Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
8 Irodalom—művészet 1992. JANUÁR 11. áluk Miklóskor volt a búcsú. N Már télbe hajló időben. Nem úgy, mint mindenfelé a közeli falukban, hol szép nyári napokon ünnepeltek, László Királykor, Pál- Péterkor, Szent Annakor, esetleg Szent Keresztkor - de az is szinte még nyár a szomszéd faluban meg, nahát, Jakabkor! Ezen mulattak, talán mert a nevet nem találták valami tetszetősnek, s ilyen beszéd következett hozzá: mit főznek olyankor? Legyes tökkápusztát... Mert kiket kicsinyelljen az ember, ha nem a legközelebbi faluba valósiakat: nem telik ki azoktól a legnagyobb ünnepükön se más, mint „tökkápuszta” (tökfőzelék), abba beleesik nekik a légy ... Az ő búcsújuk idején volt mivel kínálni a vendéget, kiforrott az újbor, öszetöppedt szemű, felkötözött szőlő is volt bőven, vágások még nemigen történtek, de a baromfit már nem kellett sajnálni, meg aztán ráértek, a kis vigassághoz zeneszó is került, meg-meg- zendült egy cigány hegedűje kint az oszlopos tornácon - hanem, hogy rászánta-e magát a vendégnek való, másfalusi rokonság a hosszú gyalogúira? Eddigre keményre fagyott a föld, talán már az esővizes hordó tartalmát is egy kis gyenge jég hártyázta, ritkás, apró szemű hó hullongott olykor-olykor, a köd pedig mindig készenlétben állt, s hol jobban, hol kevésbé takarta el a világot. De azért jó volt. Már bent tanyáztak a nagyházban, hordták be öllel a szárat, csutkát, venyigét, rakták vele a sparheltot, csak úgy csapkodott, duruzsolt benne a láng, meg világított is, fényeket, árnyakat táncoltatott a falon, mikor besötétedett, de még nem gyújtottak lámpát vagy - később - villanyt. Odakint meg, olyan jó, kopogós járás esett a fagyos földön, olyan érdekes volt, hogy látszott a lehelet, hogy hideg pihék olvadtak el az ember arcán, hol eltűntek, hol kibukkantak a tárgyak a ködben, ha pedig a nap most halványezüst korongja néha előgurult a vastag felhők mögül, a Kékes is felragyogott ismét, akár tavaszon, nyáron többnyire ragyogott felettük valóban kékséges, szelíd vonulata. Fázni nem lehetett egyáltalán. Jól beöltöztek, a toporgás a láb, a körmök huhúkolása a kéz fagyosságára jelentett ellenszert. Búcsú napjára az árusok náluk épp úgy kipakoltak, akár más falukban, nyáron, a körhintát (érthetőbben: ringlispilt) is felállították. S az ő ünnepüknek volt egy különlegessége. Egy ráadása. Hát a Mikulás bácsi megjelenése. A régesteien rég élt Miklós püspök, kire emlékeztek, kinek képe a templomuk oltárképe, tulajdonéppen azonos volt a Mikulás bácsival. Ünnepre virradó éjjel járt házról házra, ablakról ablakra. Előző este ki kellett pucolni a cipőt, az ablakba tenni, s ébredvén csak benne találtak valamit. Almát, diót, pár szem kockacukrot, de akár még valódi szaloncukrot is .. . Hogyne lett volna kedve az embernek kelni, ugrani az ágyból! Siettek a templomba. Ott megint rácsodálkozhatott a jó Miklós püspökre, ahogy a képen áll egy asztal mellett, díszes öltözetben és süvegben, egyik kezében az aranyos pásztorbotot fogva, másik keze pedig az asztalkán pihen, óvón az odakészített, ajándéknak szánt holmik előtt. Ahogy most visszagondol, különös, de senkiről se tud, aki a faluban a Miklós keresztnevet viselte volna. Talán akadt mégis valaki, de nem volt elterjedt név. Pedig milyen neveket adtak . . . Aztán meg átfordították. A Joáchimból Juhák lett, az Emerenciát Ismémek emlegették, szólították... De hát annyi érdekesség volt ebben a faluban. Példának okáért a templomuk csoda. Nem az, hogy olyan szép, nincs is párja, mert nyúlánkban, finoman, karcsún magasodik, lágy formákban hullámzó barokkos tornyot hordoz, szépet lehet építeni, de az a csoda, hogy hol, milyen helyen áll. Mert szinte vízen áll. Csajton, zsombékon. Meg is szokták kérdezni máshová valósiak: igaz-e, hogy maguknál forrás fakad a templomban az oltár alatt? Á, az nem igaz, hogy is találnak már ki ilyet, hogy fakadt volna ott forrás? Más esett... Szóval, az történt: nem oda szánták a templomot. Annyi eszük nekik is volt, hogy tudják, nedves talajon nem jó építkezni. Az oda-szembeni dombos helyen kezdték el emelni. De ami falat felraktak nappal, éjszaka átrepült a templom mostani helyére. Na, a következő napon visszahordták. Éjszaka megint csak átrepült. Meg megint, meg megint . . . Akkor aztán ráhagyták: maradjon ott, ahol akar. így nedves a fal, különösen kívülről látni, aggodalmat keltőn nedves, de kitart már jó kétszáz éve, majdcsak kitart még tovább is. Odabent, mióta ismeri, mit sem romlottak a falra festett képek. Jobban mondva, a mennyezeten vannak azok. Mint kislány csak úgy tekergette hátra a nyakát, szemügyre vévén a mennyezet ovális formába foglalt ábrázolatjait. A Szentháromságot ... A jelenetet a kis Jézuska életéből... Mária mennybemenetelénél csoportosuló magyar szenteket... A legalapvetőbb dolgokat meg is lehetett innét tanulni. Hol is máshol kezdett volna ismerkedni a világgal? Itt tartották keresztvíz alá. Aztán, a papot, aki keresztelte, nemsokára „elvitték”. Még néhány év eltelvén, Miklóskor vendégpap misézett. Bemutatkozott, hogy ő itt volt plébános. Csak nézték, csodálkoztak: fiatal ember volt, eleven, barátkozott a falusiakkal, biciklin járt, hogyan öregedett annyira meg? De ennek ellenére, akkoriban még megtelt a templom. Meg, búcsúkor pedig különösen, tódult belé a nép. Beszorultak a padokba, zsúfolódtak köztük, elöl, a padsorokat az oltártól elválasztó térségen sorakozott a sok szép fiatalság, a gyereksereg. A kóruson, kör- nyül az orgonának álltak az emberek, legények, tolongtak felmentükben, lejöttükben a keskeny csigalépcsőn. Máig hazamegy Miklóskor. Elmegy a misére, ki a temetőbe. Hűvös, nyirkos csendben borong a templomhajó. Mikor meggyújtják a villanyokat, mégis barátságosabb lesz. Azokat a gömbölyű lámpákat kislánykorában szerelték a padok fölé - micsoda modernizálásnak számított. Itt-ott csellengenek csak a misén, s jobbára idősebb emberek. Egy-két gyerek, akit a nagyanyja elhozott. Azért így, nem túl számosán is elvégzik a körmenetet. Megkerülik a templomot a mögötte már egész kis tóvá nőtt víz partjáig, elhaladnak a parton merengő Nepomu- ki-szobor előtt. temetőben nem találkozik A senkivel. Az évben utoljára rendbeteszi a sírokat. A nagyszüleiét meg a dédszüleiét. A betonlappal fedettről leszedi a halottak napjakor rátett virágokat, ne rohadjanak majd ott egész télen a hó alatt. A koszorút nem veszi le, még szép, sajnálja, kis műanyag térítőt hozott, azt aláteszi, ne hagyjon foltot a betonon. A másik síron nőtt virágoknak levagdalja a mostanra teljesen elszáradt, hervadt szárait. Meggyújtja a halottak napjáról maradt gyertyacsonkokat. Aztán csak néz. Végig a temetőn, mely csupa fehér az egymásra torlódó kőkeresztek látványától. Hátha még egy kis köd emelkedik közöttük. Dermedt, mozdulatlan a világ. Csend van, hideg, hervadásszag. Alig hihető, hogy tavasz is lesz még. Nádudvari Artna: Önarcképek Ernst Lajos gyűjtéséből Munkácsy Mihály: Ifjúkori önarckép Gulácsi Lajos: Önarckép Pardi Anna: Hölderlini sorok Az élők sorából kitörsz az élők sorába A szél fütyül rád víz öle ölne a vér se halovány mész de buksz is égi földi hatalmak rád tenyereinek dicsérsz mégis kutyát bogarat kerteket A legszebb egyben a legszentebb is a legrútabb a legkaotikusabb e kettőből vagy és sok sugárból nyárfa nyírfa bükk testamentumából Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegye el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg, Ez új esztendőben! (Háromszék) Utassy József: A hajnal rigói A hajnal rigói még mélyen alszanak, pityegnek álmukban a langyos lomb alatt. Dohorog a város, dohorog, dohorog, virrasztanak velem az álmos verssorok. Háromnegyed négy van. Egyszerre valahol éles fütty villan ki a csönd lombja alól. Aztán tíz, húsz, ötven, száz helyről megéledt füttykoncert kergeti tova a sötétet! Ablakodban, álom, addig ámítanak, amíg előpáváll a hegy mögül a Nap. Csanády János: T eremtett lélek Átadjam-e magam a sorsnak? Akarva-akaratlan tereli életem valami szűk vájatban: sziklák között kell nagyra-nőnöm: elhiggyem-e, hogy úgy kell virulnom, mint a vad fa, törpefenyő a meredély szélébe kapaszkodva, elhiggyem-e, mikor gazdag mezőkről boldog fa röptetett a magasba: szárnyas gyümölcsét, és szálltam a szelekkel a végtelenhez kapaszkodva? (Anyám ma is ott hajladoz, s issza fényét a boldog tájnak, ahol megszületni sorsomul adatott!) Iszlai Zoltán: Bor közjáték Arról, hogy utcánk két német juhásza kórusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) külön főnöki engedéllyel bejáratos, két deciket lesuhintó női részlegét (aki minden pultkörüli rendetlenséget el-eligazít, mielőtt alá- zatoskodva kióvakodik) fölmerült a kutyatéma, Halvai úr és közöttem. Neki terriere van, nekem csak kis fonott demizsonom, de a kutya a következőket művelte a Szondy utca környékén, ahol Halvai úr, mint a homoki szak- szövetkezet főelőadója (vérnyomás: 210-140, stabil) elbeszélése szerint lakik. A terrier ugyebár sétált H. úrral, s legott meglátott két józan öregasszonyt. Ami nem volna baj, de volt vélük, a nyanyákkal, egy palotapincsi is. Halvai urat ennek említésekor csak a jó ízlés, tartja attól, hogy - utcán át - kiköpjön és eltalálja a visszaóvakodót, az utántöltésre szorult állampolgár asszonyt. A terrier neve Bukfenc, a palotapincsit midőn meglátta (neve: Cseppi) nekik rontott. Az egyik öregasszony azonnal süvölteni kezdett: Halvai úr! Mire H. úr nem azt mondotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis, mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem. Halvai úr ott, a Szondy utcában, oda se bagózott.- Ne engedje el az utcán, ha annyira félti, nem igaz? - kérdi most tőlem, miközben beleütö- geti demizsonomba a jófajta pezsgősdugót a homoki zöldszil- váni elpárolgása ellen. - De, igaz - bólogat közbe az alkoholistanő (né is stimmelne, a férj most el- vonón) számolgatva a sajnos nagyon aprót.- És képzelje - legyint Halvai úr -, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a másik azt ordította: gyilkos, gyilkos, és na most, kérem, hát jött nekem a kalapjával. Mire én mondtam, asszonyom! Nekünk egymással semmi bajunk. A kísérők csupán figyeljenek és passz, nem igaz? A kísérők némán figyeljenek, kérem. Az alkoholisztina fölnyerített, ahogy előbbieket kimondá Halvai úr, de én egyelőre nem tudtam meg, mi lett a palotapincsivel (pfúj, loknis patkány, göndör görény, elfajzott borzontorz). De már nem is lehet reményem a teljes tudásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszélése eme pontján fölfedi, megmutatja azt.- Átvérzett a kötése - mutatok aggódva, bár alig palástolt undorral a koszos, pirosas gép fölé húzott kötözőneccre -, nem fáj? . - De, a rohadék - mondja Halvai úr, elhárítva a kötést igazítani óhajtó női részeget. - Ez a rohadék, képzelni tessék, könyörgöm, hát nem megharapott?- Kicsoda? Csak nem az öregasszony? - tételezem föl kapásból a legrosszabbat. Meg hát tréfára is szeretném venni a dolgot, de úgy látszik, nem lehet, mert H. úr így szól mindhármunkhoz, hulla komolyan.- Az? Azt próbálta volna meg. Akkor nem itt lennénk. De nem próbálta, mert mire ketten kiszedtük a Cseppit a Bukfenc kezéből, a néni nem volt se élő, se holt.- Szóval a Csöpi az viszont még ezek után képes volt?- Nem Csöpi, Cseppi - emeli föl kezét a borfőelőadó -, azt ugyan vihették tódozni-fódozni a vénasszonyok együtt.- De hát akkor ki a csuda harapta meg magát végül, Halvai uram? - kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg ingerült kíváncsisággal. A szalmaözvegy alkoholista- nő/táné riadtan kiódalgott.- Hát a kutyám, a kis bestia - bólogat utána a borász az ingatag asszonynak -, ez totális őrült. Be- lémvágta a fogát. Tettek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az állatok. Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tulajdonképpen ő egy harmadik, eddig még nem szerepelt kutya miatt kapta. - Dzserrinek hívják, természetesen. Mert tudja, ugye, labrador. És ennek a labradomak szándékozott nekimenni újfent Bukfenc a Szondy utca másik sarkán. Mert - úgy tetszik - meglehetősen ugrós kedvében volt. Halvai úr azonban előbb féken tartotta, a labrador elhaladt, a saját terriere pedig azt harapott, amit a legközelebb bírva bírt: a gazdája lábát.- Én nem is tudom - kezdtem volna a részvétnyilvánítást, de Halvai úr toppantva közbevágott.- Én rögtön tudtam. Terrier volt, terrier nincs. Elajándékoztam. Jó helyre, nem mondom, mert szerettem én őtet, de elajándékoztam. Engem senki se ha- rapdosson.- És be volt oltva? - kérdeztem még óvatosan, mert azért az ember sosem tudhatja. Persze Halvai úr megnyugtatott, hisz ugyan ki a fene hajlandó csak úgy átmenet nélkül megveszni egy sima kutyaharapás miatt?- Megnyugtatom magát - hajol hozzám közelebb búcsúzásunkkor Halvai úr -, megvan a következő. A labrador, a Dzserri kölykezni fog. Azt próbálják lerohanni a törpe ebek! így gyógyította kutyaharapását kutyával Halvai úr. Minél nagyobb kutyával. Fogalmam sincs különben - én ugye demi- zsonos vagyok, könyörgöm -, mekkorát harap alkalma adtán egy labrador. Miklós-napi búcsú
