Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-15 / 138. szám

8

Irodalom—művészet

1991. JÚNIUS 15.

Jókai Anna:

Szégyenben élni

„A szegénység nem szégyen”; a közmondás tapintatos. Hogy akkor hát mi a szégyen - nem mondja ki. Bizony a gazdaság a szégyen; a szűk körű gazdagság a széles körű világnyomor közepén. S mivel a gazdagság viszonylagos; többé-kevésbé szégyenben élünk mind. De mivel a szegénység is viszonylagos, szégyenünket ritkán ismerjük el. Minden nemzet a szegényeit titkolja, s a gazdagjait reklámozza. A képeslap szállodasort - nem nyomornegyedet mutat. Ami kellemetlen, ami zavarja az elképzelést, ami bűntudatot ébreszthet, arról a legjobb tudomást sem venni. Úgy tetszik, még a hazugságot is könnyebb elviselni, mint a szégyent. Magyarországon nincsenek szegények - ki lett itt hirdetve, évtizedeken által -, s aki mégis észreveszi, az gyanús. Az a félvak- félsüket, langyok közmegyegyezés bom- lasztója. Ha pedig megpróbál tenni is valamit, az már egyenesen veszélyes. A „törvénytelen” jót cselekvő, a személyes felelősségű, a „hivatalosság” mögé nem bú- vó: már-márellenség. így volt ez mindmáigS hogy most mi van? A nyomorúság kinőtte a ráborított cifra takarót, leplezetlenül és leplezhetetlenül mutatkozik úton- útfélen. Mert egyre többen jutottak oda, ahol már büszkeség sincs, mert a tét már nem az elviselhetőbb élet, hanem a puszta fennmaradás maga. Nincs előlük menekülés, pedig nem üldöznek. Csak ott állnak a patikában, tehetelenül a kiválthatatlan recepttel; ott állnak a közért pénztárgépe előtt fél liter plusz tej miatt filléreket guberálva, ott ülnek a hideg és sötét szobákban, igaz, erre még most sincs tanú, hacsak nem a „sajgó szívű”, de azért a „kötelességét híven teljesítő” díjbeszedő. Sokasodnak a napközben éhes gyerekek - az iskola a kezeit mossa. Fiatal emberek koldulnak: normális munkáért, egy akármilyen saját zugért, amiből és ahol - ha csak egyik napról a másikra is - el lehet kezdeni az „önállóságot”. Középkorú szülők robotolnak, a leghajmeresztőbb dolgokat is elvállalják a nyolc órán túli második nyolcban, hogy fiukat-lányukat sínre állítsák valahogy, s közben szüntelenül bocsánatot kémek, hogy az ígéretekből csak ennyire futotta. S ez a pénz hiánya miatti szegénység gyakran megduplázódik az egészség hiánya miatti szegénységgel. Újratermeltük a „szegénybetegeket”. S bár kiállíthatja önmagának is az imigyen megvalósult eszme a „szegénységi bizonyítványt”, a felelősség alól még sincs társadalmi felmentés. Mert igaz, hogy a gondoskodás elsősorban az állam-anya

feladata. De az nem igaz, hogy az ellökött, küszöbre kitett csecsemőt nekünk ezért ott szabad hagyni. Aki elnézi, vállvonogatva, sajnálkozással azt, ami van: bűnrészes. S mert bizonyos fokig mindannyian elnézzük, bizonyos fokig mindannyian bűnrészesek vagyunk. Ki nagyobb, ki kisebb mértékben. S ez alól a lelkiismeret-altató apró „megcselekvések” sem mentenek fel: a félkézzel is odavethető gesztusok, a lényegi áldozatot nem kívánó látszatönzetlenségek. Persze, ez is több, mint a semmi. A semminél minden több. Csak éppen tudni kell - elégültség nélkül -, hogy ez a semminél több valójában még milyen kevés.

szégyenben élő, valamelyest is

A jómódú, valamit is „birtokó” ember azonban leleményes. Hamarosan megtalálja az indokokat, amelyek alapján önmagát az ítélet alól kivonhatja. „Ha mindenemről lemondanék, akkor sem tudnám az összes nyomorúságot megszüntetni.” így - a „logika” szerint. És mit mond erre Terézia nővér? „Tudom, hogy ez a segítség csak egy csepp a tengerben, de e nélkül egy cseppel kisebb lenne a tenger.” így a „Logosz” szerint.

