Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

1992. JANUÁR 25. Nézőpontok 7 Szombatijegyzet Transzplantáció A hír hallatán - hogy január 3- án elvégezték az első szívátülte­tést Magyaror­szágon - már az első pillanatban megéreztem: Szabó doktor és csapata valami fantasztikus dolgot művelt a Szív- és Érsebészeti Klinikán. Igaz, a szívátülte­tés nem mai dolog. 1967 óta - amikor Christian Bamard professzor elvégezte az első műtétet - több száz újszíves örvend jó egészségnek, és ma már senki nem kérdőjelezi meg a szervát­ültetések létjogosultságát. Mi viszont valami­lyen okból - talán a pártállamiságunk fékei miatt - ezen a területen is lemaradtunk a világtól. Most azonban léptünk egy nagyot, egyszeriben ledol­goztuk a hátrányt, és ott teremtünk az élbolyban. Mióta csak tudok a szenzációs műtétről, foly­ton azon gondolkodom, mi is lehet vajon az a bizonyos rubikon, amelyen átléptünk. Orvosi szemmel nem tudom értékelni az operáció jelen­tőségét, mert a gyógyításhoz semmit sem értek. Bevallom őszintén, még a műtét videofelvételét is viszolyogva néztem, a kioperált és a beülte­tendő szív láttán pedig időnként még a rosszullét is kerülgetett. Azt azonban orvosi ismeretek hi­ányában is meg tudom állapítani, hogy sok-sok tudás, összehangolt csapatmunka, és ki tudja, mi minden szakmai dolog kellett még a szívtransz­plantációhoz. Laikusként is sejtem, hogy a ma­gyar orvostudomány átlépett egy rubikont janu­ár harmadikán. Azt hiszem, az újszíves életében is határkő volt ez a dátum. Hogy a gyógyulás útjára tért, azt számomra az bizonyította, hogy nem sokkal a műtét után már egy üveg sör volt a beültetett szíve vágya. Érdeklődési körömnél fogva, beállítódottsá- gomból adódóan a szívátültetés igazi jelentősé­gét kutató gondolkodásom inkább társada­lompolitikai irányt vett. Kell hogy legyen a transzplantációnak valami szélesebb, mélyebb, az orvosi szakmán túli valamijének is lennie! - vélekedtem. Aztán egyszer csak megszületett az agyamban a felismerés: Szabó professzor és csa­pata tulajdonképpen a rendszerváltás első igazi lehetőségét teremtette meg számunkra, és ebben rejlik az első pillanatban csak orvosi bravúrnak mutatkozó műtét lényege. Igen, ha simán át lehet ültetni különböző szerveket az emberekben és az nagyban, tömeges méretekben végezhető, ak­kor vége a rendszerváltás okozta gyötrődések­nek és szenvedéseknek, mert műtéttel egyszeri­ben mások lehetünk mint eddig voltunk, olya­nok, mint akiket valósággal kicseréltek. Azt gondolom, hogy először is a szívátülteté­sek sorozatát kellene folytatni. Egyszerű mód­szerekkel mindenki önmaga is diagnosztizálhat­ja, szüksége van-e szívátültetésre vagy sem. Az orvosok pusztán a műtéthez kellenek. Ha példá­ul valaki megtapogatja a szívtájékát, és azt na­gyon keménynek vagy hidegnek érzi, akkor ajánlatos a csere egy lágyabb, melegebb szívre. Akkor is megfontolandó a transzplantáció, ha a nyomkodást egyszerűen nem is érzékeljük. Ajánlatos az átültetés olyan esetekben, amikor a — vízió „motor’ ’ tulajdonképpen rendesen működik, de gyorsabban ver, és kellemesen bizsereg akkor, ha másoknak bosszúságot okozunk, vagy szen­vedni, gyötrődni látjuk őket. De akkor is számí­tásba jöhet a csere, ha a szívünk soha nem ver gyorsabban vagy lassabban, mindenkor és min­den esetben a maga ritmusában dolgozik, és semmi nem zökkenti ki a megszokott ütemből. Még elképzelni is csodálatos: talán nemsoká­ra tömegével fognak szaladgálni az utcán az érző, melegszívű transzplantáltak. Naivak azon­ban nem lehetünk e tekintetben. Feltehetően so­kaknak van szüksége szívcserére - nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül -, az átülteté­sek pedig időigényesek, nem utolsósorban költ­ségesek is. Az érző, melegszívű emberek soka­sága azonban véleményem szerint csak egy ele­me az igazi rendszerváltásnak. Ezért gondolkod­ni kellene azon, hogy megoldható-e az agyátül­tetés, ugyanis jó agyak nélkül nem építhető fel maradéktalanul az új rendszer. Mondják, hogy legigazságosabban az észt osztották el, mert ke­vesen panaszkodnak, hogy nekik kevés van be­lőle. Ezt figyelembe véve az agyátültetések szá­mításba jöhető pácienseit csak nagy körültekin­téssel szabad kiválasztani. Elsősorban a régi és az újsütetű tökfilkókra gondolhatunk, azokra, akik vezető beosztásukban még mindig azt gon­dolják, hogy nélkülözhetetlenek, és azokra, akik már azt hiszik, hogy ők a legalkalmasabbak, a legjobbak. Zárójelben jegyzem meg, hogy eset­leg kiindulópontként én is tudnék néhány nevet összegyűjteni. Azokban az esetekben is szó le­het átültetésről, ha valakinek az agya lusta, ha életlen, ha merev - akkor, amikor ott, azon a poszton fürgének, élesnek, rugalmasnak kellene lennie. Fontos volna az is, hogy az orvostudomány megpróbálkozzon a gerinctranszplantációval. Úgy tűnik, sok esetben ilyen műtétekre is szük­ség volna. Mesterséges anyagokkal - például gumival - nem lenne célszerű a beteg gerinceket helyettesíteni, hiszen többnyire éppen a túlzott hajlékonysággal van baj. Olyan megoldást kell keresni, ami biztosítja a gerinc szilárd tartását, hogy az ne lágyuljon hőre vagy más hatásra, ne roppanjon össze könnyen, bírja a strapát. Társadalompolitikai aspektusból, az igazi rendszerváltás halaszthatatlanságát szem előtt tartva pillanatnyilag ez a három szervátültetés mutatkozik a legfontosabbnak. A helyzetet az bonyolítja, hogy a műtéteket zömében egy idő­ben, egyszerre és nagyüzemi módon volna kívá­natos elvégezni. Csak az egyik, csak a másik vagy csak a harmadik átültetés - bár valami, de- önmagában kevés. Probléma az is, hogy fennáll a szervkilökődés veszélye, és műtét után fertő­zések, szövődmények keletkezhetnek. De a leg­nagyobb - egyelőre megoldhatatlannak tetsző - gond: az igazi donorok hiánya a transzplantáci­óhoz! Régi helyén a „Szegedi nagy árvíz”. .------~— ----*------------ZZ--------s--------------SíL-------------------A szegedi Móra Ferenc Múzeumban v isszakerült eredeti helyére Vágó Pál monumentális festménye, a „Szegedi nagy árvíz”. A 7x4 m-es, több mint 5 mázsa súlyú festményt a várost 1879-ben elpusztító nagy árvíz után festette Vágó Pál, aki a Feszty- körkép alkotóinak névsorában is szerepel. A képet évekkel ezelőtt sérülések érték, s a múzeum munka­társai Szabó Tamás vezetésével 2 év alatt restaurálták. MTI-fotó: Németh György Akad, aki nem találja otthon a helyét Munkanélküliek között Szentimrén Tiszaszentimrén ma a felnőtt lakosság 48 százaléka vagy munka-, vagy jövedelemnélküli. Hihetetlenül magas ez a szám, és ottjártunkkor arra voltunk kíváncsiak, hogy az állástalanság miképpen módosítja vagy éppen rendezi át a családok mindennapjait. A feleség háziasszony Incze Lajosnét munkában ta­láljuk: éppen az előszobát mossa fel. Napközi, háziasszonyi szor­goskodásának egyetlen oka: ta­valyjanuár 2-a óta munkanélkü­li segélyen, legújabban már jára­dékon van. Két gyereket nevel­nek: a tízéves Hedviget és a nyolcéves Gergőt. A házuk félig kész: benn modem, mutatós bú­torokkal. helyiségekkel, kívülről az otthon, a család, a ház ideköt: éppen ezért töröm a fejem, hogy valami kis földet szívesen bérel­nék, ahol minden megterem a konyhára. Mátyus Károlyék Táncsics úti hosszúkás alakú háza mellé jó falusi szokás szerint kiadós, kö­zel 800 négyszögöles porta, kert tartozik. Az 52 éves házigazda ezekben a hetekben kissé szomo­rú, hiszen december 29 óta mun­kanélküli-segélyen él.- Éppen a minap számoltam, hogy harminc évet húztam le a felkopna az állunk. Igaz, így sem rózsás a helyzetünk - mondja a férj.- Mennyi a havi bevételük?- Hatónknak mindent össze­adva 16-17 ezer. Ebből az én se­gélyem jószerével el is megy a részletek törlesztésére. Kértünk volna a polgármesteri hivataltól rendszeres segélyt, de elutasítot­tak: nem vagyunk ráutalva. így azután kettőezer-egynéhányszáz forint jut személyenként. Egyébként velük élnek a fele­ség szülei is. Az apósa 9 ezer 600 forint nyugdíjat kap, de ezt há­romfelé kell osztani, mert ők ne­velik az egyik 16 éves árva uno­kájukat is. Ami a kiadásokat ille­ti: fával tüzelnek, a szobában olajkályhák melegítenek, mivel központi fűtésre már nem futot­ta. Két hízóvágáson túljutottak, de mi vei jó étvágyú a család, alig Ez a szép épület a tiszaszentimrei szociális otthon. Lakóit már nem fenyegeti a munkanélküliség réme. viszont még hiányzik a kőporo­zás vagy a festés. A kerítésnek az oszlopai állnak csak, és mellék- épület egy fia sincs. Olyannyira, hogy a szenet fóliával takarták le.