992. FEBRUÁR 15. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet ■\ Egy csésze kávé mellett Jó-e magyarnak lenni? A kérdést gyakran hallhatjuk állításként elhangzani és főleg múlt időben, így: jó volt magyarnak lenni. A történelmi múlt időben is többször jó volt ez (például Árpád, István és Mátyás király idején, a negyvennyolcas és ötvenhatos forradalmak kirobbanásakor), mint ahogy rossz is volt elég sokszor, amit viszont ritkábban emlegetünk (Mohácsnál, tatár- és oroszjárás idején, forradalmaink elbukásakor). De elsősorban nem a történelmi múlt időre gondolok, hanem egy jelenkori szokásra, egy mindinkább terjedő nyelvi (magatartásbeli?) fordulatra. Ha a gazdasági külkapcsolatok minisztere egy sikeres nemzetközi tanácskozáson vett részt, ha magyar vendégmunkások nagyszerűen vizsgáztak egy külföldi építkezésen vagy égő olajkutak oltásában, ha sportolóink végeztek az élen valamilyen világversenyen, ha bárhol külhonban dicsérik honfitársainkat . .., nos, a fő- vagy mellékszereplők idehaza mindegyre ezt nyilatkozzák: jó volt magyarnak lenni ott és akkor. Nemigen tudok olyan hazai eseményről vagy állapotról, melynek kapcsán hangsúlyoznák, hogy jó volt magyarnak lenni itt és ekkor. Az talán már teljes és általános megbotránkozást idézne elő, ha idehaza kihagynánk az állításból a múlt idő volt-ját, és egyszerűen kijelentené valaki: jó magyarnak lenni. Mert mitől lenne jó? Az élet- színvonal zuhanásától, az árak emelkedésétől, a laposodó pénztárcánktól, a vastagodó munkanélküliségtől, a lankadó kedvünktől, az ágaskodó dühünktől? - és még sorolhatnám sokat hangoztatott nyavalyáinkat. És mi az, hogy magyarnak? Nincs ebben valami diszkrimináció nemzetiségeinkkel szemben? Nem rejtőzködik mögötte valamiféle faji vagy idegengyűlölet? Nem vall ez nyilvánvaló nacionalizmusra? Nem tudom, és meg sem kísérlem keresgélni a válaszokat. Mindenesetre be kell vallanom, velem „szégyenszemre” megesett a minap, hogy halkan, mintegy magamhoz szólva kicsúszott a számon: jó magyarnak lenni. Itt és most. Mi több, így is éreztem és így is érzem. Hogy mi okozhatta ezt a „sajnálatos” kiszólást? Nem hiszem, hogy csupán a relativitás ... Erdélyi utazásomról jöttem hazafele, sok száz kilométer megtétele után álltam be az ár- tándi határátkelőhely túlsó részén a sor végére. Félórás várakozás után egy centit sem haladt a gépkocsisor, gyalog indultam felfedező útra. Körülbelül a sor közepénél járhatV ________________________ t am, amikor egy magyar rendszámú gépkocsi vezetőjét kérdeztem meg, mióta vár. Hét órája, mondta, és mindössze száz méternyit haladt előre. Dühöngtem ellehetetlenült helyzetemen: itt a hazám pár száz méterre és vagy tíz órányira... Itt nincs mire várni, döntöttem el, valaki régebben mondta, hogy Gyulánál köny- nyebben át lehet jönni, irány a varsándi átkelőhely. Lekocsi- káztam a határral párhuzamosan még száz kilométert, a határ román oldalán itt is gépkocsisor fogadott, igaz, jóval kisebb. De két órán át egy tapodtat sem haladhattunk a „szűkre szabott kapu” felé, mivel - ahogy magyarázták - éppen cserélik a műszakot a vámosok. Két kisgyerekem közül az egyéves kislányom viselte nehezebben a várakozást, meg is volt hűlve, éhes is lehetett, azt reméltük, itthon vacsorázik. A két óra kínjait nem részletezem, még csak annyit, hogy ücsörögtünk a sötétben, a hidegben, a sárban (egyszer léptem ki a kocsiból odaát, akkor is bokáig a pocsolyával teli gödörbe), körülöttünk kucsmás emberek meghatározhatatlan színű és állagú kabátokban, nem a legbarátságosabban kerülgették magyar rendszámú kocsimat... Végre átjöttünk a román szitán, de a „semleges területen” is időközben feltorlódott vagy száz személygépkocsi, autóbusz és kamion, sűrű sorokban álltak egymás mellett, ha akartam sem tudtam volna a sorok mellett vagy között előrehajtani. Még csak egy méterrel volt mögöttem a román sorompó, amikor feltűnt egy magyar honvéd, egy olyan lóra termett, másfél méteres fiatalember. Köszöntem neki, és megkérdeztem, tudna-e segíteni, hogy hamarabb átjussak, beteg akislányom . . . Hogyne, uram! - kiáltott a legény, és elszaladt az ellenkező irányba. Néhány másodpercig olyan hülyén mosolyogtam, mint amikor a honvédelmi miniszterünk a déli határsértések és a szerb katonai veszély kapcsán kijelentette: a magyar honvédség mindent megtesz... Aztán látnom kellett, hogy a honvédem mégsem hagyott cserben. Csak három társáért futott el, hogy együttes erővel segítsék átjutásunkat. Beszóltak, tegyem ki a vészjelzőt (azaz kapcsoljam be az elakadásjelzőt), és a felsorakozott kocsikat a sánc felé parancsolták, hogy legyen hely. Nem ga- tyáztak sokat a fiút, amikor a román sofőr nem akarta megérteni, miről van szó, hát a fiúk maguk mutatták meg neki, ha pedig a vezető elcsámborgott valahova, a honvédeim kanya- rították félre a járgányt. Három perc alatt áthoztak (a néhány órás újabb várakozás helyett), mi tagadás, eléggé meghatódtam a „mieinktől”, ekkor „szóltam el magam”. Jó magyarnak lenni. Itthon is, most is. Minősítsenek engem emiatt „népi-nemzetinek”, „populistának” vagy akárminek, ám legyen, vállalom! És többet nem fogok vigyorogva legyinteni, ha valakitől ezt hallom: a magyar honvédség mindent megtesz. fiA szikét máig sem tette le Nyugíjba ment dr. Kárpáti Ferenc, a megyei kórház urológiai osztályának vezető főorvosa, címzetes egyetemi docens, az orvostudományok kandidátusa - 46 év és 72 napi munkaviszony után. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy benne volt abban a szegedi teamben, amely az első veseátültetést végezte el Magyarországon, és hogy ő végezte hazánkban az első hólyagpótló műtétet. Mindenki élni akar A sokak által tisztelt és szeretett „tanár úr” saját bevallása szerint nem orvosnak készült. egy kicsit, lehet, hogy éppen emiatt a gondolkodás miatt. De azt is meg kell érteni, hogy mindenki ragaszkodik az életéhez, még akkor is. ha csak egy évvel- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mérhetetlen elhivatottságot éreztem az orvosi pálya iránt.- Véletlen volt tehát?- Azt hiszem, igen. Tanyán nőttem föl, és érettségi után három év hadifogság következett. Dunántúlon laktunk, a nagybátyám viszont Szegeden. Édesapám azt gondolta, hogy praktikus, ha a nagybátyáméknál lakom, amíg tanulok. Ugyanakkor olyan pályát akartam választani, ahová nem kellett a matematika, mert az sose volt erős oldalam. Persze akkor nemcsak az egyetemi tanulmányait folytatta az ember, hanem egyidejűleg pénzt is kellett keresni. Mentőzni jártam és írnokoskodtam az SZTK-ban.- Önt humánus és jókezü orvosnak tartják. Ki volt a mintaképe a pályán, kitől kapott a legtöbbet ehhez a hivatáshoz?- Pályafutásom legszebb évei alatt, amíg az 1. számú sebészeti klinikán dolgoztam Szegeden, egy hihetetlenül nagy tudású, humanista főnököm volt, Petri professzor. Az ő „iskolája’ ’ döntően befolyásolta az orvosi tevékenységem.- Mit tanult nála?- Megtanítottak bennünket emberben és nem szervekben gondolkodni. A mai orvosok egy része - tisztelet a kivételnek! - szívben, vesében, tüdőben gondolkodik. Pedig nagyon fontos, hogy az egész embert lássuk, főleg akkor, amikor az évek során önállóvá válunk, amikor a betegek sorsa első-, másod- és harmadsorban az én lelkiismeretemtől függ.- Hogyan lehet elviselni ezt a felelősséget évtizedeken keresztül?- Az idő múlásával az teszi elviselhetővé ezt a stresszt, hogy például az elmúlt 15 évben soha nem tettem olyat, vagy olyan műtétre beteget rá nem beszéltem, amit az apámon, anyámon, a feleségemen, a gyerekemen és végső soron magamon ne hagytam volna elvégezni. A végén már konzervatívnak tartottak vagy egy fél évvel hosszabbítható meg. A lelkiismeretem mindig berzenkedett az olyan beavatkozások ellen, amelyeknek nem egyértelműen gyógyulás a vége. Kelj fel és járj!- Egyszer említette, hogy az orvosi hivatásban az a legcsodálatosabb, hogy valaki betegen kerül a kórházba, és gyógyultan távozik. Akkor azt is mondta, hogy sokszor gondolt pályája során arra, amikor Krisztus csodát tett a béna emberrel. Kelj fel és járj, mondta neki, és ő fölkelt és járt.- Az első élményem, amikor erre gondoltam, ezt éreztem, a mentős korszakomból származik. Egy fiatalembert áramütés ért, és úgy nézett ki, hogy meghalt. És akkor én a mentőkocsiban mertem a zsebkésem elővenni, megnyitni a mellkasát, és addig masszíroztam a szívét, amíg be nem értünk a klinikára. Nem fogja elhinni, amikor dobogni kezdett a szíve, sírva fakadtam. Azt hiszem, hogy az egész szakmánk végig ehhez hasonló. Biztos vagyok benne, hogy sok más orvos hasonlóképpen cselekszik és érez hasonló helyzetekben.- Szolnokra 1973-ban került, és osztályvezető főorvos lett. Nem nagy teher egy osztály vezetése az operációk mellett?- Nyugodtan merem mondani, hogy kanálcsörgés nélkül teltek el ezek az évek. Az osztályt a béke honának tartották. Persze ehhez sok kompromisszumot kellett kötni - felfelé is, lefelé is. De megérte. Ha az osztály egységes, nincs olyan szemlélet, hogy „ez az én betegem, az meg a te beteged”. Nálunk bárki nyugodtan elmehetett szabadságra vagy szabadnapra, és biztos lehetett abban, hogy a betege ugyanolyan ellátásban részesül, mintha ő bent volna. Nem volt nehéz vezetni is, a műtőben is helytállni. Nem volt nehéz az emberekkel bánnom. Én sose voltam goromba, inkább kértem, de úgy, hogy azt nemigen lehetett visszautasítani. Véleményem szerint az embereket hagyni kell dolgozni. Hatvanhárom éves koromban, amikor tudtam, hogy két év múlva nyugdíjba megyek, az új eljárásokat a fiatalok tanulták meg az osztályon. Nem voltam szakmailag irigy, és nem éreztem magam kevesebbnek azért, mert nálam fiatalabb kolléga ismert olyan eljárást, amelyet én nem. Elvégre a mi munkánk teammunka.- De azért voltak nehéz pillanatok az életében?- Szerencsés vagyok. Mindig nyugodtan jöttem haza, nyugodtan aludtam, és kiegyensúlyozott, békés család fogadott.- Arra gondolok, ha például nem tud segíteni valakin.- Ezek a helyzetek teszik leginkább próbára az orvost. Ha például hozzánk került egy rákos beteg, tele áttéttel, mit lehetett csinálni? Annyit igenis, hogy reményt ébresztettünk benne. Ilyen esetben én sokszor hazudtam a betegnek, nem mondtam meg az igazat.- Úgy érzi, hogy ezzel meghagyta a reményt?- Igen. Bár lehet, hogy ez az én menekülésem is volt a kisebb ellenállás felé. Nem a műtősnőt kell szidni- Heti két alkalommal Szolnokon rendelek a szakrendelőben, szakmai napon bejárok operálni a kórházba, Jászberényben is rendelek. Az osztály gondját letettem a vállamról, de a járóbeteg-ellátásban más gondok vannak, mint egy kórházban. Néha még nehezebb is a szakrendelőben, mert 10 percem van egy betegre. A kórházban pedig jobb vizsgálati lehetőségek mellett több nap is találkozom a pácienssel.- Negyvenhat év fehér köpenyben. Kimondani is sok. Az orvosok nagy részét fiatalon utoléri az infarktus, a gyomorfekély. Hogy lehetett ennyi időt ,,megúszni”?- Azt hiszem, az a titok, hogy az embernek tudnia kell, mivel áll szemben. Amikor a műtőasztal mellé áll, kész diagnózis legyen a fejében. Ne legyen ideges, és ahogy a szakmában mondják: ne bocsátkozzon kalandokba. Vagyis ne csináljon annál többet, amit adott esetben magán hagyna elvégezni. Akkor tudom elkerülni a stresszt, ha föl vagyok készülve arra, hogy mit bír el a beteg, és mit bírok el én. Persze az is hozzátartozik, hogy az ember ne veszítse el a fejét. Minden műtétnél adódhatnak váratlan dolgok. Tudni kell, hogy egy vérző eret így, a két ujjammal is le lehet szorítani addig, amíg az első pánik elmúlik. És ilyenkor nem a műtősnőt kell szidni, hanem azon gondolkodni, hogy hogyan lehet kimászni ebből. Egész pályafutásunk során nem szabad megfeledkezni arról, hogy az az ember, aki ott fekszik a műtőasztalon, élni akar, és hazavárják. Paulina Éva Fotó: Korényi Éva mopenn mitrótitm I I nnev rcproóiiÉPró fÉMFHI/IKTEK ELEKTROSZTATIKUS mmmszcmÁSA IRÁNYÁR •• 250-350 Ffc/m* TISZA MENTI REGIONÁLIS VÍZMŰVEK TELEFOIL• (56) 35-253; TELEFAX '• (56) 35-051 TELEX •• 23-750 P0STACÍIT1 •• 5001. SIOLIIOK,PF-3. Üi.: NÉmEDV 35-253/32 WEMfWWtN ÉRPCKIÓPN! IfHCT » 2 TÁV. II. SZ. TELEPE, SZOLIMA, THÖKÖLY U. 83. C3 mmpEn mm j Jeszt™^ jfiüü mm
