Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
8 Irodalom—művészet 1992. FEBRUÁR 15. Makra Sándor: B odó Mihály kint szán- togatott pásztói földjükön, sutykó-legény cselédjével: Nyakó Mihállyal. Jól benne jártunk már az őszben. A rozsdás avar rongyosan sárgállott. Felszántott földek csíkja tarkította a határt. Bent, a tanyaudvaron üres volt a gólyafészek. A fecskék mindnyája elment már. A fák félig megkopaszodtak. Csak a kilamé- terkő maradt a régi. Fehér foltja messzire mutatta a szónaki országutat. Fekete varjak csapata húzott az úton keresztül: - Kár! - Kár! - Víjogták a közeledő tél lehelletét. A szántogatók ügyet sem vetettek rá. Ballagtak egymás után. A gazda is két lóval bajlódott, meg a cseléd is. Az eke, mély barázdát húzott az omlós fekete földbe. Itt-ott földimogyoró fehér húsa bomlott ki a fekete héj alól: ahol a csoroszlya kettészelte. Mihályék csak egy pillantást vetettek rá, csetkelték a lovakat tovább. A dűlőútnál, míg egyik barázdából a másikba igazították az ekevasat, Fekete Mihály állt meg pár szóra:- Hogy mondja? - veti fel a kérdést mellékesen, csakhogy útat nyisson a szavaknak. Kiköpött a pipa amellől, aztán apró csillogó szemével egyre nézte a fiatal gazdát. Bodó Mihály félkezét a nad- rágkorcán nyugtatta, másikkal óraláncát babrálta. Közben elnézegette az új szántás végét: nehéz, kábító szag érzett belőle. A szavakat csak hümmögte:- Há’ nem mondom, hogy így vagy úgy, több vagy más, ha- nemhogyhát... mégishogyhát... ippen csakhogy na! - Már fogta is a madzaggal megtoldott gyeplőt, bököttformán a kalap felé, szólt a lovaknak:- Gyű! - Ostorával fütyőtve suhintott felettek. Fekete nézte a szófoszlányokat, messze járt a tekintete valahol az ég alján, rávillantott kicsinyég a csillogó barázdákra, az út porának mormogta:- De nagyra látsz, fen’ ett vóna meg... Ment tovább a város felé. A torony bádog teteje leskelődött a házak feje felett ki, ide a pusztára.- Ide te! Ide ne! - hallatszott a cseléd kemény szava, ostorával végigpattintott Csillagon. Két fordúlás után, már csak egy vékony csík maradt. Ezt a cseléd szántotta ki, addig a gazda becsúsztatta az ekét a tanyaudvarra. Hátul, a színből előhúzta a kis sárga-kocsit. A disznóól felől neszelés hallatszott. A malacok rágták a vályú szélét. Arra villantott rossza- lólag, aztán kurtán elacsarkodta magát:-Hé! Semmi. Megint:- Hé! Az ég szíjjík fel! A tanyás félretólta a récét, megállt a pitvarajtóban. Lusta pillantásokkal fordult a gazda felé:- Szólt gazduram? Bodó zsörtölődve hányta a szavakat: A disznók eszik a vályút! Pabar Mihály, a vékonycsontú tanyásember; tipegett, forgolódott egy ideig a ház előtt. Az eperfát is körülnézte, csak ótán indult a kanász keresésére.- Te is elmennél a dolog teme- tísire - morogta a fiatal gazda. Ekkorra bekerült a cseléd is.- Fogjál a sárga-kocsiba, haza- gyösz te is - mondta neki. Nyakó dünnyögött valamit, aztán itatott. Csak ennqjcutáaa hozta a szerszámot a kamarából: ráakasztotta a rúd végére. Bodó gazda addig széjjelnézett a gyümölcsösben. Pár szem aszalt meggy még akadt a fákon, azt megeszegette. Csak akkor hagyott fel véle, mikor készen állt a kocsi. Felült. A nap már hanyatlott az ég nyugati peremén, mikor kezébe vette a hajtószárat. Vágtában kezdte a bejárón kifelé. A tanyás- Akkor hozhatod, de csak ha egyedüli jány.