Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-23 / 276. szám

8 Irodalom — művészet 1991. NOVEMBER 23. A medikus eleinte irtózott tőlük, azután megszokta, és többé- kevés­bé tárgyaknak tekintette őket, csak akkor fogta el újra valami kelle­metlen szédülésféle, amikormagá­­nak is bele kellett kapcsolódnia a boncolásba. Mégis emberek, ha nem is élnek. S most az egyikbe bele kell hogy vágja a szikét . . . Azután ezt is természetesnek vette. Végeredményben csak kísérleti eszközök. Ha néhány nappal ez előtt még éreztek, gondolkodtak, beszéltek is... De akkor ismét személyekké váltak, egyéniséget öltöttek. Gondolta: végre levizsgázik bonctanból. Azt mondták neki, most már nyugodtan nekivághat. Csupán egyetlen napja maradt, hogy ezt a vizsgát megszerezze; ha nem sikerül, holnap törlik a hallga­tók névsorából. Órákig vadászott a tanárra, állandóan a nyomában volt, de az innen oda ment, onnan ide. Végül ott talált rá, ahol először kereste: a bonctani laboratórium­nál. De nem bent az épületben, az előtte lévő parkocskában sütkére­zett egy pádon. Kis pihenő.- Vizsgázni? Mondtam már, hogy elegem volt magából. A kö­vetkező szemeszterig ne is lássam!- De nekem azt mondták, hogy most már ...- Igen? Mondták? A tanár áthatóan nézett rá, meg sem kérdezte, kikre vonatkozik az iménti harmadik személyű ige. - No, jöjjön! Azon a lesötétített termen kellett átmenniük, ahol a boncolásra szánt hullákat terítették ki lebádogozott asztalokon; a tanárnak e helyiség mögött volt egy kis irodája. Még mielőtt azonban odaértek volna, bent megszólalt a telefon.- Maga várjon itt! - szólt a tanár, nyilván nem akarva, hogy hallga­tója tanúja legyen a beszélgetés­nek: a medikus sejtette is, hogy miért. Bizonyára most jön majd az illetékestől az elkésett jelzés: most már semmi akadálya, hogy ő le­vizsgázhassák. Megállt. Leülni itt nem volt hol, nekitámaszkodott hát az egyik le­bádogozott asztal szélének. Tulaj­donképpen nem érdekelte, hogy ki (vagy mi?) fekszik rajta. Közöm­bös volt a boncolásra előkészített tetemek iránt. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt, úgy látszik, az illetékesnek (ha ugyan ő volt az) egyéb monda­nivalója is akadt az ő ügyén kívül. A medikus, testhelyzetét ké­nyelmetlennek érezve, most kissé oldalt fordult, s megdöbbenve vet­te észre, hogy a háta mögött levő hulla a kezét nyújtja neki. Ettől - edzettsége ide vagy oda - megbor­zadt, a maga számára és érthetetlen ijedséggel hátrált egy fél lépést. Most már azonban világosan látta, hogy a kiterített jobb keze lecsú­szott az asztalról (talán mikor ő nekitámaszkodott), de ez kísérteti­esen olyan volt, minntha parolára nyújtaná. Ekkor jutott csak eszébe, hogy meg is nézze a közelében heverőt, s az első pillanatban az volt az érzése, hogy nincs magánál vagy képzelődik. Ritkái... Alig egy napja, hogy beszélt vele. Mi érhette el azóta? Elütötte egy autó? És hogy kerül ide, a gazdátlan, hozzátartozók nélküli, kísérleti célokra igénybe vett hullák közé egy őrnagy? (Ci­vilben járt, de mindenki ismerte a rangját.) Az iménti kérdésre persze felelet nem volt, csak még na­gyobb irtózat fogta el attól, hogy az őrnagyot itt látja - de mindez csak egy pillanatig tartott. Mert a követ­kezőben már rájött, hogy tévedett. A termete, a testalkata valóban ugyanaz, hanem az arca . . . Két­ségtelenül hasonlít ugyan az is, de ha jobban megnézi... Nem, csak a helyiség homálya láttatta vele az asztalon Rátkait - s most a medikus Bállá László: legfőbb tananyag. S az első monda­tok után meg is kapta a kitűnőt.. . De a bonctan vizsgának négyszer is nekivágott. Harmadszorra már itt is betéve tudott mindent. Hanem egy tanár mindig tud olyat kérdez­ni, hogy a hallgató ne tudja rá a választ. A bonctan tanára volt a hatóság embere. Ha az apja hirtelen nem hal meg, talán inkább búcsút mondott volna egyetemnek, orvosi hivatásnak. Karnyújtásnyira a diplomától. De így ...! Az anyja maga is beteges, csepp nyugdíj . . . Most neki mi­előbb a talpán kell állnia. Meg hát mégis, az eddigi évek is, hogy elve­szítse, amit keserves munkával... Aláírta azt a papírt. És ezután figyelnie kell, hogy miről beszél­getnek a diáktársai, időről időre jelentést tenni. Azzal vigasztalta magát, hogy majd csupa ártatlan Vizsga - bonctanból kissé megnyitotta az egyik ablak spalettáját, hogy erről még jobban meggyőződhessék. A szobában valamivel világo­sabb lett, jól látszott mind a hét tetem. Öt férfi- és két női hulla, s a medikus első ízben találta úgy, hogy szemérmetlenség így, mezte­lenül egymás mellé fektetni őket. Azután a tekintete visszasiklott ar­ra, aki az előbb még Rátkai volt, s azon meditált, hogy jó volna, ha valóban az őrnagyot látná itt. Ő holnap vagy holnapután, gyakorla­ti bonctanórán, ide jönne élesre fent szikével, egyenesen neki a mellkasának... Most persze az őrnagy boldog, sikerült, amivel megbízták, pedig már inogni érezte maga alatt a szé­ket amiatt, hogy vele nem boldo­gul. Van mit féltenie, bizonyára busás fizetést húz, annyit mint négy vagy öt tanár. No de, gondol­ta a medikus, neki nem kellene ám ez a mesés jövedelem, ha így meg kell alázkodni érte. És őelőtte, a kis senki egyetemista előtt. Mert mi­kor Rátkai látta, hogy a fenyegeté­seivel nem jut semmire, könyörgő­­re fogta: „Sajnáljon már meg en­gem! Hogy álljak így a főnököm elé? Az állásommal játszom. Há­rom gyermekem van.” Még azt is megkockáztatta: „Nézze, én is ma­gyar ember vagyok. Gondolja: ne­kem könnyű a sok orosz között? Pláne, ha nem produkálok semmit. Nekünk, magyaroknak, segíte­nünk kell egymást! ’ ’ Mikor meg ez sem használt, megint a kemény szavak jöttek. Megnézheti magát a következő vizsgákon! Ő tanult, mint a megszállott. Úgy gondolta: főként tudományos kommuniz­musból kell fölkészülnie, aligha­nem itt csapnak le rá. Szinte könyv nélkül fújta Brezsnyev „Kis föld’ ’­­jét, ezen a szemeszteren ez volt a dologról számol be, de tisztában volt vele, hogy azok ott hamar át­látnak a szitán. ... A tanár még mindig nem hívta, s őt nyomasztani kezdte a magány, itt, ebben az elsötétített helyiségben, nem mindennapi la­kóinak társaságában. Azután ezek a lakók . . . Nos, ezek a lakók mintha hirtelen valami megfogha­tatlan változáson estek volna át. Már nem tárgyak voltak, hanem társak, akik most itt a környezetét alkotják, sőt sorstársak, akik úgy jutottak ide, bizonyára nagyobb vi­szontagságok után, mint amelye­ken ő az utóbbi időben átesett. Ez az egyik női hulla most fel is kö­nyökölt az asztalon, ijesztően fe­hér, savó színű szemmel nézett rá, és azt mondta: igazán szánja őt, mert a dolgoknak van bizonyos lo­gikájuk, s aki á-t mondott, az előbb utóbb b-t is mond, s még ő, a me­dikus is ott ülhet egyszer, őrnagyi rangban, könyöröghet egy fiatal­embernek: „Sajnáljon már meg és írja alá! ” És föltápászkodott a má­sik női tetem is, ez mintha anyjá­nak az arcát vette volna fel, meleg tekintetet vetett rá, és kinyújtotta a kezét, hogy őt megsimogassa - de a fiatalember irtózattal félreugrott, korholva magát közben, hogy ez­zel az anyjának biztosan fájdalmat okoz. Most a férfihullák is moco­rogni kezdtek - csak az egy „Rát­kai” feküdt mereven -, a medikus azt gondolta, hogy ha már az anyja megjelent, nemrég elholt apja is ott lesz ezek között, de tévedett: csupa dühös, idegen ember kelt föl a bá­dogfelületről; odagyűltek, gyűrűt alkottak körülötte, s ő rettegett, hogy nem fog tudni kitömi közü­lük. Már az öklüket rázva fenye­gették ...- No, jöjjön, kérem! A tanár hangja hűvös volt józa­nul parancsoló, s egy pillanat alatt kiragadta a medikust önkínzó töp­rengéseiből. Odaadta, s felkészült a most már várhatóan nem is olyan nehéz kér­désekre. De a tanár nem volt kíván­csi rá, mit tud. Szó nélkül beírta az érdemjegyet: „Jó” - és visszaadta az indexét.- No, menjen már! Mit ül még itt? Úgy lépett ki, mint akit leforráz­tak. Az elsötétített helyiségben már újra mereven feküdt minden hulla, de volt egy üres asztal is. A medikus most szinte szuggerálta magát, hogy ide képzelje rá a bonc­tan tanárát. Már ott is volt, mezte­lenül, dermedten, nemi szervén csúnyán fölborzolt szőrszálakkal, hatalmas bibircsókkal a köldöke alatt. Ő pedig leemelt az egyik polcról egy szikét - régit, rozsdásat -, és mélyen bevágta a tanár ágyé­kába. Kiss Benedek: Cinkék a téli tiszafán Valamikor olyan világos volt minden, mint a hó, s most süt a hó - és semmi sem világos. Jönnek a hírek megállíthatatlan, öklendi az éter a híreket, mik bemaszatolják lelkünk ablakát, mint szétnyomott legyek az üveget. Zenét hallgatok inkább, úgy döntöttem, e zord télben az megkönnyít, tisztán tart. Zenét hallgatok, s nézem a tiszafát künn az ablak előtt, szinte tudatlanul... Fehér minden, fehér és villogó, s dermedt-konok: egy tülevél meg fiem rezzen a havas kupolájú gyönyörű fán. Vagy mégis? Egy cinke, pattanván külsőbb ágra afá-sürüből, könnyű mozdulatával magát felfedi. .. S amott még egy, még egy! Tetvészik áfát, dolgoznak lám most is, aztán néznek be hozzám okos szemmel, hozzám, ki jó melegben itt ülök. Ablakot tárok - nem röppennek el, nem, csak cinke-nyelven szólnak valamit, s hallgatják most velem a rádiót: Vivaldi Négy évszakját sugározzák, imént kezdték el éppen a Tavaszt. Hallgatjuk a Tavaszt, én meg a cinkék, s meg sem merek moccanni az ablakban bezúduló fagyos légáramlatban. ■ Szigliget, Alkotóház -Sárándi József: Szárny aláspróba (Töredék egy nem komilfó naplójából) Mit is várhatnék tőletek? Nem ítélek, hogy meg ne ítélhessetek. A hallgatás és az elhallgattatás idején verseimet suttogva idézők, hajdani együttérzők, drukkerek, majdnem-szövetségesek, kalitgyártók, miegyebek, kalitkástól szárnyalok föl, és a magasba is magammal rántalak titeket. László-Bencsik Sándor: Polikaszinó A színhely egy ó bérház alagsora, valahol Pesten. Lejárat az udvarról. Öt lépcsőfok. Fokhíjas. Jobbra a pince, balra a gang. Ennek széle 2,5, hossza 25 méter, s a kollektív (kö­zösségi) budiban végződik. (English closet.) Itt alant három lakás van. Lakás? Annak mondják. Az első: egy szoba és konyha kamrá­val. A második: ugyanaz, kamra nélkül. A har­madik: se konyha, se kamra, csak egy 6x5 mé­teres valami. Főbérlet. Víz van mindenütt. Ré­szint a falakban, részint egy-egy falikúiban. Gáz nincs. Spór van, és spórolás. A villannyal különösen. Mert élni akár vakon is lehet. Né­mán és süketen úgyszintén. A háziúr (az állam) már rég fel akarta számol­ni ezt a sort is. Most már nem akarja. Szükség­­lakások lesznek, amint a jelenlegi lakók kihal­nak innen. Mentül előbb, antul jobb. Működik is a folyamatgyorsítás, keményen és minden vonalon. Idelenn szokott üzemelni a helybéli magya­rok vadkaszinója. Ezúttal a vad nem sziláját jelent, nem barbárt, hanem istenadtát. Nem csi­nálta senki, csak lett. Kinőtt, mint erdőben a bolondgomba, magától. Nincs hozzá se alap­szabály, se házrend, se tagdíj. Se papír, se pe­csét. Van egy ócska asztal, ostromkori műem­lék. Aknaszilánkos. S négy vashokedli, egy ló­ca. Mégis ez az egyik legragyogóbb társaskép­ződmény, amit mostanában fölfedezhet magá­nak az ember. Fogyasztani (enni-inni) korlátla­nul lehet, ha valaki hoz magával. És azt mond bárki, amit akar. Azt játszik, amit tud. Legfőbb program persze a parttalan dumaparti. Ez se kötelező. Lehet itt isteni jókat hallgatni is. Kiss Barna a szomszédságból jár le ide. Aktív szaki, ládaüzemi szögezőbajnok. Obsitos briga­­déros és megrögzött családfenntartó. Most ép­pen egy irkalapot tűz a budiajtóra: POLITIKA­MENTES ÖVEZET. S dünnyög hozzá, hogy ne politizáljunk, uraim, legalább itt ne, mert attól én már gyomorideget kapok. (Kiss hónapok óta retteg. Csődben a cég, s lehet, ő is utcára kerül az ősszel. Nem tüntetni.)- Pocsék germanizmus! - kiált oda Dobai. Gúnyneve Proficsek, ami egyalánt jelent profit, professzort, prófétát. Valódi deklasszált elem: bölcsészdiplomás tróger, kutyabőrrel. Elvált, és albérlő. Ha józan, folyvást népnevei, ha be van rúgva, ártalmatlan. - írd ki azt, hogy a földre köpni tilos. Csak a mennyezetre szabad. De aztán állj is alá!- Marha jó! Értelmetlen, mint a KRESZ a dugóban.- Csakhogy ennek szimbolikus értelme van, tahókám! Kiss újat ír: POLITIKA, s utána egy almát rajzol.- Tessék! Ez is egy szimbólium. Kártyáznak. Kiss, Dobai és Karasics a föld­szint 4-ből. O félig cigány, félig magyar. Fehé­ren sofőr, feketén kft. Fele ügye nyereséges, fele ügye bukás. Nullszaldós állampolgár. Újabban ő is retteg: szűkül a piaca, apadóban a seftje. Dobai nem retteg. Harsog.- Ide figyelj, haver! Akinek csak egy nótája van, az még nem kismadár, hanem félnótás pártvezér. Akinek csak egy oldala van, az még nem rokkant, hanem parlamenti képviselő. Hát ennyit a politikáról. Most pedig adjon nekem valaki egy százast. Kölcsön. Irtó ki vagyok már száradva. - S néz a dadusra epedőn. A dadus Sinka Ilona, az alagsor 2-ből. Elhagyott feleség, fél éve munka nélküli óvodai segédszemély. Úgy ül a lócán, mintha várna valakit. Nincs, akit várjon. Az öreg Juhos ücsörög mellette, az alag­sor 3-ból. Nyugdíjas nyomoronc, mégis méltó­­ságos és önérzetes. Mindig tisztán, takarosán jár, vasárnap csizmát húz. Egymagára maradt. Nyugdíja a hatezret se éri el, java orvosra, pati­kára megy. Három esztendeje egy égi hangot hallót, ő mesélte, azóta megszállott másvilághí­vővé magasztosult, s csodavalló lett. Ő szólal a dadus helyett.