- Korábban mindketten dol­goztunk a téeszben is, de azután másképpen alakult a sorsunk. Én eljöttem a postára, onnan lettem munkanélküli, és az elmúlt idő­szakban havi 4 ezer 900 forint segélyt hozott a portás.- Miből élnek?- A férjemet egy vállalkozó alkalmazza, és kólát meg sört szállít.- Akkor jól keres.- Ahogy vesszük, mivel ná­lunk mindennap hajnali 4 órakor csörög a vekker, és előfordul, hogy a gyerekek napokig nem látják az apjukat, mert mire meg­jön, mindketten régen alszanak.- Aprólék, jószág?- Ha szeretnénk sem bírnánk hol tartani, mert nincs még helye. Ezért aztán anyuék segítenek ez- zel-azzal.- Mennyit változott azóta az életük?- A régi klasszikus édesanya, feleség lettem. Takarítok, mo­sok, sütök, főzök, várom a páro­mat. A gyerekeket kivettem a napköziből: itthon reggeliznek, ebédelnek, tanulnak. Készre mennek, készre jönnek, szóval van ennek jó oldala is.- A pénz elég?- Szerényen elvagyunk belő­le. Például úgy spórolunk, hogy acsaládban nincs válogatás, min­dent meg kell enni. Mindezek el­lenére fogalmunk sincsen, hogy az építkezést mikor folytathat­juk. Nekem érettségim, kozmeti­kusszakmám van, de azzal itt nem lehet mit kezdeni. Márpedig téeszben, és legutóbb háztáji ügyintéző beosztásban tényked­tem.- Segélyt mennyit kap?- Munkanaponként 233 forin­tot, havonta 6 ezer 999-et.- A felesége?- Szerencsére ő még dolgozik: adminisztrátor.- Gyerek?- Az elsős gimnazista lányunk Kunhegyesen tanul.- Miképpen telik a nap? Szokatlan a helyzet- Furcsán, szokatlanul lassan: otthon alig találom a helyem. El­látom az anyakocákat, teszek-ve- szek az udvaron, és be-beugrok a téeszbe is. Várakozik itt, uram, szinte mindenki, hogy mit hoz a jövő.- Saját földje?- Afféle öröklött Madarason, meg itt is lenne. De hát fogalmam sincsen, mit ér mindez gépek nél­kül.- Elég a keresetük?- Sajnos nem, így azután a tartalékhoz is hozzá-hozzányú- lunk. Sőt ha ez a gadzasági hely­zet folytatódik, félő: fel is éljük. Bulyáki Lászlót egy szilikát- ból készült magas házban talál­juk a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Hátul az udvarban rozoga istál­ló, de legalább arra jó, hogy men- helyet biztosítson a jószágnak, A 37 éves fiatalember traktoros, szeret dolgozni, de a balsors őt is utolérte: tavaly, december 3-a óta nincs munkája. A havi segélye 6 ezer 900 forint, a felesége háztar­tásbeli és egy 16,14, lOésmásfél éves gyermekük van.- Ha nem lenne családi pótlék, van a megboldogultak maradvá­nyaiból. Igaz, újabb két süldő rö­fög az ólban, és nem nehéz meg­jósolni róluk: mihelyt kigömbö- lyödnek, a társaik sorsára jutnak.- Engem a téeszből március elsejéig küldtek el, és nagyon várjuk ezt a dátumot. Meg a ta­vaszt is, hogy legalább már tü­zelni ne kelljen. Félretenni egy fillért se bírunk, sőt nagyon szű­kösen jövünk ki belőle, megír­hatja. Meg azt, hogy végül is a feleségem az igazi művész, aki ezt a kicsit beosztja. Ezen aztán nevetünk kínunk­ban, mert mit is tehetnénk mást egy olyan sokgyerekes ember la­kásában, aki ugyan dolgozni akar, de önhibáján kívül mégis „pihenésre” kényszerül. Jobban mondva a ház körül tesz-vesz, mikor mi szükséges. Három, azonos cipőben járó tiszaszentimrei felnőtt minden­napjaiból villantottunk fel rész­leteket azzal a szándékkal, hogy a sorsuk minden azonosság elle­nére eltérő is. Jövedelem nélkül Sovány vigasz, hasonló sor­sokat bőven találnánk, hiszen még 243 olyan ember él ebben a községben, akik korábban vala­hol dolgoztak. Ok ha mást nem, de egy kis segélyt még kapnak, de kívülük még további 449 min­denfajta jövedelem nélküli fel­nőtt is lakik a településen. Az ő helyzetük már egy másik, ennél jóval szomorúbb riportot érde­melne... D. Szabó Miklós Fotó: M. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents