Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1991-08-18 / 193. szám

1991. AUGUSZTUS 18. Kulturális panoráma 9 Az új évad elé Mégis színházat! A színház az utóbbi évtizedben sok tekintetben hitelét vesztette. Rangja már nem a régi. S ne higy- gyük, a mozi, a televízió, majd a hirtelen jött video okozza vesztét. Ezek csak kényelmes okoskodá­sok szülte okok. Nem először for­dul elő, hogy á színháziak ahelyett, hogy magukba néznének, másutt keresik a problémák'okát. A publi­cista Németh Antal sorai 1931- ből valók: „A hipokrita színházi élet régi jellemző jegye: a bajokat másutt keresni. Jó, hogy kéznél van bűnbaknak a rádió és a han­gosfilm. E két nóvum rövid időre magára terelte ugyan a közönség anyagilag és esztétikailag egyfor­mán korlátozott érdeklődését, azonban szerintem ezt nem lehet a válság okának tekinteni... Ha a rá­dió és a hangosfilm jobban csinálja azt, amit a legtöbb színház rosszul, akkor baj van.” Nos, mostanában is valóban er­ről van szó, visszatekintve az el­múlt évadra. A színház elkényel- mesedett, elfásult, a műsortervek rutinszerűen „álltakössze”, s tisz­telet a kevés kivételnek, a többség alig volt hajlandó a valóságos kér­désekkel foglalkozni, arról beszél­ni, ami az embereket igazából ér­dekelte. S mégis, miközben a kritikusok, sőt a szakma jelesebbik része a színház válságáról beszélt, művé­szeti, esztétikai, gondolkodásbeli problémákról, a színházak megtel­tek (vagy legalábbis minden jegy elkelt!), nem lehetett színházjegy­hez jutni - főleg a fővárosban -, mindent elvittek a bérletek, a szer­vezők, a pénztárak előtt az elővétel első napján hosszú sorok gyűrűz­tek. Úgymond’ színházi konjunk­túra volt. S persze az is előfordult, hogy fantomnézők töltötték meg a nézőtereket. Ilyenkor alighanem árukapcsolásra kellett gyanakodni: a látványos sikerszériákat hozó el­őadások jegyei mellé az ügyes szervezők eladták a kevésbé kelen­dő belépőket is. Hogy aztán az előadásra a vevő nem ment el - az már magánügye! Mindez persze csak addig volt életképes, amíg a jegyárak alacso­nyak voltak. Abban a pillanatban, amikor minden mással együtt el­kezdtek egyre följebb-följebb kúszni, a dolog természeténél fog­va nem ment tovább. A potenciális néző kétszer is meggondolja, a kényszerűség is ráviszi, miért ad ki pénzt, egyáltalán meg tudja-e fi­zetni a jegy árát. Az elmúlt s a mostani évad a panaszkodások ideje. A színhá­zaknak - talán először az utolsó négy évtizedben - szembe kellett, kell nézniük a valósággal: nem mindegy , hogy mit és hogyan ját­szanak. El kell gondolkodni azon, mit kell és lehet tenni annak érdeké­ben, hogy a színház visszaszerezze tekintélyét, s vele közönségét. Aligha létezik még egy művészet, amely annyira együtt élne, együtt lélegezne közönségével, mint a színház. A színész az egyetlen mű­vész, aki nem magányosan, műter­mében, íróasztalánál alkot, hanem közösen nézőjével. Legalábbis a létező színház, az igazi színész. S ez az a spontaneitás, az együtt lé­tezés, ami mégis magához vonzza a közönséget. A színház örök és behozhatatlan elsőbbsége minden­fajta gépi vagy tárgyi művészettel szemben. Talán ezzel magyarázha­tó, hogy mostanában mégis újra növekszik a színház iránti igény. A magas helyárak ellenére is - ame­lyek persze még mindig inkább megfizethetők, mint az éttermi árak, vagy egy gyönge, színvonal­talan, aluljárókban árusított áliro­dalom - újra kezdenek megtelni a színházak nézőterei. Az emberek szebbre, jobbra, értékesebbre vágynak, a napi hajszából megpró­bálják - ha csak rövid időre is - kiszakítani magukat. S talán kez­dik megérteni, hogy nem a horror, a gyilkosság, a krimi vagy az oly divatos akciófilm üdvözít. S itt van a színház igazi nagy felelőssége, és mindazoké, akik színházzal foglal­koznak, alkotói és irányító szerep­ben Hisz mindaz, amit csinálnak, amiről beszélnek, amit megmutat­nak, aligha térül meg azonnal. Majd csak idővel, a tudatban, de akkor megsokszorozva. S .ez a színház igazi hatalma! R. K. (Augusztus 21-én tartja évad­nyitó társulati ülését a Szigligeti Színház.) A tévé képernyője előtt Tisztelendők - Franciaországból Természetes és magától értető­dő, ahogy közeledett a pápalátoga­tás ideje, úgy szaporodtak meg a képernyőn az eseménnyel kapcso­latos híradások, egyéb programok. Az persze már kevésbé elfogadha­tó, hogy a vizuális kommunikáció figyelme is főképp a látogatás kö­rüli érdekességekre terjedt ki, bár ebben a szenzációra vadászó zsur­nalisztikái világban némiképpen ez is érthető. Kevés olyan műsort láthattunk az előkészületek idején, amely a katolikus egyházfő látoga­tásának igazi tartalmával foglalko­zott volna, azzal, hogy valójában mit is jelenthet a lélek számára, a hívő embernek is ez a rendkívüli találkozó a szentatyával. Hallhat­tunk összeállításokat arról, miként vélekedik az utca embere, meg­szólaltak pró és kontra, főleg anya­gi oldaláról közelítve az esemé­nyekhez, vagy épp rendkívüli je­lentőségét, történelmi értékét hangsúlyozva -, de nagyon halkan szólaltak meg azok, akik a hit tár­gyában fejtették volna ki érzései­ket, véleményüket, őket valahogy elkerülte a mikrofon. Egy úgynevezett „előzetesre” mégis szeretném utólag is, külön is felhívni a figyelmet, szerdán volt látható, s szerkesztője-riportere a vallási téma évek óta hívséges ápolója a képernyőn, a kitűnő Ró­bert László. Ki ne emlékeznék hí­ressé vált sorozatára, a Tisztelen- dőkre, amelyben szinte bejárta a világot, hogy kivételes egyházi személyiségeket mutasson be, és kivételes vallási jelenségeket ve­gyen szemügyre közelről! Szerdán a kettesen sorozatának legújabb darabjaként A pápával Párizs pere­mén alcímmel láthattuk riportját; Franciaország egy nevezetes mun­kásnegyedébe, munkásvárosába vitt el bennünket, az erősen balol­dali érzelmű Saint-Denis-be, oda, ahol annak idején, 1980-ban II. Já­nos Pál is ellátogatott. A hajdani esemény emlékeinek feleleveníté­sét azonban ügyesen kapcsolta össze egy mai fontos történéssel, az Angers-ban tartott konferenciá­val, amelyen azok adtak találkozót egymásnak, akik a munkásság, a lakosság sorsának közvetlen javí­tásán munkálkodnak, olyan egy­háziak, papok és különböző szer­zetesrendek tagjai, akik az ember javát szolgálván hirdetik Isten di­csőségét. Megismerhettük, ho­gyan is működik az úgynevezett munkáspapok intézménye, ame­lyet az ’50-es években egy ideig betiltott Róma, míg azután XXIII. János újra áldását adta hasznos •működésükre. Róbert László konkrét példákat vonultatott fel annak bizonyítására, hogy tevé­kenységük szociálisan is milyen üdvös lehet a helyi társadalom szá­mára. Megszólaltatott egy apácát, aki félig szerzetes - a nap egy részét tölti csupán kolostorban -, egyben képviselő a város tanácstestületé­ben, s aki főleg a fiatalok, a randa­lírozó fiatalok megnevelésén szor­goskodik eredménnyel, ugyanis hangoskodó bandákat sikerült kö­zös erővel megszelídíteniük, falat rondító rajzolók hagytak fel „tevé­kenységükkel” - anélkül, hogy eh­hez a rendőrség segítségét kellett volna igénybe venniük. De egyéb vigasztaló esetek is előkerültek a megszólaló résztvevők tarsolyá­ból. S meglepő, sőt megható volt látni, milyen erősen telítve van vallásosságuk szociális érzékeny­séggel és még valamivel: a nálunk is gyakorta emlegetett türelem­mel, toleranciával. Hogy keresz­tények lévén mennyire tisztelet­ben tartják mások vallási meggyő­ződését, sőt akár azt is, ha valaki nem tartozik az istenhívők közé. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztatná őket minden egyes munkásember lelkének a sorsa is, azaz részükről a semle­gesség korántsem jelent közöm­bösséget. Olyan erény ez, amely­nek megnyilvánulásait csak jóér­zéssel lehet tapasztalni a képer­nyőn is, nemcsak a valóságban. A civil papok intézménye és a civi­lekért egyaránt áldozatot hozó pa­poké rokonszenvesen bontakozott ki előttünk, a képek és a szavak nyomán egy valóban demokrati­kus légkörű és gyakorlatú világ jelent meg, egy olyan világ, amelyben például az egyház em­bere, maga a püspök is, akit egyéb­ként csupán szertartások alkalmá­val láthattunk papi viseletben, egyébként zakót hordott, gomb­lyukában kis fehér kereszttel, és a város első embere, a kommunista polgármester tökéletes összhang­ban munkálkodik a város lakóinak boldogulásáért. Róbert László szí­nes, érdekes csokrot kötött véle­ményekből, vallomásokból, olyat, amelynek színeit itt nálunk is szí­vesen látnánk parádézni, a vallá­sosság modern formáiból adott mustrát riportfilmjében, ez a vallá­si tárgyú film arról beszélt, ami a hitéletben is valóban lényeges. ______________Valkó Mihály P remier előtt Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok Furcsa fdm. Andrzej Zulawski a rendezők közül egy, akit soha nem is akartak megérteni. Ó maga sem mentegeti magát, íme: „...a színészek szolgálatában, megpróbálok a lehető leggazdagabban és legámyal- tabban mesélni valamiről, ami minden valószínűség szerint a nézők háromnegyedének magas lesz... Na és aztán?” Egyébként ő forgatta í985-ben azt a filmet is, amely mostani műve főszereplőjét, Sophie Mar- ceaut bevezeti a „felnőtt filmek” világába (Eszelős szerelem). Akár az akkori, ez az új botrányváromá­nyos produkció is a test nyelvén mesél, a szavak - szó szerint - haldoklanak a történet szerint. Ugyanis Lucas - Jacques Dutronc, a férfihős - különös betegsége folytán szép lassan elfelejti gyermekkorától össze­gyűjtött szókészletét. Minden egyes nap elmúltával kevesebbel kell tudnia építkezni, s ezt tehetetlenül kénytelen elviselni. Blanche - akivel már első találko­zásukkor egymásba hullanak szerelmesen - jósnő, és éppen fordítva, nehezen képes kifejezni magát, küzd a szavakkal, míg egy féle felfokozott álapotában meg­ered a nyelve és egyre csak beszél. Holott mindketten érzik, hogy szerelmük nem lehet örök és teljes, ezt nem hajlandók egyetlen percig sem tudomásul venn.i és őrült tempóban habzsolják egymás gyönyöreit. Ám a nagyobb lánggal lángoló gyertya mindig hamarabb elhamvad... (Bemutató augusztus 16-án) técsi Advenienti salutem Üdvözlet az érkezőnek Kiss György: Stáció XIV. (Jézust sírba helyezik) II. János Pál magyarországi látogatásának tiszteletére Adve­nienti salutem (Üdvözlet az ér­kezőnek) címmel, szerdán dél­után húsz kortárs magyar kép­zőművész kiállítását nyitotta meg dr. Paskay László, Magyar- ország prímás-érseke az eszter­gomi Vármúzeum Rondella Ga­lériájában. A prímás-érsek úr többek között örömét fejezte ki, hogy a Szentatya látogatása inspirálólag hatott a ma­gyar művészekre is. Ezt a gondo­latot fűzte tovább szakmai meg­nyitójában dr. Cséfalvy Pál kano­nok, az esztergomi Keresztény Múzeum főigazgatója is. Nem egyházművészeti kiállítás ez - mondta -, a bemutatott művek nem szakráli vagy a kultusz gyakorlá­sához szükséges tárgyak, amelyek a vallási religió szigorú előírásai szerint készültek, hanem olyan műalkotások, amelyekben mai művészek megszenvedetten mai gondolatokról, etikai problémák­ról szólnak a vallás szimbólum- rendszerével, belső hitüktől vezé­reltetve. Húsz olyan képzőművész állí­tott most ki - a szigorú vallási, felekezeti hovatartozástól függet­lenül -, akik munkásságának régó­ta szerves része a vallási témákban kifejeződő, belső meggyőződé­sükkel hitelesített általános emberi humánum, és akik önkéntes szer- veződésssel felvállalták egymást egy kiállítás közös eszmeiségé­ben. Nem kurzus művek, a pápai látogatás szellemi oldalvizén rév­be evezni szándékozó művészek alkalmi képeinek, szobrainak se­regszemléje ez a tárlat, hiszen lát­hatunk itt a folyamatos alkotó­munka í észéként született újabab műveken kívül több éves alkotáso­kat is. A kiállítás szellemi erőtere, kisugárzása és művészi színvonala számomra újólag azt bizonyítja, hogy eszme nélkül nincs eszmény, az eszmény pedig nélkülözhetet­len az erkölcsi hivatását teljesítő művészet számára. Anélkül, hogy névsorolvasást tartanék a résztvevők között, né­hány nevet mégis meg kell említe­nem. Somogyi József az előtérben rendezett kis kamara tárlaton ti? újabb, pirogránit szobrát mutatja be; feszületeket, piéta-variációkat, olyan plasztikákat, amelyek gon­dolatisága koherens a művész na­gyívű pályájának egész szellem­iségével. Kiss György a Rondellá­hoz vezető mély út várfalába il­lesztett tizennégy bronz stációja, a gyulai Keresztút darabjai két éves munka után 1990-ben készültek el. Végleges elhelyezésük még várat magára. Expresszív ábrázolás- módjukkal és rendhagyó ikonog­ráfiájukkal a mai magyar, egyete­mes szobrászat figyelemre méltó alkotásai. Egy modem, de a ha­gyományokat is tisztelő művész, ember vívódásainak, gyötrődései­nek katartikus kifejezői. Bráda Ti­bor fára festett szárnyas Mária-ol- tára a református templomok és az olasz trecento szentképek techni­káját és szelíd áhítatát idézi. Hogy az előbbi példáknál átír- tabb, de a figurativitástól el nem szakadó formanyelven is lehet e témákról, és az általuk kifejezett tartalmakról szólni, azt többek kö­zött Kárpáti Tamás és Szentgyör- gyi József bemutatott festményei is bizonyítják. A tárlaton szereplő valamennyi művész „világi” té­májú alkotása is őrzi azt a zsidó­keresztény kultúrát és annak a Bib­liában kifejeződő gondolati, erköl­csi tartalmát, amely most ezen a tematikus kiállításon közvetleneb­bül is megnyilvánult. Rideg Gábor A magyar nép hagyományos kultúrája Részlet a kiállításról (Wormser Antal felvételei) Végre, fél évszázad múltán, újra látható állandó kiállítás a fenti címmel a budapesti Népraj­zi Múzeumban. A kiállítás a ma­gyar parasztság mindennapjai­nak és ünnepeinek tárgyi világát kívánja bemutatni a XVIII. szá­zad végétől az első világháború­ig. A népi kultúra gazdag anya­gából természetesen csak válo­gatást tud adni, de igyekszik an­nak minden fontosabb területébe bevezetni az érdeklődőt. Első­ként a Kárpát-medence népeinek etnikai, nyelvi és vallási meg­oszlását ismerteti meg a látoga­tókkal, majd a XVIII. században a polgárosodás útjára tért pa­rasztság kultúráját az etnikai és •táji különbségeket magán viselő népviseleteken keresztül mutatja be. Ezt követi'a paraszti élet kere­téül szolgáló intézményeknek: a falunak, az uradalomnak, a me­zővárosnak, a tanyának, az ipa­ros városnak és az egyháznak egymással összefonódó kapcso­latrendszerének szemléltetése. A kiállítás rendezői nagy teret szenteltek a paraszti munka sok­oldalúságának és tárgyi eszköz­készletének a bemutatására, szembeállítva azt a táji és törté­neti eltérést, ami az európai típu­sú, középkori eredetű, belterje- sebb gazdálkodás és a török pusztítások után kialakult alföl­di szilaj pásztorkodás és külter­jes tanyás földművelő gazdálko­dás között kialakult. Mindezt a dolgozó parasztság életkörülményeinek, társadalmi helyzetének a hétköznapi ruhá­zatuk által és személyes tárgya­iknak szemléltetésével érzékel­tetve. Czövek Judit Somogyi József: Korpusz, pirogránit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents