Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-11 / 108. szám
9 Kulturális panoráma 1991. MÁJUS 11. Május esti muzsika Hangverseny a Szolnoki Bartók Béla Zeneiskolában Szobaszínházi bemutató Gyilkosok éjszakája A kellemetlenre fordult időjárás sem tudta hétfőn este visszatartani azokat a zenebarátokat, akiket ellenállhatatlanul vonzott a kíváncsiság: a néhány éve még az intézmény növendékhangversenyein feltűnt ifjú tehetségek mennyit fejlődtek, hogyan muzsikálnak a zeneművészeti szak- középiskolákban és a főiskolákon eltöltött néhány év után. A hangverseny vonzerejét fokozta Andrea Frariceschelli olasz oboaművész fellépése is. A szépszámú közönséget - melynek soraiban a Magyar Fúvószenei Szövetség elnöke, Balázs Árpád zeneszerző is helyet foglalt - a vártnál is kellemesebb meglepetés érte: a fellépők mindegyike igazi élménnyel szolgált; szép játékukkal hálálták meg hajdani hangszeres és elmélettanáraik fáradozását. A nemrégiben kitűnő eredménnyel tanári diplomát nyert Bánfi Richárd lépett elsőként a hangversenydobogóra. Akik hallották már őt játszani, valamennyien tudják róla, hogy boszorkányos technikával rendelkezik. A hétfői hangversenyen az előadott darabok közül elsősorban Ravel Toccata című művének élményt nyújtó interpretálásával maradéktalanul a hallgató elé tudta varázsolni e zene különös hangzásvilágának összes szépségeit. Ezt követően a Szolnoki szimfonikus zenekar és karmestere, Báli József Mozart Figaro házassága című operájának nyitányát adta elő mintegy kárpótolni akarván a közönséget az elmaradt Paganini-hegedűversenyért. A versenymű szólistája: a nemrég Bécsben hegedűjátékával nagy sikert aratott Báli Gábor ugyanis kisebb balesetet szenvedett, s emiatt nem vállalhatta a szereplést. A nyitány elhangzása után lépett először a hangversenydobogóra az est művészvendége, Andrea Franceschelli. Műsorán Bellini Esz-dúr concertója szerepelt, melyet az elsősorban operaszerzőként ismert mester oboára és zenekarra komponált. Az olasz vendég kivételes szépségű oboahangja - melynek segítségével az operaáriákat idéző dallamok maradéktalan élményt szerezve szólaltak meg - és rendkívül értélmes formálása ragadtatta tapsra elsősorban a hallgatóságot. Ezután a zeneművészeti főiskola felvételi vizsgájára készülő Hoppál Beatrix következett a hangverseny műsorán. Beatrix gitározni tanul; ezúttal ezúttal három darabbal mutatkozott be közönségének, melyek közül Villa Lobos Prelűdje és Walton Bagatell című darabja aratott elsősorban megérdemelt sikert. Hoppál Beatrix gitárjátéka virtuóz; hangszeréből ezer színt és szellemes variációsorozat. Az előadók a szólista és az őt kedvvel kísérő zenekar és karmestere, Báli József jóvoltából a Donizet- ti-mű felejthetetlen élményt szerezve hangzott el. A hétfő esti koncert utolsó szólistája, Kelemen Csaba Hummel Esz-dúr trombitaversenyét adta elő a zenekar kíséretével. Ezzel a versenyművel nemrégiben a bécsi közönséget is elragadtatta - s ugyanezt tette most Szolnokon is. Trombitahangja hol bársonyosan puha, hol karakteresen hangszerszerű. Intonációja kifogástalan, dinamikai skálája széles, ritmusérzéke és együttmuzsikálási készsége kifogástalan. A Hummel-verseny- mű annak valamennyi előadója jóvoltából igazi csattanó volt e Az est külföldi szólistája,Andrea Franceschelli effektust képes elővarázsolni. Igazi zenei csemegével: Donizetti angolkürtre és zenekarra írt concertinójával lepte meg ezt követően szolnoki közönségét Andrea Franceschelli. E méltatlanul ritkán hallott hangszer hangja gyönyörű, ha olyan avatott mester szólaltatja meg, mint az olasz vendégművész. Az ugyancsak elsősorban operaszerzőként ismert komponista ezen versenyműve lényegében nem más, mint egy rendkívül szép hangverseny végén. A koncert minden egyes szereplője azzal a kellemes érzéssel térhetett haza, hogy ez az est - mely a Bartók Béla Zeneiskola és a Szolnoki szimfonikus zenekar közös munkájával jött létre - fontos állomása karrierjének. Andrea Franceschelli meghódította a szolnoki zenebarátokat - az ifjú szólisták pedig megerősödött önbizalommal haladhatnak tovább maguk váltotta útján. Szathmáry Judit Különös, érdekes, izgalmas, helyenként hátborzongató - így jellemezhetnénk a Szobaszínház legújabb bemutatóját, a Gyilkosok éjszakáját; ha nem is borotvaélen, de mindenképp késhegyen táncol a játék: valóságosan és képletesen is. Mint ahogy maga a tárgy, a családot feszítő „nemzedéki konfliktus”, egészen pontosan a felnövekvő gyermek és a szülők közötti ellentétek is többet jelentenek önmaguknál; valami mást is, valami többet, szélesebbet: határozottan jelképeset. A fiú, Lalo szélsőséges, vad, olykor könyörtelen lázadása az őt béklyóba verő szülői hatalom ellen, eljutva akár a gyilkosság gondolatáig is a gyűlölet útján - ez bizony nem egyszerűen családi ügy. A szerző, Jósé Triana érezhetően maga is messzebbre tekint: többet akar mondani,az emberi méltóság nevében emeli fel szavát, méghozzá minden olyan hatalommal szemben - ez lehet a megrögzött konzervativizmus épp úgy (ami szokásokban, idejét múlt formákban mutatkozik meg), mint akár az erőszak valamiféle intézményes formája, a megnyomorító hatalom valamilyen eszköze. „Kit érdekel ez a ház, ha mi semmik vagyunk, ha csak értelmetlenül járkálunk benne, és annyiba sem vesznek, mint egy hamutartót, egy vázát, egy kést. Gyere ide! Menj oda! Tedd ide! Tedd oda! Vidd innen! Tedd odébb! A magam útján akarok járni, azt csinálni, amihez kedvem van!” - fakad ki a szülői önkény ellen forduló fiú. S a vágy, amit kitörése jelez, ez a vágy épp úgy lehet egy önmaga útját kereső fiú vágya, mint szélesebben értelmezve, egy elnyomott nép vágya, vagy még tágabban véve: a modem emberé, aki igyekszik megszabadulni minden testi, lelki szorító megkötöttségtől. A „gyilkos” játék eme nemes gondolatok jegyében zajlik. Eljátsszák nekünk hárman, egy család tagjai, miért is érett meg a helyzet, a famílián belüli helyzet a teljes változtatásra. Különböző szituációkban, más-más szerepet vállalva (úgy váltogatják itt a szerepeket, mint jobb helyeken a ruhát) bemutatják, milyen áldatlan állapotok uralkodnak, milyen furcsa világ ez a ház, mely szimbolikusan lehet akár egy egész világ, a mi világunk; milyen nyomasztó a maga megalkuvásaival, a maga igazságtalanságaival, kicsinyes hazugságaival, fojtogató atmoszférájával... És eljátsszák nekünk még azt is, ami nem történt meg, a gyilkosságot, de megtörténhetett volna. Azazhogy meg is történhet még... Játék és valóság határán járunk, ahol különös varázslat megy végbe: a valóság játékká válik, olykor vaskos játékká, egy-egy adott pillanatban viszont úgy érezhetjük, mintha a játék véres való lenne. Pedig vér nem folyik egyetlen csepp sem - viszont bővérű a játék, amelyben a színészek gazdagon csillogtathatják tehetségüket. Mózes István rendezése korrekt, különösen pedig a helyzetek kiélezésében jeleskedik, de a túlzottan naturális miliő - egy kispolgári, ószemléletű, kisszerűséget árasztó szobabelső a maga konvencionális bútoraival még ha a játék alapját adó konfliktust erősíti is látványával, még ha egy változásra ítélt világ érzéki lenyomata is, ugyanakkor azonban nem teszi lehetővé egy modernebb, egy a jelképes tartalmat is jobban érvényre juttatható, gondolatibb színházi ábrázolást, konkrét és elvont mélyebb kifejezésének lehetőségét. És lehetne a játék"valamivel elegánsabb, keményebben tiszta, ha a vibráló, groteszk játékosságot olykor nem nehezítenék súlyos, mázsás érzelmek. Mégis magasfeszültségű előadás ez, s ebben átélt játékával Tóth Józsefnek (Lalo) oroszlánrésze van. Figurája csupa idegekből, telítve villamossággal, és