Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

1992. JANUÁR 25. Kulturális körkép 9 LOPE DE VEGA — A SZIGLIGETIBEN Vér, sár és Robin pajtás A drámaírás fejedelme A kertész kutyáját próbálják a színházban, másodszor kerül szín­padra a Szigligetiben a spanyol szerző vígjátéka; régebben Misz- lay István rendezésében vitték színre, most Taub János vállalta színpadra állítását. Ezúttal azon­ban nem az előkészületekről, ha­nem magáról a drámaíróról néhány érdekesség, hisz Lope de Vega ki­vételes egyéniségnek számít a vi­lág drámairodalmában. Termé­kenysége például egyszerűen le­gendás: az Erzsébet-kori angol szerzők együttesen nem írtak annyi színdarabot, mint amennyit ő. Drá­máinak száma csaknem eléri a két­ezret. S ha ezt elosztjuk éveivel, kissé nagyvonalúan számolgatva, éven­te 25 drámát tett le a színházak asztalára. S ami rendkívüli, alig múlt el tízéves, már megírta első színdarabját. Kis túlzással nevez­hetjük őt a színház, a dráma Mo­zartjának, azaz csodagyerekének. De nemcsak elképesztő teljesítmé­nyével ejtette ámulatba kortársait, sikerei folytán is elismerésekkel büszkélkedhetett. Állítólag amikor Cervantes, kortársa megtekintette egyik darabjának előadását, a látot­tak oly mértékben lenyűgözték, hogy örökre elment a kedve a drá­maírástól. Maga Cervantes ily mó­don vall erről: „Ekkor más foglala­tosság után néztem, felhagytam a drámaírással, átadtam a helyet a nagy Lope de Vegának, aki a drá­maírás fejedelme lett”. (Mellesleg csinos kis vagyont szerzett tollá­val, mintegy százezer aranyat.) Csodás termékenység - rendkí­vüli népszerűség, a siker magyará­zata: a spanyol szerző olyan műve­ket „komponál ’ ’, amelyekkel a nép tapsaira pályázik. A drámaírásról szóló egyik tanulmányában tizen- hatszor ismétli meg, hogy ő a nép­nek ír, az ő igazi közönsége a nép, így hát számára irányadó az, amit a nép igényel, s ami a nép ízlése sze­rint való. Ez vezérli, amikor nem átallja „keverni ’ ’ műveiben a komikust és atragikust: „tudodmost márRicar- do, hogy a színház tükör, melyben az ostoba, a bölcs, az öreg, az ifjú, az erős, a bátor, a király, a kor­mányzó, a hajadon, a menyecske példaként meghallgattatván az életről és a becsületről, a mi szoká­sainkat festi, akár könnyelműek, akár szigorúak, keverve a tréfát az igazzal, a vidámságot a bánattal.” Lope de Vega színháza valóban színes tükre a XVI. századi spa­nyol világnak, az emberi valóság­nak, de e gazdag panoráma fölött „mindig derűs az égbolt” És még valami, ami jellemző a szerző szemléletére. Bár ez a kor már ismeri a színpadi fejlett tech­nikát, a gépezeteket és az egyéb illúziókeltő eszközöket, Lope de Vega úgymond szövegből „építi” díszleteit, puritán és takarékos, a látványosság idegen tőle. Nem is sokra becsüli azokat a darabokat, amelyekben a sikerhez „az ács se­gít hozzá mesterfogásaival és ter­veivel, ahol szörnyetegek szálldos- nak föl-le az égből, ahol a színpad olyan, mint valami íróasztal, csupa fiók és függöny, s úgy fel van oszt­va, akár egy sakktábla.” Nos, kíváncsian várhatjuk, va­jon mit látunk majd most, ’92-ben, január utolsó péntekén este, ami­kor felgördül a függöny a szerző legtöbbszörjátszottkomédiájának, A kertész kutyájának előadásán. (V. M.) A Terminátor és társai Februártól új kínálat a videózásban Zsugorodik, egyre jobban zsu­gorodik a filmek mozipiaea. S ugyanakkor nő azok száma, akik a filmszínházak helyett az otthoni vi­deózást választják, s a filmeket is ebben a házias formában kívánják élvezni. Nem véletlen, hogy az utóbbi időkben megnőtt a videofil­mek feketepiaca, megfelelő tör­vény