Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-09 / 158. szám
1991. JÚLIUS 9. Hazai körkép 3 Délibábos Hortobágyon A lovak már nem „fentről” érkeznek A csikósok produkciója mindig igazi nagy siker Alighanem a Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapok lesznek azok, melyek utoljára kimúlnak akkor, ha valamennyi hasonló rendezvénynek ki kell múlnia. Hát persze hogy reménykedünk, hogy minderre nem kerül sor. Még akkor is, ha a hét végén már nem azt a lovasnapot láttuk, amit teszem azt tíz évvel korábban. Volt itt persze minden: pedáns szervezés, rangos mezőny a legkülönbözőbb versenyszámokban, sátor sátor hátán, lópatkó, fonott kosár, szűr, szerszám, mifene, csak valahogy a vendég nem óhajtotta kinyitni a bukszáját. Még azt sem lehet mondani, hogy nem voltak megtelve a lelátók, hiszen jó háromnegyed ház volt a mátai pályán - csak hát a dőzsölés, a habzó sörtenger, a nyájnyi megfőzött birka hiányzott a pultokról. Merthogy erre nem volt fizetőképes kereslet. De ezen ne is keseregjünk, ez az ország helyzete ma. Viszont ami volt: a Világkupába számító Hortobágyi Nagydíj-döntő díjugratóknak, és hozzá szép magyar siker: Rezgő Zoltán az összevetésben nyert Póker nevű lován. Hajói emlékszem, utoljára 1982-ben nyert Rezgő, de akkor még a Soma hátán. Ettől kezdve külföldi győztesek következtek egészen az elmúlt évig, amikor Göttler Vilmos lett az első Kemál nevű paripáján. Örvendetes volt a díjugrató első hely is, de azért szívünkhöz Szilvásvárad óta alighanem a fogathajtás áll a legközelebb. Főleg ha a kocsi elé négy ló van fogva. Ezúttal is nagy érdeklődés előzte meg a jövő évi világbajnokságra készülő csapatunkat, alighaokozott meglepetést, hogy a győzelmet a legutóbbi vb bronzérmese, Bozsik József szerezte meg jól összedolgozott fogatával. Második Fintha Gábor lett, míg a harmadik hely a döm- södi haj tónak, a szép magyar ember Sípos Lajosnak jutott. Zúgott persze a taps, ünnepelt a közönség, de azt már csak a legbenn- fentesebbek tudták, hogy ez az egykori sikerszakágunk is halódik bizony. Váczi Ernőt, a fogathajtók szövetségi kapitányát arról kérdeztem: - Valóban le kell mondanunk azokról az aranyérmekről, melyekhez Abonyi Imre bácsi, Fülöp Sándor, Juhász László és Bárdos György szoktatott bennünket? Nos, a válasz nem volt túlzottan optimista. Alighanem ezt is várta az, aki a lósportban csak elemi jártassággal is rendelkezik. Vége van tehát a nagygazdaságok által menedzselt versenyéletnek. Most alulról kellene építkezni: szponzorokat szerezni a sportágnak, akik megveszik a lovat és finanszírozzák a versenyzést. Erre jó példa lehet Bárdos György világbajnok, aki saját lovaival állt starthoz. Nem a keze alá tenyésztett paripák ezek, de jó adottságú négylábúak, most már Bárdos zsenialitásán múlik, mit hoz ki belőlük. Ezúttal az ötödik helynél kötöttek ki ők öten, fogatos- tól. Jósolni persze isten őrizz, hiszen a fogathajtásban csak derűs prognózissal illik előállni. Félő azonban, hogy az elkövetkezendő jó néhány évben hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a szilvásvárad! világhegemóniánk csak délibábos álom marad.-pbLószerszámot tessék! Képes beszéd Mit nem látnak unokáink?! Mint szenvedélyes muzeológus, több ízben tiltakoztam az értelmetlen rombolás ellen. Tettem ezt legutóbb a Le- nin-szobrok döntöge- tésekor is, mert szerintem félre kell tenni politikai és esztétikai szempontokat, ha az eljövendő generációkra gondolunk. Hogyan érzékelhetik majd ők évtizedek múlva egy korszak konkrétumokban, szemléletesen kibontakozó összetettségét, ha mindent elsöp- rünk?! Áll, ugye, Auschwitz is, bár szörnyű egy dolog politikailag és esztétikailag . .. Tudom, kissé morbid a hasonlat, de kézenfekvő, mivel felvételünk (mellyel igazamat bizonyítani szeretném) a volt szovjet kórház hullakamráinak előterében készült. Az igen eredeti falfestmény több szempontból is hasznos. A legnyilvánvalóbban kezdem: láthatják, szolnoki polgármesterünk oroszul tanul. (Bizony, az van oroszul odapingál- va, hogy szpéjsz, ami egészen más, mint a spejz.) Rendkívül izgalmas felfedezésre, illetve meghallgatásom esetén - örök tanulságra ad lehetőséget eme műalkotás, melyből hitelt érdemlően meggyőződhetünk, hogy az itt dolgozókat (ideiglenesen itt-tar- tózkodókat) tulajdonképpen kizárólag a könnyűzenei műfaj érdekelte. Nyelvészek és a köny- nyűzenéről irkálók figyelmét hívnám fel arra, miként lehet oroszosítani a Queen nevezetű bandát, ami egyben sugallja a magyar megoldást: Kín együttes. Ha most nem törölnénk le mindent, unokáink is láthatnák saját szümtükkel, hogy a szovjet kis- katona erőfeszítéseket tett (és mily kínosakat) a cirill betűs írásról a miénkre való áttérésre, ezért nem Beatles még a Bitles. És sorolhatnám még, hisz az apró mázolmányok összetételének, az ujjlenyomatoknak és egyebeknek nagyítóval megejtett helyszíni elemzése ezernyi izgalommal szolgál egyfajta civilizáció megismerésében. Különben remélem, tényleg elment közülük az utolsó is. Mert ha fejtegetéseimet olyannyira komolyan veszik, hogy a muzeális értékre hivatkozva felsrófolják a kártérítési igényeiket, még dédunokáink is adósaik lesznek.- m. h. I. - Fotó: Mészáros %ed(£i jegyzet A mumus Kétségbeesett hangon telefonál valaki a szerkesztőségbe. hogy menjen már ki hozzá egy újságíró igazságot tenni, mert őt azért bocsátották el a vállalatától, mert rendészként lebuktatott egy bűnszövetkezetet, mert azt hitte, ez a dolga, mert ... Mert vagyok olyan kíváncsi, hogy megnézzem, mi lehet egy ilyen rejtélyes telefonhívás mögött (személyes bosszú, idegbeteg az illető, ugratni akar, vagy - netán, véletlenül - igazat mondott?), úgymond vállaltam az ügyet. Kimegyek a vállalathoz, a kapunál mondom a telefonáló nevét, hogy őt keresem „az újságtól”. Határozottan az volt az érzésem, hogy a portás és az ügyeletes rendész valamit sejtett érkezésemről. mondták, igen, ők értik, de már úgy néz ki. nem egészen aktuális a dolog, mert akit keresek, táppénzen van, és valószínűleg rendeződik a gondja. Azért elkértem telefonálónk lakcímét, ha már ilyen gyorsan lefújták az akciómat, legalább attól halljam, aki ebben a leginkább érintett. A megadott cím stimmelt, a telefonáló személye is, akárcsak a táppénz és az erre való jogosultság. Hogy enyhén fejezzem ki magam: kissé zaklatott idegállapotban találtam a volt (?) rendészemet (épp a vécén ült). Szinte kérdezés nélkül egy szózuhataggal kedveskedett, melynek lényege röviden a következő lenne (majd kiderül, miért a köriilményeskedés). Szemérmetlenül lopnak a gyárban. O sajnos komolyan vette a beosztásával járó azon feladatot, hogy őrizze a „bentlévőségeket”, ellenőrizze a ki- és bejárókat, nyakon csípje a tolvajokat. Egyszer például jelezte a rendészfőnöknek, hogy rájött, a kerítés melyik részén emelik ki a gyár termékeit az éj leple alatt. Teljes riadókészültségben vonultak ki tolvajlesre, két ládányi termék valóban oda volt készítve - mint csali. Hiába lesték, nem jött senki, hogy áttegye a kerítés másik oldalára, miközben a főbejáraton egy teherautó hordta a lopott holmit. Másik eset: ren- dészünk a kijárati kapun ellenőriz boldog-boldogtalant. hát az egyik irodista táskájában egy drótkefét talál, a másikéban valami ragasztót, és amikor rákérdez, hogy ez honnan került oda, azt válaszolják a tettenértek. hogy ajándékba kapták. (Új módi? Virág, csoki, pia helyett drótkefe és ragasztó ajándékba? . . .) Aztán meg valami főnököcskék szatyrában vándorolt volna kifele sutyiban a gyár terméke. Amikor mindezeket jelezte főnökének a „mi rendészünk”, a következő Figyelmeztetést kapta: ki az isten mondta magának, hogy az irodisták táskáját is ellenőrizze?!, maga csak azt ellenőrizze, akit'én mondok! ... Ezek után nem sokkal - létszámcsökkentésre hivatkozva - elbocsátották munkahelyéről a teendőit „félreértő” rendészt. Ezen e hazában élő és józanul gondolkodó ember nem csodálkozhat. Nem az első és nem az utolsó eset, hogy mifelénk a rablókat-tolvajokat premizálják, kitüntetik, a munkájukat rendesen, lelkiismeretesen végzőket pedig megbüntetik. De én nem vagyok, nem lehetek eszemnél, végezném én is ostobán-ko- molyan a dolgom: minden csodálkozás nélkül ugyan, de mennék a vállalat igazgatójához tisztázni, hogy ki nincs az üzemi maffiában. Jaj, ne - így a panaszosom -, várjak már hétfőig, mert amikor ő az újságíróval fenyegetőzött, tettek valami halvány ígéretet arra, hogy visszaveszik - bár más beosztásba, azt sem bánná. Vagyis: ha hétfőn tényleg visszaveszik, ő nem akar kázust csinálni a történtekből, azaz nem lesz koronatanúm, miközben én lerántom a leplet a szennyről. Nem adtam (és most sem adok) sok esélyt neki. De hétfőn visszavették, és ugyanolyan kétségbeesetten telefonált, nehogy megírjam konkrétan a dolgot. Most mit mondjak, mit tegyek? .. . Egyrészt örvendek, hogy a sajtó kezdi elnyerni azt a helyet, ami a demokráciákban megilleti: ellenőre lehet a társadalmi igazságosságnak, védheti a „kisembert”, az egyszerű állampolgárt a hatal- maskodókkal, a helyzetükkel visszaélőkkel, a tolvajokkal és gazemberekkel szemben. Másrészt szomorú vagyok, hogy még ennyire rövidlátó a mi állampolgárunk, nem látja az orrától az egy kicsit arrébb húzódó fejleményt: most ugyan hallgatását megvásárolták a visszavétellel, de dicsősége nem fog sokáig tartani. Sajnálom az önzést, mely uralja még az agyat: ha az én gondom megoldódott, lopjanak csak tovább a főnökeim, vesszen, aminek vesznie kell, mert nem tudom, hogy igenis, még mindig és mindörökké, amíg lopnak, tőlünk, állampolgároktól lopnak. Érthető ugye, miért nem írhatom le a vállalat nevét? Mint ahogy - remélem - érthető az is, hogy többet nem fogom a „velem lehet ijesztgetni” szerepet eljátszani. Előre szólok mindenkinek, aki gondjával-bajával a nyilvánossághoz fordul: csak akkor vagyok hajlandó végighallgatni, ha tudomásul veszi, hogy mindezt egy az egyben megírom, és hozzám hasonlóan adnia kell a nevét is hozzá. Molnár H. Lajos i/ Az utolsó utáni vekni Nem értem a türelmetlenkedőket. Azokat, akik a hétvégeken az éjjel-nappal nyitva tartó boltok előtt indulatoskodnak. De lehet, hogy értem? Szembe kell nézni magammal is. A hét végén úgy alakult, hogy a megtervezett családi fogyasztás helyett a véletlenre - azaz hogy az éjjel-nappal nyitva tartó boltokra kellett hagyatkoznom. Tőlük vártam volna el, hogy vasárnap is biztosítsák részemre a tejet, kenyeret, netán némi hűsítőt, miegymást. Nem tudták megoldani. Nem először kellett csalódnom ezekben a miniatűr üzletekben városszerte. Amikor nagyon kellett volna valami, akkor éppen ki voltak fogyva abból, amit kerestem. így aztán türelmetlenül felcsattantam, pedig be kell látnom, hogy igazam van - illetve nincs igazam. Ezek a boltok ugyanis tűzoltásra vannak. Raktáruk alig néhány lépésnyi jobbra is, balra is. Kockázati alapjuk, amiből felvállalják a megsa- vanyodott tej és a száraz kenyér rizikóját, ugyancsak szerény. Ha a tűzoltást mondtam, akkor olyan kis teljesítményű haboltók ők, amilyeneket a gépkocsikban használnak parányi lángok eloltására. Mégis, mindinkább kezdünk rájuk hagyatkozni: rájuk, az éjjel-nappal nyitva lévőkre. Csak közben elfelejtjük, hogy kézi haboltóval nem lehet toronyházat oltani. Itt akár be is fejeződhetne a cikk, ha nem lenne újkeletű és szorító az az igény, melyet napjaink megváltozott életvitele produkált. Egyre kevesebb ugyanis a vállalkozásra hangszerelt munkálkodásunkban a pihenésre szánt víkend. Ma már megmosolyogjuk azt a naiv terminológiát. amelyik a három nyolcast - nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra művelődést - szajkózta. Cikkeimben gyakran idézett vállalkozó barátom délután megsüti a négy tükörtojását, és azt mondja: „Megreggelizek már”. És ha megkérdezném tőle, hogy milyen nap van, biz’ isten nem tudná. Na már most, ő egy réteget - mindinkább vastagodó réteget - képvisel. Ok azok. akiket a felvett hitelek hajszolnak a munkára. Jobb esetben megélik a visszafizetést - rosszabb esetben a kórházak intenzív osztályain látogatjuk őket. A heti hét napot nem nekik találták ki: jó lenne, ha hétfőtől hétfőig nyolc, pláne kilenc napjuk lenne a légszomjjal végzett munkára. De nem lehet könnyebb azoknak sem. akik nem a maguk urai. hanem a munkaerő ésszerűsítése folytán megmaradtak a korábban kényelmes munkahelyükön. Nekik is olykor két-három ember helyett kell produkálni. Őket a munkanélküliség árnya sarkallja arra, hogy „mindent bele”. És ha igaz az, hogy a magyar ember nem ismer határt a munkában, akkor elképzelhető, mit vállalnak föl. Mielőtt sírva fakadnánk, azért zárójelben hadd mondjam el: Japán 1330 vállalatánál végeztek felmérést, és a végeredmény az lett, hogy átlagban egy dolgozó 7,5 napot tölt szabadsággal egy esztendőben. A csúcs 15 nap. Mindez azt bizonyítja, hogy az ember olykor csodákra képes. Ha megfizetik. Mi úgyis csodát produkálunk, ha nem fizetnek meg érte. Egyszóval nem vagyunk azok, akik voltunk. Az utóbbi években megváltozott az életvitelünk: oda a kényelmesen elköltött vállalati ebéd, a szabad szombat szentsége, meg a szabad péntek délutánjának érintetlensége. Ma már a vasárnap is jó lenne pihenőnapnak. És én most azt várom, hogy minderre mikor ébrednek rá azok, akik nekünk ételt, italt adnak? Jó, van a cikk elején említett néhány kispénzű vállalkozó, aki szerény tőkéjével kisegíti azokat, akik szombat-vasárnapon elsőként érkeznek a vásárlói pulthoz. De a nagy cégeknek is rá kellene mozdulniuk erre az életmódváltozásra! Nem lenne baj, ha a napjainkra szétzilálódott vendéglátó rendezné végre sorait, és akár privátim, akár kft.-ben vagy mi a fenében, de megvendégelne - no, nem akkor, amikor neki esik jól, hanem amikor nekem, a fogyasztónak. Ugyanígy a kereskedelmi cégek is felismerhetnék, hogy jó vevő lennék a hét végén is. Ezek a kísérleti léggömbök, amelyek az éjjel- nappal nyitva tartó boltok, azt jelzik: van fantázia a hét végi nyitva tartásban. Egyébiránt nem biztos, hogy ABC-knek ktílene ügyeletet vállalni, lehetnének shopok nyugati mintára az egyébként is nyitva tartó benzinkutak mellett (ha azok is nyitva vannak egyébként, mert próbáljon valaki tankolni egy vasárnap Abádszalókon!). Nyugdíjas kereskedők árulhatnának bizománybán tejet, fóliázott kenyeret lakásunkon - de alig hiszem, hogy mindezt nekem kellene kitalálni. Egyszóval minden jobb lenne annál, mint amikor közük vasárnap délután, hogy az utolsó veknit éppen az orrom előtt vitték el. v Palágyi Béla
