Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-18 / 114. szám

1991. MÁJUS 18. Kulturális panoráma 9 Kedvezőtlen viszonyok már az út elején ... Elutasítva - fellebbezésre várva „Embermilliók, átkarollak” (Schiller) Beethoven-koncert Szolnokon is. Színes akvarelljein - talán ezt is a tisztaság teszi - örök-fehér hó hull, előkészítvén Szindbád mene­telését. Mintha egész életében erre a filmre készülődött volna. A film­re, amely önvallomás is. Hogyan is írta főhőséről? „Életvitele mégis program, mert a halál bizonyossá­gával az élet sokrétűségét, gazdag­ságát állítja szembe. ’ ’ Eme gazdag életet élte szíve megszakadtáig'Huszárik Zoltán is. A valahai, mesés szegénységben fölnőtt domonyi parasztgyerek már korán megtanulta, hogy mi az érték. Egyik, édesanyjához írott le­veléből idézek: „Nekem nem fu­tott gazdagságra, legalább a jelle­mem legyen az.” Egész életében kényes és büszke volt erre az ősök­től kapott kincsre. Persze maga is vélte, az emberi lélek különböző stációit kell ahhoz megjárni, hogy a teljesebb érvényű élet lélegezzen a fdmvásznon is. Jóllehet Huszárik elsősorban filmrendező volt, de kezéhez állt a festőecset, a ceruza és az irodalom egy-egy műfajába belekóstoló toll. író és gondolkodó volt, s ha tehette, „szére- tetröplapjait” (Gyöngyössy Imre nevezte így grafikáit) minél tágabb körben szétosztotta. Egyszavas versei között jó pár telitalálat akadt: az ön-koncentrációstábor vagy a hullafolttisztííó keserű de­rűje talán megmutat valamit a döb­benetét játékkal kifejező szellemi ember találékonyságából. A Breviárium - találó fejezetek­kel - népi csupán rendhagyó pálya­kép, pontos filmográfia, barátok és pályatársak emlékezésének, bírá­latának, tisztelgésének gyűjtőhe­lye, hanem valaminő sajátságos jellemrajz is. Nyomon kísérhető benne, hogyan született meg a cso­da, akit Huszárik Zoltánnak hív­tak, s az is, hogy szabad­ságimádatában, sohasem enged­vén a kisebb ellenállásnak, miként menetelt ama bizonyos vég felé. Hogy ez repülés volt, a teremtő művész zsenijét is jelzi. Latinovits Szindbádjáról írta, de önjellemzés­nek is beillik: „A léleknek egy­aránt szüksége van fényre, a ho­mályra, az engedelmességre és a féktelenségre, az örömre és a két­ségbeesésre. Úgy él a világban, mint a mindenség egy eleme: ki­szolgáltatottan, de teljesítve azt, amire hivatott.” Szakolczay Lajos Koncz Ilona pszichológussal, a Pályaválasztási Tanácsadó mun­katársával beszélgettünk az általá­nos iskolát az 1990/91 -es tanévben befejező 14-15 éves tanulók to­vábbtanulási lehetőségeiről. A kép siralmas, és a demográfiai hullám tetőzése miatt egy-két évig az is marad. A Pályaválasztási Tanácsadóba 822 jelentkezési lap érkezett, melynek kis tulajdonosai igencsak hiába várják jobb sorsukat, a Ta­nácsadó nem tud velük mit kezde­ni: sem munkahelyet, sem tovább­tanulási lehetőséget nem tudnak ajánlani - telítve a „piac”. Harmadik helyről elutasítva A Pályaválasztási Tanácsadóba azon tanulók jelentkezési lapja ke­rül, akit a középfokú oktatási intéz­mények a harmadik helyről is el­utasítottak. Legtöbbjüket helyhi­ány miatt. A Tanácsadó mást nem tehet, mint értesíti a szülőt, menje­nek a gyermek továbbtanulást ké­relmező lapjáért. A szülő - a ta­pasztalat szerint - vagy elmegy érte vagy nem. Sokukat rendkívüli mó­don megalázta már az addigi kilin­cselés is, hiszen három iskolából tették ki a szűrüket, reménytelen­nek látják a további keresgélést. Ilyenkor a gyerek otthon marad (ez főleg olyan esetekben, ha a szülők háztáji földön gazdálkodnak), s