Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-25 / 120. szám

8 Megyei tükör Ti­1991. MÁJUS 25. Tragikusan teljesült az óhaja Szajolba vágyott — ott helyezték örök nyugalomra Amikor Haris Istvánné tavaly, november 15-én reggel Szolno­kon, a negyedik emeleti, Széche- nyi-lakótelepi lakásukból mun­kába inndult, a férje kikísérte az ajtón és így búcsúzott tőle: siess haza! Fél tizenkettőkor a munka­helyén csörgött a telefon: az egyik szomszédasszonya hívta, igyekezzen ahogyan bír, mert nagy csörömpölés, dörömbölés hangzik az otthonukból. Taxival érkezett haza a Ganz Viliből, és döbbenten látta, füst gomolyog az ablakokból. Bemenni nem le­hetett, az ajtót eltorlaszolta a fér­je. A feleség sikoltva kérdezte, hol vannak a gyerekek, mire ez a válasz érkezett: az iskolában, az iskolában. Elrohant az iskolába, és mire hazaért, Haris István le­vetette magát a mélybe. Meghalt. Tíz-egynéhány éves munkájuk eredménye, a gyönyörűen beren­dezett otthon pedig teljesen ki­égett. A feleség, meg a három gyerek szükséglakást kapott az IKV-től, és ma is ott él. Az isme­rősök, az osztálytársak adtak az apróságoknak ruhát, a munka­hely 30 ezer forinttal támogatta őket, de segített a lakásszövetke­zet, a polgármester is, az IKV pedig a legszükségesebb búto­rokkal rendezte be a szobákat. Életbiztosításra a biztosító 60 ezer forintot adott, de a kiégett lakásra egy fillért sem. Ugyanis öngyújtogatás történt, amivel a feleség azért nem ért egyet, mert a hatósági orvosi papíron elhunyt férjének agyvizenyőt állapítot­tak meg. Akárhogyan nézzük ezt a döb­benetes cselekménysort, volt en­nek előzménye. A házaspár ko­rábban Szajolban is lakott a férj édesanyjánál, majd addig kupor- gattak, gyűjtögettek, kölcsönö­ket vettek fel, amíg kilenc éve beköltözhettek 51 négyzetméte­res szolnoki lakásukba. Időköz­ben a lányuk és a fiuk után ’83- ban újabb fiú született. A család­gyarapodás miatt, meg a több ke­reset reményében a férj otthagyta korábbi munkahelyét, és egy kft.-nél helyezkedett el. Temér­deket dolgozott, gyarapodtak is szépen. Tavaly nyártól azután valahogyan lazult a kapcsolatuk. A férj édesanyja kórházba került, így Haris István látta el a jószá­gokat Szajolban. Kijárt, sőt kinn is aludt, szóval elég sokat volt távol. A feleség meg a gyerekek pe­dig hétvégeken Tiszaföldvárra utaztak az asszony édesanyjá­hoz. Egy szó mint száz, a család­fő mindezek ellenére hihetetle­nül sokat dolgozott. Gyűlölte a paneléletet, és minden vágya az volt: még egyszer visszaköltöz­hessen abba a faluba, ahol gyere- keskedett, ahol mindenkit is­mert. Hogy milyen feloldhatatlan ellentét feszíthette lelkét, örök ti­tok marad. Mi okból dobta el az életét, csak találgatni lehet. Ha már így büntette magát, a felesé­gét, miért tette ugyanezt három gyerekével - nem tudjuk. Amit ismerünk: lelocsolta festékkel a bútort, felgyújtotta - és ugrott. A család azóta csonka. Mivel az édesanya reggel hatra jár dol­gozni, hajnalok hajnalán becsuk­ja maga után az ajtót. Helyette tizennégy éves kislányának kel­lett máról holnapra felnőni, ő engedi el öccseit. Vissza szeret­nének költözni, mivel az albérlet havi 4 ezer 500 forint, ráadá­sul nem az övék. Igen ám, de kiégett lakásukat fel kell újítani. Ha minden igaz, segít az IKV, az önkormányzat, a lakásszövetke­zet. Szó van szociális kölcsönről, hogy ennek a biztosítása milyen formában történik, miképpen kell törleszteni, ez a napokban dől el. így a helyreállítás után bizonyára lesz majd ismét saját lakásuk. Sajnos az édesapa soha nem nyitja meg a kilincset. A három gyerek felnevelése, az adósságok fizetése az anyára marad. Ez akkor is igaz, ha te­mérdek segítséget kapott a mun­kahelyétől, a lakásszövetkezet­től, az IKV-tól, a városi önkor­mányzattól, jó emberektől. Érzem, hiányos a riport, hi­szen kimondva, kimondatlanul az motoszkál a fejemben: jó lett volna megkérdezni Harisjstvánt is, miért tette mindezt. Ő azon­ban a válaszokat magával vitte Szajolba, a sírba. Oda, abba a községbe, ahová mindig vá­gyott, és ahol iskolás éveit, fia­talságát töltötte. Örökre hazaér­kezett, bár aligha hiszem, hogy ezt az utazást így képzelte el... D. Szabó Miklós Aki jól érzi magát, nem jön vissza Megelőzni a rákot — DE HOGYAN? Az elmúlt két évben a jászbe­rényi colo-proctologiai szakam­bulancián 4500-nál több beteg jelentkezett kezelésre: 197 min­tavétel történt. Ebből 38 rákot igazolt. Nyolcán a radikális mű­tétek (daganatkiirtás és a bélnek a hasfalra kívánása) ellenére is meghaltak. Nyolcvannyolc szövettani minta polipot igazolt. Ezek közül 24 nagy hajlandóságot mutat a rákos átalakulásra. Mindenkivel, akinek a polipját eltávolítöttuk, tudattuk, hogy három hónapon­ként kontrollvizsgálaton kell je­lentkeznie. A betegek egy része ennek el­lenére nem jelent meg. Levélben ismét felhívtuk figyelmüket a kontroll szükségességére. Néhá- nyan visszaüzentek, hogy jól vannak, és nem veszik igénybe a vizsgálatot. Megtörtént, hogy az első min­tavétel még jóindulatú polipot mutatott, de egy év múlva, mikor a beteg a panaszai miatt kontroll­ra jelentkezett, már előrehala­dott, kiterjedt rákot találtunk. Mi lehet ezeknek a távolmara­dásoknak az oka? Egyre gyakrabban találko­zunk olyanokkal, akik a sebkeze­lésük után nem veszik igénybe a táppénzt, hanem a munkájukat sérülten is tovább folytatják. Nem egyedi eset, amikor az édesanya nem marad otthon be­teg gyermeke mellett, hanem magára hagyja, és fölveszi a munkát. A növekvő árak, a fokozódó megélhetési gondok, a munka­helyféltés miatt az emberek egyre nagyobb része már csak akkor fordul orvoshoz, ha na­gyon rákényszerül. A nagy társadalmi szerveze­tek és közösségek, a családok egyre nagyobb számban bomla­nak fel, az emberek befelé for­dulnak. A Vöröskereszt szerve­zete a létezés határára sodródott. Az egészségügy belső nehézsé­gekkel küzd, átalakulás előtt áll. A közösségért ténykedők a mun­kájukért korábban is alig kaptak elismerést, mára ez teljesen ki­halóban van. A társadalmi környezet nem kedvez a MEGELOZÉS-nek, amely a betegek és a társadalom együttes érdekeit szolgálná! A rákos betegek száma többszörösére nőtt az elmúlt tíz évben. A halálozás rangsorá­ban már a 3., 4. helyet foglalja el. Nincs itt az ideje a megelégedett­ségnek és a tétlenségnek. A tudomány elég fejlett, és az eszközök is alkalmasak a beteg­ségek minél koraibb felismeré­sére. A gyógyítás eszközei és a gyógymódok is megfelelőek ah­hoz, hogy minél több esetben eredményt érhessünk el. Mind­össze annyi a feladat, hogy kellő időben kellene eljutni ezeknek a közelébe. A megelőzés akkor válhat is­mét hatásossá, ha az egyéni kez­deményezéseken túl a megfelelő fórumok is képesek aktivizálni erőforrásaikat, és a gazdasági vezetők is megértik, hogy segít­ségük nélkül megoldhatatlan a feladat. Biztosítani kellene, hogy a szűrésre vállalkozók munkaidő-kedvezményt kapja­nak. Munka után - esetleg késő este - ugyanis a holtfáradt em­berek nem fogják igénybe ven­ni ezeket a szolgáltatásokat. Dr.Jánosi Gábor /--------------------------------------------\ B arbie Barbie, Te örömadásra születtél, mégis folyton bá­natot okozol. Hónapokig tar­tó pénzszámlálgatás, gyere­kek vissza-visszatérő sirá­ma, szomorú sóvárgás a sze­mükben, a szívükben; ez vagy Te, Barbie. Szülők önmarcangoló lel­kifurdalása, egy fájó gondo­lat - ezt se tudom megadni a gyerekemnek! - ez vagy Te, Barbie. Te vagy a Vágy, a soha el nem érhető álom. Persze tudom, minden kornak megvoltak a maga “Barbie-jai”. Mindig meg­szülte a játékipar azt a figu­rát, amelyikért a gyerekek nyúzhatták szüleiket. Mégis más volt az, Barbie. Ha meg­vettük a gyerekeknek a né­gerbabát, a Moncsicsit - egy­szer! - akkor legalább örül­tek. Örültek sokáig, és elége­dettek voltak. De Neked nem sokáig le­het örülni, Barbie. Mert ha a szülő összekuporgatta a pénzt, és megvásárolt cse­metéjének, mindössze né­hány napig tart az öröm. Mert máris ott az újabb cél: van családod, kutyád, lovad, autód, kerti garnitúrád, konyhád, fürdőszobád, háló­szobád... És ha bármelyiket megszerzi a gyerek, néhány nap múlva már az újabb da­rabról álmodik. Védekezni se lehet elle­ned. Ha az ember el is von­szolná gyermekét a csillogó kirakat elől - amelyet termé­szetesen Te uralsz - hát ott­hon, a képernyőn, két mese között csábítod a lurkókat! Mondd, Barbie, amikór át­lépted a határt, megnézted, milyen országba jössz? Tu­dod, hogy nálunk a gyerekek 40 százaléka alultáplált? Csillogó cuccaidat, gyö­nyörű tüllruháidat nézve még fájóbb a szegénysé­günk... _____________________ A Horthy-rendszerben kommunistának, a szocializmusban reakciósnak hitték Fehérre meszelt, cserépte­tős, hosszúkás tanya Kunma­daras és Tiszaszentimre között, valahol a kisajtósi részen. Majdnem egyidős a századdal, hiszen 1903-ban a most 78 éves tulajdonos, Molnár Mi­hály édesapja építette. Akkora ablak virít rajta, amelyiket jó­tékonyan betakar két nagyob­bacska férfitenyér. Az öreg gazda itt született, és akkor megy el belőle, ha viszik. Élete párja, Mária néni a hetvenet ta­possa. - ígért az uram mindent, amikor 1938-ban, Erzsébet- napkor elvett, oszt lássa, ez lett belűle - emlékezik vissza. Mi­hály bácsi elereszti a füle mel­lett a fullánkos mondatot, egy kukkal se reagál, csak a pipán szív egyet. Több bölcsesség adódik ebben a csibukban, mint az osztozásban. Három lányt neveltek fel, kettő ma is él közülük. Volt tizennégy és fél köblös földjük, ezt egy tollvonással betagosí- tották. Igaz, „fizettek érte”, kaptak hat és félezer forintot. Mihály bácsi követelné vissza a jogutód téesztől, a Kossuth- tól, és az elnök meg is ígérte. Nem baj, ha bevetve kerül hoz­zám, úgyis sokszor szüreteltek róla nélkülem, összegzi tömö­ren az elmúlt harminchét év sé­relmeit. így azután se nyugdí­jat, se földjáradékot, se szociá­lis segélyt nem kap. Hogy mi­ből tartják fenn magukat, rej­tély. Még a postás is kikerüli őket, nincs mit ide hozni.- Tudja, közli velem, mivel mindig megmondtam az iga­zat, ezért a reakciós világban kommunistának tartottak, a Ráko­si-, meg a Kádár­érában meg reak­ciósnak. Most harmadikféle rendszer szüle­tett, de hogy mi lesz belőle, tán a Jóisten se tudja - véleményezi az időszerű politikai változásokat. Mindezek elle­nére vallja: jó éle­te volt. A forrada­lom idején szorí­tott az idő, ezért viharlámpával vetett, de hát más aratott. Meséli, hej, de sokat ka­szált, mégpedig ötből kettőt. Ez azt jelenti, öt bog­lyából kettő lett az övé. Este kilencig, tízig is virít all­es petrólámpa, noha Mihály bá­csi a naplemente I kell Madarasra után már bevackolja magát az ágyba. Mária néni nem ilyen korai fekvő: hallgatja a rádiót, 'miközben az asztal mellett ta­nyázik egy sort. És gondolko­zik azon, holnap mit is főzzön, merthogy a leves egyetlen nap­ról sem hiányozhat. Azután le­hajtja a parányi ablakra a füg­gönyt, csendben levetkőzik, és elfújja a mécsest. Félálomban még felvillan előtte: a reggeli etetés után okvetlen be kell ka­Csendélet a kamrában, anno 1991. rikáznia a faluba, Madarasra, mivel elfogyott a kenyér. Ez pedig az ő munkája, mert a gaz­da egy hónapja ki se tette a lábát a portáról. így van ez, ha megöregszik az ember, gon­dolja, miközben puha, álmos éjszaka ereszkedik a környék­re. Csak a négy kutya virraszt, sőt néha eszeveszett koncertbe kezd, érezve: eljött az ő igazi idejük. Ezért világgá kürtölik, hogy a másnapi kosztért Ilyen­kor kell megszolgálni... D. Szabó Miklós. Fotó: Tarpai Zoltán ' " Tanyázás odabenn, amúgy öregesen Ennyi maradt a tagosítás után A parányi ablakú szoba két olyan embernek biztosít menedéket, akik életkora összesen 148 esztendő

Next

/
Thumbnails
Contents