Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-16 / 269. szám
1991. NOVEMBER 16. Kulturális panoráma 9 A rendező szabadsága Avagy forog-e Dürrenmatt a sírjában? Akik látták hétfőn este a televízió kaposvári közvetítését, már alighanem tudják, miről lesz szó az alábbiakban. Bár előrebocsátom, hogy A nagy Romulus helyett számtalan más előadást is említhetnék példaképpen, ha mégis a svájci szerző tragikomédiájához fordulok, ennek az az oka, hogy olvasóink viszonylag nagy része számára még friss élmény, s egyúttal az előadás ragyogóan alkalmas is mondanivalóm illusztrálására. Vagy húsz-huszonöt éve szinte egyeduralkodó hazánkban az úgynevezett rendezői színház. Mit takar ez a fogalom? Némileg egyszerűsítve azt, hogy á színházban a rendező vált a legfontosabb személlyé, az előadás elsősorban az ő mondanivalóját köteles szolgálni. Ennek érdekében a dráma szövegét az előadás nyersanyagának tekinti, amelyet szabadon alakít, gyúr mindaddig, amíg alkalmas nem lesz annak a gondolatnak a hordozására, melyet ő (a rendező) közölni akar. Gyorsan megjegyzem, hogy a rendezői színház térhódítása nem volt véletlen. Megjelenése visszahatás volt a korábbi évtizedek sok unalmas, poros előadására, főleg a klasszikus szövegek, sőt nem is egyszerűen szövegek, de előadások, megoldások ájult tiszteletére, kanonizálására, ami múzeummá tette a klasszikusokat játszó színházat, még akkor is, ha olykor ez a múzeum értéket is őrzött. A rendezői színház ráébresztette a közönséget, hogy a klasszikusok nemcsak egyféleképpen értelmezhetők, s kortársunkká avatott már az iskolában megúnt szerzőket, felragyogtatott porosnak hitt műveket, megmutatva igazi gazdagságukat. Mi hát a baj mégis a rendezői színházzal? Miért morognak rá időnként színészek és írók, a klasszikusokat óvó irodalmárok? (Bár a klasszikusok nem szorulnak védelemre, ilyen esetben inkább a néző miatt kell felhívni a figyelmet a darabok átértelmezésére.) A baj forrása, mint oly sok esetben, itt is a mérték, helyesebben a mértéktelenség. Amióta a színházak leírt szövegeket játszanak, mindig is meghúzták a darabokat, főleg gyakorlati okokból. Ez természetes mindaddig, amíg a húzás nem a lényeget érinti, amíg nem teszi zavarossá az előadást, vagy nem változtatja meg jelentősen, esetleg ellentétesre az írói szándékot. A rendezőnek a szöveg viszonylagos épségének megtartásával, a hangsúlyok áthelyezésével, vagy még inkább újak fölfedezésével, a játék újszerű megtervezésével kellene a darab addig ismeretlen rétegeit föltárni. A lényeg a föltáráson van, a rendező csak olyasmit használhat föl, ami benne van a darabban, csak mások számára rejtve maradt, vagy nem kapott elég nagy hangsúlyt. Visszatérve A nagy Romulushoz, az előadás során egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a rendező csak ürügynek tekintette Dürrenmatt tragikomédiáját, hogy megalkosson belőle egy új darabot, amely igazából már csak emlékeztet itt-ott az eredetire, inkább a rendezőé, mintsem a szerzőé. Bár a színlap szerint a darabot Fáy Árpád fordította, hosszú dialógusokon át felismerhetetlen marad a szövege. Kulcsmondatok hiányoznak, s egész párbeszédek hangzanak el a színpadon, amelyek nincsenek meg az eredetiben. A rendezés új szereplőt kreál, sőt nevet is ad neki: Sidonie von Grasenapp germán tolmácsról van szó. A dürrenmatti császári udvar Augustus kivételével elmenekül, nincs horrorszerű öldöklés a germánok bevonulásakor, és nincs még sok más, csak két sokat megélt bölcs ember párbeszéde van (Augustus, Odoaker), amely a kaposvári színpadon, egy hullahegy tetején egészen másként hangzik (lélektanilag jóval kevésbé hitelesen) mint a dürrenmatti szituációban. Alapvetően megváltozik a darab gondolati rendszere. Dürrenmattnál Augustus bölcs ember, aki rájön, hogy Róma menthetetlen, s meg akarja rövidíteni az embereknek oly sok szenvedést hozó agóniát. Végigviszi atettét, valamiféle erkölcsi magasabbrendűséggel vonul vissza „nyugdíjba” a rendelkezésére bocsájtott campaniai villába. A kaposvári színpadon olyan Augustusi látunk, aki azt hiszi, hogy jót cselekszik, de rájön, hogy valószínűleg tévedett (ezt csak sejtjük, a katonák üvöltözése és rohangálása miatt Augustus szinte eltűnik akkor is, amikor a színen van), s összeomolva tántorog lelki és erkölcsi megsemmisülésbe. Ez bizony ellentétes a dürrenmatti gondolattal, s nem is következik logikusan az előzményekből, ezért kellett egész párbeszédeket írni a darabba. S még egy szót a germánokról! A rendezők általában nem tudják túltenni magukat egy közhelyszerű megoldáson: ha germánok, akkor csak a nácikra emlékeztethetnek. így volt ez, bár diszkrétebb utalással, a televízió néhány évvel ezelőtti feldolgozásában is. Pedig Dürrenmatt utalásaiból nyilvánvaló, hogy az ő germánjai nem azonosak a hitleráj germánjaival. Az övéi vadak és barbárok ugyan, lehetőségként fölmerül a rombolás és gyilkolás is (Theoderich), de ezek a germánok a szétrohadt, lezüllött, menthetetlen Rómához képest mégis az új világot képviselik. Harmadik lehetőség nincs. Persze nem Dürrenmatt lenne, ha a szerző nem ábrázolná őket is némi kiábrándultsággal, groteszk eszközökkel, de nyíltszíni tömeggyilkosságról nála szó sincs. Mégis, miért szegezett a székhez a kaposvári előadás? Nem szeretnék igazságtalan lenni, de azt hiszem, két ok miatt: azért, ami benne megmaradt Dürrenmattból, és az öldöklés sokkoló naturalizmusa miatt, amely azonban erőszakkal bevitt elem itt, kívül esik az esztétikailag értelmezhető jelenségek körén. Bistey András Mindhalálig Győri Balett Markó Iván távozása nem kis vihart kavart a Győri Balett körül. A lassan rendeződni látszó helyzet megnyugtathatja a színházat, táncművészetet szeretők táborát. Az ügyben sokan megszólaltak már, ám Gombár Judit azon kevesek egyike, aki kevésbé vállalta a nyilvánosságot. Pedig fontos személyisége a társulatnak, nemcsak a jelmezek és díszletek tervezése okán. A Balett eddigi repertoárjának alakításában is jelentős szerepet vállalt. Arról kérdeztem, hogyan tervezi további munkáját, hogyan ítéli meg a Balett helyzetét.- A balett mellett vannak más teendőim is. Talán kevesen tudják, hogy művészettörténetet tanítok, hogy a Győri Balett Kísérleti Tánc- és Vizuális Szakközépiskola kinevezett igazgatója vagyok. Most készítettük el az egész intézmény felépítésének, programjának tervezetét. A két tagozaton 56 gyermek tanul jelenleg. A négyéves képzés után érettségivel a kezükben dönthetnek továbbtanulási szándékukról. Többen a Győri Baletthez kerülnek, s ez nagy öröm, hiszen elsősorban ezért van az iskola - mondja.- Most, hogy a társulatot és személy szerint családi életét megzavarta Markó Iván távozása, hogyan látja a kialakult helyzetet?- Nézze, ami személyemet illeti, hamar döntöttem arról, hol a helyem. Iván kevéssel távozása után személyesen megkeresett, kért arra, menjek vele, hagyjam itt a győri társulatot. Úgy ítélte meg, nélküle nem fogunk boldogulni. Nekem ekkor a válaszom az volt, nem megyek, nekem kötelességem itt maradni. Szá-Beszélgetés Gombár Judittal momra mindhalálig Győri Balett. S ezzel tisztáztuk egymás között, ki, hol áll. Ha vele megyek, talán nem válunk, de ez a dolog már nem volt összefoldozható számomra.- S ami a Balettet illeti?- Én azt mondtam a társulatnak: mindazt amit Ivánnak adtam, ti fogjátok megkapni. Egyébként néhány napja léptünk fel az Operában. Az itteni szereplésünk után bátran mondhatom, megint újjászülettünk. Egyöntetű vélemény alakult ki közöttünk abban, hogy most már biztosan túléljük. A Gulliver úr utazásai című darabunkból 12 perces ízelítőt adtunk. S ezen az estén újra megtörtént a csoda: hatalmas ováció mellett, hosszasan ünnepelték az együttest a nézők és a szakma.- Ön kimondva, kimondatlanul hozzátartozott a Balett szellemi arculatának meghatározásához, állandóan jelen volt ötleteivel, belső igényével, jelmez- és díszletterveivel az előadások sikerében. Pedig szinte egyáltalán nem láttuk a színpadon. Ma nyomja-e ez a felelősség?- Tudja, én már megengedhetem magamnak 32 év után, hogy azt mondjam, színházi embernek érzem magam. Azért, mert értek hozzá, s minden segítséget megadok a társulatnak. Persze ez eddig sem volt másképp. Itt korábban is az szorult háttérbe, amit most ki lehet és ki kell mondani, hogy ezek a táncosok felnőttek, és közös team-munka eredménye minden megálmodott ötlet vagy elképzelés.- Közeleg a novemberi bemutató. Mit mondhat el a Gulliver úr színpadra állításának műhelytitkaiból?- Először talán azt, hogy az életöröm, a jó értelemben vett életigenlés jelentkezik ebben a darabban. Erre ma az embereknek nagy szüksége van. Alakul az együttes többarcúsága, többszínűsége. Számomra is nagy erőpróba lesz az új bemutató, hiszen a szövegkönyvet, a jelmezt és a díszletet én terveztem, a zenei anyag összeállításában közreműködtem. A sok gyermekszereplőt felvonultató táncjáték demonstrálja, fiatalok, felnőttek úgy táncolnak együtt, hogy abban a magas szintű művészeti helytállást érzékeljük. Hiszek abban a színházban, amely a nézőben a nyílt embert tiszteli, korosztálytól, felfogástól függetlenül. Ez a mesebalett ezt hivatott művészileg tolmácsolni. P. A. „Hazám, hazám, te mindenem” Emlékezés a magyar nemzeti romantika megteremtőire Az eseményhez méltóan, impozáns hangversennyel emlékezett meg hétfőn a Nemzeti Filharmónia a nagy magyar drámaíró, Katona József születésének kétszázadik évfordulójáról. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ széksorait szép számmal megtöltő közönség elsőként a Szolnoki Szimfonikus Zenekar és karmestere, Báli József tolmácsolta nyitánynak tapsolhatott, majd a kitűnő műsorvezető, Varga Károly, valamint Gombos Judit és Vári Károly színművészek segítségével megismerkedhetett a dráma tartalmával, annak kulcsfontosságú jeleneteivel, Erkel Ferenc dalművének legszebb részleteit pedig három kitűnő operaénekes: Ardó Mária, Fülöp Attila és Bordás György - no és természetesen a Szolnoki Szimfonikusok és karmesterünk - tolmácsolásában élvezhették a koncert ifjú hallgatói, akiknek - a műsorvezető szavaival élve - kezdeti beszélgetőkedvét csendes figyelemmé szelídítették a veretes verssorok és a szépséges dallamok. A jól felépített műsor élvezetében szerencsére nemcsak a megyeszékhelyen tanuló diákoknak lehetett részük. Martfűn, Mezőtúron, Tiszaföldváron, Jászberényben és Jászapátin összesen mintegy háromezren emlékezhettek meg általa méltóképpen Katona József születésének évfordulójáról. Szathmáry Judith A csend festője Avagy Fodor József kötődései Mielőtt Fodor József festőművésszel találkoztam volna, terveztem: föltétlenül megkérdezem, hogy van az, hogy Hódmezővásárhelyen „lélegzik” a művésztelep? Mitől él az a hagyomány: szeretni kell a művészeket? Miért esemény ott egy tárlat megnyitása? Nem úgy, mint... de nem kérdeztem meg.- A Susán, az egy városrész, ahol születtem - mondja, olyan, mint mondjuk Csúcs vagy a Tabán. Nagyon szeretni való városrészek, amiket nem tudott eltörölni ez a nagy modernizáció. Apám és nagyapám is vásárhelyi volt. Nemigen szeretek innen elmenni, ha van egy meghívásunk valahová, mondjuk külföldre, még az utolsó pillanatig is reménykedem, hátha lemondják. Azután nekidurálom magam az útnak. Meséli, olyan öt-tíz éves volt, amikor rájött, hogy kedvét leli a rajzolásban. Azután csak rajzolt, rajzolt, mindig papír volt a keze alatt. S lám, a háború! A gyereknek nem tartottak szemináriumot, mégis pontosan tudta, érezte az erőviszonyokat. Azt mondta egyszer az apja: vetni kellene, hogy jövőre is legyen valami ennivaló. Befogták a két lovat, fel a kocsira a szerszámokat, és irány a föld. S a nagy, széles határban egyszerre meglátták, ahogyan kanyarog egy hosszú, végtelen, keskeny embercsík. Lepusztult, szakadt ruhás seregek nyomakodtak előre. A puskás emberek fél perc alatt megfordították a kocsit, s a katonákkal megrakott, nyöszörgő szekér előtt a lovak már bandukoltak is Berlin felé. Az apa meg a fia ott állt némán a szélben.- Igen, a háború! Az vetette ide Füstös Zoltánt, s ez volt a szerencsém. Nagyszerű festő volt. Nem mert visszamenni Pestre a háborús ügyei miatt. Itt voltak Rudnay növendékei - ő is -, akiket a város látott el, a tehetősebb emberek rendszeresen, szinte kézről kézre adták őket, s rendeztek nekik vacsorákat. Füstös Zoltán iskolájábajárt Fodor József, ez volt az első nagy iskola. Azután jött a felvételi, Pestre, a képzőművészetire. Azt mondja: „Egy héten át kellett rajzolni egy fejet. Én húztam az időt, de így is nagyon gyorsan készen voltam. Megszoktam Füstös Zoltánnál...” Szegedre került, a főiskolára. Annyit mond: kiváló évfolyamtársaim és tanáraim voltak. Nézem a képeket, a szolnoki kiállítás festményeit. Hómarta tanyák, düledező istállók, górék, lapos földek. Mintha megállt volna az idő. A képekből sugárzik a csend, a némaság.- Ha én belépek egy elhagyott tanyába, beszél a történelem. Egy otthagyott cipő, egy ostorszíj, egy vetőgép darabja... én éltem tanyán, az orromban az illata, érzem a kukorica, a fosztóka szagát. Nekem ez nem kulissza, nem a látványért festek tanyákat s földeket. Nézem a képeket, hófalak, hajlongó növények, felhőkkel egybeolvadó horizont. Mintha megállt volna az idő, csend van. De akad egy festmény, amely más, mint a megszokott, ha egyáltalán ez a világ ma már megszokható. A címe: Volt egyszer egy színház. Látszólag más. A művész így vall a képről:- Vásárhelyen volt egy csodálatos faszínház és fölül egy kaszinó. Volt. Az a vandál politika, amely lesöpörte mindazt - nem törődve azzal, hogy valakik számára ez értéket jelent -, ami ha csupán egy szállal is, de kötődött a régi Magyarországhoz. Nos, ilyen volt ez a színház. Rebellis értelmiségiek találkozóhelye. A kép előterében Osváth Béla, a különleges képességű és lelkületű tanár, az egyik vásárhelyi, akinek élete volt ez a színház, s aki innen elmenekülvén a Nemzeti Színház fődramaturgja lett. Fényes korszaka volt ez az épületnek, ’48-49 között járt itt Gobbi, Somlai Artúr, Kiss Ferenc, innen indult Gombos Kati. Más ez a kép, és lám, mégsem az. Portrét ritkán fest - mondja -, Kohánról, Pákozdy Ferencről a költőről, és most a szomszéd öregasszonyról készült legutóbb - említ néhányat. Láttam egy önarcképét. Faggatom, mikor készül újabb?- Ebben szemérmes vagyok. Nem is tudom igazán elképzelni, hogy valaki az én arcképemet a falára akassza. - Azután hozzáteszi: önarcképet mégis kell festeni. Mindig valamilyen mérlegkészítés idején.- Mi a véleménye a „túlzott modemkedésről”?- Ha van egy vonal és lecsurog a festék, az lehet megdöbbentő, drámai erejű. De azt hiszem, az esetek nagy részénél jó értelemben vett dekorációról van szó. Kiváltképp fiatal korában hajlamos az ember arra, hogy gyorsan elérhető hatásokra törekedjen. Ott kezdeni valamit, ahová már mások eljutottak, hát nem túlzottan szimpatikus. A festői letét az örök. Talán konzervativizmus azt mondani ilyenkor: a szakmai mívesség, az, hogy meddig juthatok el ebben, számomra nagyon fontos. Vakarom, törtöm a festéket a képeimen, sokfajta izmus találkozik itt, úgy érzem azonban, igazán nem ez izgat, nem ez a lényeges. Hanem, hogy részese legyek egy nagy kultúrának. Nagyon szereti Wágner zenéjét, mondja: kicsit rokon az én világom vele. A képein nincsenek édeskés színek, nem sárgákkal, rózsaszínűekkel teremt atmoszférát. A kék hidegségéből, a fehér fakóságából, a fekete fájdalmából áll össze az az éteri érzés, amit szépségnek, lírainak neveznek. Ha csak egy körömnyi jelenik meg ebből, akkor már történt valami - mondja a festő, akitől, mielőtt találkoztunk volna, terveztem megkérdezni: hogy van az, hogy Hódmezővásárhelyen „lélegzik” a művésztelep? Mitől él az a hagyomány, hogy szeretik a művészeket? Mitől esemeny...? De nem kérdeztem meg. így is válaszhoz jutottam. H.J. Volt egyszer egy színház. Fodor József: „Festői letét az örök...”