ez a villamosság bennünket is megérinti sőt meg is „üt”. Amikor szól, sistereg, tüzet beszél; szavai máskor szúrnak, akár a gyilkos kés. O, aki alighanem utolsó bemutatóját éli Szolnokon, búcsúzóul mintha minden energiáját, dühét, indulatát bele akarná préselni ebbe a lázadó-gyöt- rődő alakba. Színes alakítással lep meg bennünket Császár Gyöngyi (Fela); jól használja ki a szerep- váltásokban rejlő lehetőségeket; milyen eredeti például humora az úgynevezett rendőrségi nyomozás jelenetében, pedig csak hangját halljuk - sötétben. Gombos Judit (Bebe) ugyancsak „több alakban” bizonyítja, hogy jelentős feladatokra képes. A fiatalokból álló közönség - szerda délután velük néztem végig az előadást - erős tapssal fejezte ki elégedettségét: jól szórakozott. A kritikus is. Valkó Mihály „A siker fontos, de a barátaim fontosabbak...” A könyvespolcra ajánljuk Gaál Gábor előélete Januárban a Hollywoodi Külföldi Kritikusok Aranyglóbusza, márciusban az Oscar-díj csillogott Kevin Costner kezében, amikor beszélgettünk. Az interjú közlésével azért vártunk mostanáig, mert az Oscar-díj- kiosztás közvetítése és a „Farkasokkal táncoló” (Dances With Wolves) magyarországi bemutatója valószínűleg felcsigázta a hazai mozirajongók kíváncsiságát: miféle ember lehet Kevin Costner, amikor kihunynak a jupiterlám- pák?- Sose voltam törekvő, könyöklő típus. Már az iskolában is látszott, hogy nem a rámenősségem- mel fogok boldogulni. Lassú víz partot mos típus vagyok. A film elsöprő sikere pedig engem lepett meg a legjobban.- Köztudott, hogy a Farkasokkal, táncoló forgatásához csak magán1 befektetőket talált, beleértve saját magát is, mert a stúdiókat nem érdekelte a film. A produkció létrehozásának nehézségeiért milyen tanulságokkal kárpótolta Kevin Cosmert az indiánok között eltöltött idő?- Sok volt bennem a gyerekes vonás, hiányzott belőlem a bölcsességhez szükséges tudás. Az indiánok kifinomult lelkű emberek. Közösségükben sokat érlelődtem emberileg és fizolófiailag. A film moziváltozata rövidebb, mint az a verzió, amit a televízióállomások kapnak majd. A tévéváltozat három egész estét betöltő film, amely sokkal több és árnyaltabb részletet tartalmaz az indiánok életéről.- Ebben a filmben, mely több mint száz évvel ezelőtt játszódik, igen plasztikusan jelenik meg a háború. De megjelenik az ellenségeskedés a szóváltástól a fizikai összecsapásig minden szinten. Önt nyilván erősen foglalkoztatja a háború anatómiája...- Az intolerancia és az ebből fakadó agresszivitás megnyilvánulhat egy nemzeti társadalomban és akkor is, ha az ember egyszerűen külföldön jár. Tudatlanságból, meg nem értésből adódik és kisebbségi érzést vált ki, amelyet ki erőszakosan, ki még erőszakosabban kompenzál. Az a 300 kultúra nem véletlenül pusztult el a világ- történelemben. A Farkasokkal táncoló főszereplője, John Dunbar hadnagy a mérleg nyelvének hálátlan feladatát vállalja magára a destrukcióval szemben.- Ekkora siker után nyilván nyomasztja az az elvárás, hogy most. még jobbat kell csinálni...- A Golden Globe és a hét Os- car-díj az életem egyik, de nem a legfontosabb pillanata. Nagyképűség lenne azt állítani, Hogy képes leszek megismételni ezt a sikert. Különben is, a film csak egy dolog az életemben, és van, ami ennél sokkal fontosabb.- Micsoda?- A barátaim. A gondolataim, a terveim, az ötleteim, amelyek megvalósításra várnak. A családom. Nézze, az újságírók azt írnak rólam, amit akarnak, ezt nem tudom befolyásolni. De azt, hogy a barátaim mit gondolnak rólam, a szüleim mit gondolnak rólam, azt igen. Nagyon nehezén tudnám elviselni, ha valaki, aki közel áll hozzám, azt mondaná, hogy nagyképű lettem, hogy már nem lehet beszélni sem velem... A siker óhatatlanul sodorja az embert, ez a szakma pedig különösen megtanítja rá, hogy az idő a legnagyobb ellenség. Ebből van a legkevesebb. Van, aki a barátait, a magánéletét áldozza föl, van, aki lassabban halad tovább a pályán. Erre nincs recept, ezt minden sztár maga dönti el.- Ön viszont alig fejezte be a Farkasokkal táncoló vágását, máris főszerepet játszott Londonban a Robin Hoodban. És most az a pletyka járja, hogy John Kennedyt játssza az elnök meggyilkolásáról szóló Oliver Stone-filmben.- Nem, ebben a filmben az elnök nem is szerepel. De róla szól a film. Én pedig Jim Garrison ügyvédet játszom.- Aztán az a hír is szárnyra kapott, hogy a Farkasokkal táncoló második része is készül...- Ez nem igaz... Bármennyire szívügyem volt ez a film, előbb jutna eszembe megmászni a Hima- láját, mint belevágni a folytatásba.- És az sem igaz, hogy Francis Ford Coppola, a Keresztapa harmadik (első és második) részének rendezője, aki a Farkasokkal táncoló miatt csúszott le az idei nagy filmdíjakról, szerepet ajánlott önnek?- A napokban együtt reggeliztünk és szó esett közös munkáról. Többet azonban korai lenne mondanom. Návai Anikó Gaál Gábor példáját ma egyre többen tartják időszerűtlennek. Mintha a szándékos felejtés azért erősödne fel, mert ugyan kétségtelenül fontos szerepet töltött be a két világháború közti erdélyi szellemiség formálásában, de mégis csak marxista teoretikusként tartható számon. A Korunk szerkesztőjeként is, s abban az alkotói szerepében is, mely a nemzetiségi sorskérdések vitatható értelmezésében öltött testet. S amennyire vegyes - többnyire elutasító - érzések kísérik utóéletét, épp annyira rejtélyes magyarországi előélete, pályájának első szakasza. Zöldi László nemrég megjelent kötetében éppen erről a korszakról ad hiteles képet. Meglepő szerénységgel, csupán kutatási élménybeszámolóként jelezve munkáját, ám ez semmit sem von le irodalomtörténeti értékéből. A vegyes műfajú - interjút, dokumentumot, esszét tartalmazó - mű nem kirekesztő, egyedüli érvényességet kereső módon közelít Gaál Gábor életútjához, hanem azzal a kritikusi érzékenységgel és belátással, mely a tények és adatok gopdos mérlegelésén alapul. Min- denek-előtt születési helyével és idejével kapcsolatos tévképzetet oszlatja el. A Magyar Irodalmi Lexikon szerint ugyanis 1893-ban született Jászfelsőszentgyörgyön, holott az anyakönyvi részlet alapján két esztendővel korábban látta meg a napvilágot Budapesten. Apró helyesbítésnek is tűnhet ez, akárcsak azok az életrajzi kiegészítések, melyek a Magyarországon töltött éveit pontosítják. Hol a vidéki lapokban megjelent híradások, hol a személyes visszaemlékezések és levelezések tanulságai alapján. Zöldi László kutatási élménybeszámolója azonban mindvégig az élettörténeti .adatok pontos feltérképzésére irányul. Különösen érdekesek azok a fejtegetéséi, melyek Gaál Gábor bécsi emigrációját megelőző időszakra vetnek fényt, s még inkább azok az adalékok, melyek a hozzá kapcsolódó nők (Korda Máriától Day ka Margitig) szerepét taglalják. Kivált azért is, mert a “zárkózott, tekintélyes Korunk-szerkesztő korában mord majornak is csúfolt-becézett Gaál Gábor érzelmi életében nagy helyet foglalnak el a nők. Nemcsak a szerelemmel szeretett lányok-asszonyok, hanem a család hölgytagjai is, mindenekelőtt az édes-anyja. Másrészt talán leghá- nyatottabb korszaka, a húszas évek első fele annyire feltáratlan, hogy szinte egyedüli lehetőséggel a hozzá kapcsolódó nők felkutatása kecsegtet.” A felvillantott epizódok nyilván nem helyettesíthetik az alaposabb kutatómunkát. De arról mindenképp meggyőződhetünk, hogy Gaál Gábor életsorsa a társadalomba beavatkozni kész közéletiség tudóseszményét hordozza; még akkor is, ha - ahogyan utólag nyilvánvalóvá vált -, „segített megalkotni egy malmot, amely aztán őt magát őrölte meg.” (Békéscsaba, 1991.) Kerékgyártó T. István Tóth József (Lalo) és Gombos Judit (Bebe)