- Az. így indút hajnalban a fiatal gazda Nyakó Miskával Kisújszállásra. Ennekelőtte már megjárta nihájába, így biztos volt a dolgában. Úgy feleút-formán ötlött az eszébe... Hirtelen odafordult a cseléd felé élénk mozdulattal:- hanem hallod-í - így a szavakkal: - majd ha gyönnénk elfe- le, így kiátok, hogy: Pista! Oszt elértsd! Nyakó csak ennyit szólt rá, a fejével is rábólintott:- Öhön. A csend haladt velek, meg a Mihály köszönését nem viszonozta: haragudott rá a disznókért. Egészen a Keresztgödörig sze- kereztek szótlanul. Ott mondta Bodó a cselédnek:- Hajnalba’ korán kelünk - ostorával lecsetkelt egy sárga levelet az árokparti ákácfáról, így folytatta: - áthajtunk Kisújra. yakó Miska gazdájára N vitte tekintetét, meg vissza. Úgy hallotta Kondor komájától, hogy meg akar házasodni a fiatal gazda. Még meg Kisújrúl. Mán van benne valami.- Jó - mondta kurtán. Elnézett a Keresztgödör felé. Nézte a kacsákat, amint félig buktak a víz alá. Megettek hirtelen nagy zakatolás született. Egyszerre néztek hátra: a kevi lebbencshordó gőzös pöfögött nagy szusszantá- sokkal az állomás felé. Bodó Mihály nézte a masina gőzét, de szeme sokkal mesz- szebbre látott. Csak lefekvés előtt mondta ki szándékát az öreggazdának:- Idesapám, kend is átgyön?- Szemét nem merte levenni az almáriomról. Az öreg Bodó felütötte a fejét: - Hová, te?- Jánnízőbe.- Afenét? - csodálkozott Apja- mihály. így tudta meg, hogy a fia házasodni akar:- Oszt kit níztél ki? A fiatal gazda elébb csak pislogott, felvitte tekintetét a kemence tetejére, onnét le a kuckóra, meg a padkára; aztán visszacikázott: a szűzdohányon állt meg a sifon tetején:- Bordács Katát. A csendbe szinte belezuhant a lány neve: ráesett a kemencére, onnét az asztalra, kanapéra - ahol ídes fódozta a rossz gúnyákat. Erre már űkemmi is felvetette a fejét, megigazította a pápaszemét:- Oszt takaros? Csak ennyit kérdett. Miskának lebillent a feje:- Az. Az öreg morgott bele:- Akkor nem híjják senkinek. A fia követődzőleg rávetette villogó szemét:- Mír?- Mer’ biztosan kódus.- Negyven hódjuk van - mondta a fia fölényesen, még el is biggyesztette a száját. Apjamihálynak megcsillant a szeme: szekérzörgés. Nyiszorgott a nyeszlett sárga-kocsi. Nem számos. A rajtaülők már megszokták. Nézték a kavicskupacokat meg a vadalmafákat. A nap vékonyan szűrte sugarait a lombok közt. Kisújszállás tornya közelről látszott már. A mellettek elhajtó szekerek idevalósiak: kerektetejű kalapot viseltek a rajta ülők. Mikor emígyen kigondolták magukat, Nyakó Mihály bátorságot vesz a szólásra:- Oszt mír akarja gazduram, hogy István legyek? A gazda nyugodtan ült. Tudatlan mozdulattal kapaszkodott meg a lőcsbe ’, úgy mondta a szavakat, mintha az eperfának szórná:- Aszongyák ezek ideát - fejével a torony felé intett, - hogy Kevibe nincs más ember, csak Mihály, Mihály, oszt Mihály! Nem győzök mán írté hallgatni. A cseléd pelyhedző bajuszát simogatta; vékony mosolyba húzódott a szája:- Hát ebbe van valami, mert lássa csak gazduram: magoknál három szomszíd Mihály, miná- lunk meg kettő. Bodó fürge mozdulatokkal igazgatta a kalapját, szeme szinte szikrát hányt a méregtől:- Ne pofázz! Ki kérdett! Nem szóltak többet. temetőnél jártak, miA kor előállt a baj. Csak egy nyisszanás hallott, avval a rudas kilépett a hámból: elszakadt az istráng. Nyakó megrántotta a gyeplőt: -Hó! A kocsi állásba zöttyent.- Üm - bökte a szót gazdája. Feljebb tolta a kalapot, azután leugrott az ülésről. Félmenésből vetette hátra a szavakat:- Csinálj néki valamit, oszt majd gyere utánam. Csak éppen egy kupica pályin- kára futotta az időből, akkorra beköszönt Nyakó is:- Aggyonisten! Bordács gazda mondta rá:- Néked is, ecsém - így messziről kiabált tovább, a jószágokat nézegetve:- Kösd be űket az istállóba oszt vessél elébek színát! - Bodó tuszkolta befelé, mikor eszébe ötlött, hogy a cselédnek is adni kék toroköblítőt:- Hé! - kiáltott az ól felé. Míg az üveget kereste, megkérdte Bodótól: Szerzőin^ d J'i lf :! Makra Sándor 1915-ben született Túrkevén. író, néprajztudós. Budapesten él. Prohászka Antal Szolnokon él, festőművész. Az oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos- Hogy híjják a cseléded, Mihály? - huncutul nevetett a szeme. Bodó elveresedett. Kezét gyürkészelte a nadrágzsebbe: ki meg be; hol a jobb lábára állt, hol a balra. Köhécselt is kelletlen, a szavakkal meg küszködött:- Hogy a cselédem? ... Nem Mihály a’, István. Bordács már csak félfüllel hallotta, menésben volt az istálló felé:- Majd megyek mán - szólt vissza. Ilyenek voltak ezek a nagygazdák: mutatták a módit, ha úgy jött sorja, máskor meg sziszkiriskedtek. Bodó Miska olyan mozdulatot tett zavarában, mintha le akarna esni a nadrágja: rántott rajta, aztán jobbadán csak magának motyogva újra megszólalt:- István a’ István - nézte Bor- dácsot amíg el nem nyelte az istálló ajtó, aztán bévülkerült a tiszta házba. Hogy bent mi történt, csak ebéd után tudódott ki. Az ifigazda felállt, leverte nadrágjáról a morzsát, kockáskendőjét végighúzta bajszán, két lépést tett előre:- Hát akkor mennék is tán...- Ráírsz - marasztalta illendően a gazda.- Megyek - vágta a szót kurtán Miska. Felvetette a fejét:- Akkor úgy, ahogy megbe- szíltük... - kérdőleg hordta körül tekintetén mindenkin. Bordácsné szólt rá:- Ráírunk a lagzival tengeritö- rís után is, akkorra rendesen el- kíszítem Katát. gyszerre néztek a leE gényre mind a hárman. Miska úgy tett, mintha hányná-vetné megában, aztán csak rámondta:- Jó! - kilépett az udvarra, az istálló felé fordult:- Pista! - kiáltotta el magát. Semmi válasz. Mégegyszer:- Isván, te!- Hé! Isván! Az ég roggyík rád! Erre sem mozgolódik senki. Bordács sunyin nézi a legényt, egyszer megfogja a kabátját, kicsit hátrébb húzza:- Megállj csak, majd én - veti neki. Nagy lélekzetet vesz, öblös hangon kiált az istállóajtó felé: -Mihály!!! Nyakó kidugja borzas fejét az ajtón, már szól is:- Tessík! A gazda nevet, de még Kata is! A Bodó-fattyú egy pillantást vet feléjek, ekkora megaláztatást nem bír elviselni, a kényin-ked- vin nevelt gazdafiú. Öles léptekkel indul az istálló felé, útközben morogja a szavakat Nyakónak:- Fogjál te, teee, oszt gyerünk! - fogát dacosan összeszorította, fellépett a kocsira: Bordácsék- nak többet még a tájára sem ment. Hanem a szegény Nyakó Miska! Azt mondja néki a fiatal gazda, mikor elhagyták a várost: - Te hatökör, te! Miska behúzta a nyakát.- Kitőtt az üdőd! Ezt már nem lehetett tétlenül tűmi. Nyakó Mihály felegyenesedett:- Ennyiír?- Ne pofázz! Odahajította néki a hajtószárat:- Hát jó! - leugrott az ülésről: - De a híremet kifizesse mind egy szemig, mert törvínybe megyek! - kiáltott a gőgös gazda után. Az meg szemberöhögte:- Mehetsz az anyád kínjába! Neki lett igaza. Bezo’! így bántak el a szegény cseléddel a húszas években, még meg semmiért! Prohászka Antal festményei Fotó: Hargitai Lajos Az Új Néplap galériája