Az egyik beszéd hárítás, a másik beszéd vállalás. A „hiába tenném’ ’: önigazolás. A „magukra vessenek” érvrendszere ennél is rosszabb. Megbélyegzés. Cinizmus. „Nálunk, aki dolgozik, nem lehet szegény.” Vagy: „Az ő hibája. Iszik, dorbé- zol, lusta, pazarol.” Az első - mindig is hamis - állításon ma már csak keserűen nevetünk ... De ez a második, ez az esetenként „úgy-kell-neki-megérdemli’ ’ - kárörömmel is fölhabosított butaság! Ez az undokabb. Talán azért, mert az erényekkel már rendelkező ember - éppen, mert ilyen - nem vetheti meg az erényekben még szűkölködőt. Ha részvéten és azonosuláson kívül mást is érez az „alávetettek’ ’ iránt, akkor valami baj van - saját magával is. A felebarát - felebarát. A mocsokban is. Késsel a kezében is. Akkor is felebarát, ha megjelenési formájában, szörnyűséges tartalmaiban borzaszt, mert potenciálisan minden, amit én elértem (vagy elérni véltem!), benne is ott szunnyad. Ráadásul Magas Bérlőtárssal szunnyad ott. Incifinci ember; akkor te finnyáskodol? Hiszen a krisztusi megnyilatkozás („... amit közületek legkisebbel megcselekesztek, velem cselekszitek azt”) nem tesz kivételt. Kibúvót se hagy. Nem mérlegel, nem okoskodik: ki érdemli, ki nem? Oka-e valaki vagy nem oka

annak, amibejutott? Bizony, az az említett „legkisebb” közülünk nem mindig szimpatikus. Nem mindig ártatlan. Sőt, talán néha nem is ő az áldozat. Úgy túl könnyű volna. Szeretetet érdem szerint osztani, s a takarosán beszegett hálát mindjárt praktikusan zsebre gyűrni: jó lesz az még valamire! De a világnak nem erre az üzleti jellegű, korlátozott, fegyelmezett szere- tetre van szüksége, hanem igenis a „szeretet túlkapásaira” (Simone Weil kifejezése); ez az az energia, ami a leragadt pályáról képes talán még ezt az egészet továbblendíteni. Mégis: ha valaki annyira „reális”, amikor a kérő ott áll előtte, legalább azt ne felejtse: az általa „vétkesnek”, „érdemtelennek” minősített ember holdudvarában talán ott szenved egy csomó vétlen és érdemes személy. Ezeknnek a sorsát emelhetjük meg, ha előítéleteinkről lemondunk, „beavatakozunk” mégis.

Ki a szegény? Hol kezdődik a szegénység? S ki számít tehetősnek? Ha valakinek nincs pénze, hogy egy számára fontos színházi előadást megnézzen, és ugyanarra nekem van; ha én megnézhetem háromévente egyszer a tengert, és ő ugyanazt soha, de soha nem engedheti meg magának; ha a mi családunk minden másnap húst tálalhat, amíg az ő családjuk hétszámra se; ha neked minden idényben jut egy pár cipőre, s neki bizony nem telik, csak sarkalásra - már indokolt a homályos, lappangó szégyenérzet. De még elhessegethető a lelkiismeret tompa sajgása; elhessegethető a viszonyítással, egy harmadikhoz, negyedikhez képest mi vagyunk szegények. S ez amennyire bosszantó, legalább annyira megnyugtató is. Azt hisz- szük, ez az „egyensúly”, pedig ez az, ami már a kibillent állapot. Azt hisszük, ez a „rend”, pedig ez csak a bomlott hálón találomra kötött csomók asszimetriája. Azt hisszük, hogy ami velünk történik, s ahogy velünk cselekszenek, az felment az alól, amit nékünk kéne mások érdekében tenni. Részvét és azonosulás: két testvérindulat. Ha megértenénk - ha teljes mélységében megérthetnénk -, hogy az az emberroncs az utcasarkon, akin éppen undorral átlépni készülünk, mi magunk is lehetnénk, sőt lehetünk a következő vagy „hét- mérföldes” létpillanatban, a közöny és ér- dektelnség megszűnne. A szellemünk személyesérdekeltsége is működne bennünk, amikor azt a másikat a hóna alá nyúlva felemelnénk, s legalább megpróbálnánk beemelni az embertársi kollektivitásba. De nekünk - nézzünk szembe! - ennél sokkal „egyszerűbb” dolgokra sincs erőnk. Nem arról van szó, hogy az egyetlen takarónkat vonakodunk a fázóval megfelezni, hanem még csak arról, hogy a féltucatból is fájó szívvel nélkülözzük azt az egyet, amitől olykor-olykor (külső tet- szelgés vagy belső kényszer miatt) a fa- gyoskodók javára mégis meg kell válni...

Az adakozónak ritkán van méltósága. Az adakozó a „megajándékozott” méltóságát is nehezen tűri. A körömollóval kör- benyiszált papírrózsát - száz forintunkért cserébe - el kell fogadni. A jókívánságot meg kell köszönni. Hatásában hinni. A hálát meg kell előzni. Egyenlő partnerként kezelni azt, aki kényünk-kedvünkre kiszolgáltatott: ez az igazi ajándék, ezt adjuk igazán, ez az, ami tőlünk függ, ez az, ami külön értékké teszi az egyébként természeteset.

„Boldogok a lelki szegények . . .” Hányszor értették félre! Milyen csonkán idézgették! Milyen gúnyos hangsúllyal „mondogatták oda” a „naiv” hívőknek a „kitanított” ostobák! Az üzenet egyébként kétkamrájú, kettős lakatra jár. Boldogok az elsősorban lelkűkben élők. Akik a lelkűket gazdagítják. De akkor boldogok igazán, ráckor fogják „meglátni” őt, ha a lelkűk egy bizonyos irányban nem teng túl káprázatok között, fölépített szenvedélyekben, taszításokban és vonzásokban verődve. A lélek álgazdag, elburjánzott élete is rejthet csapdát, sokszor ravaszabbat, mint a test csapdái. Nem minden szegény „minta”. Nem minden szegény él tiszta életet, de minden szegény - helyzeténél fogva - a valóságos Istenhez közelebb van. Mert amije itt nincs, s amit majd a határon túl eredeti formájában valószínűleg rögtön megajánlanak neki - azt könnyebben felismeri. Hiányait tévesztés nélkül töltheti be. Sóvárgása csömör nélkül kielégszik. (Nagy utazás, fürdőzés, fényes ruhák; áradó szeretet, megkülönböztetett figyelem; meghívás a Felső Társaságba, ragyogás és lakoma: övé lesz mind.)

A gazdagról és a mennyek országáról .szóló példabeszéd sem azt jelenti - gondolom -, hogy aki gazdag, az eleve ki van zárva. Csak azt jelenti: hátrányosabb helyzetű. A teve előbb csúszik át a tű fokán, mint ő a kapun. Mert az „enyémhez” való ragaszkodást, a szerzés tapadókorongos szüleményeit nehezebb leválasztani, mint a teve hátáról a púpot... Az „ügyesség” eredménye, a „színes anyagiak”: átpré- selhetetlen málha. Ezért a masszív, komolyan vett tulajdon: hosszú, kínos agónia. Amíg csak a csupaszra súrlódó lélek egyenként be nem dob mindent a zúzdába. Es aztán végre az új közegbe lépve: ez a földi javakból frissiben kiforgatott „érkező” „idegenesen” tájékozódik. Nem találja föl magát. Amit a lentiért kínálnak neki: a magas kárpótlást föl sem fogja; elszalasztja. Ez a mértéktelen birtoklás kockázata. A belebonyolódás abba, amit inkább tisztázni és oldani kellett volna. Az anyaggal való egyesülés nemző kísérlete után tehetetlenség a szellemi nászra. Az a „sikeres” gazdagság átka, hogy olyanná válsz, amilyenné, miközben szép csende- sen„gazdagodol”. A gazdagságod a rejtekhelyre is besurran, és módszeresen kifoszt téged.

Akkor hát rossz a gazdagnak és jó a szegénynek?! Ha szegény mondja: részben igaz, részben vigasz. Ha gazdag mondja: káromlás és ízlésficam.

Sem a sok, sem a kevés nem megoldás. Mindenből az éppen annyi kéne.

Különben is: az áldozat megsajnálhatja hóhérját. De a hóhér nem sajnálhatja meg önmagát. A síró hóhér vagy paranoid, vagy már nem hóhér többé.

A szegénység - itt és most - fáj. Irigyelni csak a fölvállalt szegénységet lehet: az érvényét nem vesztő, másfajta gazdagság érdekében történő tudatos leszegénye- dést. Példázatul a sokgyermekes családok lépcsőzetes szegénységét, amit „ők maguk idéztek elő maguknak”, s ezért nincs a földön náluk bátrabb.

Van, aki azt vitatja, mi „jogos” és mi nem. Mi az, ami „jár” valakinek; osztásának, juttatásának az aktuális „jogosság” az alapja. Persze a jog is valami. De a jogban nincs szeretet. A jog maximum korrekt. A jogban nincs rugalmasság. A jog gyorsan kilyukad. A jog változik; csűrhető-csavarható. Az igazság örök; egyértelmű. Ezért az igazság több a jognál. Simone Weil jól tudta ezt. Ha egy öregasszony hónap húszadikán zsemlét lop, jog szerint tolvaj. Az igazság szerint az állam lopta meg őt.

Minden rendszernek szégyene, ha a jog bőrét nem az igazság dobjára feszítik. A rendszerünk szégyene a kukában turkáló, amúgy ápolt ruhájú idős házaspár bocsánatkérő tekintete. Európa szégyene az éhező, fázó, rettegő, megerőszakolt Románia. És a fehér faj szégyene homokba fúló, fekete csontváz-kisgyerek.

Világszégyen, hogy amit kellene, annak egy parányát sem tudjuk megcselekedni. Világszégyen, hogy az igazságosságtól át nem hatott „államiságot” az igazságtól legalább mgérintett „személyek” ellenállása még mindig nem törhette meg. Mert még mindig nem vagyunk képesek bizonyosjavakat a magunk számára nem elfogadni, és ugyanakkor nem megengedni, hogy bizonyos javaktól másokat megfosszanak.

szégyenből egyelőre - úgy tetA

szik - nem tudunk teljesen kikapaszkodni. Szmog borult ránk. Egyre csak ülepszik. (Vagy nagyon lassan vékonyodik már?) Ki tudná azt közülünk, ezzel a tüdővel, „egy levegővel” szertefújni? De van, ami rajtunk áll: a bármily, kis hatósugarú szellemi ködmentesítés. És a kömye- zetigazítás napi gyakorlata, csapatban vagy magányosan, akár „jegyzik’ ’ ezt valahol, akár nem.

Mindenesetre kevesebb dikció, több akció. Fontos a kérés következetessége is: gyöngüljön meg bennünk az, ami még erős, hogy erősödhessen, ami még gyönge.

Addig? Talán ahogy Hamvas mondja. Addig„marad saját szegénységünk”.

AKT A KERTBEN

A nő hanyatt fekszik a kertben. Egyik karja könyökből behajlítva, csuklója lazán lóg, ujjai érintik az arcát. Szeme lehunyva, feje oldalt billen lustán. Másik karja a teste mellett pihen. Bal térdét behajlítja, rá a jobb combjára, hogy eltakarja ölét. Meztelen. Fedetlen keble lapos, éppen csak domború, hasa, karcsú dereka, ívelő csípője taka- ratlan.

Kőszobor.

Ott fekszik a kerítés közelében, téglalap alakú kőlapon, a fák alatti aljnövényzettől befutva, mintha rejtezkedne.

Sokszor látom.

Megyek a dombra vezető szűk lépcsősoron, amit drótháló kerítések szegnek, s fák borulnak fölébe, tavaszodván, friss lombú fák, halványzöld levelekkel és mézillatú virágoktól terhes ágak. S ebben a zöldellő alagútban, ahová csak dél körül tűz be a nap tenyérnyi foltokban, árnyékos az út. Áprilisi földszag keveredik a nárciszok túlfűtött illatával, a tavalyi avarból kék, sárga, lila szirmok tarkáiknak elő; sarjad a fű, s ebben a kikeleti tobzódásban ott hever ernyedt végtagokkal, szemérmetlenül a kőasszony.

Ott fekszik télen, nyáron. Hó hull rá, jégpáncél vonja be, eső veri őszi időben, nap hevíti nyaranta.

Mindig megakad rajta a szemem. Vajon hogyan és miért került ide, a kerítés tövébe?

A ház, aminek a kertje széliben látom, emeletes, jókora villa; régi, tornyos épület. Széles szárnyú, üvegezett ajtóhoz lépcsősor vezet a kavicsos útról; az élőkért bukszusai elhanyagoltak, nekivadultak a növekedésnek, vagy éppenséggel pusztulóban vannak, száraz ágkarok merednek elő a haragoszöld sűrűből.

Ott, a bukszusok körében állhatott valamikor a posztamens ezzel a szoborral.

Miért került el onnan?

' Mi volt ez a ház? Szanatórium vagy előkelőségek otthona? Körötte nagy terek lehettek, a park díszfákkal, fehér derekú nyírekkel, lompos fenyőkkel. Rózsák

Szakonyi

Károly:

pompázhattak és kényes virágok a nyár minden havában, késő őszig is dacoló bársonyszirmúak, korai dereket átvészelők. Mégis hiányozhatott onnan még valami, valami kertet díszítő, ékesítő. Hiányzott valami a szemnek és a szívnek - akkor rendelhették meg a szobrot egy művésztől a ház gazdái.

Vajon kitől? A kőlap, amin a szobor nyugszik, a földbe süppedt már, talán azon van a szignó, de felfedezhetetlen.

Rábízták-e a szobrászra, hogy mit faragjon, vagy megmondták neki, hogy aktot kémek? S ha ez volt a kívánságuk, vajon miért? Megörökítettek valakit - a ház asszonyát, a férj szeretőjét, vagy csupán költői látomás ez a karcsú test, ez az érzéki szépség?

Micsoda élet lehetett ebben a házban, ebben a kertben, ha műre áhítoztak, ha szükségét érezték az esztétikumnak, és áldoztak is rá, pedig a szobor

‘SrSnSélektethették volna - mondjuk - az üzleti vállalkozásukba, vagy egyszerűen csak felélték volna.

De akkor miért vetették végül is a kert zugába? Miért nem kellett többé?

Valahányszor e helyhez közeledem, megcsap a kert és a villa hangulata. Kopottas most, és bizonyára sokan lakhatják, mert így-úgy alakítgattak rajta. Az erkélyeken ruhaszárító kötelek, a tornyon megbillent tévéantenna, friss, durva vésetek a falban otromba villanyvezetékeknek, meszes foltok a sárga vakolatban, betört üvegek, rozzant ajtók. Pedig a ház még mindig mutatós, ebben az állapotában is, látszik, hogy jobb napokat élt.

Csak nincs rá gondja már régóta senkinek. Lakják, használják, de nem tatarozzák, nem költenek rá egy fillért sem. Legfeljebb csak annyit, hogy össze ne rogyjon, ki ne dőljenek az ajtófélfák, ne csapkodja nagyon a huzat az ablakokat. De a tető beázik; hatalmas vízfoltok sötétlenek az eresz alatt, laffog a csatorna. Toldoz- gatták-foltozgatták már ezt a házat mindenhogyan.

S ahogy pusztult - gondolom az elvaduló kertet nézve -; úgy rombolódon a bukszusok gyűrűjében a szobor posztamense is. Meglazultak a téglái, s egy erősebb téli fagy után megbillent az akt. Levették a helyéről, még védőn, hogy le ne zuhanjon, s készültek rá, hogy megjavítják a talapzatát. Addig ideiglenesen a kerítés tövébe fektették, hogy jte legyen láb alatt. De a javítás húzódott, a repedésekbe újból és újból bele- csurgott a hóié, s a fagy is megtette évről évre a magáét. Omladozott a talapzat.

Egyre nagyobb munkát kívánt volha a helyreállítása, csakhogy a növekvő drágaságban laposodtak

az erszények, senkinek sem volt felesleges pénze. Kellett a forint a megélhetésre, az ügyeskedő üzletekre, az adósságok kifizetésére, a kamatok törlesztésére. Aztán egyszer azt kérdezhette valaki a ház lakói közül: „Hát végül is hiányzik nekünk az a szobor? Nem hiányzik. Megvagyunk nélküle! Akkor meg mi a fenének költsünk rá? Talán olyan gazdagok vagyunk?”

A többiek a vállukat vonogatták. Lehet, hogy igaza van a szomszédnak: a szobor nem kenyér, sör, lábbeli, hús vagy télikabát, hogy ne lehessen meglenni nélküle.

Es hagyták a kerítés tövében.

Nem gondolt rá senki. Legfeljebb akadék lett: ha valamelyik nekibuzdult lakó mégiscsak rendet akart tenni a kertben, hát gereblyének, sarlónak útjában volt, de azt is megtanulták, hogy kikerüljék.

Meglehet, már nem is látták. Nézték, de nem látták, annyira megszokott lett félrevetettsége.

Az akt fekszik türelmesen.

Tűri a havat, a novemberi esőket, a forró napot, az aljnövényzet reá kúszó indáit.

Szép. Elfeledetten is szép.

Egyik áprilisi délben, nyárias időben idős férfit láttam a kertnek ebben a zugában. Soha sincs itt senki, így hát feltűnt a jelenléte. Vászonszékben ült a lombok közt bevetődő nap fénynyalábjában; lábadozó lehetett, betegségből lassan felépülő öreg. Könnyű plédbe bugyolált térddel, soványan, erőtlenül pihent a langy délben. Eleinte azt hittem, szunyókál, de aztán észrevettem, hogy mozdulatlanságának más az oka. Egyetlen pontra figyelt. A szoborra. Ott ült a kőasszony közelében, és nézte. Süttette magát a gyógyító sugárral, s közben nézte, nézte a heverő nőt, a lagymatag fekvőt, a felhúzott térdű, szolidan szemérmetlen alakot. Nézte bűvölve, s tűnőben volt a sápadtsága. Le nem vette volna a tekintetét a csábos nőről semmiképpen.

A szobor meg mintha nyújtózott volna. Mintha kellette volna magát. És az öregember felé fordított arcából, a művész keze nyomán született szép testéből ugyanolyan gyógyító sugarak áradtak, mint a napból. Mert a szobor élt. Talapzatától fosztottam elfeledetten, a kert végébe vetetten is élt.

Él. És gyönyörű.

Eigel István illusztrációja