- Ilonától most ne kérjél, fiam. Amióta bezárt náluk is az óvoda, ez a szegény asszony csak sírni tud.- Nem sírok! Kurva leszek, csak kész! Ezres a taksa, napi három-nnégy fuvar, és ámen.- Nem való az teneked, kedves lányom. Ha a likad bírná is, a lelked nem bírná. A gusztusod se.- Ne féltsen maga engem, jó? Válogatós kur­va leszek: akinek szaros a gatyája, azzal nincs üzlet!- Höhö, gatyavizit a sarkon! - röhög Karasics.- Nem számít! Semmise számít! Énnekem már úgyis mindegy - mondja a dadus. Bemegy a lakásba. Sírni.- Magától úgyse kérhetek, fater - morog Do­bai. - Igaz-e, hogy már megint zarándokolhat­­nékja van? Juhos csak ül mereven, s messzire néz. Ami­kor annak idején hírét vette, hogy valahol Jugo­szláviában megjelent Szűz Mária a nép előtt, oda kívánt elmenni. Akkor érte az első szélütés. Felépült. Idén újra készült volna, most meg ott a háború. Pedig menne, pénz nélkül is, akár térden csúszva, mert hite szerint attól bizonyo­san jobbra fordulna az ő sorsa is.- Hé, hát nem nyúl itt senki a zsebébe? - csattan fel Dobai. Erre Kiss sürgősen másról kezd beszélni.- Hogy van az öreglány? - Szónoki kérdés, hisz maga is jól tudja. Rózsika néni az alagsor 1-ben él. Nyugdíjas postáskisasszony, 66 éves hajadon. Két hete beteg. Kóresetének nincs tu­dománya neve. (Viseletlen szép ruhát, érintet­len fehérneműt őrzött régóta, hogy majd abban temessék. Az idén elkezdte kihordani a piac mellé, árulni. A sírban megteszi a viseltes is. Egy nap három rendőr kipécézte magának, ő meg madárlábaival ijedtében futni kezdett, azok utána. Elesett. Hálóingét elkobozták, őt feljelentették. Alig bírt hazavánszorogni. Azóta fekszik. A dadus ápolja.) Egy fickó újságot nyújt le az udvarról. A Budapesti Extra ingyen jár ide is. Karasics rög­tön lecsap rá. Közben Balogh is leér az emelet­ről. Kéttáskás úriember. Főállásban díjbeszedő, mellékesen házaló ügynök. Összeköti a kelle­metlent a hasznossal. És társadalomkritikus: „Micsodanépségek vannak itt, kérem! Villany­­számlát az istennek se fizetnek, képmagnót bez­zeg vesznek! ...” Idelent a megmaradt kis pápamellszobrokatkínálgatja fél áron. Masincs vevője. Karasics az újsággal integet neki.- Balogh úr! Hogy kell mondani angolul, hogy nyasgem?- Ezt nekem tetszett címezni?- Frászt magának. Csak olvasom itten ezt a micsodát, de egy árva krükköt sem értek belőle. Csupa Floppy Disk, Magnetic Media, Ham Bar, Shop Show ... Fix-fax meg franckarika. Maga érti?- Én, ugyebár, igen.- Én se értek itt semmit - mondja Kiss. - Semmi se úgy van már, ahogy tanulta az ember Hm. Egy pillanatra átfut a gondolkozás csendje. Aztán jönnek a mesék. Az ébren álmo­dott álmok. Álmok az életről, álmok az ország­ról.- Á, olyan sohase lesz - legyintenek rá. De csak járnak az agybeli motorok, mindenki mondja a magáét. Egyszerre. Prózai polifónia, emberi polifónia. Prolikaszinó. * László-Bencsik Sándor írása III. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Ma­gyar hitelbank Művészeti Kuratóriuma támoga­tott. Márki Zsuzsanna rajza

Next

/
Thumbnails
Contents