Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-15 / 138. szám

1991. JÚNIUS 15. Nézőpontok 7 Nebulók sere­ge várja szívdo­bogva azt a most már közeli na­pot, amikor az igazgató bácsi ünnepélyes ke­retek között ki­osztja az év vé­gi bizo­nyítványokat. Az izgalom érthető, hiszen az értesítő egy év ilyen vagy olyan munkájáról ad tükörképet - nem mindegy, hogy az milyen, és nyilván az sem közömbös, hogy mit szólnak hozzá a szülők. Vannak persze olyan diákok, akik nyugodtan várják a bizonyítványosztás napját, mert teljesít­ményük kizárja, hogy akár az iskola, akár a szülők előtt szégyenkezniük kellene. Mások pe­dig rettegnek a pillanattól, hogy esetleg ők lesz­nek az iskola „kakukktojásai”, a nem oda valók, a közösség szégyenfoltjai. Vigasztalást számuk­ra legfeljebb az adhat, hogy van még javítási lehetőségük, és legrosszabb esetben - na bumm - megismétlik a sikertelen évet. A nebulók ezeken kívül még azzal is vigasz­talódhatnak, hogy a bizonyítványosztás izgalma ezúttal nemcsak az ő kizárólagos ügyük. Ugyan­is ezekben a napokban mások is izgatottan vár­ják a bizonyítványokat - mégpedig a politiku­sok. Ők persze nem az igazgatótól, hanem Antall Józsi bácsitól veszik át az áhított dokumentu­mot. A politikusi bizonyítványosztás abban is különbözik a nebulóéktól, hogy nem ünnepélyes keretek között történik, hanem csak úgy, sutyi- ban - szépen betéve azt egy borítékba, kizárva ezzel a kíváncsiskodó szemeket és füleket. A politikusi bizonyítványok „borítékolása’ ’ még a tanév befejezése előtt megkezdődött, a kisgaz­dákkal nyitotta a sort - nem kevés perpatvart előidézve -, és ki tudja, kikkel folytatódik majd, mert „sorsát senki sem kerülheti el”. Párhuzamot tehát aligha vonhatunk a diákok táborában és a politikusok körében osztogatott bizonyítványok között - legfeljebb az időpontok esnek nagyjából egybe. Alapvetően különböz­nek abban, hogy a politikusi bizonyítvány a régebbi idők viselt dolgait értékeli, az iskolai pedig az eltelt egy év teljesítményét. Persze, minden értékeléssel szemben lehetnek fenntar­tások. Amíg azonban az iskolai bizonyítvány többé-kevésbé reális tükörképe a nebulói telje­sítménynek, addig - és ez a legnagyobb hiányos­sága - a politikai feddhetetlenségi igazolás a rendszerváltás óta eltelt egy év teljesítményt figyelmen kívül hagyja. Igaz, megtudhatjuk be­lőle, hogy az illető szerepel-e a III/III-as nyil­vántartás személyi állományában - annak elle­nére, hogy ezek a nyilvántartások egyelőre szi­gorúan titkosak. Az is kiderül a bizonyítványból, hogy ott volt-e a nevezett a társadalmi segítők között. Hogy kik a társadalmi segítők? Ez vi­szont már nem derül ki. A politikusi bizo­nyítvány azt is tartalmazza, hogy a nevezett szerepel-e a Katonai Biztonsági Hivatal nyil­vántartásában, a volt karhatalmisták (56-os), az 1956 előtti ÁVH „T” állományúak között és a volt III/III. hálózati személyek nyilvántartásá­ban. Elgondolkodtató, hogy régebben mennyi nyilvántartás „gondoskodott az emberi szabad­Szomßatijeßyze t Bizonyítványosztás ságról”. Egyikben sem szerepelni már önmagá­ban is nagy érdem, egy politikusnál pedig egyenlő a feddhetetlenséggel. Sőt, amikor annyi mindent beszélnek az utólagosan készült megté­vesztő listákról, a politikai megfontolásokból eszközölt listahamisításokról, kész csoda, ha egy frekventált személy nevét egyikben sem találják meg. Akkor már igazán kiérdemelheti bizalmunkat, és méltó arra, hogy politikus le­gyen. Más a helyzet viszont, ha mondjuk tervbe vették a beszervezését, akkor a bizalom már nem olyan osztatlan - ki tudja, miért éppen őt szemel­ték ki!? Lehet, hogy szimpatizáns módon visel­kedett. Szó, mi szó, a politikusi bizonyítvány gondolata a politikusok körében sem aratott át­ütő sikert. A bizalmi igazolásokból számtalan bizalmatlansági ügy származott. Aki megkapta, az gyanakszik arra, aki nem kapta meg, és for­dítva - vajon amaz hogy kaphatta meg azt, amit ő nem? Valószínűleg, a politikusok is érzik, hogy kicsit féloldalas ez a bizonyítvány-ügy. Talán ők is jobban szeretnék, ha nem kizárólag a rend­szerváltás előtti idők viselt vagy nem viselt dol­gairól, hanem az azóta eltelt munkálkodásukról kapnának valamiféle bizonyítványt - így, egy év elteltével. Az ilyen igazolás talán mindenki szá­mára érdekes és tanulságos lenne. Például a bizonyítvány válaszolhatna arra a kérdésre is, hogy a nevezett politikus egyáltalán ért-e ahhoz, amit csinál, vagy csak a rendszerváltás véletlene tette őt oda, ahol most éppen van - tiszta múltja miatt? Az is kérdés lehetne még, hogy az illető politikus az emberek szolgálatát vagy pedig egyéni karrierjét tekinti elsődlegesnek? Tegyük a kezünket a szívünkre! Ugye, nem árt ezt a kérdést sem tisztázni, hiszen - rendszerváltás ide vagy oda - emberek vagyunk, a magunk egoista érdekeivel. Aztán a bizonyítvány többek között még választ adhatna arra is, hogy ki milyen következetességgel képviseli a rábízott ügyet, milyen gyakorisággal változtatja álláspontját a politika forgószelében - és persze egyéb kérdé­sek is elképzelhetők még. A politikusi bizonyítványok abban is külön­böznek - illetve kellene, hogy különbözzenek - az iskolásokétól, hogy itt pótvizsgára, ismétlésre nem kerülhetne sor. Aki megbukik, annak a pályán már nincs keresnivalója. A kérdés csak az, hogy ki állítsa ki ezeket a végbizonyítványo­kat? A miniszterelnök? Úgy tűnik, nem neki kellene ezt elvégeznie, mert feltételezhetően el­fogult politikai partnereivel szemben. Meg hát a saját bizonyítványát önmaga mégsem töltheti ki, mert talán ez esetben is - érthetően - elfogult lenne. Csak nem tán mi - akik a politikusokat figyeljük és viseljük - vagyunk az illetékesek? De hát nekünk nincsenek nyilvántartásaink a politikusokról, és nem is vagyunk olyan helyzet­ben, hogy titkos dokumentumokat tanul­mányozhassunk! Meg hát igazából nem ismer­jük őket eléggé, legfeljebb érezzük, hogy ki a ,,kakukktojás”, és ki van a „saját fészkében”. Érzés alapján pedig nem lehet bizonyítványt osztogatni. Azt viszont érezzük, hogy ezzel a bizonyítványosdival könnyen kiállítható a vég­bizonyítvány! A TETÉTLENI ÁRPÁD-HALOM Szolnoktól mindössze tizenhét kilométerre van közúton az ezer lelket számláló Kőröstetétlen, amely történelmi múltunk ritka szép emlékhelye is. I. Ferenc József ő császári és apostoli királyi felségének uralko­dása és losonczi báró Bánffy De­zső miniszterelnöksége idején 1896-ban, a magyar állam ezer­éves fennállásának emlékére az or­szággyűlés elhatározta, hogy az utódok hazafias kegyeletének egy- egy maradandó emlékjelét állítják fel az akkori Magyarország alábbi pontjain: Munkács, Brassó, Nyit- ra, Dévény, Pusztaszer, Zimony, Pannonhalma. A tetétleni Árpád-halmon az emlékoszlop felállítását Nagy-Kő­rös város egyik polgára, Mészöly Gáspár ref. főgimnáziumi tanár és városi képviselő kezdeményezte. A történelmi hagyományok sze­rint „e halmon verette sátrát Ho­nunk szerzője, diadalmas Árpád, és innen indult birtokba venni a Duna-Tisza közét, majd a dunán­túli vidéket, szóval az egész ha­zát.” A szép, rendezett környezetben máig megőrzött emlékoszlop ava­tási ünnepélye 1896. augusztus 30-án volt. - csj ­Az emlékek csárdája A képről, amit előhalász, a pásztorélet üzen Hortobágy felöl döcörészünk hazafelé, mikor egy helyen árva fatáblába akad tekintetünk. Meggyes csárda vagyon ráírva, s valahová a pusztasag öetsejebe invitál. Járt utat járatlanért nem szívesen hagy el az ember, mi gondolunk egyet, s mégis leka­nyarodunk a múlt heti esők után épphogy felszikkadt dűlőre. Oda, az isten háta mögé már csak ilyen vezet. A keréknyomokból itt-ott kátyú, a kátyúból néhol ki­sebb tó válik, valósággal belefá­rad a kalandor utas, míg kerül­geti őket. Egyszer csak, ahogy fogy alattunk a távolság, kinő elénk a kiserdő széléből a fehérre meszelt, tornácos ivó; a betyár­világ megfáradt tanúja. Persze már jó ideje csak skanzen, amo­lyan turistacsalogató. Köröttünk az idő fejét leharapta a csend, ami alig fertályórára a forgal­mas aszfaltpántlikától vékonyan betakarja a letűnt világot. Néze­lődünk,járunk egyet a gazdasági épület és a múzeummá lett csár­da körül -felmászunk a mögötte magasodó vastag füvű kunha­lomra -, de mivel egy lélek sincs, aki beengedne a nagy csapolt aj­tó mögötti emlékbirodalomba, jobb híján odébb állunk. Vissza­felé tudjuk meg egy teheneivel vesződő ,,benszülöttöl”, hogy a múzeum örzőangyala, a tekinte­tes gátőrné itt meg itt lakik. Ku­tatni sem kell soká - errefelé az utcák egyetlen házból állnak -, s otthon is leljük az asszonykát. Szabadkozik, miért nem ide jöt­tünk elébb, hogy kikísért volna, aztán ajánlja, keressük meg a csárda legutolsó gazdáját Tisza­füreden, a Görbe utcában, ff majd beavat sokféle titokba. No­sza, 10 perc sem tellik belé, s már vágtat is velünk a Polski a Tisza- tó fővárosába. Mitagadás, tényleg girbe-gurba a Görbe utca. Annak is harma­dik kunkorában áll az a mézeskalács ház, ame­lyet Czinege Laci bá­csi lakik, régi dolgok tudója. Öregember igaz, de nem vén. Számlálatlan eszten­dejével, 30 család mé­hecskével s két burkus pulikutyával éldegél csendesdeden. Kicsi házikóját böhöm desz­kakerítés takargatja, meg a terebélyes ta­vasz buja zöldje, a ki­hajló ágak. Mégis so­kan idetalálnak, csuda dolgokat hallani, em­lékeket „kölcsönkér­ni” messzi földről za­rándokolnak hozzá. Elvégre már csak ke­vesen vannak olyan nagyapák unokái, akik még valódi, eleven be­tyáremberrel parol áz­hattak. Hogy is volt, mint is volt . . . kezdi leltározni az éveket, faggatni a múltat a sokat látott krónikás. ... Beszélik, valaha 1730 és ’50 között Tiszafüred városa építtette a csárdát, amit abban az időben még árendába bocsátgat- tak. Egyik első, számon tartott bérlője egy Ürge nevű zsidó volt, majd egy Drabecz nevezetű, hadházi emberhez került. Ennek a tenyerébe csapott aztán a legel­ső Czinege, 1902-ben ittak az al­kura áldomást. Haj, de mennyire más világ volt az akkor, dehogyis ásítozott ily csúf magányában a fogadó! Tanyahelyekből 50-60 is akadt a környéken, s Debre­centől Füredig 5 hírős társa lesel­kedett a vándor fizetségére. Nya­ranta a hajdúsági nagy állatvá­sárra hétről-hétre menetrendsze­rűen vonult előtte a forgalom. Volt egy marhahajcsár, aki 80 évesen is lábon hajtotta a jószá­got a cívisvárosból Veresegy­házra, s ki nem hagyta soha a „presszót”. Hídi vásár alkalmá­val meg egyenesen nyüzsgött a környék, még Mezőkövesdről is jöttek a népek szekérrel. Kará­csonykor, húsvétkor, Szent Ist- ván-napon mulatságot rendeztek - ide is kaptak a legények -, téli estéken pedig eljártak a tanyasi­ak kártyázni, diskurálni. Akkori­ban a Hortobágy még tiszta pusz­taság volt, nem bágyadt fűtenger, mint most. Ám lassacskán, ahogy nehezedett az élet, a határ­ból sorra beköltöztek az emberek a komfortos Füredre. Elnéptele­nedett a vidék, kiürültek hirtelen a tanyák. A 30-as évek legelején megkezdték a kövesutat is csi­nálni, de a földbirtokosok vala­hogy elpanamázták a dolgot, s másfelé vezették annak járását, s itt lett a világnak vége (valami ferdeség is lehetett, mert a fő­mérnök öngyilkos lett, azt sut­togták: az urak rávezették a bű­nös ingoványra). Az 50-es évek­ben ásták ki aztán nem messze a Nyugati főcsatornát, s ekkoriban kezdődött a csárda alkonya is. Megjegyezte jól a napot az „utol­só mohikán”: ’52. augusztus 6- án mértek italt utoljára, s nyom­ban utána be is vonták a családi iparengedélyt. Ki tudja mért, egyre másra meghurcolták Czi- negééket, a rendőr naponta nya­kukra járt kötözködni. A telepe­sek Iván határából akkoriban még ki-kijártak ide iddogálni. Zugmérésről persze szó sem le­hetett, a szigor olyan nagy volt, hogy minden féldeciről elszámo­lást kellett vezetni. ’58-ban aztán elhalt az édesapa, tán a birtoko- sítás vitte el. A téeszesek felszag­gatták mohón még a legvadabb sziket is, találni barázdát, ami az­óta is úgy áll, ahogy kifordították azokkal a marha nagy ekéikkel. Pedig mivégre? Az ősgyep felse- besedett, s lassanként szétforgá- csolódott. Az igazi madárfelhők odébbálltak, egyre ritkábban ereszkedtek alá a megszámlálha­tatlan vadliba- és darucsapatok. Betelepítették akáccal, ezüstfá­val az utak szegélyét, azon meg: telepedhettek a ragadozók, s in­nentől a pacsirtának a nyílt fü- vön nem lehetett megállása. Ahogy lapozgat az időben, sirat- gatja a háborítatlan régmúltat, kesereg kalpagja alatt a kisöreg. Állítja, elrondították a rónát. Vi­gasztalásképp megkérem, emle­gessen fel betyárhistóriákat, más csuda történeteket. Mondja, ő már ebből semmit nem látott, an­nál többet hallott. A nagyapja még fedezett is szegénylegénye­ket (akkoriban rúgta az utolsókat és vonult vissza végképp a kró­nikákba a betyártörténelem). Szóval volt egyszer, hogy a pan­dúrok rajtuk kerestek bizonyos csavargókat, de addigra a huncut nagyapa széles karimájú kalapot adott a fejükre, s beállította őket vízhordónak a disznók köré. De a megboldogult hőskorban, mi­kor épp három megye határán állt a csárda (most is csak hét lépésre van keleti sarkától a me­gye határa), a törvény elől itt fu­tottak az üldözöttek egyikből a másikba. Jártak olyan hírek is, hogy hátul, a kunha­lom alatt titkos alag­út vezet fentről, az ivóból. Igaz, ami igaz, mikor Laci bá’ bolygatta ott egykor a földet, talált egész boltívet, faldarabot, még oltott meszet is. Nem vitatja, talán tényleg titkot rejt a föld méhe. Erős em- lékezetűek még arról is beszéltek, hogy Petőfi maga is betért ide jártában-kelté- ben, hisz jószerivel ki sem tudta kerülni a létesítményt. Itt aztán nagy hir­telen sokat pörget előre a csárdalegen­dában az atyafi. El­hangzik szájából: ’68-ban az állami gazdaság vette meg tőle fél pénzért a te­rületet mindenestől, azóta is bánja, hogy adta. Ha tudja, hogy négy évre rá megalakul a nemze­ti park, bolond lett volna bele­menni a vásárba. De hát nem tudhatta. Sőt, az a fura helyzet alakult ki, hogy miután a gazda­ságtól átvette borsos áron a HNP, Laci bácsit szegődtették el gondnoknak, ,,saját” édesegy szülőházához. így 11 éven át na­ponta ki-be motorozott a poros úton Füred és a Meggyes közt. Mára belefáradt a számtalan tu­rista látásába, inkább kis házát őrzi csak. Azért nem panaszko­dik, szépen gondját viselik a régi birtoknak, lemeszelik, mikor kell, kaszálják körötte a füvet, s aki anra téved, azt kalauzolják. Neki a csárdából már csak a megsárgult fényképek maradtak a kredenc fölé kiaggatva, no meg az falakról lehámló töméntelen emlék. Van belőlük annyi, hogy minden fiók tele van velük. Mi­kor búcsút int a kiskapuból, lerí róla: még esze ágában sincs sza­badulni fogságukból. Técsi Zoltán Fotó: Mészáros János Világ végi csárdamagány

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents