Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

1992. JANUÁR 11. Nézőpontok 7 Szombati jegyzetünk Kit érdekel a politika, és miért nem? Látva a meg-megújuló sikertelen kísérleteket egy-egy országgyűlési képviselői hely betölté­sekor, a kedvetlenséget a különféle aláírásgyűj­tések vagy akár némely politikai megmozdulás alkalmából, könnyen elhangzik a megállapítás: „A magyar embernek elege van a politikából! ” Ezt a véleményt látszik erősíteni az Ország- gyűlés alacsony presztízse is. Kétségtelen, hogy a Tisztelt Ház magán viseli az átmenet sok gyer­mekbetegségét, de minden hibájaellenére ellátja feladatát, nem is beszélve arról, hogy a lakosság választotta, tehát sokkal jobban a sajátjának kel­lene éreznie. A magyar parlament sem saját feladataihoz képest, sem nemzetközi összeha­sonlításban nem szolgált rá arra az ingerült vagy gúnyos elutasításra, amelyben részesül a lakos­ság igen jelentős részétől. Úgy látszik, mintha az emberek szívesen le­mondanának sorsuk alakításáról. Ennek pedig már a látszata is veszélyes, mert kedvez olyan politikai erőknek, amelyek szívesen „átvállal­nák” a néptől a politikacsinálás „gyötrelmeit”. De vajon mi az érdektelenség oka? Aligha valamiféle magyar sorsból, végzetből vagy nemzeti karakterünkből származik, ha egyálta­lán van ilyen. Elegendő, ha a rendszerváltás kezdetéig me­gyünk vissza gondolatban. Annak a rend­szerváltásnak a kezdetéig, amelyet nem széles népi mozgalom követelt ki, hanem lényegében a nemzetközi helyzet alakulásának nyomán kö­vetkezett be. Hiába gyűlnek most utólag és tö­megével a Kádár-rendszer „másként gondolko­dói”, mint gyűltek a felszabadulás után az „el­lenállók’ ’, a tény mégis az, hogy a néhány tucat­nyi értelmiségi, aki aktívan szembeszegült a rendszerrel, csak akkor kezdett hatni a szélesebb néptömegekre, amikor az életszínvonal érezhető csökkenése ráébresztette az embereket, hogy to­vább nem folytatható a korábbi politika. Rájöt­tek erre a hatalmi elit meghatározó csoportjai is. Ha úgy tetszik, forradalmi helyzet jött létre: a nép nem akart a régi módon élni, a hatalmon lévők nem tudtak a korábbi módon kormányoz­ni. Hogy a forradalom mégsem tört ki, az a nemzetközi helyzet alakulásán, a Szovjetunió többé-kevésbé rendezett visszavonulásán kívül annak is köszönhető, hogy a reformkommunis­ták képesek voltak számot vetni a helyzettel, és a következtetéseket levonva megválni az őket már inkább csak nyomasztó hatalomtól. És akkor itt állt egy másik politikai elit az ölébe hullott hatalommal, irányító centrumok, struktúrák nélkül, és főleg egy legitimáló forra­dalmi tömegmozgalom élménye és támogatása nélkül. A pártok nem úgy jöttek létre, hogy a nép forradalmi mozgalma mintegy menet közben „kitermelte” saját, hősi nimbusszal övezett ve­zetőit. Sokkal inkább úgy, hogy az olykor szinte csak véletlenül, személyes kapcsolatok alapján összeverődött „vezérkarok” próbáltak pártot szervezni maguknak. Hogy kinek sikerült, és kinek nem, az sok esetben nem a képviselt ideo­lógián múlott (a magukat ideológiamentesnek hirdető pártoknak is van ideológiájuk, sőt az ideológiamentesség maga is ideológa, csak ta­gadják, mint valami szégyenletes fogyatékossá­got). A siker sokkal inkább a propagandisták ügyességén vagy ügyetlenségén múlott. Az utóbbira az MSZDP szolgáltatott elképesztő példákat. Mivel a pártokat „felülről” hozták létre, s nem szervesen nőttek ki népi követelésekből, mozgalmakból, érdekérvényesítő szándékok­ból, furcsa helyzet állt elő, amely nagyrészt ön­magában is magyarázza a társadalom jelentős csoportjainak a politikától való elhatárolódását. Az történt ugyanis, és történik mindmáig, hogy a társadalom egyes csoportjait a pártok túlkép­viselik, mások pedig képviselet nélkül marad­nak. Azt az értelmiségi, vállalkozói, menedzser- réteget például, amelynek érdekeit a liberális pártok fogalmazhatnák meg, a Fidesz és az SZDSZ mellett részben az MDF, sőt ugyancsak részben még az MSZP is „fölvállalta”, s erre még az sem elégséges magyarázat, hogy ma ez a réteg van hatalmi pozícióban, illetve képes V_______________ __________________ b efolyásolni a társadalom más rétegeit is. Ugyanakkor a munkásosztálynak, különösen a nagyüzemi munkásságnak alig van képviselete a politikában, a parlamentben pedig szinte egyáltalán nincs. A valójában még nem is létező kis- és középparaszti réteget is két-három párt próbálja képviselni, miközben a jóval számo­sabb és markáns képviseletére legalább úgy rá­szoruló termelőszövetkezeti parasztság érdekeit legföljebb marginális politikai erők igyekeznek megfogalmazni és érvényesíteni, nem sok ered­ménnyel. A jellegzetes európai parlamenti modell a miénktől jelentősen eltér: benne az erős konzer­vatív középjobb mellett kormányzati alternatí­vát kínáló középbal (szociáldemokrácia) áll, kö­zépen olykor a mérleg nyelvét játszó kis liberális párttal vagy pártokkal, és a baloldalon gyakran egy többé-kevésbé befolyásos kommunista párt­tal. Ez a modell alkalmas a parlamenti váltógaz­dálkodásra, arra, hogy válsághelyzetben az „el­kopott’ ’ párt vagy pártok helyett mindig a meg­felelő terápiát ígérő politikai erőt juttassák hata­lomra. Miután nálunk egyelőre középbal kormány­zati alternatíva nem létezik, fennáll a veszélye, hogy sikertelenség esetén a liberális „váltás” sem képes lényegesen mást hozni a mostani gazdaságpolitikához képest, márpedig a gazda­ságon áll vagy bukik minden politika sikere, azon múlott a Kádár-rendszeré is. („Üres hassal a Himnuszt sem lehet sokáig énekelni’ ’ - mondta állítólag Szabó Dezső, akit ma egyébként több politikai erő is szívesen vall elődjének, föltehe- tőleg nem elsősorban e mondás jegyében.) Ebben az egyoldalas pártstruktúrában még az is lehetséges, hogy gyűjtőpárt lévén az MDF különböző irányzatainak, platformjainak előtér­be kerülése vagy háttérbe szorulása helyettesíti a pártközi váltógazdaságot. Mindenesetre látha­tók olyan erők, amelyektől ez a „megoldás” sem lenne idegen. A helyzetet bonyolítja, hogy több nagy párt nem a jellegének megfelelő választási kampányt folytatott. A liberálisok türelmetlen és szélsősé­ges, sőt fenyegető baloldalellenessége miatt olyanok is az MDF, a „nyugodt erő” felé orien­tálódtak a választások idején, mintegy védelmet remélve tőle, akiknek nem ott lett volna a he­lyük. Ezek az emberek csalódtak, de csalódtak azok is, akiket a liberális pártokhoz azok akkori szélsőséges hangneme vonzott. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Fi­desz az utóbbi néhány hónapban sikeresen vetett számot a növekvő csalódottsággal, a közvéle­mény-kutatók hónapról hónapra jó népszerűségi mutatóit jelzik. Például az Új Néplap olvasói közül azok, akik ma egy, a parlamentben képvi­selettel bíró pártra szavaznának, 42 százalékban a Fideszt részsítenék előnyben. Ez a gyors felfu­tás annak is köszönhető, hogy a fönt jelzett okok miatt a más pártokból kiábrándult választók egyelőre ebben a radikálisan ellenzéki, elég han­gos és okos, mérsékelten még szociális érzékkel is bíró pártban találták meg azt, amelyre voksu- kat adhatják. A szocialisták erre a szerepre egye­lőre még nem bizonyultak alkalmasnak, nem­csak sokak számára nyomasztó múltjuk, de visszafogottságuk miatt sem. Ha Pozsgay Nem­zeti Demokrata Szövetsége be tud tömi a politi­kai életbe, esélyes ellenfele lehet a Fidesznek és az MSZP-nek is az e szavazók voksaiért folyó versenyben. A ki- és átlépések a pártok és a parlamenti frakciók esetében jórészt a csalódottságra vezet­hetők vissza. Az „egyszerű” választónál pedig, aki most úgy érzi, rossz helyre adta a szavazatát, a politikától való visszahúzódásban, annak el­utasításában mutatkozik meg ugyanez. A politika elutasítása tehát többféle ok együt­tes hatásával magyarázhatók Csak reményked­hetünk, hogy ezek az okok a parlamentarizmus fejlődésével történelmileg rövid idő alatt meg­szűnnek. A nemzetőr elkérte a templomtorony kulcsát Elemi igény él az emberekben, hogy megismerjék közelmúltjuk hiteles történelmét. Nemrég lapunkban a jászberényi főtemplom tornyának pusztulására emlékezett egy hites szemtanú. A cikk rendkívüli érdeklődést keltett, olvasóink levélben, telefonon sür­gették, derítsük ki az igazságot, hogy mi okozta november 4-én az orosz harckocsi ágyújának tüzét, amely lángba borította a haran­gok házát. Az oknyomozást szerény eszközeinkkel folytattuk. Az ügyben szereplőket kérdeztük, hogyan élték meg azt a tragikus napot, amikor a város főterén hét ember vesztette életét az orosz fegyverek nyomán? A dolgunk nem volt könnyű, bár egy közép­korú ember életébe is belefér az az idő, amely 1956-tól választ el bennünket, ám úgy tűnik, a megfakuló emlékeket tudatosan kö­dösítik politikai szándékok. Bizony, a 36 esztendő hordalékából csak az aranymosók megszállottságával lehet majd kiválogatni az igazság csillogó nemesfémmorzsáit. Az uramat verték, mert semmit nem csinált Dr. Horváth Ottóné ma öz­vegy kántorfeleség. Férje a Nagyboldogasszony Plébánián szolgált kántorként 1956-ban. Dr. Horváth Ottóné számára az emlékek a mai napig is felkava­rnak. November 4-én, amikor égett a torony, az akkor hatesztendős fiam átfogta az apja térdét, és sírva mondta: „Édesapám, ég a templom, odalesz a kenyerünk! ’ ’ A közelben laktunk, szinte min­den eseménynek szemtanúi vol­tunk, így állíthatom, hogy senki nem volt a toronyban. Amikor a foszforos lövedék lángra lobban- totta a tetőt, megszólalt a lélek­harang. Félelmetes volt. Dr. Al- tordai Sándor városi főkapitány - akit később halálra ítéltek, de az ítéletet megváltoztatták, és máig is él Pesten - azt mondta: „Az Isten angyalai harangoznak...” Segíteni akart, de nem tehetett semmit, mert az oroszok lőttek mindenkire, mindenre, ami moz­gott. Talán, mert a harang meg­szólalt, ezért hitték, hogy tartóz­kodik valaki a toronyban.- Ön miként tudja, miért nem jöttek oltani a tűzoltók?- Az orosz laktanyából egy alacsony, fekete katona kerék­párra pattant, és a tűzoltólakta­nyába hajtott. Miután jól beszélt magyarul, elmondta, tudomása van róla, ha a tűzoltók oltani me­részelnek, az oroszok ismét lőni fognak.- Az Ón férje miként vészelte át 1956-ot?- 1957. március 9-én elvitték, s a kihallgatáson rendre azt kér­dezgették tőle: mi a papok véle­ménye erről a rendszerről? Ő azt mondta, nem tud semmit a poli­tikáról, hiszen a reggeli mise után csak azért megy be a parókiára, hogy megkérdezze, délutánra van-e valamilyen elfoglaltsága. A kihallgató rávágta: ez is politi­ka! Amikor először elvitték, jól összeverték, az akkori rendőrpa­rancsnok azt mondta, ha nem lesz semmi bűne, tíz nap múlva kien­gedik. Mi bűne lett volna, hiszen október 23-án tanított, s még húzták is az időt az órákon a ta­nárok, nehogy a gyerekek kimen­jenek az utcára. így tíz nap múlva haza is engedték, de azt a lelkére kötötték, hogy senkinek el ne mondja, hogy mi történt vele, mert többé nem látja Isten szabad egét. A hátán csúnya sérülések voltak, ezt még nekem is azzal magyarázta, hogy a börtönben törte fel a hátát, ahol szalmán feküdtek. Később az igazat is el­mondta a megveretéséről. Ettől kezdve minden esztendőben el­vitték úgy október 23-a táján. A negyedik évben felment Pestre, így dr. Gerendássy ügyvédet vit­ték be helyette. Hallgathatta is a férjem élete végéig, hogy: „He­lyetted ültem.” Csúnya dolog volt, ami a toronnyal történt. Itt lenne az ideje, hogy megtudjuk az igazat. Bokáig jártunk a parázsban Agócs Kázmér bádogosmes­ter elsőként ért föl a toronyba a tüzet oltani. Ma már békés nyug­díjas a szép szál, derék ember, mikor megkerestük, éppen a bo­rát fejtette. Szemmel láthatóan felkavarták az 1956-os élmények őt is. Ő így emlékezik a szomorú napra:- November 4-én nem volt ajánlatos kimenni Jászberény központjában az utcára. Ropog­tak a fegyverek, én is behúzód­tam az egyik doktorhoz, s onnan néztem bánatosan, miként lángol a templomtorony. Másnap be­mentem a tűzoltóságra, és azt lát­tam, hogy a tűzoltók ülnek egy asztal körül, s kártyáznak. Mond­tam a fiatal parancsnoknak, gyor­san adjon segítséget az oltáshoz. O azt válaszolta, életveszélyes és megközelíthetetlen most a to­rony. De azért megkérdezte, van- e önként jelentkező, aki részt venne a munkában? Volt két em­ber, velük vonultunk ki egy ko­csival. A fiam volt velem, aki akkor még a katonaság előtt állt, és egy barátja, Kukorica István. A tűzoltók létrája csak az első ablakig ért fel, bemásztam a tár­saimmal, aztán felhúztuk a létrát, felnyújtottuk a második ablakig, s így haladtunk egészen a torony­ba. Vittük magunkkal a csövet is, és lentről nyomták a vizet a tűzol­tók. Először egymást locsoltuk le, olyan forróság volt, hisz boká­ig jártunk a parázsban, a bakan­csunk talpa pillanatok alatt sem­mivé vált. Hál’ istennek sikerült az oltás, az orosz harckocsi ott állt a gimnázium és a megyeháza sarkán, lőttek is, de mi úgy áll­tunk, hogy nem talált bennünket a golyó.- Meg tudná mondani, kik vol­tak azok a tűzoltók, akik segítet­tek?- A nevükre nem emlékszem, de a közelmúltban egy iskola­avatáson odajött hozzám egy fér­fi, a karomra tette a kezét, és azt mondta: „Emlékszik rá, Agócs bácsi, amikor a tornyot oltot­tuk?” Azt hiszem, ő lehetett az egyik tűzoltó.- Lőhetett valaki a toronyból Ón szerint?- Valakitől hallottam, de nem hiszem. A tankokra biztos hogy nem lőtt onnan senki. Azért hadd mondjam el a fiam szomorú tör­ténetét. Bevonult a katonaság­hoz, aztán 1959-ben Zalaeger­szegen meghalt. Járőrversenyen indult, rosszul lett. Az orvos azt mondta: leégett az agya. Pedig szegény fiam ott volt velem a toronyban. A mundér becsülete Nagy István városi tűzoltópa­rancsnok nem is tagadja, az ese­mények hűséges feltárásával igyekeznek védeni a mundér be­csületét. Sári Ferenc százados alapos gyűjtőmunkát végez, és ha együtt lesz minden, a doku­mentumokat a rendelkezésünkre bocsátja. Addig is elmondta, amit eddig sikerült megtudnia.- Ténykérdés, hogy Házkötő nemzetőr megjelent a tűzoltólak­tanyában november 4-én, és kér­te azt a kulcsot, melynek segítsé­gével kinyithatja a torony feljá­ratát. Miután dobtáras géppisz­toly volt nála, az akkori parancs­nok, Nagy Lajos közölte, hogy oda kell neki adni a kulcsot. Dél­után - november 4-e, vasárnapról van szó - egy válságstábot hívtak össze a tűzoltók: mi legyen a te­endő, ha a városban tűz ütne ki? Úgy döntöttek, egy lepedőt ket­tétépnek, és kitűzik a fecskendő­re. Élőrelátóak voltak, úgy 17 óra tájban két polgári személy beju­tott az épületbe, és közölte, hogy ég a Kucza-féle kötélgyártó bolt (a későbbi cipőbolt). A tűzoltók a Lehel Szálló utcáján vonultak ki, ám ahogy a fecskendő el­hagyta a szállodát, az oroszok azonnal megállították őket. A templom előtt ekkor már csopor­tosulás volt. A tűzoltókat a fal­hoz állították, szerencsére meg­érkezett az orosz városparancs­nok, aki korábban is jó kapcso­latban volt a jászberényi „po- zsámyikokkal”, ő intézkedett, hogy engedjék el az embereket, hiszen tüzet oltani jöttek. Nos, engedélyt kaptak arra, hogy egy tartály vízzel eloltsák a kötél­gyártó boltot, aztán úgy kellett elvonulniuk a helyszínről, hogy a szerelést már össze sem rakhat­ták.- A régiek miként emlékeznek a toronyban történtekre?- Sokan úgy tudják, hogy tü­zeltek a toronyból a nemzetőrök, sőt egy orosz katonát le is lőttek. Annak is híre járt, hogy az orosz laktanyában egy főhadnagy ka­pott parancsot arra, hogy tüzel­jen a templomtoronyra. O ezt megtagadta, így másnap agyon is lőtték a kaszámyaudvaron.- November 5-én a tűzoltóság testületileg még akkor sem vo­nult ki, amikor Agócs bádogos két önként jelentkezővel a hely­színre érkezett. Ennek mi a ma­gyarázata?- Mint mondtam, nem sikerült még valamennyi egykori tűzol­tóval beszélnem, ha Lakatos, Hi­degföldi, Hamar és a többi kollé­ga visszaemlékezése a birtokom­ban lesz, remélem, erre a kérdés­re is választ tudok adni. Cikkünk természetesen nem szolgálhat a valóság feltárásának teljes igényével. Reméljük azon­ban, sikerül a Jászság fővárosá­nak tisztes polgárait ösztönözni arra, hogy emlékeikkel segítsék pontossá tenni a városban lezaj­lott tragikus esemény krónikáját. Palágyi Béla

Next

/
Thumbnails
Contents