Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-25 / 120. szám

1991. MÁJUS 25. I Irodalom ) 9 Olvasta-e? Mikszáth Kálmán: A hályogkovács és más elbeszélések A legnépszerűbb elbeszé­lőnk Jókai mellett, s elbeszélé­seinek ereje, szuggesztivitása, igazsága csak Móricz Zsig- mondéval kelhetne versenyre; s elmondhatjuk, hogy a leg­szebb, legkedvesebb törté­netek az ö tollából szöktek pa­pírra. „Az nem igaz, hogy én negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig” > mondotta Mikszáth Kálmán azon a jubileumi ünnepségen, amelyen írói fennállásának negyvenedik évfordulóját ün­nepelték. Aki meg akarja is­merni a magyar ember gon­dolkodásmódját, lelkét, nem­zeti karakterünket, történel­münk sorsfordulóinak. mi­lyenségét és okait: annak is­mernie kell Mikszáth Kálmán elbeszéléseit. Aki pihenést, könnyebbséget keres: üsse fel Mikszáth elbeszéléseit. Kosz­tolányi Dezső többek között így jellemezte: „ő az álarcos író ___Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafé­n ye aránylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai... A nagy palóc nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már a földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplőjük. Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van a zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetvenkedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszerüen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek su­hannak, régi fájdalmak rémlenek, s a tót hegyek, a felvidéki patakok hű- sebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszorkányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertály­nemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jövőre gon­dolnának, és kacagnak eikényszeredetten, hogy ne kelljen sírniok. Egy új világba érkeztünk.” A kötet, amelyet Márványi Judit állított össze, híven tükrözi Mikszáth elbeszélő művészetét, a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg 1991- ben. Mikszáth Kálmán A HÁLYOG KOVÁCS ÉS MÁS El BES7.E1 l ser A Tisza Mi a görbe országban ritkán hallunk valamit az Alföldről. Tót aratók, mikor elhozzák a részüket, elejtenek néha egy-két szót: pénzéit veszik ott a követ a bolondok, sehol egy hegy, amely szépen elzárná a vidéket, olyan az egész országuk, mint egy óriási kád, amelynek minden oldala szétesett. Hát tessék aztán ebből okosnak lenni: mi­lyen az Alföld? Alföldi ember sohasem kerül mi- hozzánk, híres madaraik nem néznek el idáig, sem a daru, sem a kócsag. A miénk egy se kevély, mind elmegy oda is! Csak a nótáikból jut el felénk egy- egy, de az sem egyenest. Valamelyik szárazdajka hozza el rendesen Pestről, mikor már nagyon el vannak koptatva. Nem is szíveket gyújtogat ő azokkal, hanem kisgyermekeket altat velők. Szegény öreg nótáknak az a sorsa! Oda vágytam pedig már gyermek­koromban, ahol ezek a nóták szület­nek', hol a tündérek lába tapossa a ho­mokot, regényes füzesek ahol nem csa­pódnak össze oly zordonan, mint a mi fáink, hanem csak suttognak, mikor a szél azt a nagy szürke pántlikát gyűrö- geti, simogatja, amit a mappán Tiszá­nak neveznek. Hát egyszer aztán úgy esett, hogy a Mari húgomat kellett elvinni Szolnok­ra nevelőbe. A gyámunk, Pélly, engem is elvitt, egyrészt, hadd lássam az Al­földet, de másrészt, hogy otthon ne csináljak addig rendetlenséget. Gyönyörű volt az út, persze nekem, mert Gábor bácsi már járt erre egyszer, a húgom pedig nagyon szomorú volt, akkor hagyta el szülőfaluját először. Kendőcskéjét, mellyel a feje be volt kötve, mélyen lehúzta az áliáig, nem nézett sem ide, sem oda, és csak mikor a kendő egészen átnedvesült szép feke­te szemei környékén, arról vettük ész­re, hogy folytonosan sír. Mert még csak gyermek volt akkor a mi kis Ma­riskánk. Pélly bácsi különben is fumigálta a vidéket. Egykedvűen pipázott és az óráját nézegette. Vidék, vidék, az isten mind egymás képére teremtette a vidé­keket. Egyik bikkfa olyan, mint a má­sik bikkfa. Őt hát ne is untassam az ilyen ostobaságokkal. Tengelyen utaztunk, hanem el volt határozva, hogy Tokajtól Szolnokig csónakon megyünk a Tiszán. Mindenki úgy javasolta, kényelmesebb is, rövi- debb is. Mondanom sem kell, hogy a tiszai hajóknak még akkoriban híre sem volt. . A fuvarost Pernye Mihálynak hítták, zömök, barátságtalan képű, durva em­ber, akit nem vetett fel a szapora be­széd. Kelletlenül válaszolgatott kérdé­seinkre:- Mikor indul Tokajból a komp?- Hát csak indul, indul . . . amikor rágondolja magát. Tudós ugyan nem lehetett senki a • Pernye uram feleleteiből, hanem azért odaértünk Tokajba éppen jókor. sodálatos szép városnak tet­C szett előttem; egyik főutcája már akkor is ki volt kövez­ve, hanem - mi tagadás ben­ne - olyanformán, hogy Pernye uram mindig a legnagyobb sárban a széleken eveztette ekhós szekerét, szakavatottan rángatván a gyeplőt ide-oda.- Gyí Sármány, Tüzes! Gyí te! Hop- hó! Rá ne menjetek valahogy a köve­zetre! Mondom, jókor értünk oda, a csó­nak éppen indulóban volt Szolnokra. Pernye nagy hirtelenséggel lerakott bennünket a parton, s miután rendbe hoztuk vele s a hajósgazdával is a dol­gunkat, markos evezőslegények berak­ták cókmókjainkat az öblös vízi jármű­re, s mi magunk is beültünk kényelme­sen.- Hát ez a Tisza! - fitymálta a hú­gocskám. - Hiszen ez csak olyan víz, mint a miénk! Pélly bácsi nevetett, majd nyájas- kodva felelte:- És te ugyan milyennek képzelted, fiacskám?- Én biz azt gondoltam, rózsaszín vi­ze van, s aranyhalak úszkálnak benne. Aztán, hogy cápák is vannak ...- Oh, te kis bolondom! És megcsipkedte előrenyúló állát, aztán, hogy mosolyt is fakasszon, meg­csiklandozta egy kicsit.- Itt futott egy nyulacska ... erre ... erre... Amire aztán kipirult tündöklőnek a mi kis Mariskánk arca, mert hát nevet­ni való is az, hogy olyan nagy gyerek az a gyámapa. No, még mit. . . most meg már föl­emelte a levegőbe, mint egy babát, s elkezdte hajsókálni a víz fölött, hogy úgy röpködtek a szoknyácskái, mint a szárnyak, s a selymes haja is egészen körülcsapkodta a fejét.- Ugye félsz most? Gyertek ide, cá­pák, rákok, egyétek meg a Marcsánkat!- Bácsi, mit gondol? - tiltakozott szi­gorú hangon, szemérmes oldaltekintet­tel az átellenben ülő, mintegy tizen­négy éves fiúra, ki anyja, egy kövér asszonyság mellett nézte a jelenetet.- Ej, ej, azt hittem örülsz neki, ha játszom veled.- Igen, de nem ilik ... - nem, nem - s kacéran rázta összeboglyozott fejét. - Mert már . . . hiszen én már nem va­gyok éppen kislány.- Nem vagy kislány? Hát mi az ör­dög vagy? Nyolcéves vagy. No, ez nem rossz. Haj jaj! Nézze meg az em­ber a félnapos macskát... máris nyila­dozik a szeme ... Ha sohasem is, de erre, úgy segéljen, iszom egyet. Ez nem rossz. A szeredás és kulacs ott volt mindig a bácsi vállán. A szeredás tele van tömve hideg ételekkel, de biz a kulacs már üres volt.- Hűm! Nem kotyogsz, kutyahitű? Hm. Jó volna megtölteni valahol. Te- ringette, hiszen éppen Tokajban vol­nánk vagy mi . . . Hé, hajósgazda, mi­kor indulunk? Van-e még idő?- Akár egy egész óra - felelte fog­hegyről a vén evezős, agyarkodó tekin­tetet vetve a kövér asszonyság felé. Mert hát nem csónakba termett az ilyen. Kedvetlenül vakarta orrát untalan s dühösen morogta, nagy fejét csóválva: „Mért nem megy az ilyen a tengerre, vagy mért nem marad a szárazföldön? Ojhoj! De sok eső esett ott, ahol ez nőtt. ’ ’ Pélly bácsi kapott az alkalmon. Egy óra sok idő. - Hallod-e, gyerek, van-e kedved kijönni vélem egy kicsit a vá­rosba? Vagy tán a picinyt is vigyük? . De az már nagy dologban volt, a bársonyos százszínű táskájából mind kirázta maga elé a játékait, a babákat, a kis sifonérkaszniját, az egész konyhát, egy kis ibrikje éppen most gurult vala­hová, azt kereste a jármű fenekén leku­porodva, de azért ráért hátratekinteni a fiú felé is, hogy vajon nézi-e az a drá­gaságait s irigyli-e?- Ej, Károly - szólt most a kövér asszonyság vékony hangon (hogy lehet már az ilyennek vékony .hangja) -, mi­ért nem _ segítesz a kisasszonykának megtalálni az edényeit? Te mamlasz .. Károly elvörösödött, restelkedve, gyámoltalanul odacsúszott a lánykánk felé, s ő is nézdegélni, kutatni kezdett a sok batyu, málha között. . - Menjünk - szólt a bácsi. - Te pedig • maradj itt Mari, mindjárt visszajövünk. Elmentünk gyámapámmal. Nagy meleg volt, és az újdonatúj ünneplő- csizmám volt a lábamon, mely szorí­tott, csak nagy kínnal cammogtam az öreg után, aki keresztül-kasul hurcolt a városban, vagy három-négy korcsmába benyitott, de a bort sehol sem találta kielégítőnek . . . Inkább megtölteném otthon a Péry Jánosék pocsolyájából - kiabálta -, mint hogy evvel a lőrével piszkoljam be a kulacsom belsejét. Hát tokaji bor ez, hé? Hát bolond vagyok én, hé, hogy engem holmi korcsmáro- sok lefőzzenek. Te, gyerek, talán nem is Tokajban vagyunk mi? Megnézted jól a mutatófát, amerről jöttünk? Iga­zán Tokaj volt ráírva? Hogy a pokol­beli sárkány hengerítse el innen a sző­lőhegyeteket Liptó vármegyébe! Nagy indulatjában az időről is meg­feledkezett úgy, hogy mire visszatér­tünk üres kulacsai, rémülten ordított fel; a csónak már nem volt ott.- Elment! - hörgé és elsápadott, azt hittem, hogy az erős marcona férfiú össze fog roskadni. Szeme vadul, tétován futotta be a kí­gyózó, széles ezüstszalagot . . . Mesz- sze, messze a sűrű füzesek tájékán úszott egy fekete valami, az a csónak ... ott megy, ott... És a szél is simogatja, nemhogy bor­zolná a hullámokat . . . sebesen megy lefelé minden. Ni, ott úszik egy darab zsindely . . . hogy megy, hogy fut . . . de már az se éri utol...- Mit tettünk! Mit tettünk! - tördelte kezeit az öreg, én pedig úgy sírtam, mint a záporeső. Mi lesz a szegény kis Mariskánk­ból? Oh, istenem, istenem! Kétségbe - e-sik az a gyerek . . . megőrül ... a vízbe ugrik. Se ennivalója, se egy ga­rasa, elhagyatva, eltépve tőlünk, mit fog csinálni szegényke? Kihez megy ott Szolnokon? Az öregember megrendült, arca annyira fel volt dúlva, mintha tíz esz­tendő futott volna el felette néhány perc alatt. A kólika is rájött. Mindég bántotta az az átkozott kólika. Leült a partra és sírt, zokogott keservesen, mintha a szíve készülne szétszakadni. Egyszer az égre nézett fel szomorú­an, kék volt és ragyogott, nevetett ránk.- Szegény sógor! - (édes-atyánk volt a sógora). - Látod, látod, milyen jól őriztem meg a gyermekeidet. S felkacagott, felugrott.- Hátha ... - szólt és itt megálló« újra, lecsüggesztvén ősz fejét komo­ran - hátha gyors lovakon hamarabb odaérnénk Szolnokra, mint a csónak? - tette hozzá habozva. - De nem, az talán mégis lehetetlen! anem azért szaladni kez­H dett, mint az eszeveszett, a város felé, nem érezte már a kólikáját, sem én a csiz­mámat, sorba jártuk azokat a korcsmá- rosokat, kikkel az imént összevesz- tünkv- Édes uram - esengett -, ha istent is­mer, fogasson be nekem, vagy keres­tessen egy kocsit... megfizetem drága pénzen, amit csak kíván. - Nézze, néz­ze, mennyi pénzem van . . . (Pedig ugyancsak nem szeretett hencegni a jó Pélly bácsi.) Hálás, elismerő leszek, még az imádságomba is beleszövöm, míg élek, egész házanépét. De tán gyanús volt a színéből kikelt ábrázatával meg a csomó bankóval, melyeket csaléteknek fitogtatott, sehol sem kaptunk kocsit. Az egyik fuvaros­nak éppen akkor sántult meg a rudas lova, a másiké nagyon el volt fáradva, a harmadik pedig a rossz út miatt nem mert vállalkozni rá, hogy a csónakot megelőzze Szolnokon . . . egyszóval, sehol semmit. Csüggedten ballagtunk a piacon, most már igazán nem tudva, mitévők legyünk, mikor csak honnan, honnan nem, ott terem Pernye Mihály.- Hát? - mondá, de látszott, hogy ne­hezére esett ez az egy szó is.- Nagy bajba jutottunk, kedves Mi­hály gazda . . . szörnyű. bajban va­gyunk. A csónak elment . . . pedig ott van a csónakon. Ott van szegény . . . ott... . Itt á fuldokló zokogás megszakította nagybátyám szavait. A zsebkendője után nyúlt, de a dohányzacskóját húzta ki szegény, azzal törölgette zavarában a szemeit, minélfogva a dohányportól elkezdett irtózatosan prüszkölni, de ő bizony azt észre sem vette ebben a mindent felülmúló szerencsétlen hely­zetében.- Kocsit akarunk ... de már egy órá- ' ja keressük . . . Most már késő .... már hasztalan minden ... most már vége... S könnyei végiggurultak a deres, sű­rű szakállán. .- Hűm! - szólt Pernye Mihály. - Van-e az úrnak taplója?- Van! - mondá nagybátyám fájdal­mas hangon, pedig hát csak taplóról volt szó, s aztán csodálkozva meresz­tette reá jóságos apró kék szemeit. Megtömte a pipáját, kicsiholt, rá­gyújtott, megnézte a napot az égen, s azután hátrafordult egy ott ácsorgó su- hanc felé:- Vigyázz a két patkányra és a szer­számra is, Matykó . . . amíg én vissza­jövök. Most pedig jöjjenek már utá­nam, hámár így van. Heves disputáié természete volt a bátyánknak, mindenben ellenkezett és mindenben ő akart lenni a legokosabb, de most semmi nyomát sem láttam en­nek többé, engedelmesen, szelíden lé­pegetett Pernye Mihály után, akár egy kezes bárány. Nem kérdezte, minek, sem hogy hóvá, nem volt semmi akara­ta, egészen tehetetlenné, gyámoltalan­ná tette ez a csapás. Ki tudja, meddig mentünk Pernye után földeken, réteken, cserjéseken át, lehet, hogy egy óráig, lehet, hogy ket­tőig vagy tán tovább is. Ki tudja, mi okozta, hogy nem is kérdezte a célt, bántuk is már, akármi történik. Pernye mindennütt elöl ment, a gyalogúton, az átjárókon a füzesek közt, csak néha fordult hátra megnézni, ha nem marad­tunk-e el, s ilyenkor úgy látszott, mint­ha szólni akarna, de csak mégis meg­gondolta magát és nem szólt soha semmit. Egyszer azután egy nádasból átcsapott balra a Tisza felé. Mikor a parthoz értünk, beszúrta botját a ho­mokba és rákönyökölt, úgy várta be, amíg beérjük.- No - szólt -, én mármost visszame­gyek. Az isten megáldja a nemzetes uramat.- Hát én aztán mit csináljak itt a fiú­val? - kérdé Pélly bátyám esdeklő te­kintettel.- Mit? Hogy mit? - és a vállát vono- gatta Pernye uram. - Hát ez a hely itt, ahol állunk, a rév.- De mi hasznom nekem abból, hogy ez rév? - fakadt ki gyámunk ke­serűen.- Mi haszna? Hát az a haszna - veti oda Pernye uram nagy durván -, hogy egy jó félóra múlva idejön a csónak és ráülhetnek.- Miféle csónak? De már erre haragra fortyant Pernye Mihály.- Hogy miféle csónak? Ne kínozzon az úr a kérdezősködéseivel! Hiszen hát melyik, ha nem a Tokajból jövő, amin rajta van a kislány is?- Lehetetlen! - kiáltott fel nagybá­tyánk, s lelkendezve ragadta meg a Pernye viseltes nyakkendőjét. - Em­ber, ne ámíts! Szemei szikráztak, s térdei roska­doztak.- No .. . no ... meg ne fojtson az úr - szólt Pernye uram s elmosolyodott.- Minek tesz bolonddá? - lihegi Gá­bor bácsi tompán. - Minek űz csúfot az emberből! Hogy jöhetne az a csónak ide? Hol van az már, istenem, azóta.- Elég csúffá teszi az úr saját magát, ha azt se tudja, hogy a Tiszának másli- ja van.- Mije?- Hát, hogy mikor az isten ideterem­tette, máslikba gyűrte össze néhol. Ka­nyarog, bomlik, hol befordul, hol ki­fordul, mint a kígyózó pántlika ... Ni, éppen hogy itt van a tokaji csónak! Csodák csodája, csakugyan a tokaji csónak volt . . . tulajdon az a csónak. Hahó, hahó! Ahol a kövér asszony is, meg - biz’ isten a Mariska! Nem ölte meg a kétségbeesés hála istennek . . . amott virít a kis piros kendőcskéje.- Mari, Mari! Hahó! Kikötöttek a révészek a kurjongatá- sainkra, s a nagy bánatot egyszerre vi­dámságnak fordította meg a Tisza ka­nyargó folyása. Csak a húgocskám sírt egyre keser­vesen, hiába csókolgattuk sorba, hogy vigasztalódjék, hogy ’iszen már sem­mi baj, újra feltaláltuk egymást, hiszen inkább örülnie kellene; nem ért sem­mit, tovább folydogáltak a könnyei és zihált a kis melle a fuldokló zokogás­tól.- De no, legyen eszed már - simo­gatta vígan Gábor bácsi. - Hiszen itt vagyunk . hiszen most már semmi bajod többé. A bácsi keblére hajtotta le szöszke fejét, S úgy nagy üggyel-bajjal lehetett csak kivenni egyes elejtett panaszsza­vaiból, hogy hát mi haszna jöttünk - ha azért a kis ibrik mégis eltört? ... Durcás fejecskéjét felemelte s kezé­vel, mely szintén nedves volt a köny- nyektől, a Károly fiú felé mutatott ha­ragos tekintettel.- Ez.... ez törte össze! Ez a cudar - súgta aztán a nagybácsi fülébe. - Rálé­pett ... Képzelje csak, mikor kerestük, ráhágott arra a kedves ibrikemre ... Ez még Tokajban volt... Tokaj óta mindig azt siratta. A kövér asszonyság néhány szót mormogott a félénken meglapult fiú védelmére, de Gábor bácsi közbevá­gott:- No, no ... bolondság ... nem kell pityeregni, fiacskám. Szolnokon egy egész pohárszéket kapsz, tizenkét apró tányérral és tepsivel. rre aztán elcsendesült hú­E gocskám, lihegése mindig halkabb-halkabb lett, míg végre elszenderedett a Gá­bor bácsi ölében, s csak egyszer ébredt fel az úton; megkérdezte, hogy „a tep­sik rézből lesznek-e?” s mikor erre megkapta a kielégítő választ, újra el­aludt. Jóízű szuszogása összevegyült ajo- lyam locsogásával, mely mintha daj­kának állna be, szelíden ringatta, s be­lebeszélt az álmaiba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents