Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-07 / 288. szám

1991. DECEMBER 7. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet Csak két gombnyomás Szeretem az öregeket. Kiváltképp az igen öre­geket. Tudom, ez így nagyon deklaratív, olyas­fajta megmutogatom magam kijelentés. Nem bá­nom. Szeretek belenézni a megfakult szemekbe, nézni a tekinteteket, amelyeken néha átsuhan a fény egy-egy emlék kapcsán, fel-felragyog, ha rövid időre is. Nem érdekelnek a ráncok, a pety­hüdt bőrtasakok, inkább tiszteletet kémek, mint­­semhogy az elmúlásra emlékeztessenek. Lám, én így gondolom, s ők ketten ...? Szeretem például hallgatni az idős, nyolc­vannégy éves jogászt, akit már régen eltiltott a családja mindenféle „közszerepléstől”. Például attól is, hogy elmenjen a bíróságra saját ügyében, csak úgy hallgatónak, arra a bizonyos tárgyalásra, amelyen a felrobbant fürdőszobai kályha ügyét taglalták. Csoda volt, hogy a mama egy pillanat­tal az esemény előtt kapta ki a kádból az engedet­len unokát, különben mindketten poklok kínját élik át. „Koshatás” - így nevezik azt, amikor levegőjűt egy vízvezetékrendszerbe - rendszerint figyelmetlenségre vezethető vissza a dolog -, s ott a fizika törvényei szerint elkezd élni, s szétcsap, mondjuk, egy fürdőkályhát. Koshatás - amit a bírónő úgy olvasott, ismertetve a tényállást, hogy koslatás. S ekkor az öreg nem bírván igazság­érzetével, két kutya példáján illusztrálta, mi a kettő között a különbség. A pert elvesztették. Tegyem hozzá, hasonló pereket élt át idős jogász beszélgetőtársam 1950-ben és 1957-ben is. Jólesik hallgatni a történeteit, mint ahogyan végtelenül jólesett egy nem régi olvasói fórumon az, hogy egy idős doktor a lap alapos kritizálása után - „érted haragszom” - a beszélgetés végez­tével karon fogott, és megkérdezte: és hogy vagy­tok? Bírják a kollégáid a strapát? Azt mondják, egy bizonyos koron túl az ember már csak máso­kért aggódik, nem magáért. Tudom az igen okos s mellette csupa bűbáj bőrszakorvosról - aki ke­ményen politizál még -, hogy egy megyényi em­ber hozzájárt. Ma már nem praktizál, szerényen él panellakásában. Szerényen, és nem szegényen. Ha ismernék a jogászt vagy a doktort, ők ketten, talán nem így történt volna. Mire gondolhattak ott, a plüssszékben ...? Nekem eszembe jutott az az idős kunszent­mártoni asszony, akinek házába egészen véletle­nül vetődtünk be. Tárva-nyitva volt az ajtó, sehol senki, még egy kutya se. Az udvart benőtte a fű, házszámnak nyoma se volt. Talán ez az, amit keresünk? Azután benn, a konyhában megláttuk a félig üldögélő, félig fekvő öregasszonyt: kitá­rulkozva szörnyű fekélyes lába, combja. Annyi ereje nem volt. hogy elsöpörje magáról a legye­ket. Mit tetszik enni? - kérdez­tük remegő hangon. Meleg volt, szörnyű júliusi forróság. Amit áthoznak a szomszédok - mondta. Nem kell nekem már sok! Nem tudom, él-e még? S vajon él-e még a jászszentandrási paraszt­­ember, aki egyszer birsalmát adott. Kőkeményet. Ezt vigye csak el, jó szívvel adom, kompótnak jó lesz. Interjúkat készítettem, de azon túl még sok­szor találkoztunk később. A szentandrási külön­leges földről beszélt. Órákat tudott mesélni erről, az ember eközben legszívesebben kezében mor­­zsolgatta volna a porhanyós göröngyöket. Néze­gettük a szőlőt, azt mondta: tudja, az is baj, ha nincs, az is baj, ha sok van. Aztán arról is beszélt, hogyan köpködték az emberek, amikor szervezte a közöst. Volt is egy kulák, aki jelentkezett már jóval a téesz létrehozása után nála, akinek azt mondta, nyitsd ki a szemedet, mert az enyém is nyitva volt, amikor te megköpködtél engem. Az­tán hozzátette, a legjobb, legdolgosabb emberei közé tartozott az a kulák. Nem gyújtottunk lám­pát késő délután, amíg beszélgettünk a tanyán, így is világos volt minden. Szóval rájuk gondoltam, meg arra a kettőre. Vajon mi járhatott a fejükben, megnyomván a gombot, akkor, amikor a parlament döntött a 6 milliárd forint sorsáról. Méghozzá úgy, hogy 2500-2000-1000 forint egyszeri nyugdíj-kiegé­szítést ad. Kétszáznegyven igen - ez jelent meg a szavazást regisztráló elektromos képernyőn. És ketten tartózkodtak. Nos, amikor úton-útfélen az idős emberek nyomorúságos helyzetéről beszé­lünk, arról, hogy a létminimum körül élők jelen­tősebb hányadban ebből a korosztályból kerülnek ki, akkor, amikor egy társadalom aktív dolgozó tagja tudja: úgy indul az élete nyugállományú időszakának, hogy az infláció miatt életnívója évről-évre romlik... amikor egy társadalom nem képes honorálni egy tisztességes munkában eltöl­tött élet tevékenységét azzal, hogy megőrzi a nyugdíjasévekre járó díjazás reálértékét - tekint­sünk el az okok elemzésétől -, mert ma még nem tudja. Amikor ilyen helyzetben egyszeri nyugdíj­kiegészítésről kellett dönteni, ketten tartózkod­tak. Csak azt nem tudom, mitől? AKCIÓ A DISZKONT HÚSÁRUHÁZBAN! 1991. december 12-töl - amíg a készlet tart - apróhús-értékesítési akciót indít vállalatunk a DISZKONT Húsáruházban (Szolnok, Gábor Á. tér) Régi ár Új ár 199 Ft/kg 168 Ft/kg Várjuk Kedves Vásárlóinkat. SOLAMI: AZ ÚJ HAGYOMÁNY Húsipari Vállai a i Szolnok •:*x*x*x*x*x A KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI FŐISKOLA Szolnoki Tagozata 1992. januári kezdéssel ÁRUFORGALMI SZAKÜZEMGAZDÁSZ képzést indít főiskolai, vagy egyetemi végzettségű szakemberek számára. Képzési idő: 4 félév Tandíj: 24.000 Ft/félév Tájékoztató és jelentkezési lap igényelhető: 5000 Szolnok, Ady E. út 9. Ügyintéző: Deák Miklósné Telefon: 56/40-106 Jelentkezési határidő: 1992. január 10. *71223/ 1* •x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-:*: Még 8 nap a SOLAMI receptpályázat beküldéséig! SOLAMI: AZ ÚJ HAGYOMÁNY :x<<*»x*»x*&*>&x<^x*#x' Húsipari Vállalat Isten éltesse a tisztes kisipart! Nemrég történt, hogy a vécénk­ben gyanús szusszanások és hörre­­nések után a víz ömleni kezdett. A rendszer, úgy magát szabályozan­dó, pontos időközönként nekiva­dult, és leöblítette magamagát. Második lépcsőben a szakértői közbeavatkozásom nyomán im­már a falon zúdult alá a fiók-Nia­­gara. Tehetetlenség, pánik, ahogy ez már lenni szokott. Nem vagyok egy Wesselényi Miklós, aki árvízi hősként tüntette ki magát, így a telefonkönyvhöz menekültem. Felhívtam egy vízvezeték-szerelő kisiparost, és biz’ isten nem akar­tam hinni a fülemnek: az illető csak három hónap múlva tudta volna felvállalni a munkát. Egy másikkal egyhetes terminusra sikerült volna megegyezni, de én továbbmentem. Végül előállt egy háromnapos sze­relő, akit meg is vártam volna, ha időközben nem ér bokáig a víz. Végül az ismerősökből toborzott amatőr csapat fékezte meg az el­szabadult klozetot. Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy is állunk ezzel az istenáldotta kisiparral? Kaptafával a világ körül Hallgatom a rádióban a minap Samu Ágoston mártélyi cipész­mester visszaemlékezését. Azt ál­lítja, ha nem jön közbe az a világ, amelyik a teremtőkészséget és az alkotó fantáziát betáblásította, ak­kor ma neki gyára van. Cipőgyára, miként az otrokovicei suszternak, Jan Batának lett Gottwaldovban, s leányvállalata Martfűtől Buenos Airesig szerte a nagyvilágban. Vált volna világhírűvé, amiként a susz­ter Adolf Dasler (Adidas), aki a kaptafa mellől képes volt meghó­dítani a sportvilágot. Azt mondja Samu Guszti bácsi, hogy a szan­dálgyártás világközpontja Hódme­zővásárhely volt, ahol aranykezű mesterek kikerekedett szemű ina­soknak adták tovább a szakma minden fortélyát. O pedig élete legmagasztosabb pillanataként tartja számon azt az eseményt, amikor egy pár piros kiscsizmáját kiállították a város egyik kirakatá­ban, s annyi nézője akadt, hogy a keramitos járdán forgalmi aka­dályt képeztek a bámészkodók. A mester túl van a nyolcvanon, de aktívan kalapál mind a mai napig. Aki pedig a műsort hallgatta, félő, hogy elintézi azzal: ilyen kisöre­­gek csak Rémusz bácsi meséiben vannak. Hát nem! Néhányan valami cso­da folytán túlélték azt a prést, ame­lyikcsontot, akaratot, gerincet rop­panton. A kenderesi Szanyi János, a ma 86 esztendős Nádas Gáspár cipésznél volt tanuló. Ő volt a mes­ter utolsó inasa 1949-ben. A többi­ek, akik előtte szabadultak, felad­ták a szakmát. Beszorították őket a ktsz-be, elhulltak. Mondja, őt is nyúzták, de 1954-ben azért csak önálló iparengedélye lett. Elszán­tan verte a faszeget a talpba. Lám, milyen keserű fintora a sorsnak, hogy volt idő, amikor ehhez is el­szántság kellett... Különös, hogy az ipart akkor készült feladni, ami­kor pedig már enyhült a politikai nyomás. Ekkor viszont - 1971-ben - a piac állította megoldhatatlan feladat elé. A műanyag cipők özönlöttek le a szalagokról, és az olcsó áraik elvitték a kuncsaftokat. Ekkor Szanyi János egy fél évre feladta az önállóságot, és beállt Kisújszálláson a Gyógyászati Se­gédeszközök Gyárába. Hat hóna­pig bírta: egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy cipőipari szakmun­kás-bizonyítvánnyal olyan fiata­lok érkeztek, akik egy szöget sem bírtak a lábbelibe beverni. „Na, gyerünk csak vissza a kap­tafához!” És ott ül ma is. Aki a termékeire kíváncsi, az a szolnoki Karácsonyi faluban megtekintheti. Árai mérsékeltek, azt mondja, aki nála nem tud venni, az nem is akar. Fia már nem lesz cipész, bár épül neki Kenderesen, igaz, mellette egy cipőbolt is létesül, ahol Szanyi János cipőit is árulják. Hogy ki folytatja a mesterséget? Nincs utánpótlás, kihal ez a szakma ve­lünk együtt - mondja a mester. Ne legyen igaza! Danka úr, a képkeretező a szer­kesztőség szomszédságában dol­gozik, így gyakran látom, amint a város képzőművészei frissen üve­gezett képeikkel hónuk alatt fel­jönnek a pinceműhely lépcsőjén. Danka úr jóval túl van a hatvanon, rádiózgatva telnek munkásnapjai. A nyitáshoz és a záráshoz ma is órát lehetne igazítani, jóllehet bő­ven benne van a nyugdíjas korban, kitart, mert ha ő leteszi a gyémánt üvegvágót, nem lesz, aki méltó kö­rítést biztosítson a műalkotások­nak. Tanulója nincs, pedig üveget csiszolni, tükröt készíteni nem so­kan tudnak a megyében - ha van egyáltalán ilyen mester. Hogy mi­ért nem érde­mes az utód­lással foglal­kozni? Elvet­ték a mesterek kedvét a tanu- 1ó tartá stó 1. Ugyebár az inas hetente 24 órát tölthetett a szakmával, ez alatt pedig megtanulni a míves mester­séget nem le­hetett. Pedig kérte volna számon az el­őrehaladást a tanácsi fel­ügyelő, az is­kola kiküldött­je, meg még a jó ég tudja, hogy ki. Aztán a gyereknek enni kellett, délben ott ült a mester asztala mellett. Persze nem volt min­denkinek ked­ve ehhez. Amúgy üvegező van, hi­szen Danka úr életében is volt egy olyan korszak, amikor beleerőltet­ték egy vegyesipari ktsz-be, és a Ságvári út frissen épülő házsorait ablakozta - de aztán csak a maga ura kívánt lenni újra. Ki tud még üveget csiszolni? Hogy miként kellene tanítani a szakmát? Talán úgy, ahogyan ő ta­nulta. Három évet töltött a mester­nél, de nem heti 24 órában, utána három esztendőn át segédként dol­gozta be magát a szakmába. Ami­kor aztán úgy érezte, nem érheti meglepetés az üvegezésben, kép­keretezésben, mestervizsgán adott számot felkészültségéről. így a hat, keményen végigtanult év után nem is volt olyan nehezen megszerez­hető a mesteri cím. A minap betértem a KISOSZ szolnoki székházába. Az emeleten tablókon őrzik az egykori jeles céhtagok emlékezetét. A fényké­peken valamennyi iparos öntuda­tosan, úgy is mondhatnám, önérze­tesen tekint a nagyvilágba. Öltöze­tük, egész egyéniségük jelzi jó­módjukat, ^ látszik, így együtt ők valamennyien megbízható pillérét képezték egy társadalomnak. És ha az ember ámulni akar tudásukon, felkészültségükön, elég a Parla­ment épületén végigtekinteni. Azok, akik az Országház tízmillió tégláját egymáshoz illesztették, alighanem üzentek is a jövőnek: a szabad szellem, ha alkotásra fog­ják, teljesítésben nem ismer hatá­rokat. Hogy aztán a benti folyosón ott áll valamennyi szakma képvi­selete szoborba örökítve, kicsit azt is jelzi, hogy az ország nélkülük gazdaságilag meg is roppant volna. Mekkora bátorság - tapintatosan szólva naivitás - kellett ahhoz, hogy ezt a réteget egy tollvonással halálra ítélje bármely begőzölt po­litikus. Rémusz bácsiéknak szurkolunk Fura csengése van ennek a szó­nak napjainkban, hogy kisiparos. A régi ívású polgár elnyűhetetlen cipőre, csizmára, örököíhető szűr­re, subára, irhabundára, cifra vas­kapura, egyszóval a termékben megtestesülő emberi garanciára gondol. A fiatalabb generációnak az ügyeskedő maszek, a fröccsön­tő, a borravalót tarháló, ám a mun­kát csak elnagyjázó szakember ug­rik be. Az, aki egy szakmából csak meggazdagodni akar néhány év alatt, aztán odébbállni egy nyugal­masabb állami vállalatnál a nyug­díjra spekulálni. Nos, hát ez a má­sodik lehetőség már nem várja azt, aki kisiparra adta a fejét. Az állami menedékhely megszűnt a kisiparo­sok számára, egyre inkább a saját lábán kell megállni annak, aki a képzeletbeli mesterlevelet kézbe veszi. Ám ehhez olyan szaktudás is szükségeltetik, hogy a piaci vi­szonyok se vegyék ki a kenyeret egy autószerelő, karos­szérialakatos vagy villanyszerelő kezéből. Ezért viszont napjaink­ban aggódunk. A három esztendő a szakmunkásképzőben, mely so­rán heti váltásban osztozni kell az elméletnek a gyakorlattal, bizony nem garanciája a mesterségbeli tu­dásnak. Hát akkor hogyan tovább? Humli Dezső, a szolnoki 605. szá­mú szakmunkásképző igazgatója hivatalból kontrázza az idős mes­terek aggályait. Szerinte az iskola jó alapot biztosít mind az elmélet­hez. mind a gyakorlathoz. Ám azért valami csak lehet abban, amit a szakmabeliek elpanaszolnak, ugyanis a direktor a jövőt a jelentől már másként prognosztizálja. Ő úgy véli, öt-tíz év múlva a fiatal nem lesz rákényszerítve arra, hogy tizennégy éves korában hozzálán­colja magát egy szakmához, ami­ről később kiderül, hogy szeren­csétlen választás volt. így tehát ti­zenhat éves koráig csak elméleti ismeretekben mélyed el a fiatal, és utána következik a gyakorlat. Nem heti váltásban, és nem 24 órában hatnaponként. Ez jobban szolgálja majd az elmélyülést, és közelebb is van a mindennapi munkásélet kö­vetelményéhez. Ebbe aztán belefér a „vándorlegény” tapasz­talatszerzése, hiszen az autószere­lő-szakma vagy a villanyszerelés már igazi specialistákat kíván. Egyébiránt a piaci viszonyok már­is érződnek az iskola oktatási rend­jében: valamikor jelentkezés hiá­nyában törölni kellett a bádo­gosszakmát az iskola órarendjé­ből, most a cizellált homlokzatú, rézcsatomás, cifra ereszes magán­házak korában ismét megjelentek a bádogostanulók. Eltűntek vi­szont a kovácsok, akiket a hidrau­likus préselők, légkalapácsok szo­rítottak ki a pályáról. Az iskola kétségbeesetten menti a régi mes­terségek művelőinek szaktudását, mert hát ha ismét divatba jön egy foglalatosság, ahhoz kotta kell, amiből oktatni lehet. Mi lesz veled, tisztes kisipar? Vajon Rémusz bácsiék irányába indulsz-e el, vagy talán a gyors meggazdagodást hajszoló sláger­kézművesség irányába lépdelsz to­vább? Mi, akik naponta forgatjuk szorongva a szaknévsorokat, meg­felelő szakembereket keresve egy­­egy bajunkra, természetesen Ré­musz bácsiéknak szurkolunk! Palágyi Béla Cibakházán még él a szakma. Fotó: T. Z.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents