Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
8 Irodalom—művészet 1992. JANUÁR 25. Az itt közölt írással a 85. születésnapját most januárban ünneplő Kolozsvári Grandpierre Emilt köszöntjük, aki regényeivel, elbeszéléseivel, fordításaival és tanulmányaival mérhetetlenül gazdag életművet hozott létre; aki franciás, világos szellemével, előadásmódjának könnyedségével, eleganciájával, csípősen szatirikus hangjával, finom humorával sok olvasót hódított meg magának. Színessége a vérbö, reneszánsz életgazdagság tükre. Kifejezőeszközét, a magyar nyelvet nemcsak bravúrosan használja, de vitacikkeivel őrzi, vigyázza is tisztaságát. Az az író ő, akit a hivatalos irodalompolitika, a kritika kissé mostohán kezelt, elismerésével fukarkodott. De ugyanakkor könyveit mindig keresték, keresik a szórakozni vágyó olvasók, népszerűsége határtalan. Mert ö szórakoztat, akár a szerelemről, akár a közélet valamilyen fonákságáról beszél. A csillagszemü című regényén nemzedékek nevelkedtek, s egy-egy pikáns, szellemes elbeszélése a folyóiratokban merész stiláris újításaival gyakorta hozta izgalomba az olvasók táborát. Emlékező regényeiben - Tegnap, Szabadság, Az utolsó hullám - nemcsak életútja rajzolódik ki, a kor is megjelenik, amelyben élt. És él, mert a kolozsvári születésű franciás nevű író ma is életerejében van, és dolgozik, újabb regényét írja - s reméljük, korántsem az utolsót. (VM) udorászva, jókedvően készült a D randevúra. A presszóban megisznak egy feketét, esznek valamit, s onnan mennek a színházba. A szemét gondosan körülrajzolta, a kezén-lábán újralakkozta a körmöket. Legmagasabb sarkú cipőjét húzta föl, s az új piros ruhát. Csomagból. Az örömhöz az is hozzátartozott, hogy nem siet. Ráérősen sétált a presszó felé, egyik-másik kirakat előtt elidőzött, hogy ezt venne, azt venne, amaz sincs, de nemcsak a kiállított árukban gyönyörködött, hanem a saját karcsú, mégsem fiús sziluettjében.- Szexi vagyok! Szexbomba! - állapította meg újra és újra. Aztán megpillantotta túloldalon a presz- szót, s a jókedve abban a percben odalett. Karcsi úgy gubbasztott a kávéja fölött, mint egy árvízkárosult, aki az elveszett vagyonát siratja. Összeszorult a torka.- Mi baja lehet már megint annak a rohadt Sárinak? Gyűlölte ezt az összeomlott testtartást, a szánalmat kolduló tekintetet. Akkor találkozott vele először, mikor Karcsi bejelentette, hogy nem válhat, mert a felesége teherbe esett, az adott helyzetben a becsület így meg úgy, de azért csak őt szereti. Ennek rövidesen három éve. Azóta minden alkalommal, ha valami nem stimmel - ez a testtartás, ez a sunyi, gyáva lapulás. Hirtelen elhatározással átvágott az úttesten, egy perc, s már a férfi előtt állott. Amaz álmos örömmel nézett föl rá, fél kézzel megfogta a széket, hogy közelebb húzza.- Nem ülök le - mondta a lány, s az ajkát összeharapta. A férfi a cigarettája után nyúlt, s rágyújtott, hogy időt nyerjen.- Vagy azért - folytatta a lány élesen -, mert színházba megyünk, s akkor ideje indulni. Vagy azért, mert nem.- A helyzet az... - próbált volna beszélni a férfi.- Szóval nem megyünk színházba!- Ülj le, kérlek, ez így igazán kínos.- Nem ülök le. Becsavarodnék, ha végig kellene hallgatnom, amit a Sárikádról sóderolsz. Kivették a vakbelét? Vagy lenyelte a vájdlingot? Add ide a jegyyeket! Vagy vele mész? Heves fejrázás volt a válasz, látszott, hogy a férfi tart a lánytól, már húzta elő a pénztárcáját.- Nem hagyom kárba veszni a jegyeket - mondta a lány makacsul, de közben a tekintete tanácstalanul repdesett.- Ülj le, Ágika, Kérlek, ülj le. Dacos kis fejrázás volt a válasz. Mielőtt elindult a telefonhoz, odaszólt a férfinak:- Addig rendelj nekem egy konyakot. Nem! Egy nem elég - állott meg mentében -, mindjárt kettőt! A férfi a szeme sarkából követte, amint hegyesen, rövid, pattogó lépteivel a fülke felé tart. Sóhajtott, elnyomta a cigarettát, s mindjárt másikra gyújtott. Fejét még jobban lehajtotta, a füstöt maga elé fújta az asztal lapjára.- Találtál partnert? - kérdezte, mikor a lány visszajött. Válasz helyett a lány a kezét nyújtotta újabb tantuszokért, a tenyere rózsaszínes volt, a csuklón halványkék erek.- Túl vagyunk a drámán. Sárika megkapott estére. Most már kiegyenesedhetsz.- Az én drámám nem fejeződött be ... - maagyarázta volna öblösen érzelmes hangon -, az én drámám az, hogy nem lehetek veled... Ági úgy tett, mintha nem hallaná, vagy csakugyan nem hallotta. Vitte a két tantuszt. Mire visszatért, a fülkét elfoglalták. Egy darabig idegesen dobolt a retiküljén, mereven nézte a telefonálót, de az elnyűtt, festett hajú nő nem törődött vele, beszélt, beszélt. Majd hirtelen lecsapta a kagylót.- Kárász Elek urat kérem - mondta Ági bizonytalanul.- Magánlakás - hangzott a barátságtalan válasz. Ismét tárcsázott, s amint az ismerős hangot hallotta, felderült az arca.- Jaj, de örülök, hogy otthon talállak, Elek. Van két jegyem a Nemzetiba, azt mondják, frankó darab... - Szünet, megnyúlt vonások. - Értem. Értem. Értem. A kagylót lehangoltan helyezte vissza a villába. Időközben meghozták a két konyakot. A lány leült.- Senki - mondta, s felhajtotta az egyik pohár italt. - Van még eg tantuszod? Ne haragudj, a te hibád. A férfi azok közé tartozott, akik nem tudják, melyik zsebükbe mit tesznek. Szórakozottan rakta ki az asztalra, amit összemarkolt, aprópénzt s közötte néhány tantuszt.- Cilikét hívtad? - kérdezte.- Mi vagyok én, hogy mindig lánytársaságban mutatkozzam? Hogy néz az ki, hogy egy ilyen szexbombának nincs partnere? Nem szeretek égni a fejek előtt. A férfi beszélni akart, de meggondolta. A lány megfelelt az el nem hangzott közbeszólásra:- Azt akarod mondani, hogy ha valaki olyan szexi, mint én, annak akad partnere? Ha olyan könnyen akadna, már régen nem futnék veled! Hajaj, milyen régen!- Én azt hittem - mondta a férfi öblösen -, azt hittem, hogy szeretjük egymást...- Az elején úgy is volt, ahogy mondod. De te elgazoltad ezt a szép szerelmet, elnyálazA Bertók László: Hamary Dénes: Elképzelni, hogy Fényképalbum soha még Csak fényképeken mosolygok A pillanatban benne van mint a pohár vízben az ég csak körül kell írnom magam meg kell jelölnöm a helyét kimerevedni mint a kép ülni a bezárt moziban bevallani, hogy szanaszét, hogy nincs is rá pontos szavam csak a miért, mennyi, hogyan fölötte mint valami gép kételkedni bizonyosan illesztgetni részhez a részt önmagámra Tejfogaimban a holnap kígyómérge Emlékkép darabok agyamban Néha anyámra gondolok, néha a testvérre Ki nem dobja felém a kék labdát Asztmás a múlt, egyre betegebb S egyre fájdalmasabb felköhögni A sejtekbe szorult kórt. Egyetlen Játék sem maradt a holnapomnak Valahol oszlik az elásott elképzelni, hogy soha még s tudni, hogy akkor sem olyan. ^ ________________ sz eméthegyekben Nem én, csak az idő kegyetlen. tad, eltaktikáztad. Ha valakinek nincs ereje elválni, akkor ne ígérgessen. Ne emelgesd az ujjadat,, mint aki kisdolgozni kéredzkedik. Igen, igen, szerettelek! Mindenképpen lefeküdtem volna veled, de az más, ha az ember előre tudja! Egészen más! A felelősség egyedül az övé.- Többször elmagyaráztam, hogy a Sárika reakciója.. . A lány felemelte a másik pohár konyakot, oly sokatmondón pillantott a férfira, hogy az elnémult. Kissé kinyílt szájjal várta, mi következik.- Ezt a poharat a Sárikád egészségére iszom. De azzal a feltétellel, hogy a nevét se halljam többet. Felhajtotta a konyakot. Még egy percig villanó szemmel nézett a férfira, mint idomító az oroszlánra, aztán felmarkolta a tantu- szokat, s ment telefonozni. Lassan tért vissza, nem várta meg a kérdést.- Apuval megyek - mondta, s megvonta vállát. A férfi átnyúlt az asztalon, ajkához emelte a lány kezét.- Igazán örülök, hogy sikerült elintézni, s hogy miattam nem romlott el az estéd, mert a darabról mindenki azt mondja ...- Ki mondja, hogy nem romlott el az estém? Ki? Talán a tied nem romlott el! Élvezheted a Sárikádat! Mert kettőnk közül mindig én esem pofára! Mindig, mindig, mindig! Micsoda szerencséje van a Sárikádnak, hogy egy ilyen lekvár férjet szedett föl. Világi nagy szerencse! Ma családi nap van - folytatta már lábon -, te a Sárikáddal, én az apámmal. Szia. Érezte, amint a férfi tekintete hátulról végigtapogatja, de nem fordult vissza, holott szerette ezt a mohó, szemérmetlen nézést, szerette a vágyat, ami hevítette, saját kívánatosságának visszaverődő melegét. Gondolata minduntalan arrafelé lejtett, hogy elmúlt huszonöt éves. És nem is olyan régen úgy gondolt erre a korra, mint valami nagyon távoli állomásra. Lám, elérte, s nem történt semmi, sémi. Nézte magát a kirakatok üvegében, a tükörképébe kapaszkodott: csípője gusztusosán feszült a szűk szoknyában, melle kihívón nyomult előre. pja várta a színház előtt. Az apja! A Sötétszürke zakó, bordó nyakkendő, csíkos ing, klassz fej az öreg. Valahányszor nyilvános helyen vannak együtt, úgy viselkedik, mintha az udvarlója volna.- Szervusz - mondja, elébe siet, és kezet csókol. O hagyja. M A M A G Y A R O T S o Fábrv Péter: Romániai karácsony (részlet). Az alkotó fotóanyagáért a Népszabadság különdíját kapta. Hol tart a magyar fotográfia? Kik és milyen szinten művelik e művészeti ágat, mely gyakran újságok lapjain jelenik meg, máskor albumok, nagy ritkán kiállítások juttatják közönségközeibe. Pedig a fotó igen népszerű nálunk (is). Minden alkalommal nagy közönsége van a történelmi vagy a kortárs fotográfiai kiállításoknak. így volt az a Változások - Magyar fotográfia ’91 című kiállítás megnyitóján is a Budavári Palota A- épületében, aLegűjabbkori Történeti Múzeum földszintjén. Ahol a falakon 462 kép várja a látogatókat. A kiállítás fotóit 242 pályázó hatezer felvételéből választotta ki a nemzetközi zsűri, s ugyanez a zsűri döntött annak a 16 díjnak a sorsáról is, amelyet különböző szervezetek - mint a Fotóművészek Szövetsége, az Újságíró Szövetség, a Fotóriporterek Kamarája, a Művészeti Alap, néhány újság és kereskedelmi cég - felajánlott. Már a díjazott képek és sorozatok is igen széles körből kerültek ki. Volt közöttük riport és szociofotó, tájfelvétel és aktkép, portré, divatfotó és politikai tudósítás. Hogy csak a társadalmat élénken foglalkoztató aktuális riportok közül említsünk néhányat, bizonyára nem kerüli el a közönség figyelmét a Romániai karácsony című hétrészes sorozat Fábry Pétertől, vagy az Azonosságok címet viselő és a 301-es parcellát megörökítő tíz felvétel Fuszenecker Ferenc- től, vagy a riport kategória nagydíjával kitüntetett Hajléktalanok című hat képből álló sorozat Baricz Imrétől. Kudelich Lajos Idegen kenyéren címmel ugyan már a szociofotó kategória díját nyerte el, mégsem fér kétség témája szomorú aktualitásához. A francia, litván, csehszlovák és magyar fotóművészekből álló zsűri és a rendező-szervező Magyar Fotóművészek Szövetsége s a Magyar Fotóriporterek Kamarája szerint minden korábbi sajtófotó-kiállításnál magasabb színvonalú anyag gyűlt össze az idén. A fotográfia minden ága megjelent, az experimentális fotótól a divatképig, az alkalmazott fotótól az életképig. Egész sor olyan felvételt állítottak ki, amelyek néhány évvel ezelőtt még nem kerülhettek volna a falakra. A fotósok megmutatják az élet mélységeit, gyötrelmeit, szomorúságait. Sok a kritikai észrevétel, a változást sürgető figyelmeztetés. Mégis, illik erre a kiállításra a humanista jelző. Az emberközpontúság, az egymás iránti figyelem, az élet szép és rút oldalának szembeállítása egyaránt felfedezhető. Mindent összevetve érzelmekre ható, érzelmeket felkavaró ez a kiállítás. Érzelmes utazások Tituszék Ügy kéne szeretni gyereket, asszonyt, szülőt, ahogyan Titusz szereti a kis Titát. Olyan kitárulkozó, ártatlan rácsodálkozással, józan derűvel, eredendő bizakodással. Ahogy ezt leírom, már látom is magam előtt Judit asszony egyszerre büszke és féltékeny tekintetét: - Már csak az hiányzik, hogy te is ajnározd őket, így is már teljesen apás az a gyerek! - Barátom felesége egyébként is szelíden megrótt, hogy majd minden írásom kocsmák mélyén „játszódik”, és meglehetősen fura alakok fordulnak elő bennük. De most az első (és Marquez szerint a legfontosabb) mondat a bizonyság rá, hogy ez nem egészen így van. Igaz, most, amíg várjuk, hogy a túlságosan is ecetes vízben áztatott pacal végre puhára főjön, és „kiizzadja” magából az ecetszagot, bort kortyolgatunk elmélyült szorgalommal. No persze ebből a konyhából még nem lesz kocsma. Ott ugyanis aligha volna szerencsés, ha a kétéves Tita térden kúszva traktorozná a „trágyát”. Meg aztán az ivóba tornázni sem szoktak a Mákvirág együttes lemezére, s ha mégis, azt másként hívják s legfőképpen nem apával versenyt fogat mosni a piros műanyag vödör fölé hajolva. Titusz - kamaszkorunk óta vagyunk haverok - harmincas évei derekára „ért be”, s nem is akármilyen apává. Mintegy másfél évtizedes „hülyéskedés” után. Addigra már mi egynehányan úgynevezett „komoly emberekké” cseperedtünk. Felsőfokú tanfolyamok, család, esetleg lakás, egyszóval honderű, ahogy azt Móricka, akarom mondani Titusz elképzelte. És irigykedett is ránk egy picit emiatt. Pedig amíg ő lazán kísérletezgetett a kötélen, közülünk néhányan már le is hulltak róla. Például Tichó hét emeletet zuhant - és korántsem átvitt értelemben ... Na ja, nekünk volt apánk, aki a hónunk alá nyúlt, hogy ne téblábol- junk olyan tanácstalanul abban a bizonyos nagy büdös életben. Neki volt is, meg nem is. Nem emlékszik, hogy valaha is leült volna vele beszélgetni. A pia dominált inkább, meg az ulti. Ám ezt ő most már nem szemrehányóan mondja. Inkább megbocsátó szomorúsággal. Elvégre ez is útravaló volt. Tanulsággal szolgált annak, aki okulni akart belőle. Egy kisközségben vagyunk egyébiránt, s idill ide vagy oda, ez a derék község azért még mai napság is a meglehetősen behatárolt lehetőségek hazája. Titusz, az urbánusnak is különc, kinek befőttes gumival összefogott vékony varkocsa még most, három év elteltével is szófián ámulatba (vagy inkább döbbenetbe?) ejti a betolakodókkal amúgy is bizalmatlanabb falusiakat, itt vett egy közepesen öreg házat és több százezer forintnyi OTP-kölcsönt a nyakába. Röghöz kötöttségük ezáltal teljesebb, mint a jobbágyoké Werbőczy Hármaskönyvében. Amíg nem volt a kis Titusz, ez nem is nagyon izgatta őket, igaz, ennél azért jobbra számítottak. Másnak képzelték a falusi életet, nem ennyire szegénynek, kizárólag robotra pre- desztináltnak. Nem az a legnagyobb gondjuk, hogy nincs bársonyos pázsit az udvaron, hanem hogy nincs pénzük rendbehozni a házat, a kerítést, „leműszakiztatni” a Trabantot. A kocsit, ami az egyedüli esélyt jelenthetné a kis Titának, hogy része lehessen mindabból a jóból, ami egy városi gyereknek a lakóhely jogán kijár. Az uszodából, a zeneiskolából és a többi, a községben elérhetetlen kiváltságból. Persze a gyerek jövője miatti aggódást az álmoknál sokkal mindennapibb és fenyegetőbb realitások kényszerítik mostanság ki. Juditnak, aki a Videoton bérszámfejtésén dolgozott, már a tudomására hozták, hogy a gyed után nincs rá szükség. Titusz, a „magyar apa” egyelőre haladékot kapott, de a munkanélküliség réme az ő éjszakáit is kísérti. A legkisebb Titusz szerencsére mit sem sejt ebből. Férfiembereket megszégyenítő komolysággal segédkezik apának a kazán salakozásánál, a talicskázásnál. Aztán meg kajla önfeledtséggel hajkurássza a két hatalmas testű komondort, Brúnót és Sacit, akik egyelőre még a fejére nőnek. Mire pedig az átkozott pacal megadja magát a puhulás szellemének, kiságyában ő már az igazak álmát alussza. Tódor János A szexbomba Kolozsvári Grandpierre Emil:
