Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. NOVEMBER 2. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet Történelmi lecke Egyszer egy öreg bölcselkedő azt mondta: Atlaszban, aki a Föld golyóbisát tartja, nem is az erejét, hanem a gyomrát csodálom. Nos, már jó tíz éve annak, hogy Hegedűs úr meghalt. Az idős jogászt annak rendje és módja szerint eltemették. Most aztán siratják. Nem mint hogyha akkor nem hullottak volna a könnyek utána, de a család, kiváltképp Hilduska, az özvegye, most értette meg, ki is volt az az ember, akit Hegedűs Ferencnek neveztek. És egyáltalán, most értette meg, miért vonták meg a nyugdíj egy részét. Meglett ugyanis a napló. Vannak dolgok, amiről az ember nem beszél, és a famíliája sem emlegeti fel ügyeit. Az idő elparentál amúgy is sok mindent. Az öreg Ferenc sem szólt soha az első háborúról. Az egész trupp körülötte megdöbbent, amikor kiderült, hogy ő, aki bevonulásakor enyhén szólva nem is volt olyan koros, hiszen tizenévesen cibálták ki a frontra, szóval, meglepve olvashatták róla, hogy apa veterán. Egy Cairo Levi nevű ember azt mondta, hogy a történelem a minta, amit utólag beleszőnek a káoszba. Ha így van, Hegedűs úr esete egy görcs vagy valami elvarrás, netán egy hiba a felvetőszálban. Mert ő csak belekeveredett a háború zűrzavaros ügyeibe. Tehát: tizenkilenc évesen kivonult a frontra, ott azután orosz fogságba esett. Valahol a lét peremén kószált, éppen hogy élt megannyi társával együtt, amikor berontottak a táborba bizonyos emberek, és azt mondták, maguk pedig harcolni fognak a mi oldalunkon. És harcoltak. Harcoltak a fehérek ellen. Senki nem kérdezte, hogy na, és be tetszetenek-e lépni? Nem kértek két ajánlót, nem vizsgálgattak múltat és jövőt, s nem volt aprócska, kis ideológiai felkészítés. „Mindennap, minden óra ajándék” - mondja a napló. Hegedűs úrnak szerencséje volt, mert nem vitte el a vérhas, mert nem fagyott le, csak az egyik füle, és azt is időben észrevették, s mert csak alig egy hónapig vérzett az ínye a tápláléktól, ha a gyökeret meg a rongyot annak lehet nevezni, s mert egyszer csak kivonva őt a mindennapi szürke harcokból, egy vonat mellé beosztották őrnek. A vonat pedig, egy tehervonat, mint valami őrült társasjáték kis kockája, ide-oda dobódott cél nélkül, hol szép nyugtával haladva, hol egyvágtában rohanva Oroszországon át. Csak egy volt a lényeg, futni és figyelni. Mint később megtudta, a rekvirált cári kincsekre vigyáztak. Megmenekült, hazajöhetett. Egyetemre járt, jogi doktor lett, majd szolgabíró. Azután jött a második világháború - mint közigazgatási ember, nem vonultatták be, s amikor már lemetszették Magyarország minden szárnyát, egy másfajta közigazgatás embere lehetett volna. Ha el nem zavarják. Az összes rokont kitelepítették a Hortobágyra, minden bizonnyal ő is sorra kerül, ha nem érdeklődik utána egy orosz férfi. Csak annyira, hogy él-e, hal-e? Ez éppen elég volt a megmeneküléshez, s ahhoz, hogy később egy másik szakmában, a méhészetben kamatoztassa jogi ismereteit. Nem holmi regénybéli fordulat: a bajtársa informálódott utána, az az ember, akivel együtt szorongatták a puskát ama bizonyos vonat lépcsőjén. Van, aki úgy jut előre, hogy meghátrál. Hegedűs úr nem tagadott semmit, azt sem tagadta le, hogy vigyázott a különleges vonatra. így nem telepítették ki őt, a feleségét és a gyerekeit, s a hatvanas években így lett belőle veterán. Kitüntetést is kapott, az pedig azzal járt, hogy amikor nyugállományba vonult, magasabb nyugdíjat állapítottak meg számára. Hegedűs úr meghalt. Csak Hilduska hullatja mostanában kicsit sűrűbben a könnyeit, mert megtalálták a naplót, amiből kiderült, hogy a csendes, jóindulatú, kedves családapa néha azon a ponton volt, hogy saját húsába harap, s hogy a háború állatot csinál az emberből. És sírdogál azért is, mert most a rendszerváltozással elvették a kitüntetési pénzeket, így kisebb lett az öreg után járó nyugdíj. Hát ezt csinálta vele a történelem, és ezt csinálta ő, történelem gyanánt. Sodródott ezer kilométereket, s olyasmiket művelt, amelyekről csak romantikus regények lapjain lehet olvasni - jót is meg rosszat is. Hegedűs úr esetén akár el is sírhatnánk magunkat, széttárva a kezünket, lám, ilyen a világ, az ember meg mint egy porszem, tehetetlen. Bizonyára így is lenne ez, hiszen északtól délig forr a világ, de senki sem ülhet ki a kondér szélére, megvárni, míg lehűl ez a nagy, fortyogó massza. így hát marad a megoldás, hogy fejest ugrik, és megpróbál saját tudata, tudása, legjobb szándéka szerint részese lenni a történéseknek. A demokrácia ugyanis veszélyes dolog akkor, ha a többség a rosszat akarja, ennél már csak az a veszélyesebb, ha a diktatúra a „jót”. Ez utóbbiról van fogalmunk történelmi távlat nélkül is. Hegedűs úr pedig nyugodjék bekében. HALOTTAK NAPJA Kit ültettek a hintába? Hovatovább nem múlik el hét úgy, hogy ne hallanánk valami olyan ügyről, ami a pártok háza táján foglalkoztatja az embereket. Valójában örülhetnénk is, ha minden napvilágra kerül, mert így legalább elmondhatjuk, hogy valami mégis csak változott ebben az országban. Hisz korábban nagyon sokan éppen az elhallgatott szót, a hazugságot, a megfélemlített igazságot, a működő kontroll hiányát tartották errefelé a legnagyobb pazarlásnak. Nos, úgy tűnik, hogy ennek már vége. Mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, így történt ez most is. Mindig belekötnek a jelöltjeinkbe Jó fél óra telhetett el egy társaságban, amikor egyszer csak kibukott a férfiból a panasz. Indulatain uralkodva próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy mondvacsinált indokokkal, amelyeknek valójában semmi érdemleges szerepük sincs, miként ültették be őt - persze nem elsőként - abba a bizonyos, képzeletbeli hintába.- Igazából arról van szó - magyarázta Viszlay Ferenc -, hogy miután a Kisgazdapárt és az MDF megegyezett abban, hogy a megyei kárrendezési hivatalok helyettes vezetőit a kisgazdák jelölhetik -, mivel én a párt tagja vagyok - a megyei vezetőség engem javasolt erre a posztra. Miután ez megtörtént, annak rendje-módja szerint átmentük a megyei kárrendezési hivatal vezetőjéhez, dr. Gerendásiné dr. Horváth Gabriellához, s bemutattak neki. Akkor úgy láttam, ő örül, hogy végre megvan az az ember, aki a helyettese lesz. Mondta is, hogy gyorsítsuk meg a dolgot, s így augusztus 27-én fölmentünk az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnökéhez, és ott többek között szó esett arról is, hogy nekem van kárpótlási igényem, mivel a szüleim földbirtokosok voltak. S ez nem szerencsés dolog, hisz a saját kárügyemet csak nem bírálhatom el. Erre a válasz az volt, hogy semmi gond, majd az én kárpótlásomat a központban intézik. így még aznap ugyancsak elmentünk az Omkerhez - mivel pont 25 évig a szolnoki orvosiműszer-szaküzlet vezetőjeként dolgoztam -, s Gerendásiné elmesélte, miről van szó, s szóban ki is kért a vezérigazgató-helyettestől. A főnök meglepődött, hitetlenkedve nézett, és azt mondta, hogy pedig hosszú távon számított volna rám. Ám ha ez a helyzet - tette hozzá -, ő nem gördít akadályokat a dolog elé. Közben én beteg lettem, s huzamosabb időn át abban a Íriszemben éltem, hogy az ügy sínen van. Ám amikor október 8-án hazajöttem a debreceni klinikáról, hallottam, hogy az Omkertől már érdeklődtek, miért nem megy az írásos kikérőm. Állítólag a Gerendásiné meggondolta magát. Összehordott fűt-fát, hisz először azt mondta, hogy a hivatalvezető-helyettes kinevezése az ő kizárólagos joga, utána viszont arról beszélt, hogy az országos központtól kell engedélyt kérnie. Közben persze az Omkemél korábban betöltött állásomra pályázatot írtak ki, s ha nekem nem olyan jó a kapcsolatom a központtal, mint amilyen, lehet, hogy két szék közül a földre ülök. De szerencsére most úgy néz ki, hogy visszamehetek a régi helyemre. Persze, mint megtudtuk, ennek az ügynek nem Viszlay Ferenc az első szenvedő alanya, hisz augusztus óta már a harmadik kisgazdajelölt nem felel meg arra a posztra.- Én voltam az első kiszemelt - magyarázta Posta Zsolt, a kisgazdák megyei pártigazgatója -, ám olyan vádakat vágtak a fejemhez, hogy lepaktáltam a téeszvezetőkkel és így tovább . . . Mindez persze szemenszedett hazugság, s nem is fogom anynyiban hagyni a dolgot. Ezek után természetes, hogy elálltam attól a szándékomtól, hogy én a megyei kárrendezési hivatalban dolgozzam. Szóval tudja, úgy tűnik, mintha nem azt néznék, miként lehet megegyeznünk, hanem azt, hogy miként nem. Némi túlzással oda csak olyan emberek lennének alkalmasak, akiknek már nincs vakbelük, van egy nénikéjük Sanghajban, esetleg egyik fizetéstől a másikig kijönnek a pénzükből, és leteszik a nagy esküt, hogy soha többé nem esznek például gyümölcsöt. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy mindig belekötnek azokba, akiket mi jelölünk. Tulajdonképpen az idő nekik dolgozik, mert azt hiszem, makulátlan ember nincs is ebben az országban. Hisz utánam a Varga Lajost javasoltuk, ám ő sem felelt meg. Ezt követően jött a Viszlay Ferenc, ám ő sem jó . . . Milyen feltételek vannak? Természetesen fölkerestem dr. Gerendásiné dr. Horváth Gabriellát, a megyei kárrendezési hivatal vezetőjét, s amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, így válaszolt:- Tudja, vannak szakmai előírások, összeférhetetlenségi szabályok, amiket már április 3-án - amikor az ideiglenes megbízást megkaptam - tudomásomra hoztak. Vagyis fölsorolták, hogy az itt dolgozóknak milyen feltételeknek kell megfelelniük.- Tényleg, milyeneknek?- Nem lehet kárigényük, nem vehettek részt annak idején az államosításban, és szakirányú felsőfokú végzettséggel kell rendelkezniük. Ez utóbbi azt jelenti, hogy első-, másod- és harmadsorban is hivatalvezető-helyettesként jogászok jöhetnek szóba, de az sem baj, ha éppen műszaki vagy mezőgazdasági végzettsége van az illetőnek.- Nem teljesen értem a dolgot, hisz ha a hivatalvezető már jogász - mint ön is -, akkor miért szükséges a helyettesnek is annak lennie?- Ez volt a kikötés, s ez alól csak a központ adhat felmentést.- Akkor Posta Zsolt miért nem felelt meg, hisz neki egyetemi végzettsége van?- O környezetvédő és „vizes” szakember. Ez volt az egyik gond nála, de vele kapcsolatban másféle aggályok is fölmerültek. Erről viszont nem szívesen beszélek.- S mi volt a probléma a második jelölttel, Varga Lajossal?- O augusztus második felében keresett meg, s arról tájékoztatott, hogy a kisgazdák javasolták ide hivatalvezető-helyettesnek. Beszélgettünk, neki is elmondtam a feltételeket, meghallgatott, és nem szólt rá semmit. Be is állt dolgozni, ám amikor kértem tőle a papírjait, adatait, hogy mikor született, milyen végzettségű, és hol dolgozott, kiderült, hogy az ’50-es években hét esztendőn keresztül vb-titkárként részt vett az államosításban. Ez pedig, mint említettem, kizáró ok. Én ennek ellenére telefonáltam Pestre, de nem adták meg a felmentést. így Varga Lajostól másfél nap után békességgel elváltunk.- Utána jött Viszlay Ferenc...- így van. De még mielőtt vele kapcsolatban bármit is mondanék, hangsúlyozom, én nagyon sokszor egyeztettem a Kisgazdapárttal, hogy milyen feltételeknek kell majd megfelelni, ha jelölnek ide valakit. A kinevezés valóban az én hatásköröm, ám ha az előírt feltételek közül akár csak egynek sem felel meg az illető, akkor felmentést a központ adhat. Tulajdonképpen itt kezdődött a baj Viszlay Ferenccel is. O elmondta, hogy van kárigénye, azt el is intéztük, hogy Budapesten bírálják majd el. Tőle is megkérdeztem, hogy milyen végzettsége van, s azt válaszolta, hogy gimnáziumi érettségi, orvosi műszerészi bizonyítvány, s van valamilyen államháztartási iskolája. Erre mondtam azt, hogy ha nagyon erőszakoljuk a dolgot, akkor belefér. Valóban, vele együtt fölmentünk Pestre, bemutattam mindenhol, majd ezután megbeszéltük, hogy mikor jöjjön be hozzám annak érdekében, hogy fölvegyük az adatait. Meg is keresett Viszlay Ferenc, s akkor derült ki, hogy az az államháztartási végzettség nem felsőfokú, hanem valamilyen tanfolyamon vett részt. Tulajdonképpen itt esett kútba a dolog. Akkor írtam a központba egy levelet, hogy adnak-e felmentést a felsőfokú végzettség alól. A válasz az volt, hogy nem. Én sokáig úgy tudtam, hogy a Viszlay úr főiskolát végzett. Akkor most megkérdezném, hogy ki kit ültetett be abba a bizonyos hintába? Ki mond igazat? Ezek után ismét megkerestem Viszlay Ferencet, aki váltig állította, hogy elmondta: nincs felsőfokú végzettsége. Szerinte erről Gerendásiné ugyancsak tudott. Már csak azért is, mert mielőtt még elkezdődött volna ez az egész vele kapcsolatos hercehurca, a kisgazdák és az MDF- esek egyeztettek személyével kapcsolatban, s azon a megbeszélésen ez is szóba került. Akkor most ki mond igazat? Mert a krónikás számára úgy tűnik, hogy ebben az ügyben a süketek párbeszéde folyik, mindenki mondja a magáét. Tipikus patthelyzet. Tanulság persze van bőven. Hisz úgy gondolom, ha egy hivatalvezető leül tárgyalni leendő munkatársával, előtte azért alaposabban tájékozódnia kell(ene). Miközben most még egyszer, utoljára pró és kontra végiggondolom az eset tanulságait, hirtelen Karinthy Frigyes szavai jutnak eszembe: „Kifogytam minden mondanivalómból. Kénytelen voltam megmondani az igazat.” Magam is úgy hiszem, hogy az ügy szereplői is kifogyhatnának már végre a mondanivalójukból. S akkor jöhetne az igazság. S ami még ide tartozik: a kisgazdák negyedik jelöltje, amikor tudomást szerzett az előzményekről, önként visszalépett. Nagy Tibor