híján elburjánzott a kalózko­dás, ami a videózás minőségi rom­lását is hozza, hisz a zugárunak készített videokazetták technikai­lag nem tökéletesek, s művészileg is kevésbé élvezhetőek. Februártól kezdődően egy olyan vállalat lép be a videoforgalmazók táborába - az amerikai szuperfilmek egyik ha­zai terjesztője/ az InterCoom -, mely azt a célt tűzte maga elé, hogy a legjobb minőség kínálatával és elérhető árú kazetták forgalomba hozatalával segít letörni, vissza­szorítani az említett zugkereske­delmet. Kazettáikat elsősorban vi­deotékáknak ajánlják, hozzávető­leg 2700-2800 forintos áron, a to­vábbi kölcsönzés aztán az ő felada­tuk. Nem a mennyiség a fontos, vall­ják a forgalmazók, egy-egy hónap­ban mindössze 10-12 filmet kíván­nak piacra dobni, első eresztésben például a Schwarzenegger szerep­lésével híressé vált Terminátor 2- őt, vagy az Eszelős szívatást, mely­ben négy világszár ontja a humort - a film a mozikban is frenetikus sikert aratott -, de közöttük szere­pel egy zenés amerikai film is, Mi- chael Jacksonnal a főszerepben. További érdekesség, hogy szinte minden esetben szinkronizált fil­meket hoznak forgalomba, így az idegen nyelvet nem tudó is zavar­talanul nézheti, élvezheti az egyes filmalkotásokat. Több külföldi cég kizárólagos partnere az Inter­Coom, például a Warner Home Videóé, mely a világ egyik legna­gyobb piaci részesedésű videokia- dója. így biztosítva látszik a garan­tált minőség, tartalomban és for­mában egyaránt, hisz a kibocsátó ég még azt is számon kéri terjesz­tőitől, hogy csak az eredeti borító­val jelenhetnek meg a kazetták, így is védelmezvén a filmek kialakított ¡mázsát. A magyar vállalat jó technikai felszereltsége biztosíték arra, hogy újabb kazettákat, másolatokat is ki­váló minőségben, akár egy-két nap alatt is el tudjanak készíteni. A mo­zikban bemutatott filmekről általá­ban három-négy hónap múltán ké­szülhet videokazetta, attól függő­en, milyen hosszan marad műso­ron a kérdéses játékfilm. Minőség, gyorsaság, tisztesség - oly filozó­fia, mely jól kamatozhat a színvo­nalas videózásban. Olvasásra ajánljuk Beke György: Világos árnyékában Századvégünk - mint minden válságos korszak - a radikális át­értékelésé. Két éve, amikor elter­jedt a hír, hogy Habsburg Ottó is jelölteti magát a köztársasági el­nökségre, Debrecenben kifakadt valaki, mondván, hogy a protes­táns Tiszántúl ebbe soha nem fog beleegyezni. Most meg egy egész ország nézte önfeledten az 1956-ban készült osztrák filmet (Sissy), amely bécsi kedélyes­séggel operettesíti a történelmet. Beke György viszont egészen más oldalról, más szemlélettel, ellenkező előjellel azt a kuruc ha­gyományt írja meg, amely soha nem tudja tudomásul venni Vilá­gost, a vereséget. Regényében arról szól, hogy a Habsburg-ház, a bécsi kamaril- la, amely csak birodalomban tu­dott gondolkodni, milyen türel­metlenül, kegyetlenül fojtja el a nemzeti mozgalmat, illetve játssza ki őket egymás ellen. Mi már tudjuk azt, amit Beke re­gényhősei nem láthattak, hogy Világost két emberöltő múltán egy sokkal nagyobb katasztrófa követ: Trianon, a történelmi Ma­gyarország széthullása. De tud­juk azt is, hogy Magyarország feldarabolása semmit sem oldott meg, mert csak újabb feszültsé­gek, ellenségeskedések magvát hintette el az utódállamokban. Tehát a leckét, amelyet 1848-49 adott föl, az elmúlt másfél évszá­zad sem tudta megoldani. Mack József kétségbeesett kísérlete, hogy megfordítsa a történelmet, eleve kudaracra volt ítélve (mint ahogyan Klapkáé is), Európa mindig jobban tisztelte a status quót, mint a még oly jogos nem­zeti igényeket, igazságokat. Ke­servesen kellett erre rádöbben­nünk 1956-ban, amikor kakaó­poron, használt ruhákon és szép szavakon kívül semmit se kap­tunk a nyugati demokráciáktól. Ezt élte meg másfél évszázada a kossuthi emigráció és a hazai közvélemény is. Keserves volt ez a vereség, szinte elviselhetetlen. „Csend és hó és halál” - írta két­ségbeesetten Vörösmarty az Elő­szóban, „ minden egész eltörött’ ’ írja majd Ady egy emberöltővel később. Beke regényhősei tehát a lehetetlent kísértik meg, felszíta­ni az ellenállás parazsát egy apá­tiába zuhant, depressziós ország­ban. A kudarc biztos, előre kiszá­mítható. Az ország tele spiclivel, osztrák ágenssel, a nép belefáradt a háborúba. Az összeesküvők vi­szont naivak, gyakorlatlanok, amatőrök. Nem tudnak konspi- rálni, mint Mazzini olaszai, vagy majd később a bolsevikok. Az emigrációba szorult, kényszerült ’48-as honvédek útját követi nyomon Beke Isztambulig. Azt a folyamatot, ahogyan felbomlik a katonai fegyelem, s ki-ki a maga módján keresi a boldogulást. Van, aki Bemet követve beáll a török hadseregbe. Dobai Péter ír­ta meg (Csontmolnárok) ennek a kétségbeesett döntésnek az ab­szurditását. A török birodalom, „Európa beteg embere” korrupt, elavult, halálra ítélt állam- alakulat. Beke sem rokonszenve­zik a renegátokkal, akiket maguk a törökök is lenéznek, megvet­nek. A két pólus Veress Sándor huszárhadnagy, aki mesterséget tanul, s nem ért egyet a Mack ezredes, majd Várady József kö­rül szerveződő összeesküvőkkel. A másik pólus Koós Ferenc, aki visszamegy a marosvásárhelyi kollégiumba, hogy befejezze ta­nulmányait, majd elfoglalja Bu­karestben mestere, Török János kívánságára a lelkészi állást. Ez­zel a realizmus győzedelmeske­dik a romantika felett, mert hi­szen az idő, a történelem nem áll meg, élni kell, túlélni a veresége­ket, katasztrófákat is. Az áldoza­tok sírjait benövi a fű, emléküket afelejtés. Vagy mégsem? (Zrínyi Kiadó, Bp. 1991.) Horpácsi Sándor A gyerekek mindent tudnak A boszorkány vért csorgat a fémtálba, nagyot köp a vörös tó­csába, azután szuperhosszú kör­meivel elkezd kotorászni a tányér­ban, hogy a kotyvalékból a jövőt kiolvassa. Enyhén szólva gusztustalan je­lenet, amit pedig várhatóan sok tíz­ezer gyerek is megnéz, hiszen a filmet, a Robin Hood legújabb, ez­úttal amerikai változatát, elsősor­ban a gyerekeknek szánták. Amint, hogy a Robin legendája va­lóban mese, tehát joggal számíta­nak a filmgyártók az ifjú közön­ségre. Márpedig ebben a Kevin Cost- nerrel (ő volt az Oscarokkal kicsit túlértékelt Farkasokkal táncoló fő­szereplője és rendezője) készült legújabb Robin Hoodban nemcsak a ronda öregasszony gusztustalan- kodik. Mindjárt az elején egy ked­ves kis kézlevágással indít a film, és egyéb nyalánkságok is bőven akadnak még benne. De hát miért tegyünk szemrehá­nyást a Robin Hood készítőinek? Nem tettek mást, mint alkalmaz­kodtak a kor filmes és egyéb divat­jaihoz. Hiszen már a játékgyárak is úgy hirdetik - például a Magyar Televízióban - legújabb termékei­ket, hogy az űrbéli szömyecskék a gyermeki szemek előtt teszik tönk­re egymást. Az, hogy egy szereplő az üveg­ablakon át kizuhan a kertbe, hogy asztalokat, székeket vernek misz- likre emberek fején, hovatovább már a humoros hatáskeltés eszkö­ze. S most a pofonokról, a csupasz ököllel bevitt rettenetes horog­ütésekről nem is esett szó.- Nem igazi ez a bunyó, a gye­rekek is tudják, hogy kaszkadőrök művelik az egészet - nyugtatgatják ilyenkor egymást és a felnőtteket a filmkészítők. S mi tagadás, van né­mi igazság abban, hogy a gyerekek már majdnem mindent tudnak. S az elvont esztétika emlőin nevel­kedett dramaturgok ehhez azt is hozzáteszik; hogyha a gonosz, a rossz filmben, vagy akár a báb­színpadon nem elég erős, nem elég „hatékony”, akkor a jó győzelme sem okozhat igazán élményt a fia­tal - s nemcsak a fiatal - nézők számára. Hagyjuk hát csorogni a boszor­ka vérét, legyen erős ökle és fegy­vere a gonosznak, hiszen máskü­lönben hol marad a jó győzelme felett érzett, torokszorító öröm? Igazságszagú ez az érvelés, de mégis van vele egy kis baj. A gye­rek (s ehhez hozzá kell számolni a gyermeklelkű felnőttek tömegeit is) azt látja, hogy az asztal lapja forgáccsá törik valakinek a fején. Jó esetben a tudata mélyén még hozzászámítja, hogy ezt két kasz­kadőr műveli egymással, de az ütés, rombolás agresszivitása így is örömöket ad az arra hajlamosok­nak. Azt viszont már szinte senki sem méri fel, hogy egy valódi asz­tallap soha nem törik miszlikre va­lakinek a kobakján, így, darabokra csak a koponyacsont mállhat. A filmbeli látványhoz ugyanis a pa- pírtörékenységű speciális falap szolgál, amit kisujjal is össze lehet tömi. A fejét szétvert flaska való­jában cukorból van, csakúgy, mint az „ablaküveg”, amin át ki lehet repülni a szobából. Ha ott valódi üveg lenne, minden körülmények között vér folyna, súlyos balesetek nélkül, normál feltételek mellett az ilyen jelenet meg nem úszható. (Különösen, hogy többnyire ismé­telni is kell!) A csupasz ököllel bevitt rettenetes ütések nemcsak állón, fejen, hasfalon okoznának maradandó nyomokat, hanem aki üt, az sem biztos, hogy csontrepe­dés nélkül használhatná további­akban az öklét. Nos, ezek azok a mozi- (tv-)ha- tások, amelyekkel senki nem szá­mol. Azzal ugyanis, hogy felnő(tt) egy generáció, amelyik azt hiszi, lehet asztallappal egymást fejbe verni, ennek nem lesz káros követ­kezménye. Lehet üvegeknek neki­esni sérülés nélkül, lehet csupasz ököllel verekedni mindkét félre nézve súlyos balesetveszély nél­kül. (Az agresszivitásnak most csak ezt a három gyakori formáját hoztam példának, de e filmtípus szakértői a módszerek és technikai eszközök tucatnyi más változatát is ismerik.) Arról, hogy az élet agresszíveb­bé vált, elsősorban nem a filmek tehetnek. Ám abban nagyon bese­gítenek, hogy minden harmadik kisgyerek Rambónak képzelje ma­gát. Feltételezésem szerint még abban is, hogy a határaink közelé­ben ifjú emberek úgy kezeljék a géppisztolyt, gránátot, mintha filmbeli trükkös játékszerek lenné­nek, amivel - ha úgy hozza a sors- szétlőhetjük a szüléink házát is. (A valóságos jugoszláviai esetről a magyar sajtó is beszámolt.) Az in­dok, a motiváció az életből, a tár­sadalomból való. Az eszközök felhasználásának könnyelmű módszereit a filmek is sugallják Különböző okok miatt nem va­gyok az amerikai civil társadalom szervezeteinek lelkes rajongója. Ám az erőszak ellen fellépő szer­vezet ottani mintájára nem ártana itthon is valamivel próbálkoz­nunk. Filmek tiltása ritkán - talán soha- nem vezetett eredményre. Orvo­sok, pszichológusok, egyházi sze­mélyek, hétköznapi szülők azon­ban rendszeresen minősíthetnék nálunk is ezeket a filmeket. Ter­mészetesen leminősíthetnék. A várható hatás bizonytalan, de a je­lenlegi semminél egy ilyen sze­rény jelzés is többet érne. Bernáth László A szolnoki rádiótól a képernyőig A legfontosabb a hitelesség Sohasem tartozott az egymű- fajú tévés személyiségek közé. A legapróbb hírben, a legrövi­debb tudósításban is mindig van valami többlet, amire oda kell figyelni. Egy ideig alig láttuk, majd az utóbbi időben megint egyre többször szerepel a képer­nyőn. Hisz abban, amit mond, tesz, s képes másokat is arra buz­dítani, hogy higgyenek benne. Életkedvet és életerőt sugároz. Pedig már több mint húsz éve volt annak, hogy a szolnoki köz- gazdasági szakközépiskolát vég­zett kislány külsőzni kezdett a helyi rádiónál. Mindenféle fel­adatot kapott: kisriportot, nagy­riportot, ifjúsági műsort, maga­zint. Győzte a maga negyvenöt kilójával huszonöt kilós munka­eszközét. 