Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-01 / 126. szám

1991. JÚNIUSI.

Kulturális panoráma

Nagy siker Kaposvárott is

A magány évszázada

Katartikus irodalmi élményeim közé tartozik a kolumbiai Gabriel Garcia Márquez regénye, a Száz év magány. Most, a szolnoki Szigligeti Színház meg- rendítően szép előadása mélyítette ezt. Nem számítottam arra, hogy a regényt valaha színházban is láthatom. Egyszerűen azért, mert e sokrétű, összetett és magával ragadó irodalmi csoda a gondolatok pódiumán volt csak „színpadképes”. A szolnokiak rácáfoltak erre, színházi valósággá vált a marquezi történet Buen- dia családja.

Macondo falu „történetét” eleveníti fel Taub János rendező - a marquezi meset, évszázados históriát sűrítő produkcióba. Ezt úgy teszi, hogy csonkítatlan marad a mű szellemisége és hangulata, annak sokszor varázsos eseményei és figurái. Sőt! Mert miként is lehetne másképp, ha e gyakran mitikus magasságokba emelő mese, ez az egyszerre reális és irreális stílusú történet emberarcú és ugyanakkor emberfölötti hősei szemünk láttára építik a történelmet. Meg a magányt, amely legnagyobb ellensége a marquezi embernek. Tegyük hozzá gyorsan: nekünk is.

Nehéz feladatra vállalkozott a szolnoki társulat, és ugyanilyen nehéz a jegyzetírói benyomások megírása is. Talán éppen azért, mert telibe találat ez az előadás - a szavakba nehezen önthető érzelmek és gondolatok játékával.

Száz év eseményei peregnek előttünk úgy, hogy kirajzolódik belőle az emberség „fejlődéstörténete ’ ’, sokszor filozófiai mélységekig hatolva. A látszólagos családregényben - amely egyetemes szintre emeli a macondói

történetet - az élet folyton változó arcával szembesít. A színpadi figurák kitűnő megkomponálása könnyen emeli átélésbe a nézőt, mert minden szereplő igen hatásosan kelti életre a marquezi jellemeket. Élvezetek, szenvedélyek és szenvedések kavalkádja ez, összefonódva a köz- és a magánélet eseményei, a kimeríthetetlen helyzetek, lehetőségek és jellemek vissza-visszatérve keverednek a históriában. Nem hiányzik az üdítő humor, gyarló ostobaság, a pöffeszkedő gőg, a talmi hatalomvágy és az igéző fantasztikum sem ebből a színpadi eposzból. Ahogyan életünkből sem.

Az egész együttes érdeme, hogy a marquezi szabad fantázia szárnyalásába avatja a nézőt: az emberi lét homályban maradt helyzeteire világít rá.

A nők - a Buendia nemzetség ősanyái - a hitves és az ágyas szerepében vigyázzák a hatalomvágyba örökösen belegabalyodó férfiakat. A nők, akiknek az élet, a család és az értékmegtartó törekvései Törőcsik Mari Ursulájában fantasztikus egyszerűséggel összpontosulnak.

Remek a szolnokiak produkciója. A virtuóz színészi játék, a magány eposzának zseniális megkomponálása különleges színházi élményt jelentett. Törőcsik Mariról és Garas Dezsőről meg egyszerűen annyi írható: csak a magyar színjátszás eleven klasszikusai. A közönség őket, Marquezt, társulatot, s publikum-szerepében talán önmagát is hosszan ünnepelte az Országos színházi találkozó kaposvári bemutatóján.

Varga Zsolt

Az Abonyi Lajos Falumúzeumban

Öt világrész képeslapjai

A nagy sikerű ásványok és ősmaradványok kiállítása után az abonyi Abonyi Lajos Falumúzeum most másfajta kiállítással várja látogatóit június végéig. Képeslapot küldünk különböző alkalmakra, névnapra, születésnapra, jeles ünnepeinkre, így karácsonyra, újévre, húsvétra, s ki tudja még milyen alkalomból kapunk szeretteinktől, ismerőseinktől képeslapokat, amelyeket sokan, elsősorban gyermekek gyűjtenek. Nagyon szép témájúak és kivitelűek a tájképek, melyeket első teendőként küldünk haza: Magyarország különböző szép tájairól vagy a nagyvilág káprázatos hegyeiről, tengereiről: „Szerencsésen megérkeztünk ...” S a világban milliárdszámra indulnak - érkeznek ezek a több mint 100 évvel ezelőtt „feltalált” levelezőlapok, képeslapok. Nem is gondoljuk, hogy Franciaországban például évente egymilliárd képeslapot adnak ki, s azt sem, hogy mennyien hódolnak a világon ennek a különleges szenvedélynek. A képeslapgyűjtésnek irodalma van, s kongresszusokat tartanak e témakörben is.

A képeslapok határtalan tárgyköre a gyűjtőket egy témakör megválasztására ösztönzi. Az érdeklődési kör, az egyéni ízlés a döntő, hogy mezőgazdasággal, filmmel, gépkocsikkal, hajókkal,, hegyekkel, helytörténettel, irodalommal, humorral összefüggő lapokat gyűjt-e az érdeklődő. Tehát a szakosodás nagyon lényeges.

Hazánkban is számos gyűjtő hódol e hobbinak, s hol itt, hol ott rendeznek kiállítást. A múzeumok elsősorban helytörténeti vonatkozású lapokat gyűjtenek, mert ez lehetőséget ad a régi város- és falukép felidézésére, a maival való összehasonlításra. A legkedveltebb témák egyike ez világszerte.

Győré Tibor itt kiállító gyűjtő hazánk és a nagyvilág színes és szemet gyönyörködtető tájait sorakoztatja fel szemünk előtt, világrészenként csoportosítva. Bolygónk kontinensein ma 168 országot tartunk számon, Európa 33 országot képvisel. A vitrinekben minden földrészt néhány lap jelez a teljesség igénye nélkül. A legrégibb keltezésű közülük 1895-ös. A színpompás képeslapok után az utolsó vitrinben, de nem utolsósorban a szűkebb pátria, Abony látképei, két tornya, a tanácsháza, kúriák főként régi képeslapokról fekete-fehérben emlékeztetnek a múltra, de a jelen színes felvételei is megtalálhatók összehasonlításképpen. A kiállító szorgalmas gyűjtőmunkája s ajándékozó pártfogói révén gazdag anyagból válogatott; a rendezők vetélkedőt is hirdetnek a tárlat anyagából. Bálint Zsuzsa

Színes világ, pompás látvány

Akvarellek a Szolnoki Galériában

A Magyar Vízfestők Társaságának kiállítását rendezték meg a Szolnoki Galériában. Az eseményről szóló tudósításunkban már megírtuk, mit és kiket takar ez a még szokatlan elnevezés. Most e magyarázathoz csupán annyit tennék hozzá, hogy a társaság magja az immáron hagyományos, egri akvarell biennálén rendszeresen részt vevő művészekből toborzó- dott, irányzattól, szemlélettől, stílustól függetlenül. Az akvarell sajátos festői technika. A vízben oldódó festék a nedvszívó papíron látszólag könnyen birtokba vehető, gyors és látványos eredményeket produkáló képi kifejezőeszköznek bizonyult az elmúlt századokban. Ezért lett az unatkozó úrilányok és a passziójuknak hódoló angol gentlemanok, az úgynevezett vasárnapi festők önkifejezésének kedvelt terepe. Legnagyobb népszerűségét az európai kultúrkörben valóban éppen a szigetországban érte el. Nem véletlen az sem, hogy technikailag, művészileg is Angliában jutott a csúcspontra, leszámítva a francia impresszionisták tevékenységét. Az amatőrök kezében is hálás és alkalmazkodó technika, igazi művész ecsete nyomán teljes értékű vizuális élményt nyújtó festészeti műfajjá válik. Az utóbbi másfél-két évtizedben Magyarországon is reneszánszátéli, azonban bizonyos értelemben változó szerepkörben. Nem elsősorban specialisták művelik, hanem a technikai rugalmasságát és viszonylagos olcsóságát kihasználva, amolyan „festői vázlatkönyvként” szervesén tagolódik a műfajt művelő művészek egyéb festői tevékenységébe. Igazság szerint ma már technikailag sem „vegytiszta” műfaj, illetve csak kevés művelője használ csupán