jobb híján segít a gazdaságban. Ha a papa vállalkozó, esetleg bedolgo­zik a butikba, műhelybe, ha egyik se: mehet, amerre lát, vagy talál munkát vagy nem. Legtöbbször az utóbbi. A lelkesebbek ismét nyakukba veszik a várost vagy az országot, hátha akad valahol hely a gyer­meknek. A Tanácsadó csak címe­ket tud adni, esetleg telefonon ér­deklődni az ország különböző is­koláiban. Ahol a legjobban szorít a cipő Szolnokon a gimnáziumok kivé­telével szinte minden középfokú iskolában súlyos gondok voltak a felvételik körül. A gimnáziumok, szakközépiskolák is létszámtöbb­lettel küszködnek, kitűnő tanulók között is vígan válogatnak, de ez a helyzet még így is kevésbé rémisz­tő, mint a szakmunkásképzőkben. Az egészségügyi szakiskolában például hatszoros a túljelentkezés, ezért a korábbi hármas tanulmányi átlaggal szemben a négyes tanuló­kat is kénytelenek voltak elutasíta­ni. A 633. és a 605. számú szak­munkásképzőkben eddig a fémipa­ri szakmák mint utolsó mentsvár ott voltak a fiúknak - az idén több­szörös a túljelentkezés. Irány a speciális szakiskola. A legjobbak lapját innen ismét visszaküldték a Pályaválasztási Tanácsadóba, hát­ha akad valahol hely számukra. Ez már tehát a negyedik elutasítás, is­mét ott állnak, ahol elindultak: a Pályaválasztási Tanácsadóban, ke­zükben ötödjére a jelentkezési lap­pal. Mit lehet itt még tenni? A Kereskedelmi Szakközépis­kolában az idén úgy volt, nem in­dítanak szakmunkásképzést, leg­feljebb azok a tanulók, akiknek ta­nulmányi eredménye gyenge, har­madik év végén szakmunkás-bizo­nyítvánnyal elbocsájtatnak. Ezzel szemben akkora volt az iskola ost­roma, hogy kénytelenek voltak szakmunkásosztályt indítani, jóval - a tervezett létszám fölött. Annyi gyereket vettek fel, amennyi csak befért az osztályba. Aki nem fért be - és sajnos nagyon sokan vannak - innen is lemaradt. Az igazság az, hogy majdhogy­nem semmit. Ha a szülő maga gon­doskodik gyemekének gyakorló- helyről, néhány vidéki szakmun­kásképzőben még akad egy-két hely. A napokban Törökszentmik- lóson volt két-három férőhely he­gesztő, kőműves, szobafestő szak­mákra, de itt is csak azért, mert egészségügyi alkalmatlanság mi­att sok gyereket el kellett utasítani. Azt mondja az igazgató, soha ennyi egészségügyi szempontból alkalmatlan gyerek nem volt még. Jászberényben vasesztergályos, cipész szakmákon volt hely még nemrégiben - írásunkkal nem sze­retnénk hiú reményekkel kecseg­tetni senkit, nem biztos, hogy a tegnap még üres helyeket mára be nem töltötték. A vidéki iskolák legnagyobb része kollégiumi he­lyet nem tud biztosítani, a tanulás csak - több órás utazással! - napi bejárással oldható meg. Happy end nincs? Happy end nincs. Annál is in­kább, mert azok a tanulók, akik most ugyan bejutottak egy szak­munkásképzőbe, ki tudja, három év múlva nem kerülnek-e a mun­kanélküliség kenyerére? A gazda­asszonyképzők is sok lánynak megoldották most az aktuális problémáját, de tekintve a növek­vő árakat, hol lesz ennyi gazda- asszonyra szükség? Aki minden­honnan kimaradt, beiratkozhat még egy ún. szinten tartó iskolába, ami egyébként csak arra jó, hogy a család kapja a családi pótlékot to­vábbra is, és legfeljebb arra, hogy a gyerek addig se az utcán legyen. „Mesés” kilátások. Pedig ami­kor ezek a gyerekek a világra jöt­tek, „szocialista hazánk” nem fu­karkodott a szülőknek tett ígére­tekben. Mézesmadzagok voltak csupán ... és íme a valóság. Kátai Szilvia Hit kell!, Vadkacsa, Száz év magány A Szigligeti a kaposvári színházi találkozón sítheti aTisza-partiak sikereinek körét, újabb elismeréseket hoz­hat a társulatnak. Egyébként a veszprémiek Dosztojevszkij Bűn és bűnhődé- sét mutatják be ugyanitt, a Buda­pesti Kamaraszínház égy Büch- ner-darabbal szerepel (Leonce és Léna), a miskolciak pedig Cse­hov Sirályát viszik el Somogyor- szág fővárosába, ahol május 18- tól 26-ig zajlanak az események, versengenek az előadások a kö­zönség kegyeiért. A Megyei Művelődési és Ifjúsá­gi Központ adott otthont kedden este a Nemzeti Filharmónia soron következő bérleti hangver­senyének. A koncerten - egy vele egy időben zajló, lényegében ugyanazon közönségréteget vonzó rendezvény miatt - sajnálatosan kis létszámú érdeklődő jelent meg. A „keresztbeszervezés” nem az első eset a megyeszékhelyen; épp ezért egyre határozottabban merül időkig nyúlnak vissza: a zeneszer­ző első kísérleteiig, melyekben megkísérelte a szimfonikus zenét a vokális zenével ötvözni. (Ebből az elhatározásából született a Kar­fantázia is.) A vers, melynek meg-^ zenésítése nem hagyta őt nyugod­ni, Schiller „An die Freude” című ódája volt. A szimfónia első vázla­ta 1815-re datálódik - azonban ek­kor más darabok komponálását ítélte sürgősebbnek. 1822-ben fog Az isteni hosszúságú szimfónia előadásában a zenekarhoz és kar­mesteréhez társul szegődött a Ma­gyar Állami Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és a szólisták: Feke­te Veronika (szoprán), Kovács Annamária (alt), Király Miklós (tenor) és Albert Tamás (basszus). Az interpretáció legfőbb erénye­ként értékelhető - s ez nem utolsó­sorban a koncertet szünet nélkül, a fáradtság legkisebb jele nélkül vé­gigdirigáló karmester, Kovács A könyvespolcra ajánljuk Huszárik Breviárium avagy a filmrendező erkölcse László érdeme - az, hogy a részle­tek figyelmes kidolgozása nem ve­szélyeztette a nagyobb formák: a tételek és lényegében az egész mo­numentális szimfónia egységét. A helyenként előforduló intonáció­beli pontatlanságok, hangzásbeli aránytalanságok megbocsátást nyertek a hallgatótól a különös szépséggel megszólaló harmadik és negyedik tétel által. A zenekari szólamok közül kitűntek a mély­vonók - igaz, Beethoven hálás sze­repet osztott számukra a Finale té­telben. Az énekkar és karnagya minden elismerést megérdemel: az együt­tes az elvárásnak megfelelő pro­fesszionista színvonalon műkö­dött közre az előadásban. A szólis­ták közül ezúttal elsősorban Ko­vács Annamária és Király Miklós tudott harmonikusan beilleszkedni az előadók közé. Végezetül említ- tessék meg még egyszer Kovács László neve, akit a megyeszékhely közönsége a huszadik század ze­néjének elkötelezett híveként is­mert eddig, s akinek kedd esti in­terpretációit hallva lelkes tapsával figyelemre méltó Beethoven-diri- genssé avatott. Szathmáry Judit Képünkön a Hit kell! egyik pillanata. Hagyomány, hogy évad végén megrendezik a színházak orszá­gos találkozóját, amelyen az el­múlt idény kiemelkedő előadá­sai, bemutatói vesznek részt. Ez­úttal Kaposvár, a vidéki színhá­zak egyik fellegvára ad helyet a színházi világ jeles eseményé­nek - előtte ugyanis a fővárosban tartották a május végi művészeti „seregszemléket”. Tíz színházi műhely, közöttük a Szigligeti vonultatja fel előadásait, a szol­nokiak több bemutatóval is részt vesznek a programban. Vasár­nap délután a Hit kell! című mu­sicalt, este Ibsen Vadkacsáját, hétfőn este pedig a Száz év ma­gányt tekintheti meg a dunántúli közönség és a szakmai zsűri. A megmérettetésnek is számító ta­lálkozó - díjakat osztanak, a ta­pasztalatokat szakmai tanácsko­záson összegzik - tovább széle­Tíz éve, hogy Huszárik Zoltán meghalt. A színekkel álmodó zse­ni, akinek a filmművészet olyan örökbecsű alkotásokat köszönhet, mint a Csontváry vagy a Szindbád. A pár vonallal - grafikusnak is ki­váló volt - a figurában a jellemet ugyancsak megmutatni képes kép­zőművész. Sokirányú tehetségét és a lelke mélyéből sugárzó tisztasá­got valami megnevezhetetlen fog­ta keretbe. Huszárik egyidejűleg úgy volt megtört, kétkedő emberes - noha ezt soha nem érezte - diadal­mas művész, hogy örökké a meg­váltásra készülődött. Az innen-on- nan vállalt szenvedés, a lábáról szinte elmaradhatatlan saru, a póz, amivel játszotta a keresztre készü- lődőt, már-már Isten fiának láttat­ta. Holott csak az Ember fia volt: gyönge és erős, félénk és bátor. Sebzékeny, ám akkora akarat­erővel megáldva, hogy tiszta, ren­díthetetlen hité hegyeket mozga­tott meg. Egyszóval maga Volt a csoda. Ezt a nem mindennapi művészt - aki embernek sem volt kisebb, mint alkotónak - mutatja beLencsó László könyve, a Huszárik Breviá­rium, amely a Szabad Tér Kiadó gondozásában jelent meg. Külsőre is gyönyörű könyv. Táblája, törde­lése, illusztrációinak, fotóinak sora méltó a megidézetthez. A könyvet forgatva mintha képzőművészeti kiadványban lapoznánk - bizonyos szempontból az is -, olyan gazdag a színskála. A világot többnyire a színek ölelkezésében megragadó művész nemcsak a filmszalagot töltötte be álmaival, hanem az eléje kerülő legkisebb papírosdarabkát fel annak szükségessége, hogy a város kulturális eseményeinek ko­ordinálásával valamely e feladat elvégzésére alkalmas intézmény végre megbízassék. Megengedhe­tetlen, hogy egy hatalmas előadó apparátust felvonultató koncert so­kak számára kárba vesszen - nem is beszélve az előadók elpazarolt energiájáról. A koncerten két Beethoven-mű hangzott el; közülük elsőként az Egmont-nyitány. A közismert ze­nemű gyakorta szerepel hangver­senyek műsorán. A zeneszerzőt a nyitány és az azt követő kísérőze­ne megkomponálására Goethe tra­gédiája ihlette, melynek hőse Eg­mont gróf, a tizenhatodik század­ban szabadságukért küzdő néme­talföldiek hőslelkű vezére volt. A gróf megkísérelte népének sorsát jobbra fordítani - s ezért életével kellett fizetnie. Egmont alakja a két szellemóriás: Goethe és Beethoven művein át az egyete­mes emberi szabadságeszmény hősévé magasztosult. AIX. (d-moll) szimfóniát csak a nyolcadik születése után tizenegy évvel írta meg Beethoven. Az elő­készületek azonban jóval korábbi újból munkához; 1823-ban jófor­mán csak ezzel a művel foglalko­zik - és 1824 februáijában elkészül a partitúra. A vázlatok azt mutat­ják, hogy Beethoven egyetlen mű­vének megfogalmazásával sem küszködött annyit, mint a IX. szimfóniáéval. A bemutató 1824. május 7-én volt a bécsi Udvari Színházban. Az akkor már szinte teljesen süket Beethoven nem hall­hatta az őt ünneplő közönség lel­kes, viharos tapsorkánját. A Miskolci Szimfonikus Zene­kar karmestere, Kovács László irá- nyításával lépett a hangver­senydobogóra. Előadásukban az Egmont-nyitány meggyőző erővel. hangzott el: a jól megválasztott tempók és a beosztással „adagolt’ ’ dinamika érdemelnek elsősorban dicséretet a kritikusoktól - ez utób­bi azért, mert a mű mélypontjait és csúcsait a jól beosztott hangerő se­gítségével minden esetben be tud­ták járni az előadók. Az interpretá­ció erényei feledtetni tudták a he­gedűszólamok helyenkénti szál­kás hangzását és a mélyrezek, va­lamint a timpani időnként túlmére­tezett hangerejét.

Next

/
Thumbnails
Contents