Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. OKTÓBER 22. Kulturális panoráma 9 Ez évben rendhagyó módon október második vasárnapján (nem az elsőn) rendezték meg a Vásárhelyi Őszi Tárlat megnyitóját. Sorrendben a harmincnyolcadikat. Tették ezt az önkormányzat kérésére, hogy e rangos kulturális eseményt a Vásárhelyi napok rendezvénysorozatába tudják illeszteni. A városi önkormányzat egyébként Vásárhelyi Műhely elnevezéssel az idén alapítványt hozott létre a kiállítások, képzőművészeti események támogatására. Az őszi tárlat ebben az egy mozzanatban lett hűtlen hagyományaihoz, egyébként tradicionálisan maradt az alföldi régió legjelentősebb képzőművészeti eseménye, sőt az elmúlt években jelentősége, szerepe országosan is egyre növekedett. Úgyszintén az is hagyománynak számít Hódmezővásárhelyen, hogy a szakmai megnyitó egyben népes társdalmi esemény, a vásárhelyi polgárság kulturális ünnepe. Az idén is utcára öblösödő, ünneplő tömeg hallgatta végig dr. Supka Magdolna protokoll megnyitó helyett mondott, izgalmas szellemi kalandozásként ható tárlatvezetését. Szerencsére a termet, ahol a megnyitó díjkiosztással egybekötött ceremóniája zajlott (a díjakat, munkajutalmakat az idén is hosszan lehetne sorolni), előzetesen „bemikrofonozták”, így a szöveg még a flaszteren is hallható volt. A szomszéd rétje ezúttal nemcsak vágyainkban, hanem a valóságban is sokkal zöldebb: gondoljunk csak egy-egy szolnoki kiállítás megnyitójára, vagy magukra a kiállításokra! Pedig Szolnokon legalább olyan jelentős, és feltétlenül régebbi tradíciói voltak a képzőművészetnek, mint Vásárhelyt. Persze az őszi tárlatokon már régen nem csupán a vásárhelyi, nem is az alföldi művészet a tét, hanem egy meghatározott művészeti gondolkodásmód jelene és jövője, amely stíluskategóriákon túl még hisz a világ ábrázolásának, és - uram bocsá’ - megváltoztathatóságának lehetőségében. Ez az utópia terelte össze erre a képzőművészeti fórumra a legkülönbözőbb megformálási módokat követő alkotókat az ország minden tájáról. Az idén különösen sokan eljöttek, a megnyitóra személyesen is, és a kirobbanóan nagy szakmai érdeklődést az is jelzi, hogy az idei tárlatra több mint kétszáz művész küldte be munkáját, amelyek közül a rendezők végül is százhatvanegy művész alkotását mutatták be az éppen e nagy szakmai érdeklődés miatt kissé zsúfolt, de kiemelkedően színvonalas kiállításon. Szomorúan remélem, hogy a szolnoki művészek nem a kimaradt, hanem a távolmaradt alkotók között vannak. Remélem, mert szeretném hinni, hogy nem a művészi mérce volt túl magas, szomorúságom oka pedig maga a szereplés hiánya. Érthetetlen számomra ez az évek óta tendenciózusnak tűnő távolmaradás. Tisztelet a kivételnek: a szobrász Simon Ferencnek, aki egy karakteres Kodályportréval és a Meggyes-Fazekas festőházaspárnak, akik két-két festménnyel szerepelnek az idei tárlaton. Ők erkölcsi hitvallásként is rendszeresen, minden évben részt vesznek a vásárhelyi kiállításokon. És természetesen Agotha Margit grafikusművész, akinek „szolnoki ’ ’ voltában művésztelepi alkotási lehetőségének rendezetlensége miatt kissé bizonytalan vagyok, de aki bemutatott munkáiért díjat is nyert az idei kiállításon - a Képző- és Iparművészeti Lektorátus díját. Vannak azonban olyan szolnoki művészek - sajnos a többség -, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, akik évek óta úgy tűnik, még a jelenléttel sem próbálkoznak. Vajon mi lehet ennek az oka? A hajdani Vásárhely-Szolnok rivalizáció máig kísértő emléke? Egy csak Szolnokra érvényes furcsa értékrend „rabtartó” ereje? A vásárhelyi őszi tárlatok fórumára kívánkozó művészi mondanivaló hiánya? Megfáradás vagy önbizalomvesztés? Esetleg túlzott magabiztosság? Vagy netán félelem az országos megmérettetéstől? A válaszokat nem tudom. Azokat a művészeknek kell megadniuk - önmaguk számára. A jelenség, ez az „önkaranténozás” mindenesetre elgondolkodtató. Rideg Gábor A gyakorló tanár kérdi Kikre bízhatnánk az iskolákat? Nem hinném, hogy lenne, aki ne ismerné az előzményeket, hisz épp a szolnoki önkormányzat kérése nyomán helyezte az Alkotmánybíróság hatályon kívül a testületek vétójogát az igazgatói kinevezések ügyében. Érthetetlen, fura kérésnek tűnik egy liberális párt által vezetett önkormányzat részéről. Miféle dolog, kivenni a döntés jogát azok kezéből, akinek sorsa a döntés következményeitől függ? Azonban tehet-e mást az önkormányzat, ha azt tapasztalja, hogy a pedagógiai „nehézfiúk” egyszerűen nem szállnak be a ringbe, hogy a testületek nem érzik a változó időket, elmennek a valóban innovatív tartalmú pályázatok mellett? Teljesen lehetetlen helyzet az igazgatóé, akit végül is a tantestület nevez ki, hisz az önkormányzat csak szakmai alkalmatlanság címén vétózhat, márpedig egy átlagos felkészültségű pedagógus, néhány kolléga támogatásával könnyedén kikerekítheti a szokásos: arra törekszünk...emeljük a szintjét... gyermekközpontú... programfejlesztő.. .szövegezésű pályázatot. De amint munkába áll az igazgató, tapasztalja, hogy felelősséggel azért mégis az önkor-A tévé képernyője előtt Embermesék Hamarosan a mozikba kerül a Julianus barátról szóló, kétrészes film, melyet Koltay Gábor rendezett. Képünkön: jelenet az elkészült alkotásból. mányzatnak tartozik, innen várhatja a saját és az iskola pénzét. Teljesen közbevetőleg jegyzem meg, idén ez a pénz elég tisztességesre sikeredett. Azaz jóval több, mint az elmúlt évben, és jóval kevesebb annál, mint ami ahhoz kellene, hogy az iskola felszerelkezhessen az elemi eszközökkel. Azonban ugyanilyen lehetetlen helyzet, hogy egy megújulni készülő, jó belső tartalékokkal rendelkező tantestület ne vétózhassa meg a szürke, de jó kapcsolatokkal rendelkező, vagy esetleg jó felkészültségű, de a mindennapi vezetési feladatokat ellátni képtelen igazgató kinevezését. Félő, hogy ezt az ellentmondást semmiféle egységes szabályozás nem lesz képes feloldani. Ólyan rendszerben kellene gondolkodni, ahol lehetősége lenne a vállalkozó testületeknek arra, hogy jól megalapozott, a szülőkkel, minisztériumokkal, önkormányzattal elfogadtatott helyi nevelési koncepció alapján önrendelkezési jogot kaphassanak. És természetesen az önkormányzatnak is meg kell hagyni azt a jogát, hogy ilyen program híján maga állítson vezetőket az iskolák élére. Előbbire egyébként ma is van törvényes lehetőség, hisz a önkormányzat létrehozhat önkormányzati iskolákat, és ezekben átadhatja az igazgatóválasztás jogát az iskolavezető testület kezébe. /Amely lehet iskolaszék, iskolatanács, vagy testületi szerv is./ A szolnoki önkormányzat elképzeléseitől -gondolom - nem áll távol egy ilyen iskolalétesítés, de arra is gyanakszom, hogy egy valóban hatékony és pedagógiai értékekkel telített helyi nevelési program kidolgozása nem megy máról holnapra. Addig is mi a megoldás? Az igazgatóknak tovább kell sodródniuk az árral? Óvakodva kell benyitniuk az iskolába: „Jaj, csak ma is ments meg uram a konfliktusoktól, ne kelljen senkivel szemben „eljárnom”, mert így nem fognak újraválasztani? ” Vagy „bekeményíthetnek” végre, az alkotmánybírósági döntés ismét visszahelyezte őket korábbi státusukba, újra elő lehet venni a szögre akasztott fegyelmező eszközöket? Erről nyilván maguknak az igazgatóknak kellene beszélni, nagyon örülnék egy olyan beszámolónak, ami az ő szemszögükből mutatná be a helyzetet. A szaktanár nézőpontjából úgy tűnik, hogy a sok jó tanárt felvonultató testületekben egyszerűen csak zöld utat kell biztosítani a belső kezdeményezések előtt, és megindul az iskola megújulása. Aki pedig nem érez ilyen testületet maga mögött, nem tehet mást, mint, hogy megszervezi, koordinálja, vezetői kontroll alatt tartja a munkaközösségvezetők „diktatúráját”, akiknek órakedvezményt és ellenőrzési jogokat biztosít. így a munkafegyelem megszilárdítása már nem egy ember ügye lesz, az elmúlt évek langyos vizéhez hozzászokott nevelő nemcsak az igazgatóval kell hogy megütközzön. A valóságban persze nem ilyen egyszerű kiépíteni ezt a kollektív vezetési rendszert, - zárhatnám rövid kis megjegyzéseimet, de nem állhatom meg, hogy megint elő ne hozakodjam „ceterum censeó”-mmal. „Elnézegetem iskola mellett elfuttomban” az udvaron társalkodó napközis nevelőket, a gyerekek közben levegőzés címén eszik egymást. De benézegethetnék katedra előtt rikácsoló tanerőre is, miközben a gyerekek újfent egymást eszik, csak a padokban. A kollégák megspórolnak néhány órát, ami alatt arra kellene készülniük, hogy színessé tegyék a gyerekek iskolai életét. Nem dolgoznak napi 8-9 órát „ezért a fizetésért”, csak ötöt-hatot. És ez az egy-két óra megtakarítás vezet oda, hogy sorsuk fokozatosan felőrli őket, hisz ma már a szülők nem tűrik mindenütt, hogy a gyerek unatkozzon vagy szorongjon az iskolában. Azt hiszem, hogy azt a bizonyos helyi nevelési programot mégis csak el kell kezdeni megírni. /Erről egyszer még majd többet/ Szávai István ófrancia dráma hete Szolnokon is Két asszonyról szeretnék szólni; illetve két műsorról, amely róluk, velük készült, s ha léteznék olyan műfaj a televízióban, hogy embermesék, mindkettőt odasorolnám. Kedvenceim közé, mert azokat a programokat érzem legközelebb hozzám - talán nem vagyok ebben egyedül -, amelyekben közvetlenül mutatja fel az ember az arcát, lényét, szellemiségét, erkölcsiségét - egész valóját. Arról a szerda esti protréfilmről van szó, amelyben Polcz Alaine-nel beszélgetett Győrffy Miklós, és arról a hasonlóan portrénak nevezett filmről, amelyben Ida nénit, azaz Versényi Idát láthattuk. Az előbbiben egy főorvos asszony szólalt meg, az utóbbiban egy művészember vallott Vitray Tamás kérdései nyomán. Mi is teszi emlékezetessé a velük aló találkozást? Két szóval: nemes egyszerűségük. Mészöly Miklósné egy furcsa,elidegenítő című sorozatban,a „MŰRÉSZ" -ben* kapott huszonöt percet, hogy magához édesítsen bennünket, mert ahogy ő gondolkodik a világról s benne a legszömyűbbről, a háborúról s a benne részt vevő emberről - emelkedett lélekre vall; háborús megaláztatásáról, arról,aki megalázta őt, az orosz katona „erőszakos szerelméről” oly megbocsátó emberséggel beszélt, hogy azt érezhettük: ha így gondolkodna minden ember, soha nem lerme háború, pusztítás a világon. A másik: foglalkozásánál fogva bizony közel él a halálhoz- súlyos betegekkel találkozik nap mint nap- de ahogy ő beszélt a halálról, az a belső tartás és lelki erő, amellyel nyugodtan néz vele szembe: a sorstragédiák görög hősnőjére emlékeztet. Igen, szerda este láttam egy nagy asszonyt, bár itt a nagy jelző nem a legszerencsésebb, igazabb, ha azt mondom: láttam egy asszonyt- akinek szavai lelkembe ivódtak, s aki mélységes nyugalmával az emberméltóság szobra tehetne. Másért zártam szívembe a művészek, színészek Ida nénijét, aki sok mindent csinált életében, igazán halhatatlant azonban tanítványaiban alkotott. Pedig szerényen csak azt írta a maga javára, hogy elindította őket a maguk útjára. Mint például Törőcsik Marit, aki talán filmszínész se tett volna, ha Ida néni nem ajánlja be Fábry Zoltánnak a Körhinta leányszerepére. Benne nem a méltóságot, elsősorban a jóságot csodálhatjuk meg. Azt az embert, akiből bőséggel árad a szeretet, aki bármennyit is tesz az emberekért, mindig azt érzi, hogy nem tud olyan jó tenni, mint vele szemben mások. Ha pedig valaki megbántja - „bezárkódom és elmegyek” - mondja Arany János-i bölcsességgel. Ez a szeretet a forrása annak a megértésnek, türelemnek is, amelylyel más nemzetek fiairól vélekedik, hisz jól tudja, a népek szeretik egymást. Lám, nagybátyja temetésekor is vajon nem egyszerre szólt-e a harang a Szamos két partján álló román és magyar templomban? A Színművészeti Főiskola tanára, de nemcsak addig van gondja növendékeire, amíg a keze alatt vannak, továbbra is figyelemmel kíséri őket, s nem nyugszik, ha azt látja,hogy közülük valaki is méltatlan helyzetbe került - ilyenkor „intézkedik”. És soha nem adja fel, mert szereteténél még nagyobb a hite: hite a jóság diadalmában. A volt tanítványok köszöntője - ez követte a beszélgetést - a sok hálás szó, mely elhangzott és kedves ajándék - hallatán és láttán Vitrayval egyetértve: kicsit irigyelhetjük őt. A két televíziós arckép méltán juttatja eszünkbe a sophoklészi gondolatot: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Valkó Mihály Modem darabok a kamaraszínpadon - eredetiben A szolnoki programok meghívója Nem túlzás, az elmúlt héten francia szótól volt hangos a Szigligeti, legalábbis a második emeleti kamaraszínház, ahol a francia drámahét bemutatói zajlottak, három este is, valamint a délutánokon kávéházzá avanzsált büfé, ahol viszont főeledelhez mellékfogásokként, különböző játékos, szórakoztató, „franciás” programokat tartottak a színház dramaturgjának, Szeredás Andrásnak a gondos szellemi atyáskodásával, aki egyébként az egész eseménysorozat gazdájának szerepét is pompásan töltötte be. Nélküle aligha született volna meg ez a néhány emlékezetes nap. Pedig nem kezdődött gondok nélkül, váratlan megbetegedés miatt - az egyik francia színészt meg kellett operálni - a Nathalie Sarraute Egy semmiség miatt című, Párizsban már sikerrel játszott drámájának előadása kényszerűségből felolvasószínházzá változott, ám a francia nyelvű interpretáció az Ötödik évszak társulat színészeinek szenvedélyes megszólaltatásában elnyerte a nézőteret megtöltő, a nyelvet ismerő és tanuló, főképp diákokból álló közönség tetszését. A valójában kétszemélyes dráma két barát párbeszéde, fel-felizzó szó-párviadal, egy semmiség miatt, ugyanarról másképp vélekednek, s úgy „ölik’ ’ egymást, ahogy olykor mi is tesszük. A modem élet jellemző konfliktusait villantja fel a játék. Az est teljességéhez tartozik az az eszmecsere, amely az előadók és a nézők között bontakozott ki a látottak alapján. Igazi kóstoló volt ez az avantgárd színházból,és kitűnő lecke francia nyelvből. Kedd este Victor Haem Ábrahám és Sámuel című drámáját ismerhették meg az érdeklődők, majd pénteken egy fiatal szerző kamaradarabját mutatta be az ugyancsak fiatalokból álló párizsi színház - ezúttal is telt ház! - Xavier Durringer Bal-trappját, nyersen őszinte hangú négyszemélyes játékát, amelyben két pár érzelmi drámáj a bontakozik ki; az egyikben a háromévi együttélés utáni kiábrándultság és fásultság - hol van már az első csók íze, melegsége s az első szerelmes éjszaka édessége -, míg a másikban egy ébredő szerelemé, mely tele van furcsa fordulatokkal. S a kettő láttán a nyugtalanító kérdés - vajon ez az utóbbi, a friss nem jut-e majd szintén az előbbi sorsára? Az érzelem ereje, tartóssága, illetve múlandósága szólal itt meg olykor költői ihletettséggel. (Ezt a drámát szonzásul az egyik francia diáklány magyarul olvasta fel a költeményt - társalgás a versek nyelvén! S hogy a francia ismereteket felfrissítő játékok milyen sikerrel jártak, bizonyíték is van rá - a színház egyik vitrinjében őrzi a Fösvény egyik jelenete alapján készített gyurmafigurákat - melyek a versengő fiatalok gazdag képzelőerejéról és teremtő ügyességéről tanúskodnak. Volt sanzondélután, „felvonultak’ ’ franciás ízek, táncoltak francia négyest - itt minden francia volt - ahogy mondanánk. A francia dráma hete viszonzámagyarul is szívesen látnám ugyanezen a színpadon, színházunk művészeivel.) Mozgalmas délutánok egészítették ki az izgalmasan szép esték programját. Kedves epizód volt a breton főiskolások irodalmi „teadélutánja”, amelyen Győry Emil franciául Jacques Prévert-t szavalt, majd visa egy múlt esztendei hasonló magyar hétnek Párizsban - a főváros rendezte valójában, s hogy Szolnoknak is jutott belőle,örvendetes, köszönet jár mindazoknak, akik megvalósításában szorgoskodtak: nem akármilyen kulturális finomságokból csemegézhettünk. V. M. Vásárhely ’91 Egy semmiség miatt - jelenet a két főszereplővel