vízfestéket, a művészek többsége valamilyen más eszközzel: krétával, színes ceruzával, tollal, temperával stb. „beledolgozik” a képbe. Mindezeket a megjegyzéseket a galériában látottak alapján fogalmazhattam meg. Az a megállapítás, hogy ma már az akvarell nem különül el a művész festői munkásságának egészétől, hanem annak jellegzetes része, azért is lényeges, mert ezáltal a bemutatott anyag a mai magyar festészet fővonulatairól is viszonylag hű áttekintést ad.

A harmincöt magyar festő (három német is szerepel akiállításon) természetesen nem képviselheti a mai magyar festészet minden részletét, de legalábbis jelzésszerűen minden lényeges irányzat jelen van a tárlaton. A kiállítók között két szolnoki művész is szerepel: Meggyes László és Szabó Agnes. Meggyes képei közül aTéli vízpartot szeretném kiemelni, míg Szabó Ágnes konkrétabb és elvonulttabb, „biologizáló” képei közül az általánosabb érvényű Az idei tavasz címűt említem külön is.

A kiállításon olyan kitűnő festők műveit láthatjuk, mint^milyen Lóránt János és El Kazovszkij Jelenő vagy Szentgyörgyi József és Vecsési Sándor, Somos Miklós és Újházi Péter - felsorolással a sokféleséget is szeretném érzékeltetni- A fiatalabbak közül pedig feltétlenül említenem kell Stefanovits Péter, Buták András, Hegedűs II László, Kovács Péter Balázs és Magyar'Gábor munkáit.

Tudom, a felsorolás mindig esetleges és szubjektív, emellett a- kimaradottakkal szemben gyakran igazságtalan is. Fogadják csupán jelzés értékűnek, annak érzékeltetésére, hogy mindenki megtalálhatja a neki legjobban tetsző műBibliatörténeti tárlat

A négyszáz éves népkönyv, Károli Gáspár bibliafordítása a tárgya annak a tárlatnak, amely a könyvhét alkalmából nyílott a megyei könyvtár Verseghy-termében, s amely-dr. Eötvös László gazdag bibliagyüjtemé- nyének egy részét alkotja. A Károli „magyarította” szent könyvet a legtöbb kiadást megért magyar nyelvű könyvnek tekinthetjük, hisz minden évben újra és újra kiadják valamilyen formában. A látogató megismerkedhet a fordítás előzményeivel, jeles közreműködők munkájával, akik az évszázadok során segítették a biblia újabb és újabb megjelenését. De láthatók itt különböző és új bibliafordítások is, képes, szemelvényes bibliák. Képünkön a tárlat egyik részlete. (Fotó: Korényi Éva)

Szabó Ágnes: Az idei tavasz

veket a kiállítási látvány egészében. Valamennyi mű egyedi és alkotójára jellemző munka. És ne legyünk szégyenlősek: az sem közömbös, hogy akik nem elégednek meg a virtuális birtokbavétellel, elérhető áron hozzájuthatnak például egy El Kazovszkij vagy Erdélyi Eta, esetleg Mayer Berta - vagy Szentgyörgyi - képhez.

Reméljük, a jövőben még többször üdvözölhetjük Szolnokon a Magyar Vízfestők Társaságának kiállítását, a mostaninál jóval nagyobb közönségérdeklődéstől övezve. . Rideg Gábor

Móricz Zsigmondi A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni (1931)

AZ ÉHEZŐ ÍRÓ

Az emberek a mai nehéz gazdasági helyzetben legkönnyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon, s emiatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban, s elgondolhatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén.

Különösen a legfiatalabb írógenerációnak kétségbeejtő a helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal író? Mert az írás nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg az írása, igen sokszor elvetél, elmúlik s nyomtalanná lesz.

Pedig aki könyvet akar venni, minden sarkon megteheti. Ahhoz képest, amilyen kicsi a könyv- fogysztás, túl sok a könyvkereskedés.

Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont megtalálhatja a maga kisebb, de ismerhető és ismert, arccal rendelkező közösségét, ismét lesz kinek írni. A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák. A veszteség remélhetőleg nyereségbe fordul.

* * *

Ki hinné, hogy a fönti sorokat kerek hatvan esztendő választja el egymástól. Az első három bekezdés Móricz Zsigmondtól való, a Nyugat egyik 1931-es számában írta, amikor a folyóirat a nagy le- robbanások idején még abba is belekapott, hogy kivonuljon a budapesti ipari vásárra. Az ötlet annyira nyers, hogy nem is származhat mástól, csak magától Móricztól. Szinte az utolsó szalmaszál, hogy a veretes, az irodalom legfelsőbb emeletén trónoló lap ne fulladjon bele a gazdasági krízis áradatába. Móricz beül a Nyugat pavilonjába, s azon helyben veri le gépén a gondolatait - úgy, hogy közben az oda- odatévedő vevőforma emberek lesik, miként ír az író úr, s vajon miket. Ebben a vásári zsivajban. Ami azonban nem egészen igaz, mert bizony ide Nyugat, oda Nyugat, csak vevőformák szédelegnek a ponyvája elé, nem vevők, mert vevők, vivők nemigen akadnak. „A tömeg nem érdeklődik . . .”, amint Móricz Zsigmond látlelete mielénk tárja. Milyen friss, eleven kép sajnos! És mennyire ugyanígy van a fiatalokkal is. Kétségbeejtő a helyzetük. Tegnap még egy kicsit a könyvkiadás üdvöskéi voltak, persze csak hellyel-közzel, ma már a kutyának se kellenek.

De ahelyett, hogy továbbszőnénk Móriczot, nézzük a negyedik bekezdést: „Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont . . .” És: „A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák. ’ ’ Egy 1990-es interjúból való; aki mondta, nem író, de irodalmár, s irodalmár létére azon örvend, hogy végre vége a régi rossz időknek, amikor a kultúrpolitika „a nagy, országos nyilvánosság illúziójával” áltatott bennünket, s bár sanyarú, keserves tudomásul vennünk, de most jön el az igazi világ: író és olvasó egymásra lel.

Azért mostam össze a két idézetet, mert ezzel az interjúbeli illúzióval Móricz Zsigmond is áltathatta volna magát: nem baj, ezután kevesen vesznek ugyan irodalmat, de akik vesznek, azok megértenek bennünket.

Sajnos, ezt a kifacsart vélekedést semmi sem igazolja. A nagyvárosokban most is minden sarkon könyvet óhajtanak a nyakunkba sózni. De mit? Vége van annak az eufóriának, amely a tiltott gyümölcs után futtatott bennünket, egy-egy Nagy Imre-életrajzért, 1956 igaz történetéért, és így tovább. A kiadók ha kaszálnak, már csak mással tudnak, s kétségbeesve és a gazdagodás reményében össze-vissza turkálnak a kuriózumokban, közben pedig író és olvasó egyáltalán nem talál egymásra, a veszteség az istennek sem akar nyereségbe átfordulni. S nemcsak a fiatalok helyzete sötét. Épp az elmúlt héten hoztak hírt egy vidéken élő ötvenéves íróról, aki úgy tíz esztendeje olyan könyvet adott ki, hogy még ma is zeng tőle a fülünk, s ez az író egy kis faluban magára hagyatva nyomorog. Nemrégiben is megjelent egy könyve, annak is szép sikere volt, vagy mondjuk inkább úgy, mert a siker a piacra és nem az értékre utal, hogy annak is megvolt a maga fontos helye, egy kicsit szerényebb mű, de fölkavaró. S írója mára odajutott, hogy még tüzelőre sem futja neki: egy kis tanyán didereg, s valósággal a szó szoros értelmében éhezik.

Mert ma a jó könyvből megélni nem lehet.

Sajnos,csupán a szenzációk kellenek. És mindenben így van. A szorgalmas, aprólékos, vonásról vonásra ívelő szép munka, a gyönyörű, de nem tűzijátékos tehetség fokról fokra alásüllyed. A mai könyvhelyzet, könyvpiac csak a teljes egész töredékének a tükre.

Győri László

Régi vágya teljesült májusban a tiszafüredi dalosoknak: a Pedagógus Női Kar és a Hámán Kató Dalkör, valamint két hangszeres együttes: a Szőke Tisza és a Ker- gebürge bemutatkozó hangver- senykörútra Erdélybe utazhatott. A füredi együttesek a székely dalosok látogatását viszonozták, akik néhány héttel korábban vendégeskedtek a Tisza menti városban.

Erőss Lászlóné karnagy szívesen meséli a történteket: „A cserelátogatás régi próbálkozásunk gyümölcse. Már 1988-ban rendeztünk Füreden népzenei hangversenyt Erdély jegyében. A koncert befejezéseként a közönséggel együtt szerettük volna elénekelni a „Hidegen fújnak a szelek” kezdetű népdalt, ezért annak szövegét előre kiosztottuk. Ebből ugyan valakinek a jóvoltából egy köteg a rendőrség kezébe került, de ők - dicséretükre legyen mondva - még előadás közben visszajuttatták hozzánk a „jóakarónk” által beszolgáltatott példányokat.

Megható volt az a szeretet, ahogy székely barátaink bennünket és műsorunkat fogadták. Fellépéseink előtt és után, sőt: éneklésünk közben is elhalmoztak minket hallgatóink virággal. Megdöbbentő volt látni, menynyien sírtak a rrieghatottságtól.

Az Erdélyben töltött két nap alatt összesen négy hangversenyt adtunk;'ezek közül a legjelentősebb a Nyárádszeredán megrendezett X. nyárádmenti kórustalálkozón való fellépésünk. Műsorunkat rögzítette a Marosvásárhelyi Rádió - s azt hazatértünk óta már sugározta is.

programunkon népdalcsokrok mellett Kodály-, Bárdos- és Ka- rai-művek szerepeltek. Dicsekvés nélkül mondhatom: a lelkes közönség vastapssal jutalmazta műsorszámainkat - alig akartak leengedni bennünket a színpadról.

Népmesékkel és elbeszélésekkel színesített műsorunkat hasonló szeretettel fogadták a nyá- rádszentmártoniak - a jobbágyfalviak pedig két hét társadalmi munkával tették rendbe a romos kultúrházat, hogy abban felléphessünk. Hogy világítani tudjanak, a falubeliek egyenként hordták ősze a villanykörtéket, mert azt akkoriban éppen nem lehetett kapni.

Kevés szabadidőnkben megpróbáltunk szétnézni- a környéken: volt, aki Korondon, a paraj- di sóbányában járt és volt, aki a szűkebb környezettel ismerkedett. Több helyen megálltunk útközben is: megnéztük Kolozsvár, Marosvásárhely, Kőrisfő, Nagyenyed és Torockó nevezetességeit. Mindez felejthetetlen élmény volt mindannyiunknak - de a legmeghatóbb mégis az a szeretet volt, amellyel vendéglátó házigazdáink körülvettek bennünket: a figyelmet és áldozat- készséget lépten-nyomon tapasztaltuk. Nehéz szívvel, könnyezve - de búcsúzás közben máris a közeljövőbeli találkozásokat tervezgetve - váltunk el barátainktól.”

Később levél érkezett Csíkfal- váról Tiszafüredre, a levelet Nagy Ferenc karnagy írta. Ebből idézzük a következő sorokat:

„Két napja múlt annak, hogy istenhozzádot mondtatok nekünk, de még mindig tele a falu az élményekkel. Rendkívül fájt a búcsúzás; benneteket tartóztatni - vagy veletek menni szerettem volna, s ezt érezte mindenki a mieink közül. Elindulásotok után percekig némán álltunk - senki sem akart eltávozni az együtt töltött órák színhelyéről. Döbbenetes volt számunkra a gesztus, amivel a teljes bevételt itthagytátok. A tőletek kapott 20 832 lejt a tiszafürediek adományaként jegyeztük be nap: lónkba. Soktól hallottam, hogyha nyáron néhány család közös látogatást rendez; örömmel nyugtáztam, hogy az elvetett mag kicsírázott.” Szathmáry Judit

„Nem messze van ide Csíkfalva”

A szomszédba is vezethet énekkaraink útja