Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-07 / 288. szám
8 Irodalom—művészet 1991. DECEMBER 7. < > Bella József: Legyek... az Ha fa volnék Lennék gyökértől az ágig. Ha sár volnék Legyek a Föld gyomráig. Ha tűz volnék Legyek üszőktől a lángig. Ha ember lettem Legyen az halálig. Legyen ösztönöm ketrece testem Feszültségem transzformátora agyam- hogy mégis elestem?- hogy összesároztam magam! De arcom fölemeltem, próbáltam fölállni Fogam közt recsegett föld, sár, homok Seregek rohantak mellettem Szürke tábornokok Megbolydult méhkasok Darazsak, hangyabolyok Ugattak a kutyák Bégettek a nyájak Lábak dübörögtek Mellkasok ziháltak Bukdácsoltak botor vakok.- félni kezdtem ember csak én vagyok! \__________I____________/ Szerzőink- Erdei-Szabó István 1958-ban született Bucsán. 1987 óta publikál (Mozgó Világ, Polisz, Új Néplap, Jászkunság). Bucsán él.- Bella József 1954-ben született Szendrődön. Versei és prózái jelentek meg (Céh, Jászkunság). Karcagi lakos, de három éve Kínában cipőtervező.- Szécsi Valéria 1963-ban született Jászberényben. Több kiállítása volt Szolnokon és a megye településein. Dekoratőr Szolnokon.- Makra Sándor Túrkevén volt református lelkész, nyugdíjas. író és néprajztudós. Az oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos Makra Sándor: Ki érti jobban a mesterségét?! Az úgy volt, hogy a kevi ekklézsiának felmondott a harangozója. Végh Sándor tiszteletes uram csak hümmögött rá, ahelyett, hog az okát tudakolta volna. No de hiszen előhozta azt Kása uram maga is:- Mer’ tudja, tiszteletes uram, az igazat megvallva: nagy sérelem írt!- Miféle sérelem esett kenden?! - kérdezte a pap inkább zordonan, mint nyájasan.- Hát az úgy vót, hogy eccer szóba került a garádics ...- Miféle garádics?- Ammék a toronba visz!- Mi van vele? - kérdezte a pap, most már kíváncsian.- Az, hogy elveszítettem a fogadást: egy mázsa búza hazaszállítva!- Mibe fogadtak kendtek?- Én azt mondtam: hetvennyóc garádics visz a toronba . . . Csakhogy a komám is megolvasta, ű meg aszonta: hetvenhét! - Tenyérbe csaptunk! A pap összehúzta a szemöldökét:- Kinek lett igaza?- A bíróság szerint neki; mert a küszöb nem számít a garádicsba! így oszt el kellett vinni a mázsa búzát! - Hát én tovább nem folytatom ezt a harangozói mestersíget! Ammondó vagyok! Végh Sándor tiszteletes uram sajnált megválni hűséges harangozójától - aki nem tudni még az elmondottakból sem: mi végre bokrosodon meg ennyire?! -, azt mondja neki:- Csakhogy én nem engedem el kigyelmedet egykönnyen!- Mán pedig ennek meg kell lenni! - mondott ellent Kása uram.- Hallgasson ide - kezdte a pap -, ha már így elügyetlenkedte a dolgát: én kifizetem a mázsa búzát! Kása Mihály fejebúbjára tolta a süveget, megvakarta a füle tövét:- Csakhogy más baj is van, tiszteles uram!- Micsoda?- A ’, hogy az is benne vót a fogadásba: aki nyer, az lesz tovább a harangozó, mer az érti jobban a mestersígit! Erre megint csak hümmögni tudott Végh tiszteletes uram; egyszóval: beadta a derekát! Szeptember havának első napján vette át hivatalát az új harangozó: Pabar István. Apró, pirospozsgás, villogó szemű emberke volt, nagy lacsula bajusszal. Ez utóbbi tartozéka mindig úgy állt, mint a színásszekér! A pap elmondta a kötelességét:- Vasárnap istentisztelet előtt kettőt harangoz kend, hétköznap reggel hétkor gyűlőre, este nyóckor vacsorára, na meg mindennap elhúzza a dili harangszót! Minden alkalommal egy negyedóráig! Megértette kend?!- Meg én, nagytiszteletű uram! - Ez már feljebb tette a titulust. Úgy látszik, meg akart maradni. Majd elkövetkezett a tengeritörés ideje. Pabar István uramnak is volt harmados földje. Annyifórma, hogy négy-öt napi munkát adott! Csütörtöki nap történt! Úgy emlékszem, mintha ma lett volna! Este nyolckor elkezdődött a harangszó: fél kilenckor még húzta Pabar István! Végh uram a vacsorát fejezte be: nézi az óráját; megcsóválja a fejét, de nem szól semmit. Háromnegyedkor azt kérdezi a feleségétől:- Mi van evvel a harangozóval?! Az csak most vette észre a hosszú harangszót! Órakor vette a kalapját: odaállt a templomajtóba. Tíz elmúlt egy fertájjal, mikor lejött Pabar István.- Kend meg mit csinált?! - förmedt rá nagytiszteletű uram.- A kötelessígem, tiszteletes uram! - a titulusból látszott, hogy nincs ínyére a dolog.- Hogyhogy?!- Úgy, hogy hónap tengeritömi megyek: oszt előre elhúztam az öt napra valót, nehogy hiba legyík! Végtelen pillanat Fölriadt az éjszaka közepén, és hirtelen megérezte: megállt az idő. Ez egy végtelen pillanat. Kitörölhetetlen az emlékezetből. Az ablaknál állt az alig-homályban, és várt. Valakit vagy valamit; egy személyt, egy láthatatlan látogatót, aki magában hordozza a veszélyt. Egyszerű volt ez a pillanat és félelmetes. Mint a csönd, amely dörömbölt a fülében. Minden pillanattal nőtt a szorongás, mondanám, de nem mondhatom, mert megállt az idő abban a pil lanatban, mint a hóhér tekintetében a halál. Az idő iszonya volt ez: elűzhetetlen homoksivatag, a csontokba fészkelődött fájdalom föltámadása, a zsigerekbe kódolt félelem rajtaütésszerű támadása. Villanyt akart gyújtani, hogy meggyőződjön a félelem fizikai valóságáról, annak lenyomatáról az arcán; ráncokat képzelt, szűkölő tekintetet, égnek meredő hajszálakat. Nem égett a lámpa, nem volt áram, lehet, hogy sehol a környéken. Csak az apadó hold halovány fényében derengtek a tárgyak, s ezek a tárgyak sejtelmesek, furcsák, félelmesek voltak. Ráborult a cella-éj. Sehol egy biztató jel, sehol egy segítő kéz. Egyedül volt. Számkivetett. Még annyi reménye sem volt, mint a rabnak, mert nem tudhatta, mikor ég el ez a félelembe betonozott pillanat, mikor láthatja meg a jégmező partját. S egyszerre valóban megérezte az igazi félelmet, a halálfélelmet. Egész testében reszketett, s átfutott rajta tetőtől talpig a rémület. Valaki járt az ablak alatt, s tudta: ő hordozza a halált. Aztán hirtelen fölszakadt a csönd palástja, a horizonton bíborvörös fénycsíkok tűntek föl; véget ért a sivatag-pillanat, átkelt az idő-óceánon. S még sokáig állt ott azon a helyen, ahová kivetette az idő és a halál, mozdulatlanul. Bucsa, 1991. október 5. Múltbéli álom költöget Úgy vagyok lassan, mint nagyapám s az idő többi öregje: csak az elmúlt dolgok hangulata közeledik a szívemhez. S mintha az is csak a múlt történeteire tágulna. Azokra a történetekre gondolok, amelyek meg sem történtek vagy nem úgy történtek, ahogy emlékszem rájuk. De hát az emlékek külön életet élnek: mindig övék a kert legeldugottabb zuga, az elsötétedő nappalok, a szobasarkok matuzsálemkorú homálya. Csak Egyetlen Kedvesem jéghártya életű tekintete elől menekülnek hanyatt-homlok a pókháló rabságában vergődő plafonról. Maradunk ketten az idő szurokfekete alagútjában reményvesztetten világolva, mint a halotti gyertyák. Most érzem magam a legtisztábbnak, s most hagynak el a bátorság gyors lábú paripái. Inamszakadtából. Remegek, mint Jónás a cet gyomrában: vajon hova vet ki e szörnyeteg álom? Minden találkozás után fáradtabb és figyelmetlenebb leszek - történjék az bárhol és bármikor. Valamiféle gyönyörűséges átok ez, démoni ragyogás: kísértet, amelynek én adom a kezét, mégis engem fojtogat. Olykor-olykor, ha összegyűrt kezekkel fölébredek az álmokból, mintha nagy-nagy veszedelemből menekültem volna: mégis furcsa-borzongató vágyakozással szeretnék visszatérni oda mielébb. „Boldogságos pokoljárás” ez: személyemre szabott szenvedés; teljesíthetetlen és beteljesületlen. Egyetlen Kedvesem is értetlenül szemléli állandó hányattatásomat a múlhatatlanul múlt időből, de nem segít rajtam, csak befordul egy sarkon, magára zárja az ajtót, és fekete korongokat hallgat napestig - és már magam sem hiszem, hogy visszatér, legföljebb egy másik múltbéli álomban költöget hasztalan és haragosan: a dühtől nekipirosodva. Örkény, 1984. április 11. Szivárványos napokba költözöm Jaj istenem, aki árva még a szél is inkább járja Micsoda furfangos, kiismerhetetlen varázsló az idő! Micsodás illúzióteremtő a sors, ahol napról-napra botladozunk fogyó reménnyel, apadó holddal, a tengerzúgás harangos örömétől távolodva. És mégis, néha betoppan valaki: arcán szivárványok megmentett színei; érkezik olykor egy mosoly - földrengéses napokról tudósítva - patakok tiszta zúgásától kipirosulva, havasok híreit mondja, a csönd harangja alatt alvó dalokat, kíváncsi kirándulásokat, a lélek csöndes lélegzését. Egy levél érkezik, megszólal a rádió, csoda történül: titkokkal terhes jövendővel várandós. Két sor lebeg, hintázik bennem, tér és idő keresztjéről szabadulva. Két sor sétál immár végtelenül az idő tenger-csöndjéből menekülve; két sor lüktet szívemben: belémritmusultak. Egy népdalból emléktöredék ők: ismeretlenül is ismerős harangzúgásos estéből lépnek elő. A teremtő képzelet gyermekei, az égbolt nélküli álmok korábban tengerszem-ragyogású vizektől tisztulok. A virágok tisztaságának megrontása ellen csendülök, az elbújdosott Remény hírnökei; gyorsfutású tavaszokról tudósítsanak. Attila herceg halhatatlan sorát idézik, amely így hangzik: „hiányod átjár mint huzat a házon” Innen, ebből a tiszta forrrásból meríthette ő is ezt a sort, ebből az utánozhatatlan ragyogásból táplálkoznak szavai. Ruhájukon: egyszerűség, gyermeki öröm, mértani pontosság, gyémántos idő. Két sor sétál szívemben. Immár örök időre lakásuk van: kopogtatás nélkül nyithatják rám az ajtót, ha megfáradt tekintettel állok egy árva délután ablakában. Törökbálint - Budapest, 1986. augusztus 19. Történetek ——————— ——— — «■lilll——I—MM Az Új Néplap galériája Nyugodt nyugtalanság Kaotikus gondolatok__ Szécsi Valéria rajzai A zene hullámhosszán Erdei-Szabó István:
