Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-24 / 301. (302.) szám
4 Megyei tájakon 1991. DECEMBER 24. Háromféle mindössze a választék, és a megrendelt, kihozott 120 forintba kerülő babgulyásban bőséges a paszuly, de hús három szemnél több nem akad. A többi bőrféleség, amelyek őrlésével most nem foglalkoztunk. Kértünk sört is, és dobozosat(!) tettek elénk, ami vendéglátásból enyhén fogalmazva: elégtelen. Mindez egy forgalmas csárdában, a hortobágyi út mentén. Ehhez nincs mit hozzátennem .,. A furcsa vendéglátás után azért még Kócsra benéztünk. Ott is á legszélső házba, Bállá Györgyék portájára, hiszen azon kívül már valóban nincs más, csak a nagy semmi, a puszta. Benn a háziaszszony így fogadott bennünket:- Errefelé sokat dolgozunk, de keveset keresünk, mivel itt nincs többféle munkaalkalom, válogatási lehetőség. Én például ha hiszi, ha nem, huszonhat év munka után tisztán 6 ezer 500 forintot viszek haza.- Nehéz itt az élet?- Az is, de inkább úgy mondanám, másféle, mint annak, aki városon él. Mi például a tüzelőt Füredről hozattuk. Vagy szóljak a gázról: a cseretelep palackjait már háromszor ellopták az utolsó szálig, ezért legújabban autóról cserélnek. Nyolcra ér ide a kocsi, aki ott van, jól jár, aki később jön, mehet gázért a húsz kilométerre fekvő Füredre vagy Nagyivánba. Az óvoda meg az iskola már megszűnt, de a postát a lakosság nem engedte. Boltunk is van, ahol igen jó az ellátás.- És ha húst akar főzni?- Vagy tyúkot vagy hízót vágunk. Egyébként a családban a közelmúltban kettős esküvőt tartottak. A lányuk október 5-én ment fétj-Füttyös szelek bóklásszék ilyentájt a nagy magyar pusztát. Kíváncsiak őkelmék az égvilágon mindenre: meglengetik a kórókat, cibálják az akácfák didergő galylyait, beledudálnak a kéményekbe, bekukkantanak a gallérok alá, és bohókás kedvükben fejjel rohannak a házfalaknak. Innen felpattanva tovarohannak a síkságon. Cudar az ilyen idő, ámbár a 24 éves Tóth Imre keveset érez belőle, hiszen egy teli zsák nyomja a vállát.- Terményt viszek a jószágoknak, a feleségem pedig segédkezik - mondja kevéssel később a konyhában.- Hogyan tudják beosztani itt a jövedelmet?- Hivatalosan csak a feleségem, Anikó dolgozik, aki havi 7 ezer 500-ért a polgármesteri hivatal titkársági előadója. Én pedig munkanélküli-segélyen vagyok a téesztől, és 6 ezer 200-at kapok.- Mire elég ez?- Az egyik ilyenkor kevés híján elmegy tüzelésre. Hogy miből élünk, ez érdekes kérdés. Errefelé a kereset mellett,, aki boldogulni szeretne, annak még sokat kell dolgozni. Iparkodik is, akinek van hozzá hajlama, akarata, ereje, így azután mi is tartunk birkákat, szarvasmarhákat, süldőket, aprólékot. Más dolog, hogy ennyi jószág sok törődést, élelmet igényel.- Hogyan telik a nap?- Mindkettőnknek munkával: én a ház körül foglalatoskodok, a feleségem a hivatalban dolgozik.- Szórakozás?- Noha ketten összesen csak 44 évesek vagyunk, ilyen errefélé nincsen. Karácsonykor elmegyünk a rokonokhoz, a szilvesztert pedig a művelődési házban töltjük. Ennyi lesz az idei kikapcsolódás. Hogy a jövő esztendő mit hoz, főleg a téesszel kapcsolatban, ezt én is szeretném tudni. Mi pedig ezután arról akartunk meggyőződni, hogy miképpen él errefelé egy idős, magányos aszszony. Ezért kopogtunk be Balogh Bélánéhoz, aki már a 81. esztendejét tapossa.- Jaj, ne kérdezzen már ilyet, jó volna, ha nem lennék. Hatvanéves múlt a párom, amikor eltemettem, az egyetlen fiam pedig 52 esztendősen pihent meg örökre. Én pedig itt maradtam, ki tudja, miért, ebben a háromszobás lakásban, amelyben csak a kisebbik szobát fűtöm, használom. Hétezer-nyolcszáz forint a nyugdíjam, és ez a kevés megtanít arra, hogy mi a beosztás, spórolás.- Unokák?- Az egyik Ajkán tanít, a másik pedig még gimnazista. Nagyon jó asszony a menyem, de hát özvegyen neki is megvan a baja, így inkább én segítem őket, mint ők engem. Oly módon viszonozzák, hogy ilyenkor pár hétre elvisznek magukhoz.- Földjük volt?- Bizony, 26 köblös, de elvették, én pedig nem kértem vissza, úgyhogy odavan.- Televízió?- Három hónapja néma, nincs, aki megjavítsa. A rádiót hallgatom, az hozza a híreket a szobába. A nyár az a magamfajtának sokkal jobb, mert akkor az ablak alá ülök és tanyázok. De most be vagyok zárva, akár a rab ... Mi sem tanyázunk tovább, hanem robogunk Czeglédi Kálmánékhoz, akiknek az udvara véggel a pusztára néz. Dolgos, igyekvő ember hírében áll: kitaníttatta a fiát, a lányát, akik azóta Füreden alapítottak családot, ő pedig 57 évesen rokkantnyugdíjas lett. Harminchat év után 5 ezer 496 forintot visz neki havonta a postás.- Ennek ellenére arra kérem, azt valahogyan vegye bele: voltunk már rosszabb helyzetben is, meg jobban is. Nem panaszkodom, dicsekedni meg nincs miért. Azért ma is teszek-veszek, de valahogy a motor, a szív nem bírja, és főleg a ködös időt érzem meg. Mindezek ellenére azért ez a család ilyenkor sem unatkozik, hiszen az istállóban jelenleg még három tehén kéri a porciót. A házigazda egyet le szeretne adni, de hát nem viszik.- Ha kiesik a munka az ember kezéből, az nem jó - nyugtázza búcsúzóul, és betegség ide, rossz motor oda, miközben kikísér, azért elmondja: ismét tervez. Jövőre megint lesz dohány, hiszen ehhez ért, és valaha másfél hold sem fogott ki rajtuk. Tőlük a kocsi elejét a hídon át a nagy puszta felé fordítjuk. Elhagyva a legszélső házat, jobbra lenn nádkúpok sorakoznak. Egy dűlőútra lehajtva négykerekű társunk bukdácsolva billeg a csontkemény, hepehupás úton, miközben szembejön velünk egy terepjáró. Szerencsénk van, mivel a pilóta nem más, mint Kapás József, a Fertői Nádgazdasági Vállalat itteni kerületi főnöke. Beszédbe elegyedünk, bár az erős túlzás lenne, ha azt rónánk papírra, hogy nagyon örül a találkozásnak, faggatásnak.- Mi újság nálunk? Jelenleg negyvenkét embernek biztosít a cég munkát, és két hete három kombájnnal nekifogtunk a nádvágásnak.- Kapós a termék?- Nem mondhatnám: ugyan Németországba, Hollandiába vesznek belőle, de ha körülnéz, láthatja, tudnék adni pár kocsival.- Elárulná, hány kévéről van szó?- Mintegy kétszázezerről. Hirtelenjében fel sem bírjuk fogni, mekkora mennyiség ez, és mivel a szürkülettel együtt a köd is feltűnik a messzeségben, kezet nyújtva máris tovasuhan velünk a Lada. A nagy pusztát átszelő utat jobbra-balra mély árkok kísérik: itt előzni nemcsak lehetetlen, de életveszélyes is. A Kaparó csárdánál ebédelni álltunk meg, ámbár ebbéli igyekezetünk kissé balul ütött ki. hez, a fiuk rá egy hétre nősült. A lányuk Pesten dolgozik, a vejük munkanélküli, Csaba, a fiuk a Hortobágyra került: itt ő az állástalan, és az asszonyka dolgozik. Eddig még bírták őket segíteni, és ha érkeztek, mindig tele kosárral, táskákkal távoztak. Gondolták, fordítanak a sorsukon, és eladják a mutatós házukat, amelyért Szolnokon bizonyára kapnának hárommiliót. Itt nem biztos, hogy ennek a hatodát, azzal pedig mit lehet kezdeni? Ezért, meg azért is, hogy minden szál ideköti őket - maradnak. De hát merre, hová is igyekeznénk innen, csengenek vissza bennem a házigazda szavai, miközben az autó felé iparkodunk. Szedjük a lábunkat, mert a köd a nyakunkon: olyannyira, hogy már minden eltűnt, csak ez a félsoros utca dacol az alkonnyal. Belőle is néhány ház látszik: amelyekben emberek élnek, küszködnek, dolgoznak, szeretnek és várnak valamire, valakire. A karácsonyra, a messzire szakadt gyerekre, egy levélre, vagy csak a másnap reggelre. Itt, Kócson, a nagy puszta mentén, 1991. december havának a 19. napján ... D. Szabó Miklós Fotó: Mészáros Messze élnek a rokonok A zsákolás férfimunka Tél a puszta szélén Mögöttük már csak a puszta van
