Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-16 / 269. szám
8 Irodalom—művészet 1991. NOVEMBER 16. Szakonyi Károly: Házi drámák A mai nehéz (átmeneti) gazdasági helyzetben, amikor sem az államtól, sem az önkormányzatoktól nem várhatnak támogatást, a színházak kénytelenek lázas számításokba mélyedni, vajon mi hozhat nekik némi hasznot, mire fizetnek rá legkevésbé? Leginkább a könnyed, zenés, szórakoztató műfajok jövedelmezőségében bíznak; remélik, hogy az operett, a musical jobban becsalogatja a közönséget a nézőtérre, mint a prózai színművek, főleg a mai témájúak, így aztán ezek mostanában kiszorulnak a színpadokról. Csakis bravúros megoldással lehet a társadalmi dráma megmentésére sietni. Ha a publikum nem hajlandó jegyet váltani másra, csak a mulatságra, hát a dráma menjen házhoz, vagyis játszódjék le a néző környezetében. Természetesen nem a legmonumentálisabbak, inkább a kamaradrámák vagy legfeljebb a klasszikusok zsugorított változatai. Egy Shakespeare-drámából csak néhány jelenet; például a Macbethből az, amikor az asszony rábeszéli az urát, hogy karrierje érdekében ne rettenjen vissza nemtelen eszközöktől sem; vagy a Learből a király és a bolond jelente: „Szegény Tamás fázik ...” (Fűtési szezonban nagy siker!) Moliére-től biztos hatású lehet Harpagon fájdalmas jajveszékelése a Fösvényből: „Jaj, a pénzem, a pénzecském, az én drága pénzecském!...”, stb. Az új módszer nemcsak jelentős anyagi megtakarításhoz vezet, megoldván a színházak (átmeneti) gondjait, hanem szinte felmérhetetlen mennyiségű új magyar dráma megszületését is elősegíti. Soha nem tapasztalt növekedésnek indulhat az eredeti ősbemutatók száma. Lesznek megkomponált művek, ám lesznek rögtönzések is, tehát feltámad a dicső múltú commédia deli'arte. Nagy előny továbbá, hogy az előadásokat a nap bármely szakában meg lehet tartani. Hogy az olvasónak fogalma legyen az efféle házi drámákról, következzen néhány szinopszis (rövid tartalmi kivonat) a jövő szezonban feltehetően országosan műsorra kerülő darabokról. Nézzük műfajok szerint: Komédia. A férj jól kereső szakmunkás, az asszony gépírónő, aki egyszer csak megkapja a végkielégítést, mert megszűnt a munkahelye, hazamehet a főzőkanálhoz. Örül a pénznek, rögtön fodrászhoz, kozmetikushoz siet, élvezi, hogy nagyságos aszszony lett, s nem kell hajnalban kelni. Ragyogó nap van, csábos idő; becsenget egy sportos termetű, ugyancsak munka nélküli férfi a szomszédból, hogy legépeltesse folyamodványát a segélyre. Gépelés közben egymásba szeretnek, ám betoppan a férj; most jutott csődbe a gyáruk, az utcára került; elkeseredéséhez már más sem hiányzik, csak ez az in flagranti. A rajtakapott pár hiába magyarázkodik, kitör a botrány; veszekedés, sírás, bunyó; majd amikor zihálva magukhoz térnek, elhatározzák, hogy hasznosítják a szerelmi háromszöget; ha már így hozta a sors, vállalkozók lesznek: masszázsszalont nyitnak. Tragédia. A hajléktalanok otthonában hasba szúrja lakótársát egy ötven körüli férfi. A konfliktus betetőzését őrjöngő vita előzi meg egy eltulajdonított matracról és egy vekni kenyérről. Kés villan, az ellenfél, az évszázad tanúja (nyolcvankilenc éves aggastyán) holtan esik össze. Vígjáték. A volt nagypolgári családban szigorúan ragaszkodtak konzervatív elveikhez még a pártállam idején is, soha, egy pillanatra sem hódoltak be az elnyomó rezsimnek. Ezért volt takargatott szégyenük mindig is egyetlen leányuk mezaliansza; sikeres politikai karriert befutott pártfunkcionáriushoz ment feleségül. Emiatt a szülők megszakították vele a kapcsolatukat, megvetésük jeleként még az unokájuktól is elfordultak, elsősorban azért, mert az istentagadó apa parancsára a gyermek pogány maradt. így öregedtek meg bánatban és szomorúságban, de büszkedésük nem engedte meg, hogy leányuknak megbocsássanak. A rendszerváltozás azonban egy csapásra meghozza lelki békéjüket; meglepetésükre kiderül, hogy a vő csak színlelt; keserves áldozatot hozott a megélhetésért. Bevallja, hogy papi gimnáziumban érettségizett (és nem menhelyi gyerek volt, mint életrajzában írta!), soha nem hitt a marxizmusban; senki sem sejthette, még a felesége sem, hogy lefekvés után minden este buzgón imádkozott a sötétben a kommunizmus bukásáért, és így tovább. Amit pedig eddig megjátszott párthűsége miatt, fájdalom, nem tehetett meg, keresztvíz alá hajthatja kamasz fia fejét. A vígjáték családi vacsorával zárul, ahol is a vő megmutatja családja ősi címerét, amit az Országos Levéltárból bányászott elő. Finálé: zene, családi tánckar. Abszurd. Szoba-konyhás lakásban tengődik a kisnyugdíjas házaspár. Egykor pesti bérháztulajdonosok voltak, osztályidegeneknek bélyegezték őket; a kitelepítés eltörlése után kerültek ebbe az ütött-kopott, józsefvárosi kaszárnyába. Akkoriban a fiúkat, a matematikazsenit, mint burzsoácsemetét, nem vették fel az egyetemre, csak segédmunkásnak állhatott, de átképezte magát vasesztergályosnak, így később, mint idős szüleivel komfort nélküli odúban tengődő proletár, sztahanovista lett. Az öregek most beadták a kárpótlási kérelmet, szenvedéseikért várják a jóvátételt. Mindenki örül a rendszerváltozásnak, csupán a valamikor sztahanovista immár meglett korú fia (az unoka) prüszköl, őt ugyanis a múlt rezsim vasmunkás apja miatt futtatta (mérnöki diplomával egy nagyüzem élére került), és most éppen ezért esik ki a pikszisből, holott nagyon is benne lehetne, ha annak idején még reá is vonatkozott volna származása miatt a hátrányos megkülönböztetés. Szomorújáték. Sajtómágnás nagy tőkével lapot indít. Óriási reklám, plakátok; hírverés a rádióban és a tévében, hogy csak ez az újság írja meg az igazat, ez az ön lapja, ezt kell olvasnia meg ehhez hasonlók. Rikkancsok felvétetnek. Fiatal fiúk és lányok jelentkeznek, de állástalan felnőttek is. Köztük egy vézna, borostás állú, nyűtt ruhás alak; gyűrött inggallérja alatt zsírpecsétes csokomyakkendő. Könyörög, hogy munkához juthasson. A laptulajdonos végigméri: - Maga ezt nem fogja bírni! Mikor evett utoljára? Itt van pár forint, menjen Isten hírével! ... De a pasas kitartó, vegyék fel, még egy esélyt akar az életben, ne kergessék el, mindennek vége, ha innen elzavarják.- No, no, azért nem szabad ennyire elkeseredni! - vigasztalja megrendültén a sajtómágnás. - Barátom! Valamikor én is így kezdtem, ilyen nyomorultan, reménytelenül, és most, nézze, hol tartok! Mire vittem! Hát fel a fejjel!- Na ja! - néz fel rá csüggedten a szerencsétlen ember. - De az ahelyzet, hogy én meg sajtómágnásként kezdtem! ... * * * Nos, hát ilyen és sok már efféle, persze kidolgozásukban bonyolultabb új magyar drámák kerülnek majd színre a tisztelt nézők környezeteiben, mégpedig - és ez a legfontosabb! - önköltséggel, tehát sem az államnak, sem az önkormányzatoknak anyagi gondot nem okozva. Ezeknek a lakásokban és egyéb helyszíneken megrendezett színjátékoknak - nem úgy, mint a kőszínháziaknak - egyáltalán nem lesz konkurencia a televíziózás vagy a videózás; a szakértők véleménye szerint az otthoni, illetve a munkahelyi drámáktól semmi sem vonhatja el a résztvevők figyelmét. * Szakonyi Kroly írása III. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Mesevitág -J-CdnzeCmann ‘Emmátok A világ és a magyar népmesekincset megelevenítő groteszk, bohókás alakok, klasszikus mesék és költők leleményéből született történetek hősei jelennek meg Heinzelmann Emma grafikusművész munkáiban. A művész harminc éve jegyezte el magát a műfajjal, az alkalmazott grafikával. Harminc éve illusztrál mesekönyveket, rajzol dia- és tévéfilmekhez mesealakokat, mindig nagy közönségsikerrel. A hivatalos elismerésből kevesebb jutott neki, díjai, kitüntetései zömét külföldön szerezte - Varsóban, Brnóban, Pozsonyban. 1980- ban Andersen-diplomát kapott a Nemzetközi Gyermekkönyv Társaságtól, 1972-ben kiállított a Velencei Biennálén, s 1984-ben aztán itthon is kitüntették Munkácsy-díjjal. Arany László: Kiskódmön illusztráció Ottlik Géza Garabon Gereben c. népmesekötetének illusztrációja Bertók László: Nem volt még ennyire közel Úgy éli meg hogy vége van holott csak most kezdődik el halottakkal a kocsiban és mozog valamennyi hely nem volt még ennyire közel befejezhetné boldogan ha tetszik ha nem viszi fel ami az ölébe zuhan állnnak a falnál hogy hogyan? mi van? ki lőtt? miért? kivel? de minden színben annyian hogy az Úristen felel s inkább élve temeti el mint vállalja hogy megfogan. \______________________________________- Ló! - nyerített kacéran Henriett.- Ló! - tapsikolt a húga. - Ló, lovacska, ló! - Hirtelen félbehagyta a viháncolást, göndör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. - De mi a neve?- Ló - vihogott Henriett. - Az a neve. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsajoztak, vadgesztenyével hajigálták egymást a parkban. „Menj rá, Csapájev!” „Kerítsd be, Kocsubej” A két kislány tovább indult a kastélyépület keleti szárnya felé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, málló vakolatú, sárga falak között. Henriett kihívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy sovány, bicebóca madár, vörös varkocsa kacéran fickándozott a tarkója mögött.- Na jó, de kit szeret? - torpant meg a kisebb.- Ló! - kiáltott vissza Henriett. - Gyere ide! A ló remegő inakkal engedelmeskedett.- Halljuk! - fordult hozzá Henriett. - Kit szeretsz? - A ló nem felelt. Állt soványan, kissé lehajtott fejjel, idegesen. - A pálcát szereted?- Nem ér! - ugrándozott a kisebb. - Az igazi lónak nincs szemüvege!- Ló! - affektált Henriett. - Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! - A ló nem mozdult. - Nem veszi le. Pedig az igazi lovak engedelmesek! Hagyjuk a csudába. Dögöljön meg! A ló kihajlította füle mögül a rugós szárakat, remegve összecsukta, majd félénken előre nyújtotta a szemüveget.- Látod?! - pillantott a húgára Henriett. - Ilyenek ezek. - Markába szorította a szemüveget, futásnak eredt. A kisebb kalimpáló lábakkal követte. A ló hunyorogva pillantott utánuk. Két színes, széldobálta bogáncs, két lebbenő szoknya szárnya. Szeretett volna utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igazgató y megtudja, hogy a lányai szóba álltak vele. A kastélykapuból a lányok visszanéztek, Henriett orrára ügyetlenkedte a szemüveget. - Pfúj! - prüszkölt. - Semmit se látok vele! A húga pipiskedve kapkodott.- Én is akarom! Hallod? Nekem is add ide! A ló botladozva közeledett.- Visszaadom - villantott feléje a lencsével Henriett -, ha nyerítesz. - A ló megtorpant. Hallgatót. - Na, jó! - Henriett megnyújtotta vékony nyakát.- Akkor vágtass egyet a húgommal.- Nem bír el! - tapsikolt a kisebb. - Úgyse bír el!- Dehogynem! - Henriett közelebb lépett a lóhoz. - Erősek ezek. Térdelj le, hallod? - A ló homályos szemmel engedelmeskedett. - Mássz fel neki! - utasította a húgát Henriett. A ló horpasza remegett. Nedves orra súrolta a száraz fűszálakat. A két lány suttogva tárgyalt a feje felett.