Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
Kulturális körkép 1992. JANUAR 18. Még színpadon a főkonzul Irójegyzet Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt! A Los Angeles-i főkonzul - egyelőre még Budapesten - ezen az estén floridai ingatlanügyekkel foglalkozik. De ha valaki azt gondolná, hogy ez már a diplomáciai tevékenység része, az téved. Márton András egyelőre még eredeti hivatását is gyakorolja, játszik a Radnóti Színházban.- Azt hittem, nagyon kellemes lesz ez a „sima átmenet” - panaszolja a színész, mielőtt színpadra szólítanák a Floridai öröklakás eladó című produkcióban -, dolgozom a konzulátus felállításán, és közben játszom is. De olyan fájdalmas, hiszen nagyon jó volt ebben a darabban játszani. Meg aztán félek attól is, hogy eltűnik az a varázs, kapcsolat, ami a közönséggel megszerettetett, s amit itt sikerült kialakítani. Szóval nehéz ...- Mindezek a döntése ellen szólhattak, s bizonyára voltak más hangok is, melyek nem biztatták arra, hogy egy teljesen más pályára lépjen, elmenjen diplomatának Amerikába ...- Tudom, sokan elmondanak, gondolnak rosszakat emiatt rólam. Isteni szerencse, hogy ezek legtöbbje nem jut el hozzám, meg van is egy olyan, nem mindig szerencsés képességem, hogy el tudom hárítani azt, amit nem akarok tudomásul venni.- Ön népszerű, elismert színész, rendező, a Merlin Színház révén színházszervező is, sikeres ember. Talán ezért is csodálkoztunk olyan sokan, hogy mindennek hátat tud fordítani.- Mindezt én is így érzem magamról , s éppen ezért nem juthatott eszembe, hogy a személyes karrierem érdekében menjek el külföldre diplomatának. Ilyen jellegű sikerre nincs szükségem. De úgy érzem, akkora a feladat, ezen a poszton annyi mindent lehet tenni, hogy ez mindennél erősebben arra ösztökélt, hogy elvállaljam a főkonzuli hivatalt.- Mondana valamit erről az önre váró feladatról?- Nagyon örülök, hogy az előző, a bolsevik kormány nem tette a lábát a nyugati partra. Az ott élő 250 ezer magyar szervezeteik, egyesületeik, közösségeik eddig csak a kommunista rendszerű anyaország ellenében léteztek. Segíteni szeretnék nekik abban, hogy elfogadják: itthon a sok ellenségeskedésből, a széthullásból is egy újfajta minőség, új egység van születőben, amihez nekik, a kintieknek is lehet közük, sőt mindkét fél érdeke, hogy legyen is közük. Ha erre az új Magyarország-, illetve Euró- pa-képre fel tudom hívni a figyelmüket, segíthetek minden olyan törekvésükben, ami nem ellentétes a mi kormányunk szándékaival, akkor úgy érzem, tettem valamit.- Színészekről szólva a leggyakoribb közhely, hogy polgári életük eseményeit is „szerepnek” nevezzük.- Ez egyáltalán nem lekicsinylő jelző, nem is utasítanám vissza. Hiszen mi, színészek tudjuk igazán, hogy mennyire halálosan komolyan kell venni a szerepet, ha jól akarjuk csinálni. Ha pedig az ember egy feladatot elhisz, azért úgy dolgozik, mintha az örökkévalóságnak csinálná.- Tényleg, mennyi időt ad önmagának a „szerepváltásra”?- Sosem érdekelt, mi lesz tíz év múlva. Annyi gazdag lehetőséget tár fel az élet, hogy amennyit lehet, meg kell ragadni és végig kell csinálni.- Elég erre egy emberélet?- Persze sok mindent félbehagytam, most is két dolgot, amelyek után űr maradt bennem: a Merlin Színház és a tanítás - nagyon tehetséges negyedikes főiskolai osztályomat hagyom itt. Ebből a szempontból kicsit korán jött a kihívás. De a nyugati parton is nagyon sokat tudok majd tenni a Merlinért - ebben bízom. S talán a színészpedagógiára gyakorolt szerény hatásomnak is nyoma marad azzal, hogy lefordítottam amerikai barátom, Róbert Cohen színészpedagógiai könyvét, s ez már kiadás előtt áll.- Van, aminek örül, hogy itt hagyja, s van olyan, amit sajnálni fog?- Örülök, hogy itt maradnak, akiket utálok, majd lesznek új ellenségek is ... S hogy lesz-e honvágyam? Tudja, gyakorlatból tudom, hogy az akkor támad föl igazán, ha az új helyen nem érzi az ember a saját fontosságát, ha nincs feladata. Olyan persze van, hogy hirtelen elkezdem érezni a pesti levegő szagát, eszembe jut a Dohány utca vagy a Krisztina körút, ahol lakom. „Második figyelmeztetés” - a színésznek készülődnie kell. Szerencsét, sikert kívánok új hivatalához, de magunknak, a közönségnek is kívánok valamit Márton Andrástól: majdan egy sikeres színészi visszatérést. Ünnepélyes tanévnyitó. Hát kérem, kell az ilyesmi, mint a börtönavatás, koszorúzás, a vi- gyázzba állás és a főhajtás. Régebben begyakoroltabb volt az egész, a dobpergéssel, fogadás balról, csapatzászló, piros és kék nyakkendők, pártunk és kormányunk, patronál a munkásőrség és a Belügyminisztérium. Mostanság ez is kicsit tétova, rövi- debb, egy-két rettentő vers a tanulás szépségéről, és néhány prózai bejelentés a tatarozásról, és hogy meddig lehet az ebédpénzt befizetni. Az iskolaudvar, ahol régen lépni sem lehetett a sok gyerektől, döbenetesen üres. Levonult az oly sok gondot okozó demográfiai hullám, már húszas osztálylétszámok is vannak, fogyogat a kis magyar is szépen, nem lesz buszoztatás, nem lesz tülekedés a középiskolák kapuja előtt sem. A vörösesszőke, brünhildás énektanámő a mikrofonhoz lép.- Most pedig énekeljük együtt a Himnuszt! - mondja, s visszafordul a tucatnyi énekkaroshoz. Bizonytalanul felzendül a céma- hangdalárda, az énektanárnő hangja hősiesen szárnyal, majd porba hull. Senki sem énekli a Himnuszt vele a szülők s a diákok közül. Mindenki zavartan maga elé mered, mint amikor egy idegen nép himnuszának elhangzásakor fel kell állni, de nem tudjuk, miről szól és meddig fog tartani. A tanárok sem énekelnek. Valami lelki görcs ez. Kodály népe. Az együtténeklés öröme, méltósága. Nem. A jelenlevők röstelkednének felemelni a hangjukat. Az olyan félreérthető lenne. Romantikus, naiv, gyermeteg. Ciki. Ha a többiek elkezdenék, akkor talán ... De így, tíz-húsz méternyire az énekta- námőtől, akinek végül is ez a dolga, ő találta ki az egészet, miért nem lemezről játsszák. Hallgatni már jól megtanultuk, lazán vigyázzba állunk, a hátrébb társalgók csak a Himnusz felénél hagyják abba, a cigarettázók diszkréten tartják a füstrudacskát, ilyenkor nem illik beleszívni. Mindenkinek más jár az eszében, látszik a zavart, fáradt, közönyös arcokon. Vállaljuk ezt az egy, közös szerepet: a jelenlétet, de semmi többet. Erre a rövid időre, amíg együtt vagyunk, nincs értelme, hogy deklaráljuk: magyarok vagyunk. Az arcok kifürkészhetetlen álarcokká válnak, mindenki a híg' levegő egy pontjára bámul, ilyen pókerarccal hallgattuk nem is olyan régen a szovjet himnuszt és az Intema- cionálét. Néha, a fürdőkádban azon kapom magam, hogy dúdolni kezdtem valamelyiket, ódon slágerek dallamai közé iktatva őket, nem hinném, hogy nosztalgiából, inkább szó szerint: felszabadultan. Pá, kis aranyom, pá, és Fel, vörösök, proletárok. És rock my sóul in the bosom of Abraham, és Csak egy nap a világ, és Megáll az idő. Sok-sok ezer dallam tolakszik bennünk, de csak egyetlen egy igazán közös ezen a kicsi földdarabon: a Himnusz. És eztaközös, szent dalunkat sem akarjuk, merjük, tudjuk közösen énekelni. Régebben a Himnuszt és a Szózatot elénekelni - nos, az lehetett forradalmi tett is. Tiszta, szeplőtelen két ének, akár a Boldogasszony anyánk, s mégis volt bennük valami tilalmas az egyre csak épülő szocializmusban. Valami nacionalista csökevény, mely eltűnik majd a templomokkal együtt. Mindenhol szép, nagy, csupa beton és üvet kultúr- házak lesznek, párt- és tanácsházak, gondolták akkoriban, s a falvak népe is vidám betonketrecekből élvezi majd a tökéletesen gépesített mezőgazdaság látványát. Könnyű most ezen élcelődni, igaz. „Isten, áldd meg a magyart ...” - maga a klerikális reakció, boldogok az újabb nemzedékek, melyek meg sem értik, mit jelent e két szó. Boldogok? Kétlem. Bennünket, idősebbeket is megvisel a váltás és a válság, pedig mi vártuk és akartuk a változást, de ők, a fiatalok az átmenetből csak a hiányt érzékelik. Úttörők már, cserkészek még nincsenek ezen az ünnepélyes tanévnyitón. A hatalmas, sivár lakótelep vonzáskörében létező iskola kicsiben tükrözi az egész magyar társadalmat. Kivár. Nem lihegi túl a dolgokat. Míg eddig november hetedikének méltó megünneplésére buzdított, most október huszonharmadika kerületi emlékhelyeinek felderítésére sarkallja a kisdiákokat. Gondolom, sikerül ugyanolyan látszateredményeket felmutatni az ellen-veteránok felkutatásában is. Azt hiszem, ez a néma Himnusz valamilyen módon az utóbbi két esztendő politikamérgezési tünete is. A szabadság szegénységgel párosulva hozta- hozhatta létre a demokráciát, mely ott folytatja, ahol 1948 táján abbahagyta. Régi csontokon rágódunk, régi jogos sérelmeket hánytorgatunk fel egymásnak, s legalább tíz-tizenöt évbe telik, amíg a dolgok természetes rendje szerint a közelmúlt megemésztődik, a sebek begyógyulnak, vagy ... a sebek hordozói átköltöznek a túlvilágra. Ezt a mostani helyzetet sokan az 1867-es kiegyezés analógiájának tekintik, s aligha tudjuk, akkortájt mi rejtőzködött az emberi lelkekben, a Bach-huszároké- ban, a szabadságharc túlélőiben, s a viharokból kimaradt, de a két malom közt őrlődő tömegekben. Vajon énekelték-e, s milyen szívvel a Himnuszt 1870 körül? Egy dolog bizonyosnak tetszik. A történelem különös kegyelméből Magyarország ismét függetlenné válhatott, egy világhatalom csizmatalpa hátralépett róla, s az ország itt maradt betegen, ájultan, tétován, s testét azonnal ellepték a férgek, rágcsálók. Gyakran ugyanazok, akik a csizma talpa alatt is kiválóan működtek. Mégis: nem tudunk igazán örülni az ünnepi harangszónak, menekültek sokasága szökik át hozzánk nap mint nap, háborúk dúlnak határainkon túl, és újabb háborúk szele érződik, Európa pedig, melyhez néha oly komikusán fohászkodunk és vágyódunk, tehetetlen és gyanakvó, ahogyan mindig is az volt Magyarország esetében. Amerika magatartását pedig jól jellemzi a nemrég megjelent karikatúra, ahol egy amerikai diplomata nagyítóval nézi a belhá- ború pusztította Jugoszláviát, s megkérdi: „Van itt olaj?” Mert ha nincs olaj, nyugodtan irtsák csak egymást: Amerikának nem fűződik érdeke a beavatkozáshoz. Sőt: minél később egyesül Európa egésze, annál biztosabb a pozíciója a világelsőségben. így hát megint „egyedül vagyunk”? Nem, nem erről van szó. Önsajnálattal nem érünk semmit. Ez a földgolyó már túlságosan is be van hálózva a telekommunikáció minden lehetséges formájával: mindenki függ mindenkitől. Ha mi elbukunk, a sírba, „hol nemzet süllyed el”, a minket körülvevő népek is belehullanak. Igaz, ez csekély vigasz. Tíz év múlva, kétezeregyben, visszatérek erre a témára, ha még élek, s ha még lesz Föld, Európa, Magyarország. Elmegyek valamelyik unokám évnyitójára, és hallom majd az akkori énektanámő felszólítását: „Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt!” Lehet, hogy egyedül én fogom énekelni. De nagyon remélem, hogy együtt csendül fel a szent nemzeti imádság. Sok gyerek lesz ott, vidám, magabiztos és bizakodó szülők, jól fizetett tanárok. Mi, magyarok. Szentmihályi Szabó Péter M. G. Együttes Angliából, Franciaországból • • Ünnepi seregszemlére készül a balett A kortárs táncművészet mutatkozik be Budapesten és az ország számos más helyén a március 17-től 26-ig tartó Interbalett Fesztivál elnevezésű rendezvényen, amelyet immár ötödik alkalommal tartanak meg. A balett ünnepi seregszemléje a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjának része. A kortárs balettművészeti triennálén fellépő együttesek között van az Angol Nemzeti Balett is, amely több mint 10 évvel ezelőtt még Royal Balett néven lépett a magyar közönség elé. Ezúttal Budapesten az Operaházban, illetve Szegeden és Győrött lépnek fel. Az együttes operaházi fellépését - előzetes hírek szerint - megtekinti az ez alkalomból Budapestre érkező Diana walesi hercegné is. Először mutatkozik be hazánkban a Lyoni Opera Balettegyüttese. A társulat Budapesten a Vígszínházban, majd Sopronban szerepel. Ugyancsak újdonság lesz a magyar balettrajongók számára az USA-beli Paul Taylor-tánc- együues fellépése. Az együttes a Vígszínházban, valamint Kecskeméten és Debrecenben lép színpadra. A Magyar Állami Operaház Balettegyüttese a Cristofo- ro című táncjátékkal szerepel az ünnepi seregszemlén. A balett ősbemutatóját február 28-án tartják az Operaházban. A darabot Szakcsi Lakatos Béla Amerika felfedezésének 500. évfordulójának tiszteletére komponálta. A Győri Balett a Sportcsarnokban, a Pécsi és a Szegedi Balett a Vígszínházban lép fel a nemzetközi táncművészeti seregszemlén, valamint előadást tartanak Egerben, Gyöngyösön és Kaposváron is - ismertette a rendezvény programját a Táncfórum igazgatója. (MTI() A múlt. Az új „tévépalota”. Belsejét teljesen átalakították. A televízió képekben Mint azt szerdai lapunkban közöltük, a Szolnoki Városi Televízió a Molnár Anna útról új épületbe költözött. A Szigligeti út I. szám alatti új „tévépalota” múltját, jelenét és jövőjét villantja fel képösszeállításunk.- ksz - Fotó: Korányi A jelen. „A kis gyöngyszem” - így nevezik az új stúdiót, melynek szerelését, beállítását operatőrök végzik. A jövő. Várhatóan február végére így fog kinézni a ház, színben és stílusban egyaránt harmonizálva a színház épületével. Márton András Romualdas Baltusnikas: Ábrándok című darabjában a Radnóti Színpadon
