Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-24 / 301. (302.) szám
1991. DECEMBER 24. Nézőpontok 3 Kiskarácsonynagykarácsony Kiskarácsony-nagykarácsony helyett azt is mondhatnánk: jó karácsony-rossz karácsony. Nem könnyű a karácsonyról beszélni manapság. Ilyenkor elkeserítőt, vagyis a színtiszta valóságot valahogy nem akarja előhozni az ember. De akkor mit lehet itt és most, 1991 karácsonyán mondani? Az ünnep egyházi tartalmáról ma lehet írni, már nem tilos. Illetve lehetne. De - legyünk őszinték - minek? Sajtó, rádió, tévé amúgy is önti ránk a vallásos műsorokat, amiben csak az a borzasztó, hogy számtalan azoknak a száma, akik eddig felsőbb utasításra, meg maguktól is szigorúan marxista-materialista alapon közelítették meg a „fenyőünnepet”, s közülük sokan most elérzékenyülten ülnek majd az éjféli misén. De erről sem érdemes beszélni, elvégre ünnep van. Jobb a keserű valóságot kívül rekeszteni egyrészt, másrészt meg miért érezze sértve magát éppen a mai napon bárki, aki esetleg magára ismer a témában? Ezt most talán hagyjuk. De akkor mi marad még? Talán teológiai ismertetés az ünnep keresztyén 'tartalmáról? Arról, hogy valójában hogyan is alakult ki a karácsony történelmi háttere, mióta és miért éppen december 25-26.? Ebben a kérdésben természetesen a Biblia alapján kell tájékozódni, különben nincs értelme neki se kezdeni. A Bibliában arra vonatkozó utalást nem találunk, hogy konkrétan ez a nap lett volna Jézus születésének napja, viszont Jézus születésének körülményeit részletesen tárgyalják a Bibliának nagyon szép fejezetei. Pl. a Máté-evangélium első része vagy Lukács írásainak második fejezete, melyekből következtetni lehet az időpontra nagyjából. Ez azonban túlságosan összetett kérdés, egy karácsonyi írás ennek terjedelmét el sem bírná, mást kell hát keresni. Politikai szemszögből is nézhetnénk az idei karácsonyt. Mit hozott a világ számára ennek a háborúktól terhes esztendőnek az utolsó nagy ünnepe? Ebbe most belemerülni bizony alighanem ünneprontás lenne, hiszen karácsonykor nem illő arról beszélni, hogy fejünk fölött mérhetetlen háborús feszültségek lebegnek. Arról a szomorú tényről sem, hogy nemcsak különböző országok támadnak egymásra, hanem „nemzet nemzet ellen támad”, vagyis arról, hogy az egy országhatáron belül élő nemzetiségek közötti gyűlölet gyilkos méreteket öltött. Vagy arról sem, hány országban és miért gyűlölik a magyarokat. Ilyenkor még rágondolni sem jó arra, mi lesz ezután a volt Szovjetunió nukleáris fegyverkészletével. Nem baj, itt van még, mint lehetőség, az oly sokszor a „béke szigetének” titulált Magyarország, talán erről még karácsonykor is lehetne írni valamit. De vajon valóban lehetne? Nézzük csak meg az utcán kéregető koldusokat, vagy akár a lesz elszámoltatás vagy nem lesz kérdését, és máris azt mondjuk, most ezt inkább hagyjuk. Lehetne más oldalról is a karácsonyról beszélni. Például arról, hogy miért éppen ilyenkor, a szeretet ünnepén hágnak tetőpontjukra a családi veszekedések? Gyermekeink miért éppen a szent estén verekednek össze, megrendezve az esztendő legnagyobb családi cirkuszát? Vagy a szomszéd, vagy épp a mi családunk feje, miért éppen ezen a napon jön indulatba annyira, hogy a csukott ablakon kivágja a karácsonyfát - ami éppen a keze ügyébe került? Van azután itt egy másik kérdés: hogy lehetséges az, hogy egyáltalán felmerül a jó karácsony mellett a rossz karácsony gondolata? Régen ilyen szóba se jött. A téli, havas, narancsillatú karácsonyok, istenem, de gyönyörűek is voltak! Hogy lehet az, hogy mára a karácsony már a gyerekeknek is zaklatott ünnep, és hogyan lett a jó karácsonyokból rossz karácsony? Tudunk még egyáltalán ünnepelni? Mi, magyarok azt gondoljuk, tudunk. Meg tudjuk inni az ünnepi bort, le tudunk ülni a szépen terített ünnepi asztal mellé, hogy elfogyasszuk az ünnepi ételeket, de azt tudjuk-e még, hogy az ünnep nem csak ebből áll? Mintha az ünnep tartalma és formája között óriási szakadék lenne. Csak a látszat számít. Ahol pedig szűkös anyagi körülményeink miatt már a látszatát sem tudják megteremteni, ott a keserűség teszi lehetetlenné, hogy ünnepelni tudjunk. Az eredmény az, hogy a szépen terített asztalok mellett is az emberi lelkek éhesek, szomjasak maradnak és gyötrődnek, ezért az ünnep harmadik napjára elegünk lesz az egészből. Pedig az ünnep fő célja az élet örömének birtoklása. Az ünnepnek az a célja, hogy boldogok legyünk, de ezt úgy elérni, hogy csak a - akár jó, akár rossz - külsőségekre figyelünk, lehetetlen. Ha van idő előtérbe helyezni e három napnak belső tartalmát, az nyugalmat adhatna, a zaklatott szellem megnyugodhatna, érezhetné azt a boldogságot, amit az így megült ünnep közvetít számára. De az ünnep sajnos nem így zajlik. Előtte folyik az üzlet, óriási vagy éppen piciny pénzösszegek vándorolnak egyik zsebből a másikba, sokan csak azzal vannak elfoglalva, hogy az ünnepből minél nagyobb hasznuk legyen. így bizony a fizikailag már amúgy is megkopott fényű ünnep lelkileg is sötétebb lesz. És valószínű, ez az oka annak, hogy éppen ilyenkor ül a legnagyobb keserűség az emberi szívekre, amely pedig nagyon is vágyik a megbékélésre. A karácsonyra azonban másként is fel kellene készülni. Így, rohanva - az az érzésem - az ünnep igazi célját soha nem fogjuk elérni. Az ünnepekre való felkészülés természetesen fizikai szinten is többet kíván: ki kell takarítanunk a lakást, fel kell vennünk legszebb ruhánkat... és ezután ma már hány, de hány helyen nem is marad idő semmi másra - az evés-iváson kívül. Elfelejtettük, hogy az ünnepléshez járulnak érzések is, és ilyenkor már nem a dologi részen van a hangsúly, hanem azon, hogy a feleséged, a férjed, a gyereked érezze, hogy szereted. És ez még csak nem is attól válik érezhetővé, hogy a hangulatvilágítás és a pulykasült mellett, úgy tűnik, most valami katarzis játszódik le az életünkben, most valami átszellemült, magasabbrendű életet élünk. Ez öncsalás, nem? Feje tetejére állított világunkban előbb talán a szívet kellene megtisztítanunk, hogy az ünnep igazi tartalmát ne takarja el előlünk a forma. A szellem, a lélek így megnyugodhatna. Akkor ez a három nap is valóban elérhetné, amit szeretnénk: önfeledten, boldogan ünnepelni. Nem várt nagy forgalmat bonyolított le karácsony előtt Szolnokon a Képcsarnok Vállalat boltja. Igaz, az emberek többsége részletre vásárolt, de értékes kerámiák, festmények, bútorok és egyéb ajándékok találtak gazdára. - nzs -A magyar folklórkincs legszebb gyöngyszemeivel gyönyörködtették a világot Fejezetek a „Tisza” történetéből A Verseghy Ferenc Gimnázium regőscserkészeiből 1946-ban alakult tánccsoport 1948-ban aratta az első igazán nagy sikert Gyulán, az országos kulturális seregszemlén. Különösen a Sajti és Tímár páros juhásztánca vívott ki már ekkor is elismerést. Ez a sikeres kis csapat - alig húsz táncos, illetve zenész - volt a magja a szolnoki táncegyüttesnek, amely 1955-ban keresztelte el magát Tiszának. A csoport első vezetője Kaposvári Gyula volt. Tőle Tímár Sándor vette át az együttes irányítását, s ettől kezdve a Szolnoki Fűtőház is támogatta a kezdetben a városkörnyéki tanyákat, kisebb településeket járva gyűjtötték a népi ruhákat. Akinek nem jutott, akár fiú volt, akár lány, varrt magának a minta alapján. Ma már „ereklyeként” ott vannak ezek a darabok is az együttes ruhatárában. Megszakításokkal ugyan, de Várhelyi Lajos volt a leghosszabb ideig az együttes vezetője. 1964-ben az ő kezdeményezésére rendezték meg az tavalytól pedig Mihályi Gábor, az Állami Népi Együttes szólistája - hajdan a Jászság Népi Együttes táncosa - vette át a Tisza művészeti vezetését. Akkor igen sok szép elgondolása, terve volt.- Mi valósult meg ezekből, hogyan érzi magát egy év után? - kérdeztem. A kérdésre manapság meghökkentő választ kapok, hiszen azt mondja, „úgy érzi magát az együttesben, mint hal a vízben”. Persze miként a hal élete sem felhőtlen, úgy a táncosoké sem. Mihályi Gábor is csupán a tartalmi, művészeti munkára A kulisszák mögött igen kemény munkával készül a produkció táncosokat, akik között már nemcsak „verseghys gimnazisták” voltak. A Tiszának akkora sikere volt, hogy szűkebb hazánkban már-már megorroltak rá a város akkori vezetői, hiszen az országos ünnepségekre mindig a szolnoki táncosokat hívták, s így csorbát szenvedett a „hazai rendezvények” fénye. 1952-ben Várhelyi Lajos lett az együttes vezetője, ismertebb becenevén Kuka - még a cserkészcsapatban mint legkisebbet nevezték így el. Később még külföldön is e néven vált ismertté. Nemegyszer csak annyit írtak a borítékra: Kuka, Szolnok, s a levél mégis a címzetthez ért. Várhelyi Lajos koreográfus ugyan nem sértődik meg, ha becenevén szólítják, bár azért megjegyzi, ha középen két „k” betű lenne, az akkor finnül virágot jelentene. Ugyanis nyelvészkedéssel is foglalkozott. Az együttesben szinte mindenkinek volt beceneve. Sajti Sándort például Parmezánnak hívták. A humor, a jókedv ugyanúgy hozzátartozott a csoport mindennapjaihoz, mint a sikerek. Ha összejönnek a régi Tiszások, szinte egymás szavába vágva emlékeznek például a finn vendégszereplésre, amikor majdnem botrányba fulladt az előadás, mert a Kunsági ostorosnál akárhányszor megpattogtatták a táncosok az ostort, Kekkonen elnök felesége az ijedtségtől leesett a székről. A zenészek és a táncosok szinte fuldokoltak a visszatartott nevetéstől. Sok-sok élményt jelentett az együttes tagjainak az is, hogy első szolnoki országos néptáncfesztivált, amelyből hagyomány lett. Kezdetben évente, majd kétévente adtak egymásnak randevút a Tisza partján a táncosok Dunántúltól a Nyírségig. S ott volt minden másutt rendezett jelentősebb találkozón, fesztiválon a Tisza is. S nemcsak ott volt, hanem sok értékes kitüntetést, trófeát gyűjtött. 1985-ben pedig véglegesen elnyerte a „Kiváló Együttes” címet. Az első külföldi, franciaországi vendégszereplés után egyre több országba hívták meg a szolnoki táncosokat. Európán kívül Japánba is elvitték a magyar folklórkincs legszebb gyöngyszemeit. A „Felkelő Nap Országában” olyannyira megkedvelték a Tiszát, hogy baráti kört alakítottak, s az egy-. re bővülő tagság adományai révén léphetett fel többször is az együttes Japánban. A negyvenöt év alatt igen sokan táncoltak hosszabb-rövidebb ideig a „Tiszában”. Takács Gábor, az együttes „menedzsere”, amolyan mindenese - aki maga is húsz évig táncolt - megpróbálta összeírni a mindenkori „Tisza” névsorát. Eddig 280 nevet tarthat nyilván, de még mindig érkeznek levelek egykori táncosoktól. A leghosszabb ideig, harmincöt évig a nemrégiben visszavonult Bede Ferenc, Pápay János 21 évig, Kemenczey György pedig 15 évig volt az együttes tagja. Néhány évig Manninger György, Vörös Dezső, Erdélyi Tibor is vezette az együttest, célzott, s még hozzátette, ha tudná, hogy a táncosok nem olvassák el az újságot, akkor meg is dicsérné őket. Tény és való, bár az együttes utánpótlási gondjai azért még megvannak, a mostani csapat képes kiemelkedő teljesítményekre is. Jelenleg harminc táncos alkalmas bármikor színpadi produkcióra, de plusz négy-öt párt még alkalmasint fel lehet léptetni. A táncosok zöme az iskolai együttesekben, a Corvinkában, aTallinnkában, illetve a Vadvirágban kezdte pályáját, de pár éve néptánciskola is működik a városban, így úgy tűnik, az utánpótlás gondja megoldódik. S az együttes tagjai abban bíznak, az anyagiak is talán rendeződnek. A „Tisza” fenntartója jelenleg a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, köztudott januártól megszűnik, illetve városi művelődési ház lesz. Azt, hogy milyen költségvetéssel s mennyi jut ebből az együttesre, ma még aligha tudná megmondani bárki. A csoport vezetői azonban úgy számolják, hogy legalább 3,5 millió forint kellene jövőre az életben maradáshoz. A „Tisza” mindenesetre alapítványt hozott iétre, s egyesületet is alakít további sorsa érdekében. S így rajtunk is múlik, hogy lesz-e, s milyen jövője lesz Szolnok egyik legpatinásabb művészeti csoportjának. Mindenesetre a Tisza Néptáncegyüttes Alapítvány számlaszáma: OTP 820-053222. Tál Gizella