- Nem fog ledobni? - aggodalmaskodott a kisebb.- Kapaszkodj a hajába!- Hiszen kopasz!- Mind kopaszok ezek - bólintott Henriett. - Akkor a fülét fogd! - A ló sovány, verítékes háta beroggyannt. Tejszagú, puha kezek martak a fülébe. Hasa alatt összekulcsolódtak a lakkcipős lábak. Gerincén fészkelődött az aprócska ülep. - Fel! - vezényelt Henriett. - A ló imbolyogva két lábra emelkedett.- Mozog! - sikkantott rajta Tilda boldogan.- Ne félj! - szólt a nővére. - Ha megpróbál ledobni, volt, nincs szemüveg! A vak ló pedig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt.- Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem.- Gyerünk! Irány a zászló! Ügess! A kastélyépület udvarán vasoszlop tört a magasba, tetején zászló lengedezett. Minden reggel felvonták. Az ügyeletes nenvelőnő húzta a zsineget, közben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi dalokat harsogtak az intézetiek. Az igazgató lányai ilyenkor kakaót ittak, homlokukat az ablaknak szorítva figyelték bentről a kintieket. A zászló el-elakadva kúszott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják - mondta az igazgató. - Erősek ezek.”- Mi van, gyenge vagy?! - kiáltott a távolodók után Henriett. Néhány bizonytalan, imbolygó lépés után a ló vágtatni kezdett. - Hova mész? Nem arra! Azt mondtam ...- Ne törődj vele! Gyia! Gyia! - Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal, azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefonta a torka előtt, arcát a nyakához szorította. - Szökjünk meg! - suttogta.- Szökjünk meg velem! - A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését szegélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörögve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet.- Vissza! Azonnal gyertek ide! - Az igazgató nagyobbik lányának sivalkodása messze elmaradt mögötte. Henriett belegabalyodott a málnabokorba. Elhajította a szemüveget, toporzékolt és sikoltozott. - A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! - A gesztenyésben randalírozó mackóruhások abbahagyták ahajigálást. „Kerítsd be, Csapájev!” Vágj elé, Kocsubej!” Üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosztümös nevelőnő tűnt fel a kastélyudvaron, majd előkerült az igazgató is. - A Tildát! - zihálta Henriett. - Ä folyóhoz! Az egyik ilyen! Rohanvást indultak a part felé. Tilda behunyt szemmel kapaszkodott a lóba, reszkető orrocskája beszívta az átizzadt tréningfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló inaszakadtából vágtatott. Messziről hajított, csupasz vadgesztenyeszemek sípoltak el a füle mellet, táncoltak körülötte a vedlett, ártéri bokrok, a folyó zúgva közeledett. Még egy perc, és nem érik utol, sose.- Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csapájev! Pányvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! - A ló felemelte iszapos pofáját, véknya reszketett. Arcok hajoltak fölé, bakancsok rúgták, öklök püfölték. - Reszketsz, nyavalyás? Úgy kell neked! - Kivonszolták az iszapból, talpra rángatták. - Elfogtuk az árulót! Mi legyen vele? Az igazgató magához ölelte a kisebbik lányát.- Vérzik a homlokod, kicsinyem?- Miatta van! - felelt a húga helyett Henriett. A sötétben bújkáló miatt! Olyan, mint az apja, aki nincs! Öljétek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult.- Mi a neved?- Ló - felelt az megtörtén, engedelmesen. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szemüveg. $ Horváth Péter írása I. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Horváth Péter: Aló