1972-ben kezdte, s 1974-ben végezte az újságíró-is­kolát, akkor került a tévéhez.- Sokat dolgozik és sokfélét...- Mindig sokat dolgoztam, mert szeretek dolgozni. Míg „csöndben” voltam, megjelent második könyvem is. De úgy va­gyok, mint az éhes ember, akit egyszerre csak egy csodálatosan megterített asztal elé ültetnek: egyél. Engem kezdettől fogva, már csaknem tizenhét éve, feszí­tett, hogy ki szeretnék lépni a másfél percek szorításából.- Ezért készített képzőművé­szekről portréfilmeket?- Már általános iskolában Bokros László képzőművésznek szánt. Nem lettem az, de a von­zódásom a Művésztelep lakói­hoz, a Zagyva- meg a Tisza-part- hoz azóta is megvan. Az első gyűjteményem az az emlék­könyv, amibe rajzoltattam a mű­vésztelepiekkel. Ezért termé­szetes az is, hogy portréfilmeket Bayer Ilona portréja készítek képzőmvészekről. Semmivel ki nem váltható élmé­nyem, hogy Anna Margittal vol­tam Birkenauban.- Most is utazik?- Legutóbb Svájcban készí­tettünk filmet négy dél-alföldi képzőművészről. Négy tehetsé­ges fiatalember, van közöttük festő, grafikus, keramikus, fotós. Ugyanolyan sikeres filmet sze­retnék róluk, mint készítettem az „öregekről”, Kurucz D. István­ról, Benedek Jenőről, Szabó Vla- dimirról vagy Bornemissza Lászlóról. Névjegy lesz a film címe, és őszintén hiszem, hogy sikerül hiteles névjegyet lead­nunk nemcsak külföldön, itthon is.- A Napraforgó szórakoztató reggeli magazin ...- Nagyon szeretem az élő mű­sorokat. És ebben élőben és egy nagyon kellemes, jó csapattal dolgozom együtt. Sokat „élőz- tem”, valamiféle rutint is sze­reztem, s ezt nem szeretném el­veszíteni.- Stúdió, kulturális maga­zin . . .- Talán művészportréim alap­ján tudták, akik a műsorvezetést rám bízták, hogy' nem vásárol­nak zsákbamacskát. Nagyon jó, hogy nem szólnak bele sem a formai, sem pedig a tartalmi kér­désekbe. Beadtam egy pályáza­tot, amiből nem lett semmi, he­lyette a stúdióban, annak jellegét megtartva, próbálok tízperces híradót adni. A hagyományok szerint a folyamatok, tendenciák lényegesek. Én ezt ki szeretném bővíteni azzal, hogy a nézőknek a különböző programokról rend­szeres információi legyenek. Aztán minden adásban megkér­dezem, hogy minek örültek, vagy mi bosszantotta őket.- Egyetlen műsorán sem lát­szik a fáradtság, sőt, buzog ben­nük - ellentétben a korszellem­mel - az életerő . ..- Nem hagyom, hogy elve­gyék a jókedvemet. És ezt nagy adománynak tartom. Szeretek dolgozni, és valójában nem érde­kel, hogy mit fizetnek érte. Sze­retek akkor is dolgozni, amikor úgy kell, mint most, ilyen lehe­tetlen körülmények között. Ha nyolckor kellene indulnunk, csak 10 órakor mehetünk, mert akkor van kocsi. Az senkit sem érdekel, hogy akkor már a máso­dik helyszínen várnak. Az is elő­fordult, hogy két stábnak egy ka­mera jutott, mint ahogy az is, hogy gyakran nincs montírozó­kapacitás. A sok munka nem fá­raszt annyira, mint ez a szerve­zetlenség, ez a fejetlenség, ami között mégis dolgoznunk kell. De bármit csinál az ember, a szakmában, a magánéletben, a fontos: tartalmuk tisztességes le­gyen, hagyják bennük az értéket felmutatni. J. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents