Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-28 / 252. szám
1991. október 28. Megyei körkép 3 1'Beszéíjünkjóía/_________________________ Parafenomenális Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb olvasmánya különleges képességű emberekről szólt. Nagyon szemléletesen írták le például az egyik könyvben azt az esetet, amikor egy férfi benn egy sátorban, turbánnal a fején, maga mellett egy úgyszintén turbános gyerekkel és egy kosárral, végignézette a kevésszámú nézősereggel azt, ahogyan a utóbbiból, mármint a kosárból elővezényelt függőleges állásba egy kötelet, arra felmászatta a kis turbánost, ő utána késsel a szájában az előbbit, mármint a gyereket - szeretném kímélni az olvasót - részletekben, kamatmentesen visszadobálta a fonott tartóba. Gyermeki lelkem akkor nyugodott meg, amikor kiderült, hogy egy különleges képességű ír, aki olvasott is, smutyiban fényképezgetett az „üldözés” során, s meglepetve tapasztalta később, hogy a képeken nem látni mást, mint az egymás mellett álldogáló két turbánost, s velük szemben a látogatók elhűlt tucatnyi csoportját. Mindezt azért hozom szóba, mert oly mértékben népszerű lett a műfaj, hogy csak ámulunk, bámulunk. Nemrégiben például egy parafenomén járt kollégám szerkesztőségi szobájában, aki ollót, tűzőgépet, kulcscsomót akasztgatott meztelen felsőtestére, azután egy kolléganőm szobájában járt egy másik különleges képességű ember, aki le sem vetkőzött, úgy akasztgatta a pénztárcát saját önmagára, elbűvölve azt. Igaz, voltak korábban, „még a régi” rendszerben is parafenoménok, akik magukra akasztgattak jelvényeket, de azokat veteránoknak hívták. Szóval népszerű lett e műfaj, az említett könyvbéli történethez hasonló zajlott például a legutóbbi képviselőválasztások idején, amikor is egy szociáldemokrata érzületű varázsló, szoknyában, felzavarta a pártját a kötélre és szépen elkezdte metélni. Míg azután az szép darabokban a kosárba hullott, a szép varázslónő nem kis viaskodása után. A furcsa az, hogy mind e közben állandóan kattogtak a fotómasinák, s mit is lehetett volna látni a felvételeken? Azt, ahogyan mosolyogva áll vagy ül a varázslónő és hasonlóképpen, derűlátóan néz a jövőbe a pártja, az emberek pedig csak bámulnak. S most tessék, itt egy újabb produkció. Egy híres mágus, akinek ékesszólását már sokszor szájtátva hallgatták a népek. Hát ez nem igaz! - mondogatták is magukban. Most ez az igéző sorba állította néhány kis gazdáját. Közülük már korábban - amúgy trükkösen - mondhatnánk úgy is: pártpolitikailag, megsemmisített egyet, hiszen az idős alapító önként ugrott le a kötél legtetejéről, s lépett ki a produkcióból. A napokban egy fiatal kis gazdát függesztettek fel, amúgy csiribálisan. A mutatvány azért izgalmas itt, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, mert két parlamenti képviselő is bekiabálta úgymond, hogy vigyázat! A nemzeti színű karót veregető varázsló, aki a legjobb kisgazda módjára vetette el a vádat, hogy háromperhármas ügynök, s aki úgy siklott ki az őt szorongatok kezéből mint a milánói gyors, szóval közbekiáltott a két képviselő, hogy a fellépő lépjen le, mert csalárd. Az ügy úgy csalárdon belül megoldódott, s a táltos, a fenomén, a para tovább bűvöl. Mi következik most? A hírek szerint az egyik bekiabáló, aki protestált a mester ténykedése ellen - az az idős ember, akiről nemrég szóltunk a lapunkban, az álhatatosságában és sok keservben megöregedett honatya - nos, ezen a képviselőn a sor. Fel arra a bizonyos kötélre! S le, illetve ki vele! A porondról. Készül-e fotográfia? Nem tudom. Annyit tudok, a nézők csak bámulnak. S ahogyan elhagyják majd azt a képzeletbeli sátrat, a késelés után azt mondják majd: jól elszórakoztunk...! S lám, megint mennyit ment a dolog által előrébb az ország. Csak bele ne szédüljünk a haladási sebességbe! Meg a varázslásba... Hajnál József Késsel kergették, karácsonykor vízzel locsolták Állami gondozottból bolttulajdonos Szolnoki építők Hamburgban Németes szigor (RITKA-MAGYAROS ENGEDMÉNNYEL) Csak megérkezésünk estéjén hittem azt, hogy Hamburgban, vagy legalább is annak külvárosában vagyunk. Másnap reggel derült ki, hogy még vagy 50-60 kilométert kell kocsikáznunk, hogy találkozhassunk a kikötővárosban dolgozó építőkkel. A munkahelyekre már az ÁEV „hamburgi embere”, Keresztes János kirendeltségvezető kalauzolt, a későbbiekben csatlakozott hozzánk a vállalat műszaki előadója, Seifert Kari (neki vannak a legkevésbé nyelvi problémái Németországban). Erre a „kis beutazásra’ ’ átülök a kirendeltségvezető kocsijába, útközben meséli el, hogy a vállalat nem akart nagyot markolni és keveset fogni a rázósnak ígérkező vállalkozás kezdetén. Nagyot lehet bukni azzal - magyarázza -, ha belevágnak (ha belevághattak is volna) egy olyan építkezésbe, hogy „kulcsrakészen” adják át az épületet. A lehetőség meg a célszerűség és ésszerűség is azt diktálta, hogy alvállalkozókként szánjanak be, mint épületszerkezet kivitelezők (beton és vasbeton szerkezetek építői) egy-egy munkába. Bár már ennél a részfeladatnál is komolyak a minőségi követelmények, minden másnál azonban - a teljesen eltérő műszaki paraméterek és „szokások” miatt - egyenesen kiszámíthatatlanok. Röviden: nagy rizikó lett volna. Tehát a néhány fős adminisztrációs és vezetői feladatokat ellátó csoporton kívül csak ácsok és kőművesek próbálgatják itt képességeiket, igyekeznek nevet, rangot, elismerést és mindezzel újabb munkát szerezni a nem szokványos körülmények közepette. Hát tudunk mi így is dolgozni?! - döbbenek meg már az első szolnoki-hamburgi munkahelyen. Úgy ötven méter távolságból nem is látni, hogy itt valahol építőtelep lenne. Nincs feltúrva az út, nem terül el ötször akkora területen a munkával járó hulladék, nyersanyag és szemét, mint amekkora maga az építkezés (ahogy ez idehaza tapasztalható már-már természetesnek vélt „velejáróként”); a felvonulási épületek (konténerek) kis helyen, akár egymáson is megférnek, és nem úgy terülnek el, mint a puszta földjén a „tehénpalacsinta”; a ténykedés, amellyel egy sokszintes akármit húznak az ég felé, a lehető legcsekélyebb mértékben zavarja a közlekedést és a közvetlen szomszédságban élőket, dolgozókat... Meglehet, a rendet, a tisztaságot, a szervezettséget, a munkatempót általában a fővállalkozó (amilyen például a Dywidag cég) „diktálta”, de megfelelni ennek bizonyára (az itthoni szokásokra gondolok) nem lehetett éppenséggel könnyű. Tucatnyinál is több szolnoki „vendégmunkással” beszélgettem (fizikai dolgozóval, művezetővel, fő információs irodám, a szálláshelyi konyha szakácsával és másokkal), mindenki azt mondta, eleinte volt bennük egy jó adag félsz. Nem tudták, mibe köt majd bele „a német’ ’. Hallomásaikból sejthették, hogy itt nem lehet félórás cigarettaszüneteket tartani, hogy feszesebb a napi teljesítmény, a munkaritmus meg egyéb, a dologgal járó kellemetlenség - de mennyire? Fogják-e bírni, avagy lejáratják magukat? Bocsássák meg nekem az előítéleteimet, de én azt hittem, kint dolgozó hazánkfiait csak a jó kereseti lehetőség hajtja. Meggyőződhettem, hajtja őket más is. Persze, hogy a kereset nem egy mellékes szempont, de léptennyomon tapasztalható volt az egészséges magyar virtus, a becsület, a „na, mi is megmutatjuk”-, a „büszke vagyok a munkámra”... Alkalmazkodni kellett. Mégis, mi okozhatta ebben a legnagyobb nehézségeket? Hát például olyasmi, hogy hétfőn azt kérdi a fővállalkozó koordinátora, mikorra hozza a magyaroknak a betont. Mondták neki: péntekre. Ez így túlságosan tág „fogalom”, mondja a szervező, és hogy félre ne értsék, pontosan kérdez: pénteken hány órára? Mondta neki a magyar művezető hozzávetőleges megsaccolással, hogy úgy 13 órára. Az Istennek sem késtek egy percet sem, pénteken pontosan 13-kor megérkezett a beton, s ha nincs kész a zsaluzat, kiönthették volna a földre, mert visszaküldeni nem lehet... Vagy: a piálgatás csaknem teljes mellőzését sem lehetett egyszerű megszokniuk a mieinknek. Munka közben, munkaidő alatt tilos (ott muszáj is betartani), és este, dolguk végeztével sem nyakalhattak az itthoni mérce szerint. Egyszerűen azért nem, mert az rögtön kiütközött a másnapi munkán. Olyan fizikai megterhelésnek voltak és vannak nap mint nap kitéve, hogy az állóképeséghez a kiadós étkezésen kívül (erről valamivel részletesebben a későbbiekben) kell a rendes pihenés és „ohne” alkohol. Maguktól jöttek rá szinte valamennyien: ez a kettő - a pia és a munka - együtt nem megy. Megegyeztek a vélemények abban, hogy az első ideutazott csoportban volt a legnagyobb az elszántság a bizonyításra, ők csipkedték magukat a legjobban, ők voltak a legfegyelmezettebbek. Később, mint mondták, kissé hígult a csapat, de „sűrűsödött” is egykettőre. Kialakult egy természetes és egy mesterséges kiválasztódás. Volt olyan, aki képtelen volt megszokni ezt a munkastílust, illetve munkamorált, és saját maga határozta el, inkább hazautazik munkanélkülinek. Mást meg hazaküldtek, a kezdettől létező fegyelmen nem lehetett lazítani, a nehezen megszerzett becsületet mindvégig meg kellett tartani. Szinte meghatódok attól az odafigyeléstől, amely minden egyes itt dolgozó magyarra kiterjed. Egy bizonyos kövér iránt érdeklődik Lits József igazgató (az illető nevét szándékosan nem írom le), az építésvezető Fridrich Ferenc azt mondja, egy darabig próbálkozott vele, de akkor is „huszonötös tempóban sétált, amikor égett a ház”, így végül hazaküldte. Mert itt minden ember - fogalmaztak így többen is - egy kis Magyarországot képvisel... Délelőtt jártunk egy munkásszálláson is, hát halljuk, hogy a fürdőben tusol valaki. Keresztes János bedugja a fejét és rászól: hát maga mi az Istent csinál ilyenkor itt?! Majd megmagyarázom, főnök - jön a válasz, de a kirendeltségvezető dühösen szól vissza: maga nem magyaráz semmit, holnap elintézzük... Aztán nekem mondja: holnap hazaküldöm. A feredőző melós talán félig nedvesen magára kapkodott valamit, és utánunk szaladva hívja vissza a „főnököt”. Valamit tényleg magyaráz neki négyszemközt, és Keresztes úr már mosolyog, amikor utolér minket. Kérdem, minek örül. Azt mondja nekem ez az ember - meséli János úr -, hogy két napja hasmenése van, és ma, mire beért a munkahelyére, összefosta magát, muszáj volt visszajönnie, hogy lemosakodjon... Furdal a kíváncsiság: hazaküldi? Nem - mondja még mindig nevetve -, még ha nem is igaz, most az egyszer megbocsájtok neki, mert szellemes volt. De még egyszer nem „csinálhatja össze magát”... (Folytatjuk) Molnár H.Lajos Ha valaki a most negyvenkét éves, Karcagon született, de Szolnokon lakó Zemka József életéről egyszer könyvet írna, a história felét az alkalomhoz illően fekete tintával kellene megörökíteni, mivel annyi benne a szenvedés. Hogy mást ne mondjak: Gyöngyösorosziban, Túrkevén, Jászszentandráson, Egerben, Tiszakürtön, Szolnokon, Karcagon is koptatta a különböző iskolák padjait. Ezeket a gyerekkori költözéseket, rövid megállókat nem ő tervezte: sodorta, vitte magával az élet. Mégpedig azért, mert olyan bűnnel érkezett a világra, amelyikről nem tehetett: nem kellett a szüleinek. Most sem tud róluk szinte semmit: az anyja állítólag ’56-ban öngyilkos lett, az apját pedig soha nem érdekelték sem a testvérei, sem ő. Megszenvedett, keserves utat járt be a családért. Egyszer évet is ismételt, ezt sem titkolja. Pedig csak egy anya, vagy apa kellett volna, aki megsimogatja a fejét, megfogja á kezét, és így szól hozzá: gyere kisfiam, próbáljuk együtt írni ezeket a kunkorodó betűket! Sokszor, nagyon sokszor költözött, lakott hosszabb, rövidebb ideig hol itt, hol ott. Mert kereste, kutatta, szerette volna megtalálni a családi tűzhely melegét. Visszaemlékezik az egyik hirtelenharagú gondozójára, aki, ha valamit nem jól csinált az istállóban - nyakon zúdította egy vödör vízzel. Hogy éppen karácsonyt írtak, istenem, így tanul a gyerek! A másik nagykéssel zavarta saját nejét, és mivel ő is útban állt, neki is futnia kellett, ha ép bőrrel szerette volna megúszni a hitvesi villongást. No, ebből elege lett egy életre. Amikor a gazduram feleségestül elment hazulról, sebbel-lobbal összeszedte a motyóját, és búcsút intett a késes anyafinak. Nem volt hatalmas a csomag, egy táskába belefért az eddigi élete. Ekkor már a tizennyolcadikat is betöltötte, és albérletet keresve véletlenül jutott el Karcagon Kun Sándor bácsihoz. Ennél a magányosan élő idős magyarnál talált életében igazi otthont, lehetőséget arra, hogy ne az utcán csavarogjon. Sőt, az udvaron műhelyt építhetett, hogy némi pénzhez is jusson, mert barkácsolni, szerelni nagyon tudott. Amikor elfogyott a forintja, még tető nélkül árválkodott a kis műhely. Sanyi bácsi adott neki: nesze gyerekem, ezt úgy kapod tőlem, mint fiú az apától. Mi tagadás, sűrűn törölgetnie kellett a szemét, amikor átvette a százasokat. Belekóstolt sok mindenbe, csakhogy ne bukjon el, talpon maradjon. Egy évig tanulta az ács-állványozó szakmát, de hát ezt soha nem szerette. Mindig rádió-, tévészerelő akart lenni. Erről akkor szó sem lehetett, ezért elment pénzt keresni. Segédmunkás lett a TITÁSZ-nál, ahol megismerkedett a villanyszereléssel, de a motortekercselés, a háztartási kisgépek javítása sem fog ki rajta. Időközben megnősült, született két gyereke, bár valahogy a házassága nem úgy sikerült, mint kellett volna. Ki volt a hibás, nehéz lenne egy rövid cikkben eldönteni. Az viszont tény, ő most Szolnokon lakik. Negyvenkét éves korára eljutott addig, hogy minden viszontagsága ellenére győzött a kun kurázsi, és néhány napja a megyeszékhely szívében, a Mária utcában egy dekoratív élelmiszer-üzletet nyitott. Nem titkolja, további üzleteket is létesíteni szeretne. Maga a nyitás fontos mérföldkő az életében. Eszébe jutott hajdani klottgatyás gyerekkora, amíg idáig eljutott. Éppen ezért mindenkit elhívott, akitől egykoron jó szót, simogatást, szeretetet kapott. A jelképes szalagot Patkós Gyula bácsi vágta át, de eljöttek volt tanárai, akik végül is embert faragtak belőle; Tiszakürtről Benkó József, Csauz Imre, Józsa István. Még egy megható pillanata volt ennek az eseménynek: egy óriási csomagot állított össze a bolt finomabbnál finomabb választékából, és átadta egy kisfiúnak: vigye el a nevelőotthonba, Tiszakürtre, és fogyasszák el közösen. Mert Zemka József ma sem felejtette el honnan jött, és mit jelent egy apátlan-anyátlan gyereknek egy szelet csokoládé, néhány szem édesség. D. Szabó Miklós Fotó: Nagy Zsolt Patkós Gyula nyitja meg a/, üzletet, mellette Zemka .József. Az egykori állami gondozott átadja a tiszakürti nevelőotthonnak szánt ajándékot, amelyet egy mai gondozott vesz át. Szolnoki legény a „hamburgi gáton”
